The Massacre Gun (1967)

- Minagoroshi no kenju

- Ruthless Gunman

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Ryuichi Kuroda (Jo Shishido) az Akazawa banda bérgyilkosa, akinek ezúttal a saját szerelmét kellett likvidálnia, és ez természetesen érzelmileg megviseli. Öccse, Saburo (Jiro Okazaki), a feltörekvőben lévő tehetséges boxoló látva fivére keserűségét, először számonkéri a főnököt, majd kijelenti, hogy nem hajlandó többet az Akazawa edzőtermeiben készülni és az ő színeikben boxolni. A jakuzák ezért szanaszét törik Saburo kezeit, és vele együtt az álmait. Ryuichi ezután szakít az Akazawával, amit persze utóbbiak nem fogadnak könnyen, és bosszúból szétverik Ryuichiék jazzklubját. Ekkor betelik a pohár és Ryuichi, Saburo valamint a harmadik testvér, Eiji (Tatsuya Fuji) elkezdik felépíteni saját kis szervezetetüket, és átveszik az Akazawa néhány érdekeltségét, ami egyenlő egy hadüzenettel.

Yasuharu Hasebe harmadik filmje egy nagyszerű jakuza-noir, bár kissé sablonsztorival. De ahogy azt a Nikkatsu korabeli filmjeinél, illetve Hasebe munkásságánál megszokhattuk, a tartalmat most is sokszorosan felülírja a stílus és a hangulat. Melankólikus, nehéz légkör jellemzi az egész művet, hangulatos és szép fényképezéssel, tipikus film-noiros képi megoldásokkal, és minderre a szomorkás jazz és blues dallamok további súlyokat is raknak. Ettől függetlenül akcióban sincs hiány, kimondottan pörgős, izgalmas film, bár a fizikának és a ballisztikának egyaránt ellentmondóan működő, petárdaszerűen puffogó és szikrázó fegyverek, valamint a teátrálisnál is teátrálisabb haláljelenetek most is zavaróan belerondítanak az élménybe, ha csak még nem szoktuk meg őket. Én sajnos nehezen tudom.

A sztori klasszikus gengszterfilm toposzra épül, miszerint a besokalt, és ezért kiszállni akaró bérgyilkost nem engedi el a múltja, és ez elkerülhetetlenül véres konfliktusokhoz vezet majd. Ryuichi (Shishido hibátlan alakításában) a higgadt, sztoikus, tipikus noir karakter, aki nyugodtságával végig azt sugallja, hogy tudja mit és miért csinál. Eleinte nem is reagál a provokációkra, nem veszi fel az arcába dobott kesztyűt, de idővel a helyzet elmérgesedik, amire ő szintén megfontolt lépésekkel válaszol. A testvérei, elsősorban Eiji viszont forrófejűbbek, és ezzel ők azok, akik az égő gyufát oda tartják a lőporcsíkhoz. A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy Ryuichi régi barátja, Shirasaka (Hideaki Nitani) a másik oldalon áll, és ő szintén a békés rendezést igyekszik elősegíteni, mindhiába. A két férfi barátsága ugyanakkor feszültséggel teli, elhidegültségük oka természetesen egy nő, de a tisztelet köztük végig megmaradt. Bár később Shirasaki is belátja, hogy az Akazawa mennyire gátlástalan, a lojalitás köti, így a westernfilmeket idéző végső összecsapásban is kettejüké a főszerep. A végkimenetel sejthető, de ettől még tökéletes és csodálatosan megkomponált egy fináléban zárul a film.

Korabeli Nikkatsu mozitól elvárhatóan a The Massacre Gun is nyugatias, illetve ezesetben erősen amerikai jellegű mozi. Az egész film könnyen áthelyezhető lenne bármely amerikai nagyvárosba, nem találunk benne semmi tradicionális japán-, vagy konkrétan jakuzaszokást, de még csak helyszínt sem. A szereplők vasalt öltönyökben whiskeyt iszogatnak, a jazz klubban akadnak amerikai vendégek, sőt a táncosok is fehérek, de még a bárzongorista is egy félvér (Ken Sanders afroamerikai-japán származású), és ugye már eleve maga a keserű blues és jazz zenei aláfestés is egyértelműen a klasszikus amerikai noiroktól ered. Bár a film művészeti rendezője Suzuki zseniális stílusmestere, Takeo Kimura volt, a fekete-fehér formátum ezúttal nem nagyon engedte a színekkel való játszadozást, helyette a fényekkel, árnyékokkal, megvilágításokkal operálhattak, így most sem kell lemondanunk a szép és stílusos képekről, jelenetekről. (Amiért Kazue Nagatsukát, Seijun Suzuki kedvenc operatőrét illeti a dícséret.)

1967 nem volt rossz év a Jo Shishido meg a J-noir kedvelők számára. Olyan filmek készültek ebben az évben Shishido főszerepléseivel, mint a Colt Is My Passport, Seijun Suzuki klasszikus Branded To Kill-je, illetve a Massacre Gun, ami a három közül talán a legkonvencionálisabb jakuza mozi, de ettől még nem kevésbé egyedi vagy hangulatos egy darab. Sőt, a három filmet szokták is egy trilógiának tekinteni. A Massacre Gun nem kimondottan eredeti, nincs társadalmi üzenete sem, és persze nem is olyan egyedien művészi, mint mondjuk Suzuki kultfilmje, csak egy szórakoztató, amerikai stílusú macsó gengszterfilm. És nagyon jó. 

Okinawa Yakuza War (1976)

- The Great Okinawa Yakuza War

- Okinawa Yakuza sensô

Rendezte: Sadao Nakajima

A 70-es évek elején Okinava hivatalosan újra Japán része lett, és ezzel megnyílt az út a terjeszkedésre a szárazföldi Yamato klán előtt. Erre válaszul a kozai Kunigami és a nahai Oshiro jakuzaklánok Ryuseikai néven szövetségbe tömörültek, de ez egy meglehetősen törékeny és feszült kapcsolat volt. A Kunigami veszett kutyaként viselkedő főnöke (Sonny Chiba) rendszeresen provokálja Nakazato (Hiroki Matsukata) embereit, de amikor Kunigami megöli az egyik ott nyaraló Yamato főnököt, veszélyes helyzet alakul ki. A Ryuseikai vezetői Nakazatót küldik Oszakába a Yamatóhoz, hogy bocsánatot kérjen, de ez csak még jobban felbőszíti Kunigamit. Egy megoldás maradt: Kunigami likvidálása, ez viszont egyet jelent a biztos háborúval. 

Az Okinawa Yakuza War jitsuroku-film, tehát valós eseményeket dolgoz fel, szokás szerint a nevek megváltoztatásával. Jöjjön most egy kis okinavai jakuza történelem: 

Okinaván a háború előtt nem igazán volt befolyása a Jakuzának, és ez a háború utáni években is így maradt egy ideig. A megszállás alatt lévő, katonai bázisokkal teli sziget ugyanis nem volt túl vonzó a nagyobb bűnszervezetek számára, így azt a háborút követő években is csak kisebb helyi bandák tartották ellenőrzésük alatt. A két legerősebb ilyen banda a nahai (Naha Okinava központja) és a kozai klánok voltak, akik ugyan nem voltak hagyományos értelemben vett jakuzák, de némileg szervezettek voltak. A létszámuk egyenként legfeljebb 30-40 főre volt tehető, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy védelmi pénzeket szedjenek a helyi bároktól, kicsempésszenek ezt-azt az amerikai bázisokról, illetve hogy időnként egymással is megharcoljanak a területek ellenőrzésért. 

Amikor már tudni lehetett, hogy Okinava hamarosan újra Japán fennhatóság alá kerül, a legnagyobb jakuza szervezet, a Yamaguchi-gumi a figyelmét a sziget irányába fordította. Ez szövetségbe forrasztotta a két okinavai klánt, így 1970-ben megalakult az Okinawa-rengo Kyokuryu-kai, amitől azt remélték, hogy ezzel erőt mutathatnak és megakadályozhatják a fő szigetekről érkező jakuzacsoportok beáramlását. Természetesen a Yamaguchit ez nem félemlítette meg, és a következő években minden idők egyik legvéresebb és legbrutálisabb jakuzaháborúját vívták a szigeten, amit a sajtóban csak a Negyedik Okinavai Háborúként emlegettek. A háború egészen 1984-ig tartott, amikor is a Yamaguchi végül belátta, hogy nem tudja megvetni a lábát a szigeten. A Kyokuryu-kai azóta megerősödött, és ma már igazi jakuza szervezetként működik, adaptálva a régi jakuzáktól átvett szokásokat. A 90-es években kivált belőlük egy csoport, akik Okinawa Kyokuryu-kai néven önállósultak, és ma ismét két szervezet létezik Okinaván. 

Ez a háború több jakuzafilmet is inspirált, az 1978-as Okinawa - The 10 Year War szintén ezt a konfliktust dolgozza fel (szintén Matsukata és Chiba főszereplésével), de Fukasaku remekműve, a Sympathy For The Underdog is érinti a témát, hiszen az Okinavára benyomuló nagyvárosi jakuzákról szól. Nem meglepő módon a jelen tárgyalt filmet Okinaván betiltották, attól tartva, hogy esetleg csak még jobban felszítja a tüzet a harcoló felek között.

Sadao Nakajima filmje tehát erősen a valóságból táplálkozik, és a jitsuroku hagyományokhoz hűen erőszakosságban sem szenved hiányt, sőt! A korszak egyik legerőszakosabb, legvéresebb, de főleg legakciódúsabb jakuzafilmjével van dolgunk, ami néhol már tényleg egy háborús filmet idéz. Az eleinte még csak szóló merényletek után a konfliktus kiszélesedése odáig vezet, hogy a szembenálló felek végül már géppuskákkal a nyílt utcán egy katonai Jeepről drive-by módon ritkítják egymást. (Ne felejtsük, Okinava egy hatalmas fegyverraktár volt akkoriban, ahol nem volt nehéz komoly arzenálra szert tenni, ha megvolt rá a megfelelő pénzmennyiség.) De robbanásokat, autós és motorcsónakos üldözéseket is kapunk, és bár az akciójelenetek kétségkívül dinamikussá és szórakoztatóvá teszik a filmet, de komolyanvehetőségük szokás szerint eléggé alacsony szinten van, a haláljelenetek pedig már-már a komédia határait súrolják. Kunigami utolsó másodpercei például felkerülhetnének akár a "minden idők leggagyibb haláltusája" listára is. De ezeket már megszokhattuk a japán filmektől.

Bár az átlagnál harsányabb és nyilvánvaló túlzásokkal teli akció-jakuza filmről beszélünk, azért a sztori sem érdektelen. A háborús allegória részben helytálló amiatt is, hogy a film lényegében egy invázió visszaveréséről szól, bár ezúttal főleg a védők ontják egymás vérét. A hatalmukat féltő helyiek egy sokkal nagyobb erővel kénytelenek szembeszállni, akik nyílt támadások helyett inkább a már meglévő helyi feszültségeket igyekeznek kihasználni a saját érdekükben. A központi "hős" Nakazato, aki megjárta a börtönt is az aktuális jóléti állapot létrejöttének érdekében, és ezáltal tiszteletet vívott ki magának. Érthető, hogy ő inkább a szövetség és a béke fenntartásában érdekelt, még ha Kunigami zabolátlan viselkedését és annak következményeit kénytelen is eltűrni. Bár Kunigami is tiszteli, de túl puhának és megalkuvónak tartja, így Nakazato végül belátja, hogy a békés rendezés útjában csakis Kunigami áll. Később azonban rá kell jönnie, hogy klánja is csak eszköz volt a fejesek kezében, és ők maguk feláldozhatóak lettek, ezért most már a saját bőrüket kell menteniük.

A film a 70-es évek jakuza és sexploitation filmjeinek ikonikus szereplői közül jópárat felvonultat, de a showt egyértelműen Sonny Chiba lopja el. Mintha a Street Fighter Terry Tsurugijának vendégszereplését látnánk, rögtön az első jelenetek egyikében Kunigami szétkaratézik egy bárt berendezésestől, személyzetistől. Később pedig, hogy provokáljon egy Yamato főnököt, annak karaoke előadását egy spontán Kyokushin karate formagyakorlat bemutatóval zavarja meg. Chibától sosem álltak messze az ilyen őrült és állatiasan brutális karakterek, de itt most kétség kívül az egyik legemlékezetesebb ilyen megjelenését láthatjuk. Matsukata Nakazato szerepében a szokásos higgadt, mérsékelt, megfontolt vezető, aki nem az erőszakban látja minden ügy megoldását, de később az árulás belőle is hasonló vadságot hoz elő. Mind Chiba, mind Matsukata remekel a szerepében, előbbi meg is kapta a Legjobb Színész díját a 76-os kiotói filmfesztiválon.

A vidéki klánok versus nagyvárosi csoportok háborúja már igazi jakuzatoposz, de ezeket sokszor a valós események ihlették. Az Okinawa Yakuza War ugyan messze nem olyan stílusos és kimunkált, mint Fukasaku klasszikusai, karakterei sem olyan árnyaltak, a cselekménye pedig néhol kicsit elnagyolt és vázlatos, de egy kimondottan izgalmas és az átlagosnál látványosabb, pörgősebb jakuzafilmről beszélhetünk, ami már csak Sonny miatt is kötelező látnivaló.

Outrage Beyond (2012)

- Autoreiji Biyondo

- Túl a haragon

Rendezte: Takeshi Kitano

5 év telt el azóta, hogy Kato megölte főnökét, és átvette a Sanno klán vezetését, aminek a hatalma mostanra jelentősen megnőtt, és még a politikában is befolyást tudott szerezni. Néhány alvezér azonban elégedetlen, és az oszakai Hanabishi klán segítségét kérve, összeesküvést szerveznek Kato ellen. Kataoka, a manipulatív rendőr ezt megpróbálja kihasználni arra, hogy szétrobbantsa a Sanno-t, de az összeesküvést elárulják, és ő is gyanúba keveredik. Ekkor kihozatja a börtönből Otomót (aki mint kiderült, él és virul), és a Sanno elleni bosszúra próbálja rábírni. Otomo inkább nyugalomra vágyik, de hamar kiderül, hogy erre aligha van esélye, miután a Sanno, és különösen az őt eláruló egykori embere, Ishihara nem vár sokat az első merényletkísérlettel. Így Otomo kénytelen felvenni a kesztyűt, amihez társat is kap maga mellé: egykori ellenségét, Kimurát (aki korábban megkéselte őt a börtönben). A két férfi, akiknek egyformán van okuk bosszút állni Katón, végül a Hanabishivel szövetkezve üzen hadat a Sannónak, miközben a háttérben egyre véresebb hatalmi harcok veszik kezdetüket.

A kissé rideg és lélektelen Outrage után nehéz volt megértenem, hogy miért is akar Kitano folytatást csinálni neki, pláne, hogy a története is kerek és lényegében lezártnak tekinthető volt. Bár a film semmiképpen sem volt kudarc, a többség számára mégis enyhe csalódást okozott, és a nem rajongók számára sem jelentett többet egy kőkemény, de átlagos jakuza-film élménynél. Akárhogy is nézzük, lényegében semmi nem indokolta a folytatást.  Kitano mégis megcsinálta, és egy tökéletesen integrált második részt készített.

A véleményezéssel könnyű dolgom van, hiszen lényegében bemásolhatnám ide az első részről írtakat. Az Outrage Beyond ugyanis pont olyan szenvtelen, végletekig lecsupaszított, nihilista jakuza-eposz, mint az elődje. Ugyanolyan száraz, olykor komplikált és nehezen követhető történetet kapunk, ugyanolyan minimalista zene és stílus jellemzi, mint az első filmet, vagyis Kitano nem változtatott a recepten, és ezt a következetességet most már mindenképpen pozitívumként éltem meg. Ez Kitano új stílusa, vagyis hogy a filmjének sincs igazán stílusa.

A folytatás története azért egy hajszállal talán mégis átgondoltabb lett, ezúttal van egyfajta szerkezete is, szemben az első film egymás után pakolt random jakuza-leszámolásaival, és bizonyos karakterek is jobban ki lettek bontva a korábbinál, bár még mindig messze vagyunk attól, hogy bárkit is szimpátiával illethessünk, de ez egyébként is aligha lehetett szándéka a filmnek vagy a rendezőnek. Konkrét főszereplő továbbra sincs, de Otomo karaktere ezúttal nagyobb reflektorfényt kap, és Kataoka motivációi is egyre világosabbá váltak, de a szereplők többsége (hasonlóan a Yakuza Papers szériához) csak "átmeneti látogató" a történetben, aki idő előtt, és általában nem túl dicső halállal távozik az élők sorából és így a filmből is. A rosszarcú, nagyhangú és indulatos gengszterek mellől pedig továbbra is hiányoznak a külsősök, a civilek, és női mellékszereplő is csak épp, hogy elvétve akad. Ez itt a modernkori jakuzák legbelső világa.

Valamivel talán kevesebb lett az öncélú brutalitás, és némileg több az emlékezetes momentum, és összességében egy fokkal érettebb és szórakoztatóbb mozi lett az elődjénél, de az Outrage Beyond így is főként azoknak való mozi, akik az elsőt is tudták élvezni, de szeretni azonban valószínűleg ezt is nehéz lesz. Kitano keményvonalas jakuzamozija elsősorban a műfajt értőknek szól, azoknak akik tudnak értékelni olyanokat, amiket a laikus nem vesz észre, vagy esetleg talán még zavarja is. Az Outrage nem hollywoodi mintára és nem is a japán filmes hagyományokat követve készült, mégis leginkább a már említett Jingi Naki Tatakai szériához (=Yakuza Papers) lehetne a leginkább mérni. A rengeteg szereplő, a szövevényes történet, a túlzó, sőt olykor paródiába is hajló brutalitás egyértelműen Fukasaku hatását tükrözik, de Kitano már azt a nyers és letisztított stílust is tovább pucolta, ő már a maradék tradícióktól, becsülettől, kötelességtudattól is megfosztja szereplőit, ahogyan a filmjét pedig az egyéni stílusjegyektől.

A rendező azóta már bejelentette, hogy trilógiának szánja az Outrage-et, és most már kétségünk sem lehet affelől, hogy mit várhatunk a záró darabtól. A trilógia eddigi két filmje lehet, hogy nehezen fogyasztható, de kétségtelen, hogy Kitano korábbi melankolikus-jakuzafilmjei, bolondos komédiái és zavaros művészfilmjei után egy új stílust, egy új fajta filmes típust mutatott be, aminek legkevesebb az ínséges időket átélő jakuzafilm rajongók mindenképpen tudnak örülni. Köztük én.

A sorozat további részei:

- Outrage

Tokyo Drifter (1966)

- Tokyo Nagaremono

R.. Seijun Suzuki

Seijun Suzuki, Japán egyik legexcentrikusabb rendezője a korábbi olcsó, másodvonalbeli akció- és jakuzafilmjei után, a 60-as években kezdte megtalálni igazi hangját, stílusát. A Nikkatsu stúdió, amely akkoriban kifejezetten a fiataloknak szánt szórakoztató zsánerfilmekre szakosodott, többször is figyelmeztette Suzukit, hogy fogja vissza magát, és a vizuális bohóckodások helyett inkább közérthető filmeket készítsen. A Tokyo Drifter esetében kimondottan az volt a feladata, hogy csináljon sztárt az akkor még ismeretlen Tetsuya Watariból. Suzuki, hogy megpróbáljon enyhíteni a stúdió és a közte lévő feszültségen, megnyirbálta kicsit a költségvetést, aminek a stúdió természetesen örült, annak viszont már kevésbé, hogy mivel a szűkebb büdzsé miatt Suzukinak és stábjának új világosítási és operatőri technikákat, módszereket kellett kitalálniuk, ennek köszönhetően a film látványvilága még puritánabb, még sajátosabb, ezáltal pedig még szürreálisabb lett.

Kurata főnök (Ryuji Kita) feloszlatta a családot, hogy ezentúl tisztességes üzletemberként éljen tovább, és vele együtt korábbi jobbkeze, Főnix Tetsuya (Tetsuya Watari) is visszavonulni készül. Otsuka főnök ezt megpróbálja kihasználni, és szemet vet Kurata új ingatlanjára és magára Tetsuyára is. De Tetsuya visszautasítja őt, ami után Otsuka megpróbálja megöletni. Hogy enyhítsen a bajba került volt főnökére nehezedő nyomáson, Tetsuya jobbnak látja, ha elhagyja Tokiót (és a barátnőjét, Chiharut is (Chieko Matsubara)). Csavargóvá válik, és járja a vidéket, de Otsuka bérgyilkosa folyton a nyomában van. Miután egykori főnöke, Kurata elárulja őt, Tetsuya visszatér Tokióba, hogy pontot tegyen az ügy végére.

A Tokyo Drifter története valójában említésre sem méltó, egy egyszerű sablon sztori, amiben nincsen igazán súlya sem a cselekménynek, sem pedig a karaktereknek, ráadásul eléggé inkoherens is, mintha tudatosan össze akarná zavarni a nézőt. (Például a Tetsu(ya) után küldött bérgyilkos neve is Tetsu, és sokszor nem egyértelmű, hogy éppen kiről is van szó.) Ugyanakkor valamennyire előremutató is, hiszen a ninkyo filmek népszerűségének csúcspontján Suzuki mellőzi a tradíciókat, a giri/ninjo ambivalenciát, lovagiasságot, helyette deheroizált karaktereket vonultat fel, akik számára a becsület és büszkeség semmit sem jelent, ellenben gyorsan előkapják a fegyvert, ha kell. Ezek a minták később a jitsuroku filmek sajátosságai lesznek.

Suzuki az ezt megelőző jakuzafilmjeiben még visszafogottabban használta ezt az azóta már a fő kézjegyének számító jellegzetes színfestést, leginkább csak bizonyos jelenetek "feldobására", a Tokyo Drifter esetében viszont már szinte erre építi fel a filmet, néhol szimbolikus jelentést adva a színeknek, de többnyire mégis csak öncélúan, a stílus és a hangulat kedvéért használva. Ez a "színkód rendszer" egyébként végigkíséri a filmet, a díszletektől, a tárgyakon át a szereplők öltönyéig mindenhol megjelenik. De Suzuki a színeken túl előszeretettel használ hatalmas belső tereket, széles plánokat, szokatlan perspektívákat, kontrasztos színeket, noiros világításokat, ezzel egy impozáns képregényes esztétikát hozva létre. Kurata irodája például egy ókori római csarnokra emlékeztet, a jazzklub pedig, ahol a film kulcsjelenete is zajlik, olyan, mint valami múzeum, vagy egy posztmodern színház. A film elején még sárga, majd a végső jelenetben már hófehér színű terem (azonos színű, ezért a háttérbe olvadó) absztrakt műalkotásszerű díszletei között folyó pisztolypárbaj olyan hatást kelt, mintha csak egy színházi előadást látnánk. Ezek a tetszetős, hangulatos, de kicsit nehezen dekódolható szándékú megoldások uralják a filmet, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk belefeledkezni az egyébként gyors ritmusú, de nem túl érdekes cselekménybe is.

A Tokyo Drifter egy hiper-stílusos, melankolikus hangulatú, noir és western hatásokat mutató nihilista jakuzafilm, ahol a látványos vizuál-orgia jelentősen felülírja a valós tartalmat. Néhol egészen zavarba ejtő (pl. a burleszkszerű tömegverekedés, mely láthatóan gúnyt űz az amerikaiakból), máskor érzelmes (a Chiharutól való elszakadás), olykor pedig csak egyszerűen látványos és hatásos (az izgalmasan fényképezett akciójelenetek). A film emblematikus főcímdala pedig a film végére akaratlanul is befészkeli magát az ember agyába, hogy aztán hamarosan azon kapja magát, hogy önkéntelenül is fütyörészi, ahogy egy tokiói csavargó. (A Watari által énekelt dalnak számos feldolgozása született, Meiko Kaji verziójától egészen a szerintem legjobban sikerült punkrock feldolgozásig.)

A Nikkatsu főnökeinek türelme a mester fő művének számító kultikus Branded To Killt (1967) követően fogyott el, amikor is megelégelve az extravagáns rendező vizuális ámokfutásait, 10 évre feketelistára tették, véget vetve ezzel a nagyszerű direktor aranykorának. Suzukit szokás a japán Godardnak is hívni, így aztán nem is meglepő, hogy a Tokyo Drifter, hasonlóan a rendező ebben az időszakban készült többi filmjéhez, avantgárd jellege, sajátos 60-as évekbeli "jazzy" látvány és hangulatvilága okán, elsősorban művészfilmes közegekben talált magának tisztelőket, ugyanakkor úgy általában a japán filmek és jakuzafilmek rajongói körében is joggal elismert és nagyra tartott alkotás. 

Yakuza Wives: Burning Desire (2005)

- Gokudô no onna-tachi: Jôen

Rendezte: Hajime Hashimoto

A Shoko Ieda cikksorozata alapján készült népszerű Yakuza Wives széria tíz mozifilmet ért meg többnyire Shima Iwashita főszereplésével, majd a színésznő távozásával a 90-es évek végén a producerek újraindították a sorozatot, és még további öt epizód készült el, ezekben már végig a szép Reiko Takashima (Jusei: Last Drop Of Blood) játszotta a főszerepet. A Yakuza Wives: Burning Desire ebből az új sorozatból az ötödik, és mindmáig az utolsó film az egész szériából.

Haldoklik az öreg Suganuma nagyfőnök (Minoru Oki), és ezzel együtt természetesen szóba kerül az utódlás is. A Suganuma alá tartozó családok főnökei a koreai származású Kawamotót (Naoki Hosaka) támogatják (aki mellesleg a nagyfőnök lányának férje is), kivéve Namiko Saigo asszony (Reiko Takashima), az egykori utódjelölt főnök özvegye, aki azt gyanítja, hogy férje haláláért a családon belül felelős valaki, emellett ő néhai férje testvérét, a fiatal Kyoheit (Junta Yamada) látná szívesen a család élén. A patthelyzet végére végül maga Suganuma tesz pontot, aki kijelenti, vagy Kyohei lesz az utód, vagy senki. Ennek természetesen a többség nem örül, tovább nő a feszültség, óhatatlanul is véres végkifejlet felé sodorva az eseményeket.

A dolgot tovább bonyolítja, hogy megérkezik Kawamoto koreai felesége Eigyoku (az überszexi Aya Sugimoto) is, aki a börtönből szabadult, miután magára vállalta férje bűneit, és most kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy szerelmének már új családja van. A sors végül összehozza Namikoval, a két nő között pedig furcsa kapcsolat kezd kialakulni, és sorsuk végül összefonódik.

Meglehetősen szövevényes történettel van dolgunk. Egy komplikált családregény bontakozik ki a szemünk előtt, több keserű sorsú nő történetén keresztül. Namikót a gyász, a felelősség és a jakuzalét nehézségei kísértik, Eigyokut a csalódottság, a kiszolgáltatottság bántja, de ott van még a számító Ranko (Misaki), a főnök lánya, aki miközben féltékeny a férje hirtelen felbukkanó exére, érdekből egy másik jakuzával is összeszűri a levet. A fiatal Kaori sorsa a legtragikusabb. A lány maga az ártatlanság, aki gyengéd érzelmeket táplál Kyohei iránt, de aztán a beteljesült szerelem végül tragikus fordulatot vesz.

A film egyértelműen a nők ünneplése, a bátorságot és nyílt kiállást is egyedül ők vállalják a filmben, míg a férfiak többsége tökéletlen, hazugok, gyávák, erőszakosak vagy éppen zsarnokok, valószínűleg a rendező erre is játszott rá azzal a szimbolikus jelenettel, amikor Kawamoto emberei rákot esznek, röfögve, fröcsögve, mint a disznók.
A sorozat emblematikus fő karakteréhez, a sztoikus, megfontolt, és a férfias világban is derekasan helytálló középkorú jakuzanőhöz remekül illik a mindig hűvös, de elbűvölő mosolyú Reiko Takashima. Kimért, titokzatos, gyönyörű és elegáns, igazán tekintélyt parancsoló jelenség. Aya Sugimoto viszont még rajta is túltesz vonzerőben. Kettejük leszbikus áthallásoktól sem mentes (ez egyébként az egész szériára jellemző) táncjelenete a két hasonló sorsú nő igazi egymásra találása, a film egyik legérdekesebb és leginkább szimbolikus jelentéssel bíró képsora.

Bár a film nagyobb része kevés akciót tartalmaz, mindezt a végén sokszorosan bepótolja. Brutális és vérben tocsogó leszámolás jelenettel zárul, a ninkyo filmek mintájára. Namiko és Eigyoku karddal és pisztollyal (méghozzá szuronyos pisztollyal) szolgáltat igazságot, zárójelbe téve mindazt a női kimértséget és eleganciát, ami korábban a film során jellemezte őket. A csúcspont egy látványos, dögös, de persze kissé eltúlzott akcióorgia, ami a Toei jakuzafilmek szebb napjait idézi fel.

A film főleg kesernyés melodráma, olykor giccsbe és a szokásos teatralitásba hajló momentumokkal, és nem utolsó sorban némi feminista felhangokkal. Története jól összerakott, izgalmas, amennyiben megfelelő türelemmel és figyelemmel ülünk neki egy igazán igényes dráma élményével lehetünk gazdagabbak. Jól fényképezett, hangulatos, szép és stílusos film, ami nem kevés hibája ellenére is felettébb kellemes alkotás egy olyan korszakból, amikor a jakuzafilm többnyire már csak filléres tucat videófilmekkel egyenlő.

A sorozat további részei:


- The Yakuza Wives (1986)
- The Yakuza Wives 2 (1987)