2009. április 18.

THE TATTOOED HIT MAN (1974)

Yamaguchi-gumi gaiden: Kyushu shinko-sakusen

Rendezte: Kosaku Yamashita

“I’m like a loaded gun. If anyone triggers me, I’ll kill!”

A 80-as években a New Line Cinema látva a Sonny Chiba fémjelezte véres karateparádé, a Street Fighter trilógia és az ugyancsak kultikus Sógun Orgyilkosa sikerét, más műfajú japán filmek szinkronizált változatának piacra dobásával is megpróbálkozott. A következő választásuk egy 1974-es jakuzafilmre esett, melyet szintén nem csak egyszerűen leszinkronizáltak, hanem az amerikai közönség számára a könnyebb befogadhatóság érdekében alaposan át is alakítottak. Az eredeti japán filmet Jack Sholder (a Rémálom az Elm utcában 2 későbbi rendezője) közreműködésével mintegy 30 perccel rövidebbre vágták, bizonyos jeleneteket megcseréltek, új zenét és sztorit írtak hozzá, valamint rettentően igénytelen angol szinkronnal látták el. A végeredmény így aztán sajnos csak ránézésre tűnik egy jófajta véres jitsuroku-eigának.

Ginji-t (Sugawara), a rettegett tokiói jakuzát főnöke Osakába küldi, hogy ott képviselje a család érdekeit. A férfi hamar megveti a lábát a másik városban, barátnőjét teherbe ejti, és egy kisstílű gengszterrel közösen a helyi alvilágban is gyorsan hírnevet szerez magának. Amikor összetűzésbe kerül az egyik helyi klánnal, egy kisebb háborút sikerül kirobbantania. Tömegével érkeznek a jakuzák Tokióból és Japán más részeiből, majd mindez végül azt eredményezi, hogy a tokióiak sikeresen megvetik a lábukat Osakában. Ginji főnöke többet akar, és úgy dönt, hogy északra küldi a férfit. A számítása bejött, Ginji hamarosan ott is konfliktusba keveredik az egyik nagyfőnökkel, ezzel egy újabb háborút kiprovokálva. De ezúttal a rendőrség is készen áll.

Az eredeti címből arra következtethetünk, hogy a legnagyobb japán jakuzaklán, a Yamaguchi-gumi történetének egyik filmes krónikájával van dolgunk. Sajnos mindez csak az eredeti japán filmre igaz, mivel az amerikanizált verzió sztorija ehhez túl sokban tér el az eredetitől. Az érintetlen japán verzióban a Yozakura névre hallgató főszereplő ugyanis nem hogy nem egy káoszt teremtő erőszakos bérgyilkos, de éppenhogy egy gyilkosság után menekülésben lévő jakuza. A végéből pedig egy monumentális jakuzaháborút vágtak ki, ami miatt a lezárás igencsak összecsapottnak tűnik. A film jelenetei éppen ezért olykor mintha nehezen illenének össze, ezáltal pedig a történet tempója sem lett túl ideális. Egy jitsuroku-filmhez képest ráadásul meglehetősen kevés akciót hagytak benne, és mivel a stílusra jellemző feliratok lefordítását is megspórolták, így számos szereplő kilétére kénytelenek vagyunk magunk rájönni a történet és a párbeszédek alapján. A pocsék minőségű angol szinkron magas tűrésképességet igényel, a hangok ugyanis teljesen mesterkéltek, a karakterekhez pedig gyakran a legkevésbé sem illőek, és hogy ezt észrevegyük, igazából még csak az sem kell, hogy ismerjük az eredeti hangokat. (A klánok között közvetítő szerepet vállaló öreg jakuzafőnököt alakító legendás Takashi Shimura hangja olyan, mint egy halálán lévő tüdőbeteg halálhörgése.)

Ami miatt viszont mégis mindenképpen érdemes megtekinteni ezt a filmet, az egy név: Bunta Sugawara. (A VHS borítóján érthetetlen okból Bud Sugawara néven szerepel!) Már megszokhattuk, hogy Bunta-szan puszta jelenléte is bőven elegendő egy film ázsiójának jelentős emeléséhez, de ennyire lazának, hűvösnek és férfiasnak talán még egyik filmben sem láthattuk őt. Elegáns fehér zakójában és napszemüvegében pont olyan elképesztően lehengerlő, mint nyakig jakuzatetoválásban. Bunta egyénisége, megjelenése képes elvinni a hátán még ezt a filmet is, és ha eddig azt hittük, hogy tudjuk mi a „macsóság”, hát most majd alaposan átértékelhetjük a fogalomról alkotott képünket. A filmben más jakuzaszínész-legendák is akadnak bőven, olyanok, mint például Tatsuo Umemiya, Tsunehiko Watase vagy éppen Hiroki Matsukata.

Sajnálatos módon még ez utóbbiak ellenére sem mondhatjuk jó filmnek ezt a lebutított verziót, maximum nézhetőnek. A történet elsőre kusza, nem túl izgalmas, az akciójelenetek ritkák és rövidek, a szinkron pedig teljes mértékben illúzióromboló. Ugyanakkor nincsenek kétségeim afelől, hogy az eredeti japán film valójában kiváló alkotás lehet. (Remélhetőleg hamarosan elérhető lesz az is.) A The Tattooed Hit Man egyébként az amerikai közönséget sem győzte meg, így a New Line fel is hagyott a szinkronnal megvert japán klasszikusok forgalmazásával.

2009. április 10.

BODYGUARD KIBA (1993)

Bodigaado Kiba

Rendezte: Takashi Miike

Miike
és a karatemester forgatóköny- és mangaíró Hisao Maki közös munkái általában nem tartoznak éppen a legjobb Miike darabok közé. A Bodyguard Kiba is a fenti két művészember (immár második) kollaborációjának gyümölcse. A film forgatókönyvét Maki és Tetsuya Sasaki közösen jegyzik, annak alapjául pedig Maki bátyjának, a néhai Ikki Kajiwara-nak a 70-es évek elején indult mangasorozata szolgált. (Ugyanebből a mangából korábban már készült két film, akkor Sonny Chiba főszereplésével.) Ez a korai v-cinema Miike mindössze ötödik filmje, és bár az ezt megelőző munkáihoz képest már mindenképpen jelentős fejlődés tapasztalható, még így is csak egy átlagos, kissé kiforratlan akciófilmről beszélhetünk.

Junpei (Daisuke Nagekura) az okinawai Soryu klán egyik alacsony rangú jakuzája. A férfi egykoron bokszoló volt, és nagy álma, hogy egyszer saját edzőtermet nyithasson, ezért lenyúl 500 milliót a saját főnökétől (Ren Osugi). A vallatás során megkéseli a klán alvezérét is, ám a szerencse végül mellé szegődik, mert a rendőrség éppen ekkor üt rajtuk, így nem csak hogy megmenekül (azaz életben marad), de a pénz hollétét sem kell felfednie. Junpei 5 évvel később szabadul egy tokiói börtönből, és jól tudja, hogy Okinawán nem csak a pénz, de a jakuzák is várják. Ezért felbérel egy testőrt, Naoto Kiba-t (Takeshi Yamato), a Daito karateiskola legkiválóbb növendékét, hogy kísérje vissza Okinawára, megtalálni az elrejtett pénzt és egykori barátnőjét, akiről ekkor még nem tudja, hogy a lány azóta már a Soryu főnök szeretője.

A Bodyguard Kiba nem is igazán jakuzafilm, inkább egy karate-akciófilm jakuzákkal. Miike és operatőre igazán megtett minden tőle telhetőt, a film nekik köszönhetően akár le is tagadhatná v-cinema mivoltát, hiszen a technikai kivitel, a hangulat és a látvány az olcsóság ellenére is bőven több, mint vállalható. Az igazi problémák a forgatókönyvvel vannak, melyek fő okai valószínűleg a mangaalapanyag számlájára is írhatóak. A kidolgozatlanság miatt feleslegesnek tűnő mellékkarakterek, és a főszálhoz nehezen illeszkedő epizódok miatt a film olcsó fércmunka benyomását kelti, pedig az alaptörténet önmagában alkalmas lett volna egy igazán jó filmhez. A címmel ellentétben például Kiba, a testőr csak másodrangú szereplő Junpei mellett, a kettejüket segítő, időnként a semmiből előbukkanó rendőr alakja pedig mindenféle motiváció nélkül lóg a levegőben, de kétség kívül a leginkább csak cameo szinten megjelenő Hisao Maki az, aki a legkevésbé sem akar belepasszolni a történetbe, mintha csak saját magát és a karatetudását reklámozandó, gyorsan beleírta volna magát a történetbe. A jakuzák ugyanis úgy akarják Kiba-t eltávolítani az útból, hogy hamis újságcikkekkel elhíresztelik Okinawa-szerte, hogy Naoto szerint a Daito stílus a legerősebb karate a világon, ezért az okinawai karateiskolák (ne feledjük, hogy Okinawa a karate szülőhazája!) vezetői kihívják a férfit egy küzdelemre, ám a harcokat végül nem ő, hanem a feladatot hősiesen magára vállaló Daito (Hisao Maki) vívja meg egy tengerparti ceremónia során. Így aztán ennek a rövid és nevetséges kis kitérőnek az égvilágon semmi értelme nem volt.

A történet kiszámítható fordulatokkal dolgozik, de egyébként könnyen követhető tempóban halad, és szerencsére kellően mozgalmas és akciódús. A harcművészeti jelenetek koreográfiái teljesen átlagosak, néhol viszont Maki mester és Yamato mozgása is egyaránt furcsán esetlennek és nehézkesnek tűnik, előbbi talán a korával (ekkor 53) magyarázhatja, utóbbi pedig azzal, hogy eredetileg nem is karatéka, hanem „csak” középsúlyú bokszbajnok. A rendező későbbi munkásságához mérten a film még mérsékelten erőszakos, erotikától azonban nem mentes, ám érdekes módon a kábítószer használatot bemutató jelenetek viszont mozaikos cenzúrálással lettek kitakarva. A karakterek akciófilmekhez mérten is kimondottan felületesek, egyedül Junpei alakja lett némileg jobban kidolgozva.

Mindezen (nem éppen bagatell) hibáktól eltekintve a Bodyguard Kiba egy, ha nem is túl eredeti, de teljességgel élvezhető, középszerű b-kategóriás akciófilm. A különleges Miike-ínyencségekre vágyók számára kevésbé, a mindenevő rajongók számára már annál inkább érdekes lehet. A film hasonló színvonalú folytatásai egyébként szintén Miike keze munkáját dicsérik.