YOUNG YAKUZA (2007)

Rendezte: Jean-Pierre Limosin

Kissé rendhagyó módon most egy dokumentumfilm kerül ismertetésre.

Az ifjúság mindenütt kallódik, még Japánban is, ebben ugye nincs is semmi meglepő. De az, hogy egy húsz éves, meghatározott jövőkép nélküli fiatal srác úgy próbál meg a létbizonytalanságból kilépni, hogy saját édesanyja bíztatására beáll egy évre a japán maffiához gyakornoknak, az azért nem szokványos. A francia Jean-Pierre Limosin dokumentumfilmje nemcsak a felnőttkor küszöbére érkezett Naoki saját maga választott sorsát követi, de ezzel egy időben betekintést próbál nyújtani egy kisebb jakuza klán mindennapjaiba is. A jakuzák a többi szervezett bűnözői csoporttal szemben jóval nyilvánosabban élnek, szokásaik, hierarchiai felépítésük kevésbé számít tabunak, így valamivel átfogóbb képet kaphatunk róluk, de természetesen aminek rejtve kell maradnia, az itt is rejtve marad. A Young Yakuza igazából azt mutatja meg, hogy a mai Japánban már sem a fiatalság, sem pedig a Jakuza nem olyan, mint egykor.

Bármennyire is abszurd, de pontosan a maffia az, ami Naoki számára lehetőséget adhat egy jobb életre. A szabadságáért cserébe ugyan, de itt fegyelmet, szorgalmat és tiszteletet tanulhat, és nem utolsó sorban van hová tartoznia. A fiatalokat ugyanúgy tanítják be, mint bármilyen más iskolában, bár néhány aspektusában akár a katonasághoz is hasonlíthatnánk. Formaruhát kapnak, le kell vágatniuk rövidre a hajukat, majd ezek után velük végeztetik a ház körüli munkákat, de ők intézik a főzést, takarítást, bevásárlást is. Közben megismertetik velük a megfelelő protokollt, a meghajlás és az üdvözlések különböző módjait, de még a tea felszolgálásának pontos szabályait is tökéletesen el kell sajátítaniuk.

A tokiói Shinagawa kerületben tevékenykedő Kumagai klán vezetője komoly, megfontolt, szigorú, ám mégis nagyon szimpatikus ember benyomását kelti. A film során legalább annyi, ha nem több szerepet kap ő is, mint Naoki. Kumagai őszintén tárja fel a feltárhatót, mindent megmutat és elmond, amit lehet, de azt ő is kiköti, hogy van egy határ, amin túlra már nem engedi a filmeseket. Kumagai inkább tűnik egy cég vezérigazgatójának, mintsem valami véreskezű keresztapának. A meglepő módon keresztény vallású férfi irigylésre méltó megbecsüléssel bánik az embereivel. Az interjúk során beszél saját múltjáról, és elpanaszkodja, hogy a mai fiatalok már nem ismerik a tisztelet és a becsület fogalmát, már nem érdeklik őket a hagyományok. Pedig a jakuza egy új családot jelenthet nekik, ahol újra önbecsülést és szeretettet kaphatnak, ezért sokan főleg azok közül keresnek náluk menedéket, akik az igazi családtagjaiktól nem kapták meg ezeket.

Hónapok telnek el, és úgy tűnik, hogy Naoki könnyen beilleszkedett, és emellett szorgalmas munkaerővé is vált. Ám egy alkalommal egy beteg nagybácsira hivatkozva kimenőt kér, és többet nem megy vissza a klánhoz. Kumagai hangot ad csalódottságának, de elmondja, hogy érthető, hogy a mostani generáció számára kevésbé vonzó ez a fajta élet, és mivel Naoki nem volt a klán felavatott tagja, ezért nem is próbálja meg őt visszahozatni. A figyelem innentől főleg Kumagai-ra irányul, akinek így is számos problémával kell még szembesülnie. Kicsit megtörik, amikor megtudja, hogy fontos pozíciót veszített el a vezetésben, ráadásul több embere is különböző rendőrségi ügyekbe keveredett, amik valószínűleg a bírósági tárgyalásig is eljutnak. A film szerkezete a végére egy kicsit szétesik és a narratíva erősen csapongani kezd. Láthatjuk, amint Kumagai egy külföldi villámlátogatást tesz (valószínűleg Olaszországban, de ez a dolog teljesen tisztázatlan marad), valamint ahogyan a klán emberei meglátogatják a börtönben ülő jakuzák családjait. Kumagai és néhány embere pedig egy utcai séta közben azon keseregnek, hogy aggódnak a jövőjük miatt, és hogy a rendőrség is egyre szigorúbb velük. Egy új törvény szerint például, ha a rendőrök háromnál több jakuzát látnak együtt az utcán, felszólítják őket, hogy oszoljanak szét, ellenkező esetben pedig le is tartóztathatják őket. Záróakkordként újra találkozhatunk Naoki-val is, és bár távozásának igazi okát nem tudjuk meg, a barátjával való beszélgetésből azért leszűrhetjük, hogy a fiatal srác gyakorlatilag ugyanaz maradt, mint aki volt, és hogy a jakuzák között eltöltött hónapok tapasztalatainak nem volt igazán sem haszna, sem pedig tanulsága.

A Young Yakuza többnyire kerüli a hagyományos dokumentumfilmes eszközöket, semmiféle keretbefoglalást nem találunk, nincs narráció, a stáb passzív résztvevője a filmnek, a zenei betéteket pedig egy elég jellegtelen fiatal japán Hip-hop csapat szolgáltatja, akik néha feltűnnek ugyan, de tulajdonképpen semmi közük a film témájához, valószínűleg csak a mai kor fiatalságát próbálták meg azonosítani ezzel a zenei világgal. A valamivel több, mint másfél órás hossz nem ás a jakuzák világának a legmélyére, nem fedődnek fel eddig nem ismert titkok, és nem tudjuk meg a japán fiatalság motiválatlanságának okát sem. Mindössze egy tanulságos, érdekfeszítő és némileg szórakoztató áttekintést kaphatunk a modern japán egy másik oldaláról.