JUSEI: LAST DROP OF BLOOD (2003)

Rendezte: Yasushi Akimoto

Sajnos a 2000-es évek sem éppen a jakuzafilm zsáner újjáéledéséről szóltak, ezt az évtizedet ilyen téren szintén nagyban a videó határozta meg, és ebből következően ismét inkább a mennyiség, mintsem a minőség jellemezte a jakuzafilmek gyártását. De szerencsére azért néha még ekkor is születtek minőségi alkotások a műfajban, ilyen például a 2003-as Jusei: Last Drop Of Blood is, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem valami ősi átok gátolja a zsáner feltámadását, és hogy ha a japán kollégák egy kicsit összekapják magukat, akkor versenyképes gengszterfilmeket is tudnak gyártani.

Pedig a film rendezőjének személye kicsit szokatlannak mondható. Yasushi Akimoto hazájában igazi polihisztornak számít, de elsősorban író, dalszövegíró, és popzenei producerként ismert. (Ő írta többek között a One Missed Call című horrort, amiből Takashi Miike forgatott filmet, illetve a magyar Szomorú Vasárnap című dal legendájából építkező The Suicide Song című regényt is, amiből azóta szintén készült film.) Akimoto a 90-es évek eleje óta próbálkozik a rendezéssel is, bár filmográfiája a mai napig nem éri el az 5 darab filmet, és a Jusei közülük az egyetlen jakuzafilm.

Nem csak a rendező, hanem a főszereplő is meglehetősen érdekes választásnak tűnik. Takaaki Ishibashi japán egyik legismertebb médiaszemélyisége, tv-s műsorvezető, ismert komikus, énekes, és persze alkalmi színész, aki eddig viszont leginkább csak vígjátékokban csillogtathatta meg a tehetségét (mi is láthattuk a Nagy Csapat című amerikai vígjáték 2. és 3. részében). Ehhez képest a filmben egy komor, sztoikus karaktert alakít, aki hiába próbál menekülni előle, a múltja elkerülhetetlenül utoléri.

Leszámolás sorozat kavarja fel az indulatokat a japán alvilágban. Odanaka főnök is megsérül, amikor egy géppisztolyos bérgyilkos szitává lő egy találkozót. Beindulnak a találgatások, vádaskodások, mindenki a nyugati klánokat sejti a háttérben. Shuji, Odanaka főnök jobb keze viszont arra gyanakszik, hogy a családon belül akarja valaki a klánokat egymásnak ugrasztani.
Ezalatt Shoichi, a középkorú ex-jakuza a lábtörlőügynökök szürke és unalmas életét éli. A férfi egykor Odanaka embere volt, de a börtönből való szabadulása után úgy döntött, hogy visszavonul, és békés, hétköznapi életet él feleségével Kiyoko-val (Reiko Takashima – Yakuza Wives, Fekete Angyal). De hiába próbálja titkolni és feledni is egykori életét, az folyamatosan kísérti, főleg Tsuruoka, egy korrupt nyomozó képében, aki rendszeresen felkeresi, és beszámol neki a történésekről.

Shoichi nem kívánja a biztonságos, ám szürke életet feladni, de mégiscsak meglátogatja egykori főnökét a kórházban, sőt, egyszer meg is menti az öregember életét a ráküldött bérgyilkosoktól. Észre sem veszi, hogy régi élete lassan kezdi újra bekebelezni. Már a felesége számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy férje alaposan megváltozott. A férfi újból cigarettázik, a kötözködő utcai huligánokat pépesre veri, az idegesítő kuncsaftot pedig halálosan megfenyegeti. Shuji gyanúja közben beigazolódott: Shimazu, a család egyik kapitánya szövetkezett a rivális család embereivel, hogy a nagyfőnököket likvidálva, ők maguk vehessék majd kézbe az irányítást. Shuji, mielőtt végezne az árulóval, megtudja, hogy ki is az, aki valójában a háttérből irányítja a szálakat. Éppen húga avatóünnepségére tart, amikor egy kocsiból rálőnek, és súlyosan megsebesítik. Utolsó erejével elmondja a szintén az ünnepségen tartózkodó Shoichi-nek az igazi áruló nevét, majd meghal. Innentől már Shoichi feladata a rendrakás és persze a bosszúállás is.

Akimoto mondhatni nulla tapasztalattal egy igazi régi vágású, kemény és stílusos gengszterfilmet készített. Már a nyitójelenet is szenzációs. Egy kapafogú, sánta férfi bejut az étterem konyhájába, ahol magára ölt egy búvárruhát, és az étterem különtermének óriási akváriumába ereszkedve szórja a halált a teremben lévőkre. Miike-i megoldás, mondhatnánk. De hasonlón tetszetős ötletek később is felbukkannak.

A film nem csak akciófilm, jelentős hangsúlyt fektet a főbb karakterek lelkivilágának bemutatására is. Shoichi jelleme talán a legérdekesebb. Kapcsolata a feleségével a legkevésbé sem nevezhető idillinek. Egymástól elhidegülten, de mégis szerelemben élnek. A férfi furcsa viselkedése is azt sugallja, hogy ez a „salaryman” életvitel a legkevésbé sem jelent számára boldogságot. Sokáig próbál ellenállni a kísértésnek, de ahogy a kissé Columbo-ra emlékeztető nyomozó Tsuruoka is megemlíti a blog és a jakuza lét örökérvényű mottóját: „ha valaki egyszer jakuza volt, az mindig jakuza marad”.

A fiatal Shuji viszont ambiciózus és idealista jakuza, aki elmondása szerint csak a jakuza életet ismeri, bár kishúga boldogsága számára mindennél fontosabb. Az ő és Shoichi sorsa végül furcsa módon ér össze. A tragédia úgy hozza, hogy amit Shuji elkezdett, azt végül Shoichi fejezi be.

A film utolsó fél órája számos meglepetést tartogat. Ekkor mintha csak John Woo ült volna bele a rendezői székbe. A végső leszámolás során lassításokkal teli fegyver-balettet láthatunk, ami néhol megmosolyogtatóan b-filmes hatást kelt, de kétségtelenül sokként éri a nézőt. Az addigi melankolikus alaphangulat hirtelen megszűnik, és a film egy magas fordulatszámon pörgő akcióorgiába csap át, ami során Shoichi Terminátorként pucol ki egy golfklubot. (Még külsőleg is hasonlít, lásd a képet.) De az igazán nagy fordulat még a végére tartogatja magát. A film legutolsó jelenete számomra pedig teljesen váratlan és meglepő volt, valahogy így kell filmet csinálni, hogy akkor érje az embert a hideg zuhany, amikor már egyáltalán nem is számítana rá.

Kisebb-nagyobb hibái ellenére is egy nagyszerű újkori jakuzafilmmel van dolgunk, ami ugyanakkor számos értéket megőrzött a régi korok klasszikus japán jakuza- és hongkongi akciófilmes hagyományaiból is, ezeknek, a fordulatos forgatókönyvnek, és a visszafogott, de ezáltal mégis rendkívül hatásos színészi alakításoknak köszönhetően a Jusei magasan kiemelkedik az olcsó videó piaci tömegtermékek közül.