A COLT IS MY PASSPORT (1967)

- Koruto wa ore no pasupooto

R.: Takashi Nomura

Kamimurát (Jo Shishido), a profi bérgyilkost megbízza az Otawara klán, hogy ölje meg a rivális Shimazu kapzsi főnökét. A sikeres merénylet után a Shimazu család természetesen a gyilkos fejét akarja, és mivel figyelik a repteret és az utakat, Kamimura és társa Shun (Jerry Fujio) végül ott ragad egy tengerparti fogadóban, ahol egy az Otawarával jó viszonyban lévő helyi főnök, Tsugawa bújtatja el őket. Kamimuráék azt tervezik, hogy egy hajóval menekülnek majd el. De a Shimazu a Tsugawa főnök segítségét kéri a gyilkosok felkutatásában, ő pedig végül úgy dönt, hogy a pénz előbbre való a becsületnél, és feladja a két férfit.

A Colt is My Passport a Nikkatsu noir legnagyobb klasszikusa Suzuki Branded To Kill-je után (vagy talán mellett?). A két filmet ráadásul nem csak a főszereplő, a stílus ikonja, Jo Shihido köti össze, de még a gyártási év is azonos (ahogy a szintén hasonlóan remek The Massacre Gun esetében is). Jó éve volt ez Shishidónak és a japán noiroknak.

A Nikkatsu ezen filmjei nem titkoltan a korai hard boiled amerikai krimikből és akciófilmekből, illetve a francia újhullámból merítettek a legnagyobb kanállal, de ahogy az a A Colt is my passport esetében már az első másodpercekben nyilvánvalóvá válik, Nomura ezúttal az öreg kontinensen éppen fénykorát élő másik népszerű férfias zsáner, a spaghetti-western hangulat- és stíluselemeit is kölcsönvette filmjéhez. Ebből a stíluskavalkádból aztán afféle spaghetti western-jakuza-noir hibrid született, ami ráadásul közel olyan jó is lett, mint amilyennek elsőre hangzik. 

A filmet ha nem is feszíti szét az eredetiség, de mindenképpen kevesebb sablont használ, és a cselekménye se olyan nyílegyenes és kiszámítható vonalon halad, mint a korszak szakmányban gyártott J-noirjainak többsége, amiket leginkább a stílus és a hangulat hivatott eladni a nézőknek. A melankólikus alaphangulat ellenére feszes, mozgalmas, és izgalmas sztorit kapunk. Shishido Kamimuraként a klasszikus sztoikus, keveset beszélő, de jó problémamegoldó készséggel megáldott tapasztalt bérgyilkos archetípusa, és ez aztán úgy rá is ragadt, hogy filmes pályafutásának legnagyobb és legemlékezetesebb részében ugyanezt a karaktert játszotta, de kétségtelen, hogy remekül is állt neki. Társa és barátja Shun a szintén jól ismert zöldfülü, kissé tapasztalatlan társ, akire még vigyázni kell. Mina (Chitose Kobayashi) pedig a kisszerű és nyomorult kikötői életét folyamatosan maga mögött hagyni vágyó- és egyben képtelen szerencsétlen nő, aki nap mint nap ki van téve a helyi suttyó melósok szexuális zaklatásainak. Ezúttal nincs igazán romantikus szál, a Kamimurához való kötődése nem annyira érzelmi alapokon nyugszik, a lány leginkább azért segíti a két férfit, mert irigyli önállóságukat, bátorságukat, erős összetartozásukat, és pesze nem utolsó sorban saját hasznot is remél abból, ha a két menekülni próbáló férfival tart.

A spaghetti-western kapcsolat elsőként, és elsősorban a főcímzenében jelenik meg. Harumi Ibe Morricone-t idéző főcímzenéje van olyan fülbemászó és emlékezetes, mint egy jobb korabeli olasz spaghetti-westerné, de ehhez a mozihoz is tökéletesen illik, sőt! De a film többi részein is némileg érezhető ez a behatás, a karakterekben (halkszavú mesterlövész, forrófejű fiatal tanítványa, jobb életre vágyó szegény lány), a helyszínekben (vidéki fogadó, a környék söpredékével tele) is ugyanúgy ott van, de legfőképpen a nagyszerű és emlékezetes finálénál idéződik meg a koszos, poros euro-vadnyugati filmek világa. Persze régóta tudjuk, hogy ezek a zsánerek nem csak rokonok, de remekül adaptálhatóak egymásba részben, vagy akár egészben is.

Gyönyörűen fényképezett (Shigeyoshi Mine volt többek között a Tokyo Drifter (Tokiói Csavargó) operatőre is) dögös jakuzamozi az A Colt is my passport, ami nem annyira kovencionális, mint Hasebe Massacre Gun-ja, de nem is olyan szürreális, mint Suzuki Branded to killje. Színvonalában, hangulatában, stílusosságában és tematikailag is jogos e három film trilógiába foglalása, ezért ha valaki a Nikkatsu Noir krémjébe, illetve annak tetején csücsülő három cseresznyébe szeretne belekóstolni, ennél a három nagyszerű 67-es filmnél jobbat nem is találhat magának.

Retaliation (1968)

- Shima wa moratta

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Jiro Sagae (Akira Kobayashi) szabadulása után a Hazama család szolgálatába áll. Takagawa városrészt bízzák rá, ahol éppen két másik család, az Aoba és a Tono harcol a parasztok földjeiért, hogy azokat magas profittal eladhassák a gyárosoknak. Jiro azzal a kikötéssel vállalja, hogy a saját módszerével intézhesse el az ügyet. Ezután saját embereit beépíti a két családba, és ezen a rafinált módon próbálja meg kijátszani őket egymás ellen, miközben ő maga fair egyezséget próbál kötni a parasztokkal. A véres összecsapások árán végül a Tono kikerül a képből, és megszületik az egyezség a Hazama és az Aoba között. Ők viszont ezután ki akarják semmizni és el akarják üldözni a parasztokat, ezzel Hazama elárulta Jiro-t, ezért most már neki és az embereinek kell az életüket menteniük.

 

A Nikkatsu a háború után jellemzően hollywoodi hatású, modern, fiatalokat célzó überstílusos filmeket készített, így náluk a lovagias jakuzafilmeknek nem volt meg úgy a hagyománya, mint a konkurens Toei-nél. Mivel 1971-ben a csőd elkerülése végett a stúdió átpozicionálta magát az erotikus pinku zsánerre, így a realistább, erőszakosabb jakuzafilmek divatjából sem vehették ki a részüket. (Jakuzák továbbra is voltak ezekben a pinku filmekben, de jellemzően erőszakos, perverz huligánokként jelentek meg bennük.) Ennek ellenére mégis vannak olyan késő 60-as évekbeli filmjeik, amik egyfajta átmenetet képeznek a régi és az új stílusú jakuzafilmek között. Ilyen például Hasebe egy évvel későbbi Bloody Territories-a, illetve ugyancsak tőle a Retaliation.

A Retaliationban is öltönyös gengszterek harcolnak egymással az aktuális Japánban, de a film történetét és strukturáját tekintve mégis a ninkyo filmeket idézi, erőszakosságában, dinamizmusában, és modern kiállásában viszont már a 70-es évek valóságszagúbb gengszterfilmjeit vetíti előre. Már a film nyitóképsoraiban is az egyik klasszikus ninkyo sablont kapjuk, mikor is a főhős frissen szabadulva kilép a börtön kapuján. Aztán hálája jeléül beáll ahhoz a klánhoz, aki a távollétében gondoskodott idős főnőkéről. A film végén pedig természetesen az elárult jakuza véres leszámolással egyenlíti ki a számlát. De Jiro és emberei már a modern kor gengszterei, akik között előbb találni hamiskártyást és színészt, mint a régi idők becsületlovagját. Jiro érzi az új idők szelét, tudja, hogy a jakuzáknak fejlődniük kell a fennmaradáshoz, ezért a saját klánját tisztességesen, üzleti alapon akarná tovább vinni, de amikor főnöke elárulja, csak egy választásuk marad, a régimódi bosszúállás. Ugyanakkor van köztük olyan, akit még köt a régi jakuza-kódex. Hino (Shishido szokásosan remek alakításában) bár kénytelen együttműködni Jiro-val, folyamatosan emlékezteti főnökét, hogy nem tett le arról, hogy megbosszulja rajta testvére megölését, Jiro ugyanis emiatt ült 8 évet. De az események alakulása során a gyűlölete végül bajtársiassággá, sőt barátsággá alakul át benne.  

A Retaliation izgalmas "terület harc" típusú gengszterfilm, de a cselekménye igencsak komplikált és nehezen követhető, ami megnehezíti a néző számára a sok szereplő és esemény-epizód elrendezését. Alaposabb odafigyelés mellett persze menet közben is tisztázódnak a dolgok, de az biztos, hogy különösen laikusok számára ez nagyobb kihívás lehet. A rendezés viszont továbbra is nagyon profi, és bár stílusosságában némileg visszafogottabb film, de Hasebe így sem hazudtolja meg saját tehetségét és néhány igen látványos és emlékezetes technikát azért láthatunk tőle. Érdekes operatőri megoldás például, hogy számos jelenetben, de főleg akcióknál alacsony perspektívát használ, és ilyenkor is valamilyen objektum takarásából láttatja a történéseket. Hol a magas fű, hol bútorok, berendezési tárgyak akadályozzák a rálátást, mintha az lett volna a cél, hogy a néző úgy érezze, ő maga a közelben megbújva éppen "kilesi" az eseményeket. De látványos az a jelenet is, amikor az egyik jakuzafőnököt éjjel lepik meg. Ekkor mint egy horrorfilmben, a teljesen sötét belső térben csak a támadó zseblámpája világítja meg a menekülni próbáló áldozatot, és a kép rázkódása miatt úgy tűnik, mintha az egyik gyilkos kézikamerájának felvételét látnánk. Az ilyen dolgok mutatják meg igazán, hogy a Nikkatsunál mennyire kreatív, újító szándékú rendezők voltak alkalmazásban, mégha a stúdió vezetése ezt nem is mindig díjazta (lásd S. Suzuki kirugását).

Remek alakításokat láthatunk ismét a szokásos Nikkatsu elit színészgárda jóvoltából, és még a karrierje beindulása előtti pillanatokban álló gyönyörűséges Meiko Kaji is feltűnik egy kisebb, ám fontosabb szerepben. A film a korához képest kifejezetten erőszakos, véres, és ezek a színes képeken sokkal hatásosabban is mutatnak. De a Retaliation esetében megint főként a stílus, a látvány, illetve a hangulat az, ami emlékezetessé teszi a filmet, viszont ezek is bőven elegendő okot szolgáltatnak a megtekintésére. 

The Massacre Gun (1967)

- Minagoroshi no kenju

- Ruthless Gunman

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Ryuichi Kuroda (Jo Shishido) az Akazawa banda bérgyilkosa, akinek ezúttal a saját szerelmét kellett likvidálnia, és ez természetesen érzelmileg megviseli. Öccse, Saburo (Jiro Okazaki), a feltörekvőben lévő tehetséges boxoló látva fivére keserűségét, először számonkéri a főnököt, majd kijelenti, hogy nem hajlandó többet az Akazawa edzőtermeiben készülni és az ő színeikben boxolni. A jakuzák ezért szanaszét törik Saburo kezeit, és vele együtt az álmait. Ryuichi ezután szakít az Akazawával, amit persze utóbbiak nem fogadnak könnyen, és bosszúból szétverik Ryuichiék jazzklubját. Ekkor betelik a pohár és Ryuichi, Saburo valamint a harmadik testvér, Eiji (Tatsuya Fuji) elkezdik felépíteni saját kis szervezetetüket, és átveszik az Akazawa néhány érdekeltségét, ami egyenlő egy hadüzenettel.

Yasuharu Hasebe harmadik filmje egy nagyszerű jakuza-noir, bár kissé sablonsztorival. De ahogy azt a Nikkatsu korabeli filmjeinél, illetve Hasebe munkásságánál megszokhattuk, a tartalmat most is sokszorosan felülírja a stílus és a hangulat. Melankólikus, nehéz légkör jellemzi az egész művet, hangulatos és szép fényképezéssel, tipikus film-noiros képi megoldásokkal, és minderre a szomorkás jazz és blues dallamok további súlyokat is raknak. Ettől függetlenül akcióban sincs hiány, kimondottan pörgős, izgalmas film, bár a fizikának és a ballisztikának egyaránt ellentmondóan működő, petárdaszerűen puffogó és szikrázó fegyverek, valamint a teátrálisnál is teátrálisabb haláljelenetek most is zavaróan belerondítanak az élménybe, ha csak még nem szoktuk meg őket. Én sajnos nehezen tudom.

A sztori klasszikus gengszterfilm toposzra épül, miszerint a besokalt, és ezért kiszállni akaró bérgyilkost nem engedi el a múltja, és ez elkerülhetetlenül véres konfliktusokhoz vezet majd. Ryuichi (Shishido hibátlan alakításában) a higgadt, sztoikus, tipikus noir karakter, aki nyugodtságával végig azt sugallja, hogy tudja mit és miért csinál. Eleinte nem is reagál a provokációkra, nem veszi fel az arcába dobott kesztyűt, de idővel a helyzet elmérgesedik, amire ő szintén megfontolt lépésekkel válaszol. A testvérei, elsősorban Eiji viszont forrófejűbbek, és ezzel ők azok, akik az égő gyufát oda tartják a lőporcsíkhoz. A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy Ryuichi régi barátja, Shirasaka (Hideaki Nitani) a másik oldalon áll, és ő szintén a békés rendezést igyekszik elősegíteni, mindhiába. A két férfi barátsága ugyanakkor feszültséggel teli, elhidegültségük oka természetesen egy nő, de a tisztelet köztük végig megmaradt. Bár később Shirasaki is belátja, hogy az Akazawa mennyire gátlástalan, a lojalitás köti, így a westernfilmeket idéző végső összecsapásban is kettejüké a főszerep. A végkimenetel sejthető, de ettől még tökéletes és csodálatosan megkomponált egy fináléban zárul a film.

Korabeli Nikkatsu mozitól elvárhatóan a The Massacre Gun is nyugatias, illetve ezesetben erősen amerikai jellegű mozi. Az egész film könnyen áthelyezhető lenne bármely amerikai nagyvárosba, nem találunk benne semmi tradicionális japán-, vagy konkrétan jakuzaszokást, de még csak helyszínt sem. A szereplők vasalt öltönyökben whiskeyt iszogatnak, a jazz klubban akadnak amerikai vendégek, sőt a táncosok is fehérek, de még a bárzongorista is egy félvér (Ken Sanders afroamerikai-japán származású), és ugye már eleve maga a keserű blues és jazz zenei aláfestés is egyértelműen a klasszikus amerikai noiroktól ered. Bár a film művészeti rendezője Suzuki zseniális stílusmestere, Takeo Kimura volt, a fekete-fehér formátum ezúttal nem nagyon engedte a színekkel való játszadozást, helyette a fényekkel, árnyékokkal, megvilágításokkal operálhattak, így most sem kell lemondanunk a szép és stílusos képekről, jelenetekről. (Amiért Kazue Nagatsukát, Seijun Suzuki kedvenc operatőrét illeti a dícséret.)

1967 nem volt rossz év a Jo Shishido meg a J-noir kedvelők számára. Olyan filmek készültek ebben az évben Shishido főszerepléseivel, mint a Colt Is My Passport, Seijun Suzuki klasszikus Branded To Kill-je, illetve a Massacre Gun, ami a három közül talán a legkonvencionálisabb jakuza mozi, de ettől még nem kevésbé egyedi vagy hangulatos egy darab. Sőt, a három filmet szokták is egy trilógiának tekinteni. A Massacre Gun nem kimondottan eredeti, nincs társadalmi üzenete sem, és persze nem is olyan egyedien művészi, mint mondjuk Suzuki kultfilmje, csak egy szórakoztató, amerikai stílusú macsó gengszterfilm. És nagyon jó. 

Tokyo Drifter (1966)

- Tokyo Nagaremono

R.. Seijun Suzuki

Seijun Suzuki, Japán egyik legexcentrikusabb rendezője a korábbi olcsó, másodvonalbeli akció- és jakuzafilmjei után, a 60-as években kezdte megtalálni igazi hangját, stílusát. A Nikkatsu stúdió, amely akkoriban kifejezetten a fiataloknak szánt szórakoztató zsánerfilmekre szakosodott, többször is figyelmeztette Suzukit, hogy fogja vissza magát, és a vizuális bohóckodások helyett inkább közérthető filmeket készítsen. A Tokyo Drifter esetében kimondottan az volt a feladata, hogy csináljon sztárt az akkor még ismeretlen Tetsuya Watariból. Suzuki, hogy megpróbáljon enyhíteni a stúdió és a közte lévő feszültségen, megnyirbálta kicsit a költségvetést, aminek a stúdió természetesen örült, annak viszont már kevésbé, hogy mivel a szűkebb büdzsé miatt Suzukinak és stábjának új világosítási és operatőri technikákat, módszereket kellett kitalálniuk, ennek köszönhetően a film látványvilága még puritánabb, még sajátosabb, ezáltal pedig még szürreálisabb lett.

Kurata főnök (Ryuji Kita) feloszlatta a családot, hogy ezentúl tisztességes üzletemberként éljen tovább, és vele együtt korábbi jobbkeze, Főnix Tetsuya (Tetsuya Watari) is visszavonulni készül. Otsuka főnök ezt megpróbálja kihasználni, és szemet vet Kurata új ingatlanjára és magára Tetsuyára is. De Tetsuya visszautasítja őt, ami után Otsuka megpróbálja megöletni. Hogy enyhítsen a bajba került volt főnökére nehezedő nyomáson, Tetsuya jobbnak látja, ha elhagyja Tokiót (és a barátnőjét, Chiharut is (Chieko Matsubara)). Csavargóvá válik, és járja a vidéket, de Otsuka bérgyilkosa folyton a nyomában van. Miután egykori főnöke, Kurata elárulja őt, Tetsuya visszatér Tokióba, hogy pontot tegyen az ügy végére.

A Tokyo Drifter története valójában említésre sem méltó, egy egyszerű sablon sztori, amiben nincsen igazán súlya sem a cselekménynek, sem pedig a karaktereknek, ráadásul eléggé inkoherens is, mintha tudatosan össze akarná zavarni a nézőt. (Például a Tetsu(ya) után küldött bérgyilkos neve is Tetsu, és sokszor nem egyértelmű, hogy éppen kiről is van szó.) Ugyanakkor valamennyire előremutató is, hiszen a ninkyo filmek népszerűségének csúcspontján Suzuki mellőzi a tradíciókat, a giri/ninjo ambivalenciát, lovagiasságot, helyette deheroizált karaktereket vonultat fel, akik számára a becsület és büszkeség semmit sem jelent, ellenben gyorsan előkapják a fegyvert, ha kell. Ezek a minták később a jitsuroku filmek sajátosságai lesznek.

Suzuki az ezt megelőző jakuzafilmjeiben még visszafogottabban használta ezt az azóta már a fő kézjegyének számító jellegzetes színfestést, leginkább csak bizonyos jelenetek "feldobására", a Tokyo Drifter esetében viszont már szinte erre építi fel a filmet, néhol szimbolikus jelentést adva a színeknek, de többnyire mégis csak öncélúan, a stílus és a hangulat kedvéért használva. Ez a "színkód rendszer" egyébként végigkíséri a filmet, a díszletektől, a tárgyakon át a szereplők öltönyéig mindenhol megjelenik. De Suzuki a színeken túl előszeretettel használ hatalmas belső tereket, széles plánokat, szokatlan perspektívákat, kontrasztos színeket, noiros világításokat, ezzel egy impozáns képregényes esztétikát hozva létre. Kurata irodája például egy ókori római csarnokra emlékeztet, a jazzklub pedig, ahol a film kulcsjelenete is zajlik, olyan, mint valami múzeum, vagy egy posztmodern színház. A film elején még sárga, majd a végső jelenetben már hófehér színű terem (azonos színű, ezért a háttérbe olvadó) absztrakt műalkotásszerű díszletei között folyó pisztolypárbaj olyan hatást kelt, mintha csak egy színházi előadást látnánk. Ezek a tetszetős, hangulatos, de kicsit nehezen dekódolható szándékú megoldások uralják a filmet, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk belefeledkezni az egyébként gyors ritmusú, de nem túl érdekes cselekménybe is.

A Tokyo Drifter egy hiper-stílusos, melankolikus hangulatú, noir és western hatásokat mutató nihilista jakuzafilm, ahol a látványos vizuál-orgia jelentősen felülírja a valós tartalmat. Néhol egészen zavarba ejtő (pl. a burleszkszerű tömegverekedés, mely láthatóan gúnyt űz az amerikaiakból), máskor érzelmes (a Chiharutól való elszakadás), olykor pedig csak egyszerűen látványos és hatásos (az izgalmasan fényképezett akciójelenetek). A film emblematikus főcímdala pedig a film végére akaratlanul is befészkeli magát az ember agyába, hogy aztán hamarosan azon kapja magát, hogy önkéntelenül is fütyörészi, ahogy egy tokiói csavargó. (A Watari által énekelt dalnak számos feldolgozása született, Meiko Kaji verziójától egészen a szerintem legjobban sikerült punkrock feldolgozásig.)

A Nikkatsu főnökeinek türelme a mester fő művének számító kultikus Branded To Killt (1967) követően fogyott el, amikor is megelégelve az extravagáns rendező vizuális ámokfutásait, 10 évre feketelistára tették, véget vetve ezzel a nagyszerű direktor aranykorának. Suzukit szokás a japán Godardnak is hívni, így aztán nem is meglepő, hogy a Tokyo Drifter, hasonlóan a rendező ebben az időszakban készült többi filmjéhez, avantgárd jellege, sajátos 60-as évekbeli "jazzy" látvány és hangulatvilága okán, elsősorban művészfilmes közegekben talált magának tisztelőket, ugyanakkor úgy általában a japán filmek és jakuzafilmek rajongói körében is joggal elismert és nagyra tartott alkotás. 

Velvet Hustler (1967)

- Kurenai no nagareboshi

- Like a Shooting Star

- Crimson Comet

Rendezte: Toshio Masuda

A Nikkatsu stúdió a 60-as években elsősorban a fiatalokra próbált koncentrálni. Tisztában voltak vele, hogy a már a nyugati kultúrával fertőzött ifjúság nem komoly történelmi drámákat, elvont művészfilmeket akar látni a vásznon, hanem akciót, humort, zenét, fiatal, csinos és jóképű színészeket. Bár ezek a történetek a legkevésbé sem voltak vádolhatóak eredetiséggel, de stílussal és hangulattal bőven tudták ellensúlyozni ezt a hiányosságot. Az európai Új hullám ekkoriban érte el a japán partokat, így annak hatása érezhetővé vált ezeken az olcsó B-kategóriás mozikon is.

A Velvet Hustler például olyannyira magán hordozza a francia Új hullámos hatásokat, hogy tulajdonképpen Godard Kifulladásig című klasszikusának japán remake-jeként is tekinthetünk rá, pedig a Velvet Hustler valójában a rendező, Toshio Matsuda egy saját korábbi filmjének, a Red Quay-nek (Akai Hatoba 1958) a laza újrája, amit pedig egy korai francia krimi, Az Alvilág Királya (Pepe Le Moko 1937) ihletett. Már a Kifulladásiggal való hasonlítgatás alapján is sejthető, hogy a film nem holmi véres gengszterfilm, inkább egy könnyed, fiatalos szerelmi történet, némi jakuzafilmes körítéssel.

Goro-nak (Tetsuya Watari), a tokiói gengszternek el kell hagynia a várost, miután rálőtt a rivális jakuzaklán főnökére, ezért Kobe-ban húzza meg magát egy időre. A tengerparti városban a fiatalember mindennapjait a nők, a balhék, a bulik teszik ki, de Goro-t mindez már untatja, inkább viszavágyik a sokkal mozgalmasabb Tokióba. Egyszercsak találkozik egy gyönyörű lánnyal Keiko-val (Ruriko Asaoka), aki az eltűnt völegényét keresi a városban. Kettejük között egy érdekes és szenvedélyes kapcsolat kezd kialakulni, és Goro-t többet már nem érdekli a többi lány és a szórakozás, csak Keiko-val akar lenni. Csakhogy közben érkezik egy bérgyilkos Tokióból (Jo Shishido), akinek az a feladata, hogy likvidálja Goro-t.

Tetsuya Watari légies könnyedséggel, mondhatni csuklóból hozza a szerepet, ez az a fajta "kúlság", ami a fiatal japán közönségnek imponált. Elsősorban az ő alakítása miatt is emlékezetes ez a film. Goro karaktere nem egy elvetemült gengszter, csak egy unatkozó fiatal bajkeverő, akivel még könnyű szimpatizálni. A jakuzák között nincs ugyan rangja, de a barátai, és a helyi prostik mégis bálványozzák. Ő maga a két lábon járó lezserség, még a kalapjára is vágott egy lukat, hogy akkor is lássa, hogy mi történik, amikor az a szemébe van húzva, hogy éppen a világról tudomást sem véve lopja a napot. (Kedvenc jelenetem, amikor a klubban egy kis adok-kapokot követően lazán nekiáll táncolni, majd a többiek is követik. A remek jelenet szintén Godard-ot juttathatja eszünkbe.)

A gyönyörű Keiko megjelenése az életében (a szexi hölgy klasszikus filmnoirokat idéző belépőt kapott) villámcsapásszerű változás hoz. Korábban két partizás között csak a tengerparton, egy hintaszékben ülve töltötte az idejét, és vágyott az ott állomásozó részeg amerikai matrózok lepofozásánál némileg nagyobb izgalmakra. (Egyik társa még azt is felvetette, hogy menjenek el Vietnámba, a háborúba.) Most pedig megjelent előtte egy elérhetetlennek tűnő cél, egy nő, akinek az elcsábításáért meg kell harcolnia, és ez végre kihívást jelent a számára. Keiko-nak is tetszik a jóképű férfi, hagyja is magát elcsábítani (és közben lassanként el is feledkezik az eltűnt férjéről), és láthatóan maga is gyengéd érzelmeket táplál Goro irányába, de teszi mindezt olyan szándékos visszafogottsággal, ami kétség kívül imponál a férfinak. A két fiatal jelleme olyannyira ellentétes, hogy ennél jobban nem is illhetnének jobban egymáshoz. Az idillre egy titokzatos bérgyilkos vet árnyékot, aki folyamatosan Goro nyomában jár, ahogyan a rendőrség is. (Shishido-nak ezúttal nem jut sok játékidő, de az ő embertelen macsósága még ennyiből is jócskán átüt a vásznon.) Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy ez a fura románc végül nem teljesülhet be.

A vidám színekkel festett, laza 60-as évekbeli amerikai stílusú zenével aláfestett, néhol drámaian komoly, máskor érzelmes, néhol viszont egészen könnyed, szinte vígjátéki benyomást keltő film ritmusa is ennyire változó. Az akciódúsabb felütés és a klasszikus drámai lezárás között lassul be a legjobban a film, amikor a párocska a várost járva elmélkedik a világon, és persze egymáson.

Könnyed, romantikus gengszterdráma, mely egyszerre idézi a francia Új hullámot, a klasszikus filmnoirokat, a 60-as évek pop-artos limonádéit, és egy kicsit a japán gengszterfilmeket is, ezzel hozva létre ezt a színes, néhol mégis oly sötét filmet. Nem egy kifejezett remekmű, de kétség kívül érdekes és feltétlenül hangulatos színfoltja a 60-as évek Nikkatsu korszakának.