Retaliation (1968)

- Shima wa moratta

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Jiro Sagae (Akira Kobayashi) szabadulása után a Hazama család szolgálatába áll. Takagawa városrészt bízzák rá, ahol éppen két másik család, az Aoba és a Tono harcol a parasztok földjeiért, hogy azokat magas profittal eladhassák a gyárosoknak. Jiro azzal a kikötéssel vállalja, hogy a saját módszerével intézhesse el az ügyet. Ezután saját embereit beépíti a két családba, és ezen a rafinált módon próbálja meg kijátszani őket egymás ellen, miközben ő maga fair egyezséget próbál kötni a parasztokkal. A véres összecsapások árán végül a Tono kikerül a képből, és megszületik az egyezség a Hazama és az Aoba között. Ők viszont ezután ki akarják semmizni és el akarják üldözni a parasztokat, ezzel Hazama elárulta Jiro-t, ezért most már neki és az embereinek kell az életüket menteniük.

 

A Nikkatsu a háború után jellemzően hollywoodi hatású, modern, fiatalokat célzó überstílusos filmeket készített, így náluk a lovagias jakuzafilmeknek nem volt meg úgy a hagyománya, mint a konkurens Toei-nél. Mivel 1971-ben a csőd elkerülése végett a stúdió átpozicionálta magát az erotikus pinku zsánerre, így a realistább, erőszakosabb jakuzafilmek divatjából sem vehették ki a részüket. (Jakuzák továbbra is voltak ezekben a pinku filmekben, de jellemzően erőszakos, perverz huligánokként jelentek meg bennük.) Ennek ellenére mégis vannak olyan késő 60-as évekbeli filmjeik, amik egyfajta átmenetet képeznek a régi és az új stílusú jakuzafilmek között. Ilyen például Hasebe egy évvel későbbi Bloody Territories-a, illetve ugyancsak tőle a Retaliation.

A Retaliationban is öltönyös gengszterek harcolnak egymással az aktuális Japánban, de a film történetét és strukturáját tekintve mégis a ninkyo filmeket idézi, erőszakosságában, dinamizmusában, és modern kiállásában viszont már a 70-es évek valóságszagúbb gengszterfilmjeit vetíti előre. Már a film nyitóképsoraiban is az egyik klasszikus ninkyo sablont kapjuk, mikor is a főhős frissen szabadulva kilép a börtön kapuján. Aztán hálája jeléül beáll ahhoz a klánhoz, aki a távollétében gondoskodott idős főnőkéről. A film végén pedig természetesen az elárult jakuza véres leszámolással egyenlíti ki a számlát. De Jiro és emberei már a modern kor gengszterei, akik között előbb találni hamiskártyást és színészt, mint a régi idők becsületlovagját. Jiro érzi az új idők szelét, tudja, hogy a jakuzáknak fejlődniük kell a fennmaradáshoz, ezért a saját klánját tisztességesen, üzleti alapon akarná tovább vinni, de amikor főnöke elárulja, csak egy választásuk marad, a régimódi bosszúállás. Ugyanakkor van köztük olyan, akit még köt a régi jakuza-kódex. Hino (Shishido szokásosan remek alakításában) bár kénytelen együttműködni Jiro-val, folyamatosan emlékezteti főnökét, hogy nem tett le arról, hogy megbosszulja rajta testvére megölését, Jiro ugyanis emiatt ült 8 évet. De az események alakulása során a gyűlölete végül bajtársiassággá, sőt barátsággá alakul át benne.  

A Retaliation izgalmas "terület harc" típusú gengszterfilm, de a cselekménye igencsak komplikált és nehezen követhető, ami megnehezíti a néző számára a sok szereplő és esemény-epizód elrendezését. Alaposabb odafigyelés mellett persze menet közben is tisztázódnak a dolgok, de az biztos, hogy különösen laikusok számára ez nagyobb kihívás lehet. A rendezés viszont továbbra is nagyon profi, és bár stílusosságában némileg visszafogottabb film, de Hasebe így sem hazudtolja meg saját tehetségét és néhány igen látványos és emlékezetes technikát azért láthatunk tőle. Érdekes operatőri megoldás például, hogy számos jelenetben, de főleg akcióknál alacsony perspektívát használ, és ilyenkor is valamilyen objektum takarásából láttatja a történéseket. Hol a magas fű, hol bútorok, berendezési tárgyak akadályozzák a rálátást, mintha az lett volna a cél, hogy a néző úgy érezze, ő maga a közelben megbújva éppen "kilesi" az eseményeket. De látványos az a jelenet is, amikor az egyik jakuzafőnököt éjjel lepik meg. Ekkor mint egy horrorfilmben, a teljesen sötét belső térben csak a támadó zseblámpája világítja meg a menekülni próbáló áldozatot, és a kép rázkódása miatt úgy tűnik, mintha az egyik gyilkos kézikamerájának felvételét látnánk. Az ilyen dolgok mutatják meg igazán, hogy a Nikkatsunál mennyire kreatív, újító szándékú rendezők voltak alkalmazásban, mégha a stúdió vezetése ezt nem is mindig díjazta (lásd S. Suzuki kirugását).

Remek alakításokat láthatunk ismét a szokásos Nikkatsu elit színészgárda jóvoltából, és még a karrierje beindulása előtti pillanatokban álló gyönyörűséges Meiko Kaji is feltűnik egy kisebb, ám fontosabb szerepben. A film a korához képest kifejezetten erőszakos, véres, és ezek a színes képeken sokkal hatásosabban is mutatnak. De a Retaliation esetében megint főként a stílus, a látvány, illetve a hangulat az, ami emlékezetessé teszi a filmet, viszont ezek is bőven elegendő okot szolgáltatnak a megtekintésére. 

The Massacre Gun (1967)

- Minagoroshi no kenju

- Ruthless Gunman

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Ryuichi Kuroda (Jo Shishido) az Akazawa banda bérgyilkosa, akinek ezúttal a saját szerelmét kellett likvidálnia, és ez természetesen érzelmileg megviseli. Öccse, Saburo (Jiro Okazaki), a feltörekvőben lévő tehetséges boxoló látva fivére keserűségét, először számonkéri a főnököt, majd kijelenti, hogy nem hajlandó többet az Akazawa edzőtermeiben készülni és az ő színeikben boxolni. A jakuzák ezért szanaszét törik Saburo kezeit, és vele együtt az álmait. Ryuichi ezután szakít az Akazawával, amit persze utóbbiak nem fogadnak könnyen, és bosszúból szétverik Ryuichiék jazzklubját. Ekkor betelik a pohár és Ryuichi, Saburo valamint a harmadik testvér, Eiji (Tatsuya Fuji) elkezdik felépíteni saját kis szervezetetüket, és átveszik az Akazawa néhány érdekeltségét, ami egyenlő egy hadüzenettel.

Yasuharu Hasebe harmadik filmje egy nagyszerű jakuza-noir, bár kissé sablonsztorival. De ahogy azt a Nikkatsu korabeli filmjeinél, illetve Hasebe munkásságánál megszokhattuk, a tartalmat most is sokszorosan felülírja a stílus és a hangulat. Melankólikus, nehéz légkör jellemzi az egész művet, hangulatos és szép fényképezéssel, tipikus film-noiros képi megoldásokkal, és minderre a szomorkás jazz és blues dallamok további súlyokat is raknak. Ettől függetlenül akcióban sincs hiány, kimondottan pörgős, izgalmas film, bár a fizikának és a ballisztikának egyaránt ellentmondóan működő, petárdaszerűen puffogó és szikrázó fegyverek, valamint a teátrálisnál is teátrálisabb haláljelenetek most is zavaróan belerondítanak az élménybe, ha csak még nem szoktuk meg őket. Én sajnos nehezen tudom.

A sztori klasszikus gengszterfilm toposzra épül, miszerint a besokalt, és ezért kiszállni akaró bérgyilkost nem engedi el a múltja, és ez elkerülhetetlenül véres konfliktusokhoz vezet majd. Ryuichi (Shishido hibátlan alakításában) a higgadt, sztoikus, tipikus noir karakter, aki nyugodtságával végig azt sugallja, hogy tudja mit és miért csinál. Eleinte nem is reagál a provokációkra, nem veszi fel az arcába dobott kesztyűt, de idővel a helyzet elmérgesedik, amire ő szintén megfontolt lépésekkel válaszol. A testvérei, elsősorban Eiji viszont forrófejűbbek, és ezzel ők azok, akik az égő gyufát oda tartják a lőporcsíkhoz. A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy Ryuichi régi barátja, Shirasaka (Hideaki Nitani) a másik oldalon áll, és ő szintén a békés rendezést igyekszik elősegíteni, mindhiába. A két férfi barátsága ugyanakkor feszültséggel teli, elhidegültségük oka természetesen egy nő, de a tisztelet köztük végig megmaradt. Bár később Shirasaki is belátja, hogy az Akazawa mennyire gátlástalan, a lojalitás köti, így a westernfilmeket idéző végső összecsapásban is kettejüké a főszerep. A végkimenetel sejthető, de ettől még tökéletes és csodálatosan megkomponált egy fináléban zárul a film.

Korabeli Nikkatsu mozitól elvárhatóan a The Massacre Gun is nyugatias, illetve ezesetben erősen amerikai jellegű mozi. Az egész film könnyen áthelyezhető lenne bármely amerikai nagyvárosba, nem találunk benne semmi tradicionális japán-, vagy konkrétan jakuzaszokást, de még csak helyszínt sem. A szereplők vasalt öltönyökben whiskeyt iszogatnak, a jazz klubban akadnak amerikai vendégek, sőt a táncosok is fehérek, de még a bárzongorista is egy félvér (Ken Sanders afroamerikai-japán származású), és ugye már eleve maga a keserű blues és jazz zenei aláfestés is egyértelműen a klasszikus amerikai noiroktól ered. Bár a film művészeti rendezője Suzuki zseniális stílusmestere, Takeo Kimura volt, a fekete-fehér formátum ezúttal nem nagyon engedte a színekkel való játszadozást, helyette a fényekkel, árnyékokkal, megvilágításokkal operálhattak, így most sem kell lemondanunk a szép és stílusos képekről, jelenetekről. (Amiért Kazue Nagatsukát, Seijun Suzuki kedvenc operatőrét illeti a dícséret.)

1967 nem volt rossz év a Jo Shishido meg a J-noir kedvelők számára. Olyan filmek készültek ebben az évben Shishido főszerepléseivel, mint a Colt Is My Passport, Seijun Suzuki klasszikus Branded To Kill-je, illetve a Massacre Gun, ami a három közül talán a legkonvencionálisabb jakuza mozi, de ettől még nem kevésbé egyedi vagy hangulatos egy darab. Sőt, a három filmet szokták is egy trilógiának tekinteni. A Massacre Gun nem kimondottan eredeti, nincs társadalmi üzenete sem, és persze nem is olyan egyedien művészi, mint mondjuk Suzuki kultfilmje, csak egy szórakoztató, amerikai stílusú macsó gengszterfilm. És nagyon jó.