Joe Shishido (1933 - 2020)

Joe "The Ace" Shishido

1933 December 6 - 2020 Január 20

86 évesen elhunyt Joe Shishido. Aligha volt nála karakteresebb arc a jakuzafilmekben. Mindezt úgy, hogy a jakuzafilmekben legfőképp elég karakteres arcokat látni. A pocokképű Shishido volt a legcoolabb gengszter és akcióhős. Elegáns, hűvös, melankólikus, kőkemény és végtelenül macsó egy ikon volt.

Jo Shishido Oszakában született, három tesvére közül egyik öccse, Eiji Go (1937 - 1992) később szintén színésznek állt. A középiskola után két évig színészetet tanult a Nihon egyetemen, majd jelentkezett a Nikkatsu stúdió felhívására, ahol új arcokat, fiatal tehetségeket kerestek. A jóképű fiatalembert be is választották a legjobbak közé, így otthagyta az egyetemet, majd 1955-ben már meg is kapta élete első filmszerepét, ahol egy fiatal rendőrt játszott.(Keisatsu Nikki - Egy rendőr feljegyzései) Jóképűségét ő maga azonban hátránynak tekintette, és mivel tartott a romantikus, melodramatikus szerepekre ítéltségtől, ezért 1957-ben meghozta élete egyik legfurább, de mint kiderült, mégis legjobb döntését. Plasztikai sebész kése alá feküdt, és mesterséges arcimplantátumokkal európaibb, rosszfiúsabb külsőt csináltatott magának. Ez a markáns, felpuffadt arc ugyan első és sokadig látásra is elég bizarrnak tűnik, de végül ez vált a színész védjegyévé és sikerének zálogává is. A számítása abszolút bejött, a rosszfiús arc bevonzotta a sötétebb karaktereket és az akciófilmes szerepeket. Shishido karrierje berobbant, és gyorsan a Nikkatsu vezető színésze lett. A stúdió aranykorának számító késő 50-es / 60-as években szinte minden Nikkatsu gyártotta hard-boiled akció- és jakuzafilmben látható volt, ekkoriban évente több, mint 10-12 filmet forgatott, ezek között akadt kémfilm, vígjáték, noir, és eastern is. Utóbbinak köszönheti becenevét is, amit megörökölt karakterétől (Joe The Ace), a Quick Draw Joe című filmből.

A 60-as évekre Shishido már akkora sztár volt, hogy személyre szabottan írtak rá szerepeket, de ő ezeket a sablonfilmeket unta, és sokkal jobban vágyott nagyobb kihívást jelentő, extravagánsabb szerepekre, művészibb kivitelű filmekre. Ezért is értette meg magát olyan jól a Nikkatsu rebellisével, Seijun Suzuki rendezővel, akinek köszönhetően a nyugati világ is megismerhette Joe nevét és szokatlan arcát. A rendező és a színész termékeny párosának számtalan kultikus alkotást köszönhet a filmtörténelem és a rajongók egyaránt. Csak néhány a legjobbakból: Detective Bureau 2-3: Go to Hell Bastards!, Youth Of The Beast, Gate of Flesh, vagy a legismertebb, legnépszerűbb filmje, a fesztiválokon, top kult-film listákon is gyakran szereplő avant-gard noir, a Branded to Kill is. Ugyancsak ezidőtájt, vagyis a 60-as években készültek a legismertebb nem Suzuki rendezte Nikkatsu stúdiós jakuzafilmjei is, mint pl. a szintén kultikus A Colt Is My Passport, a Massacre Gun, a Retaliation.

Ahogy az évtized végére a Nikkatsu stúdió a jóval jövedelmezőbb pink filmekre váltott, Shishido munkái is megritkultak, végül 71-ben szerződést bontott a stúdióval. Más stúdióknál viszont tovább tudta építgetni akkor már stabilan megalapozott karrierjét, így felbukkant pl. Kinji Fukasaku Jakuza-eposzának két részében is, Yasuharu Hasebe, Hideo Gosha, Kaneto Shindo, Norifumi Suzuki filmjeiben különböző, de jellemzően továbbra is rosszfiú szerepekben. Bár a későbbi években is rengeteg mozis és DVD piacra szánt filmben is szerepelt, karrierjének ezen szakaszában már a televízió volt a meghatározóbb platform. Ezek mellett kiadott lemezt, szakácskönyveket írt, műsort is vezetett. Fia, Kai színészként viszi tovább apja örökségét. 

Shishido mélyen tisztelt, szeretett kultikus figurának számított Japánban és sokaknak (pl. nekem) azon túl is. Ez pedig most, a halála után sem fog változni. A japán filmgyártás és persze a jakuzafilmek sajnos egy újabb, és egyben egyik utolsó nagy legendáját veszítettük el. 

Nyugodj békében, Ász!

A COLT IS MY PASSPORT (1967)

- Koruto wa ore no pasupooto

R.: Takashi Nomura

Kamimurát (Jo Shishido), a profi bérgyilkost megbízza az Otawara klán, hogy ölje meg a rivális Shimazu kapzsi főnökét. A sikeres merénylet után a Shimazu család természetesen a gyilkos fejét akarja, és mivel figyelik a repteret és az utakat, Kamimura és társa Shun (Jerry Fujio) végül ott ragad egy tengerparti fogadóban, ahol egy az Otawarával jó viszonyban lévő helyi főnök, Tsugawa bújtatja el őket. Kamimuráék azt tervezik, hogy egy hajóval menekülnek majd el. De a Shimazu a Tsugawa főnök segítségét kéri a gyilkosok felkutatásában, ő pedig végül úgy dönt, hogy a pénz előbbre való a becsületnél, és feladja a két férfit.

A Colt is My Passport a Nikkatsu noir legnagyobb klasszikusa Suzuki Branded To Kill-je után (vagy talán mellett?). A két filmet ráadásul nem csak a főszereplő, a stílus ikonja, Jo Shihido köti össze, de még a gyártási év is azonos (ahogy a szintén hasonlóan remek The Massacre Gun esetében is). Jó éve volt ez Shishidónak és a japán noiroknak.

A Nikkatsu ezen filmjei nem titkoltan a korai hard boiled amerikai krimikből és akciófilmekből, illetve a francia újhullámból merítettek a legnagyobb kanállal, de ahogy az a A Colt is my passport esetében már az első másodpercekben nyilvánvalóvá válik, Nomura ezúttal az öreg kontinensen éppen fénykorát élő másik népszerű férfias zsáner, a spaghetti-western hangulat- és stíluselemeit is kölcsönvette filmjéhez. Ebből a stíluskavalkádból aztán afféle spaghetti western-jakuza-noir hibrid született, ami ráadásul közel olyan jó is lett, mint amilyennek elsőre hangzik. 

A filmet ha nem is feszíti szét az eredetiség, de mindenképpen kevesebb sablont használ, és a cselekménye se olyan nyílegyenes és kiszámítható vonalon halad, mint a korszak szakmányban gyártott J-noirjainak többsége, amiket leginkább a stílus és a hangulat hivatott eladni a nézőknek. A melankólikus alaphangulat ellenére feszes, mozgalmas, és izgalmas sztorit kapunk. Shishido Kamimuraként a klasszikus sztoikus, keveset beszélő, de jó problémamegoldó készséggel megáldott tapasztalt bérgyilkos archetípusa, és ez aztán úgy rá is ragadt, hogy filmes pályafutásának legnagyobb és legemlékezetesebb részében ugyanezt a karaktert játszotta, de kétségtelen, hogy remekül is állt neki. Társa és barátja Shun a szintén jól ismert zöldfülü, kissé tapasztalatlan társ, akire még vigyázni kell. Mina (Chitose Kobayashi) pedig a kisszerű és nyomorult kikötői életét folyamatosan maga mögött hagyni vágyó- és egyben képtelen szerencsétlen nő, aki nap mint nap ki van téve a helyi suttyó melósok szexuális zaklatásainak. Ezúttal nincs igazán romantikus szál, a Kamimurához való kötődése nem annyira érzelmi alapokon nyugszik, a lány leginkább azért segíti a két férfit, mert irigyli önállóságukat, bátorságukat, erős összetartozásukat, és pesze nem utolsó sorban saját hasznot is remél abból, ha a két menekülni próbáló férfival tart.

A spaghetti-western kapcsolat elsőként, és elsősorban a főcímzenében jelenik meg. Harumi Ibe Morricone-t idéző főcímzenéje van olyan fülbemászó és emlékezetes, mint egy jobb korabeli olasz spaghetti-westerné, de ehhez a mozihoz is tökéletesen illik, sőt! De a film többi részein is némileg érezhető ez a behatás, a karakterekben (halkszavú mesterlövész, forrófejű fiatal tanítványa, jobb életre vágyó szegény lány), a helyszínekben (vidéki fogadó, a környék söpredékével tele) is ugyanúgy ott van, de legfőképpen a nagyszerű és emlékezetes finálénál idéződik meg a koszos, poros euro-vadnyugati filmek világa. Persze régóta tudjuk, hogy ezek a zsánerek nem csak rokonok, de remekül adaptálhatóak egymásba részben, vagy akár egészben is.

Gyönyörűen fényképezett (Shigeyoshi Mine volt többek között a Tokyo Drifter (Tokiói Csavargó) operatőre is) dögös jakuzamozi az A Colt is my passport, ami nem annyira kovencionális, mint Hasebe Massacre Gun-ja, de nem is olyan szürreális, mint Suzuki Branded to killje. Színvonalában, hangulatában, stílusosságában és tematikailag is jogos e három film trilógiába foglalása, ezért ha valaki a Nikkatsu Noir krémjébe, illetve annak tetején csücsülő három cseresznyébe szeretne belekóstolni, ennél a három nagyszerű 67-es filmnél jobbat nem is találhat magának.

Retaliation (1968)

- Shima wa moratta

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Jiro Sagae (Akira Kobayashi) szabadulása után a Hazama család szolgálatába áll. Takagawa városrészt bízzák rá, ahol éppen két másik család, az Aoba és a Tono harcol a parasztok földjeiért, hogy azokat magas profittal eladhassák a gyárosoknak. Jiro azzal a kikötéssel vállalja, hogy a saját módszerével intézhesse el az ügyet. Ezután saját embereit beépíti a két családba, és ezen a rafinált módon próbálja meg kijátszani őket egymás ellen, miközben ő maga fair egyezséget próbál kötni a parasztokkal. A véres összecsapások árán végül a Tono kikerül a képből, és megszületik az egyezség a Hazama és az Aoba között. Ők viszont ezután ki akarják semmizni és el akarják üldözni a parasztokat, ezzel Hazama elárulta Jiro-t, ezért most már neki és az embereinek kell az életüket menteniük.

 

A Nikkatsu a háború után jellemzően hollywoodi hatású, modern, fiatalokat célzó überstílusos filmeket készített, így náluk a lovagias jakuzafilmeknek nem volt meg úgy a hagyománya, mint a konkurens Toei-nél. Mivel 1971-ben a csőd elkerülése végett a stúdió átpozicionálta magát az erotikus pinku zsánerre, így a realistább, erőszakosabb jakuzafilmek divatjából sem vehették ki a részüket. (Jakuzák továbbra is voltak ezekben a pinku filmekben, de jellemzően erőszakos, perverz huligánokként jelentek meg bennük.) Ennek ellenére mégis vannak olyan késő 60-as évekbeli filmjeik, amik egyfajta átmenetet képeznek a régi és az új stílusú jakuzafilmek között. Ilyen például Hasebe egy évvel későbbi Bloody Territories-a, illetve ugyancsak tőle a Retaliation.

A Retaliationban is öltönyös gengszterek harcolnak egymással az aktuális Japánban, de a film történetét és strukturáját tekintve mégis a ninkyo filmeket idézi, erőszakosságában, dinamizmusában, és modern kiállásában viszont már a 70-es évek valóságszagúbb gengszterfilmjeit vetíti előre. Már a film nyitóképsoraiban is az egyik klasszikus ninkyo sablont kapjuk, mikor is a főhős frissen szabadulva kilép a börtön kapuján. Aztán hálája jeléül beáll ahhoz a klánhoz, aki a távollétében gondoskodott idős főnőkéről. A film végén pedig természetesen az elárult jakuza véres leszámolással egyenlíti ki a számlát. De Jiro és emberei már a modern kor gengszterei, akik között előbb találni hamiskártyást és színészt, mint a régi idők becsületlovagját. Jiro érzi az új idők szelét, tudja, hogy a jakuzáknak fejlődniük kell a fennmaradáshoz, ezért a saját klánját tisztességesen, üzleti alapon akarná tovább vinni, de amikor főnöke elárulja, csak egy választásuk marad, a régimódi bosszúállás. Ugyanakkor van köztük olyan, akit még köt a régi jakuza-kódex. Hino (Shishido szokásosan remek alakításában) bár kénytelen együttműködni Jiro-val, folyamatosan emlékezteti főnökét, hogy nem tett le arról, hogy megbosszulja rajta testvére megölését, Jiro ugyanis emiatt ült 8 évet. De az események alakulása során a gyűlölete végül bajtársiassággá, sőt barátsággá alakul át benne.  

A Retaliation izgalmas "terület harc" típusú gengszterfilm, de a cselekménye igencsak komplikált és nehezen követhető, ami megnehezíti a néző számára a sok szereplő és esemény-epizód elrendezését. Alaposabb odafigyelés mellett persze menet közben is tisztázódnak a dolgok, de az biztos, hogy különösen laikusok számára ez nagyobb kihívás lehet. A rendezés viszont továbbra is nagyon profi, és bár stílusosságában némileg visszafogottabb film, de Hasebe így sem hazudtolja meg saját tehetségét és néhány igen látványos és emlékezetes technikát azért láthatunk tőle. Érdekes operatőri megoldás például, hogy számos jelenetben, de főleg akcióknál alacsony perspektívát használ, és ilyenkor is valamilyen objektum takarásából láttatja a történéseket. Hol a magas fű, hol bútorok, berendezési tárgyak akadályozzák a rálátást, mintha az lett volna a cél, hogy a néző úgy érezze, ő maga a közelben megbújva éppen "kilesi" az eseményeket. De látványos az a jelenet is, amikor az egyik jakuzafőnököt éjjel lepik meg. Ekkor mint egy horrorfilmben, a teljesen sötét belső térben csak a támadó zseblámpája világítja meg a menekülni próbáló áldozatot, és a kép rázkódása miatt úgy tűnik, mintha az egyik gyilkos kézikamerájának felvételét látnánk. Az ilyen dolgok mutatják meg igazán, hogy a Nikkatsunál mennyire kreatív, újító szándékú rendezők voltak alkalmazásban, mégha a stúdió vezetése ezt nem is mindig díjazta (lásd S. Suzuki kirugását).

Remek alakításokat láthatunk ismét a szokásos Nikkatsu elit színészgárda jóvoltából, és még a karrierje beindulása előtti pillanatokban álló gyönyörűséges Meiko Kaji is feltűnik egy kisebb, ám fontosabb szerepben. A film a korához képest kifejezetten erőszakos, véres, és ezek a színes képeken sokkal hatásosabban is mutatnak. De a Retaliation esetében megint főként a stílus, a látvány, illetve a hangulat az, ami emlékezetessé teszi a filmet, viszont ezek is bőven elegendő okot szolgáltatnak a megtekintésére. 

The Massacre Gun (1967)

- Minagoroshi no kenju

- Ruthless Gunman

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Ryuichi Kuroda (Jo Shishido) az Akazawa banda bérgyilkosa, akinek ezúttal a saját szerelmét kellett likvidálnia, és ez természetesen érzelmileg megviseli. Öccse, Saburo (Jiro Okazaki), a feltörekvőben lévő tehetséges boxoló látva fivére keserűségét, először számonkéri a főnököt, majd kijelenti, hogy nem hajlandó többet az Akazawa edzőtermeiben készülni és az ő színeikben boxolni. A jakuzák ezért szanaszét törik Saburo kezeit, és vele együtt az álmait. Ryuichi ezután szakít az Akazawával, amit persze utóbbiak nem fogadnak könnyen, és bosszúból szétverik Ryuichiék jazzklubját. Ekkor betelik a pohár és Ryuichi, Saburo valamint a harmadik testvér, Eiji (Tatsuya Fuji) elkezdik felépíteni saját kis szervezetetüket, és átveszik az Akazawa néhány érdekeltségét, ami egyenlő egy hadüzenettel.

Yasuharu Hasebe harmadik filmje egy nagyszerű jakuza-noir, bár kissé sablonsztorival. De ahogy azt a Nikkatsu korabeli filmjeinél, illetve Hasebe munkásságánál megszokhattuk, a tartalmat most is sokszorosan felülírja a stílus és a hangulat. Melankólikus, nehéz légkör jellemzi az egész művet, hangulatos és szép fényképezéssel, tipikus film-noiros képi megoldásokkal, és minderre a szomorkás jazz és blues dallamok további súlyokat is raknak. Ettől függetlenül akcióban sincs hiány, kimondottan pörgős, izgalmas film, bár a fizikának és a ballisztikának egyaránt ellentmondóan működő, petárdaszerűen puffogó és szikrázó fegyverek, valamint a teátrálisnál is teátrálisabb haláljelenetek most is zavaróan belerondítanak az élménybe, ha csak még nem szoktuk meg őket. Én sajnos nehezen tudom.

A sztori klasszikus gengszterfilm toposzra épül, miszerint a besokalt, és ezért kiszállni akaró bérgyilkost nem engedi el a múltja, és ez elkerülhetetlenül véres konfliktusokhoz vezet majd. Ryuichi (Shishido hibátlan alakításában) a higgadt, sztoikus, tipikus noir karakter, aki nyugodtságával végig azt sugallja, hogy tudja mit és miért csinál. Eleinte nem is reagál a provokációkra, nem veszi fel az arcába dobott kesztyűt, de idővel a helyzet elmérgesedik, amire ő szintén megfontolt lépésekkel válaszol. A testvérei, elsősorban Eiji viszont forrófejűbbek, és ezzel ők azok, akik az égő gyufát oda tartják a lőporcsíkhoz. A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy Ryuichi régi barátja, Shirasaka (Hideaki Nitani) a másik oldalon áll, és ő szintén a békés rendezést igyekszik elősegíteni, mindhiába. A két férfi barátsága ugyanakkor feszültséggel teli, elhidegültségük oka természetesen egy nő, de a tisztelet köztük végig megmaradt. Bár később Shirasaki is belátja, hogy az Akazawa mennyire gátlástalan, a lojalitás köti, így a westernfilmeket idéző végső összecsapásban is kettejüké a főszerep. A végkimenetel sejthető, de ettől még tökéletes és csodálatosan megkomponált egy fináléban zárul a film.

Korabeli Nikkatsu mozitól elvárhatóan a The Massacre Gun is nyugatias, illetve ezesetben erősen amerikai jellegű mozi. Az egész film könnyen áthelyezhető lenne bármely amerikai nagyvárosba, nem találunk benne semmi tradicionális japán-, vagy konkrétan jakuzaszokást, de még csak helyszínt sem. A szereplők vasalt öltönyökben whiskeyt iszogatnak, a jazz klubban akadnak amerikai vendégek, sőt a táncosok is fehérek, de még a bárzongorista is egy félvér (Ken Sanders afroamerikai-japán származású), és ugye már eleve maga a keserű blues és jazz zenei aláfestés is egyértelműen a klasszikus amerikai noiroktól ered. Bár a film művészeti rendezője Suzuki zseniális stílusmestere, Takeo Kimura volt, a fekete-fehér formátum ezúttal nem nagyon engedte a színekkel való játszadozást, helyette a fényekkel, árnyékokkal, megvilágításokkal operálhattak, így most sem kell lemondanunk a szép és stílusos képekről, jelenetekről. (Amiért Kazue Nagatsukát, Seijun Suzuki kedvenc operatőrét illeti a dícséret.)

1967 nem volt rossz év a Jo Shishido meg a J-noir kedvelők számára. Olyan filmek készültek ebben az évben Shishido főszerepléseivel, mint a Colt Is My Passport, Seijun Suzuki klasszikus Branded To Kill-je, illetve a Massacre Gun, ami a három közül talán a legkonvencionálisabb jakuza mozi, de ettől még nem kevésbé egyedi vagy hangulatos egy darab. Sőt, a három filmet szokták is egy trilógiának tekinteni. A Massacre Gun nem kimondottan eredeti, nincs társadalmi üzenete sem, és persze nem is olyan egyedien művészi, mint mondjuk Suzuki kultfilmje, csak egy szórakoztató, amerikai stílusú macsó gengszterfilm. És nagyon jó. 

Okinawa Yakuza War (1976)

- The Great Okinawa Yakuza War

- Okinawa Yakuza sensô

Rendezte: Sadao Nakajima

A 70-es évek elején Okinava hivatalosan újra Japán része lett, és ezzel megnyílt az út a terjeszkedésre a szárazföldi Yamato klán előtt. Erre válaszul a kozai Kunigami és a nahai Oshiro jakuzaklánok Ryuseikai néven szövetségbe tömörültek, de ez egy meglehetősen törékeny és feszült kapcsolat volt. A Kunigami veszett kutyaként viselkedő főnöke (Sonny Chiba) rendszeresen provokálja Nakazato (Hiroki Matsukata) embereit, de amikor Kunigami megöli az egyik ott nyaraló Yamato főnököt, veszélyes helyzet alakul ki. A Ryuseikai vezetői Nakazatót küldik Oszakába a Yamatóhoz, hogy bocsánatot kérjen, de ez csak még jobban felbőszíti Kunigamit. Egy megoldás maradt: Kunigami likvidálása, ez viszont egyet jelent a biztos háborúval. 

Az Okinawa Yakuza War jitsuroku-film, tehát valós eseményeket dolgoz fel, szokás szerint a nevek megváltoztatásával. Jöjjön most egy kis okinavai jakuza történelem: 

Okinaván a háború előtt nem igazán volt befolyása a Jakuzának, és ez a háború utáni években is így maradt egy ideig. A megszállás alatt lévő, katonai bázisokkal teli sziget ugyanis nem volt túl vonzó a nagyobb bűnszervezetek számára, így azt a háborút követő években is csak kisebb helyi bandák tartották ellenőrzésük alatt. A két legerősebb ilyen banda a nahai (Naha Okinava központja) és a kozai klánok voltak, akik ugyan nem voltak hagyományos értelemben vett jakuzák, de némileg szervezettek voltak. A létszámuk egyenként legfeljebb 30-40 főre volt tehető, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy védelmi pénzeket szedjenek a helyi bároktól, kicsempésszenek ezt-azt az amerikai bázisokról, illetve hogy időnként egymással is megharcoljanak a területek ellenőrzésért. 

Amikor már tudni lehetett, hogy Okinava hamarosan újra Japán fennhatóság alá kerül, a legnagyobb jakuza szervezet, a Yamaguchi-gumi a figyelmét a sziget irányába fordította. Ez szövetségbe forrasztotta a két okinavai klánt, így 1970-ben megalakult az Okinawa-rengo Kyokuryu-kai, amitől azt remélték, hogy ezzel erőt mutathatnak és megakadályozhatják a fő szigetekről érkező jakuzacsoportok beáramlását. Természetesen a Yamaguchit ez nem félemlítette meg, és a következő években minden idők egyik legvéresebb és legbrutálisabb jakuzaháborúját vívták a szigeten, amit a sajtóban csak a Negyedik Okinavai Háborúként emlegettek. A háború egészen 1984-ig tartott, amikor is a Yamaguchi végül belátta, hogy nem tudja megvetni a lábát a szigeten. A Kyokuryu-kai azóta megerősödött, és ma már igazi jakuza szervezetként működik, adaptálva a régi jakuzáktól átvett szokásokat. A 90-es években kivált belőlük egy csoport, akik Okinawa Kyokuryu-kai néven önállósultak, és ma ismét két szervezet létezik Okinaván. 

Ez a háború több jakuzafilmet is inspirált, az 1978-as Okinawa - The 10 Year War szintén ezt a konfliktust dolgozza fel (szintén Matsukata és Chiba főszereplésével), de Fukasaku remekműve, a Sympathy For The Underdog is érinti a témát, hiszen az Okinavára benyomuló nagyvárosi jakuzákról szól. Nem meglepő módon a jelen tárgyalt filmet Okinaván betiltották, attól tartva, hogy esetleg csak még jobban felszítja a tüzet a harcoló felek között.

Sadao Nakajima filmje tehát erősen a valóságból táplálkozik, és a jitsuroku hagyományokhoz hűen erőszakosságban sem szenved hiányt, sőt! A korszak egyik legerőszakosabb, legvéresebb, de főleg legakciódúsabb jakuzafilmjével van dolgunk, ami néhol már tényleg egy háborús filmet idéz. Az eleinte még csak szóló merényletek után a konfliktus kiszélesedése odáig vezet, hogy a szembenálló felek végül már géppuskákkal a nyílt utcán egy katonai Jeepről drive-by módon ritkítják egymást. (Ne felejtsük, Okinava egy hatalmas fegyverraktár volt akkoriban, ahol nem volt nehéz komoly arzenálra szert tenni, ha megvolt rá a megfelelő pénzmennyiség.) De robbanásokat, autós és motorcsónakos üldözéseket is kapunk, és bár az akciójelenetek kétségkívül dinamikussá és szórakoztatóvá teszik a filmet, de komolyanvehetőségük szokás szerint eléggé alacsony szinten van, a haláljelenetek pedig már-már a komédia határait súrolják. Kunigami utolsó másodpercei például felkerülhetnének akár a "minden idők leggagyibb haláltusája" listára is. De ezeket már megszokhattuk a japán filmektől.

Bár az átlagnál harsányabb és nyilvánvaló túlzásokkal teli akció-jakuza filmről beszélünk, azért a sztori sem érdektelen. A háborús allegória részben helytálló amiatt is, hogy a film lényegében egy invázió visszaveréséről szól, bár ezúttal főleg a védők ontják egymás vérét. A hatalmukat féltő helyiek egy sokkal nagyobb erővel kénytelenek szembeszállni, akik nyílt támadások helyett inkább a már meglévő helyi feszültségeket igyekeznek kihasználni a saját érdekükben. A központi "hős" Nakazato, aki megjárta a börtönt is az aktuális jóléti állapot létrejöttének érdekében, és ezáltal tiszteletet vívott ki magának. Érthető, hogy ő inkább a szövetség és a béke fenntartásában érdekelt, még ha Kunigami zabolátlan viselkedését és annak következményeit kénytelen is eltűrni. Bár Kunigami is tiszteli, de túl puhának és megalkuvónak tartja, így Nakazato végül belátja, hogy a békés rendezés útjában csakis Kunigami áll. Később azonban rá kell jönnie, hogy klánja is csak eszköz volt a fejesek kezében, és ők maguk feláldozhatóak lettek, ezért most már a saját bőrüket kell menteniük.

A film a 70-es évek jakuza és sexploitation filmjeinek ikonikus szereplői közül jópárat felvonultat, de a showt egyértelműen Sonny Chiba lopja el. Mintha a Street Fighter Terry Tsurugijának vendégszereplését látnánk, rögtön az első jelenetek egyikében Kunigami szétkaratézik egy bárt berendezésestől, személyzetistől. Később pedig, hogy provokáljon egy Yamato főnököt, annak karaoke előadását egy spontán Kyokushin karate formagyakorlat bemutatóval zavarja meg. Chibától sosem álltak messze az ilyen őrült és állatiasan brutális karakterek, de itt most kétség kívül az egyik legemlékezetesebb ilyen megjelenését láthatjuk. Matsukata Nakazato szerepében a szokásos higgadt, mérsékelt, megfontolt vezető, aki nem az erőszakban látja minden ügy megoldását, de később az árulás belőle is hasonló vadságot hoz elő. Mind Chiba, mind Matsukata remekel a szerepében, előbbi meg is kapta a Legjobb Színész díját a 76-os kiotói filmfesztiválon.

A vidéki klánok versus nagyvárosi csoportok háborúja már igazi jakuzatoposz, de ezeket sokszor a valós események ihlették. Az Okinawa Yakuza War ugyan messze nem olyan stílusos és kimunkált, mint Fukasaku klasszikusai, karakterei sem olyan árnyaltak, a cselekménye pedig néhol kicsit elnagyolt és vázlatos, de egy kimondottan izgalmas és az átlagosnál látványosabb, pörgősebb jakuzafilmről beszélhetünk, ami már csak Sonny miatt is kötelező látnivaló.