Okinawa Yakuza War (1976)

- The Great Okinawa Yakuza War

- Okinawa Yakuza sensô

Rendezte: Sadao Nakajima

A 70-es évek elején Okinava hivatalosan újra Japán része lett, és ezzel megnyílt az út a terjeszkedésre a szárazföldi Yamato klán előtt. Erre válaszul a kozai Kunigami és a nahai Oshiro jakuzaklánok Ryuseikai néven szövetségbe tömörültek, de ez egy meglehetősen törékeny és feszült kapcsolat volt. A Kunigami veszett kutyaként viselkedő főnöke (Sonny Chiba) rendszeresen provokálja Nakazato (Hiroki Matsukata) embereit, de amikor Kunigami megöli az egyik ott nyaraló Yamato főnököt, veszélyes helyzet alakul ki. A Ryuseikai vezetői Nakazatót küldik Oszakába a Yamatóhoz, hogy bocsánatot kérjen, de ez csak még jobban felbőszíti Kunigamit. Egy megoldás maradt: Kunigami likvidálása, ez viszont egyet jelent a biztos háborúval. 

Az Okinawa Yakuza War jitsuroku-film, tehát valós eseményeket dolgoz fel, szokás szerint a nevek megváltoztatásával. Jöjjön most egy kis okinavai jakuza történelem: 

Okinaván a háború előtt nem igazán volt befolyása a Jakuzának, és ez a háború utáni években is így maradt egy ideig. A megszállás alatt lévő, katonai bázisokkal teli sziget ugyanis nem volt túl vonzó a nagyobb bűnszervezetek számára, így azt a háborút követő években is csak kisebb helyi bandák tartották ellenőrzésük alatt. A két legerősebb ilyen banda a nahai (Naha Okinava központja) és a kozai klánok voltak, akik ugyan nem voltak hagyományos értelemben vett jakuzák, de némileg szervezettek voltak. A létszámuk egyenként legfeljebb 30-40 főre volt tehető, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy védelmi pénzeket szedjenek a helyi bároktól, kicsempésszenek ezt-azt az amerikai bázisokról, illetve hogy időnként egymással is megharcoljanak a területek ellenőrzésért. 

Amikor már tudni lehetett, hogy Okinava hamarosan újra Japán fennhatóság alá kerül, a legnagyobb jakuza szervezet, a Yamaguchi-gumi a figyelmét a sziget irányába fordította. Ez szövetségbe forrasztotta a két okinavai klánt, így 1970-ben megalakult az Okinawa-rengo Kyokuryu-kai, amitől azt remélték, hogy ezzel erőt mutathatnak és megakadályozhatják a fő szigetekről érkező jakuzacsoportok beáramlását. Természetesen a Yamaguchit ez nem félemlítette meg, és a következő években minden idők egyik legvéresebb és legbrutálisabb jakuzaháborúját vívták a szigeten, amit a sajtóban csak a Negyedik Okinavai Háborúként emlegettek. A háború egészen 1984-ig tartott, amikor is a Yamaguchi végül belátta, hogy nem tudja megvetni a lábát a szigeten. A Kyokuryu-kai azóta megerősödött, és ma már igazi jakuza szervezetként működik, adaptálva a régi jakuzáktól átvett szokásokat. A 90-es években kivált belőlük egy csoport, akik Okinawa Kyokuryu-kai néven önállósultak, és ma ismét két szervezet létezik Okinaván. 

Ez a háború több jakuzafilmet is inspirált, az 1978-as Okinawa - The 10 Year War szintén ezt a konfliktust dolgozza fel (szintén Matsukata és Chiba főszereplésével), de Fukasaku remekműve, a Sympathy For The Underdog is érinti a témát, hiszen az Okinavára benyomuló nagyvárosi jakuzákról szól. Nem meglepő módon a jelen tárgyalt filmet Okinaván betiltották, attól tartva, hogy esetleg csak még jobban felszítja a tüzet a harcoló felek között.

Sadao Nakajima filmje tehát erősen a valóságból táplálkozik, és a jitsuroku hagyományokhoz hűen erőszakosságban sem szenved hiányt, sőt! A korszak egyik legerőszakosabb, legvéresebb, de főleg legakciódúsabb jakuzafilmjével van dolgunk, ami néhol már tényleg egy háborús filmet idéz. Az eleinte még csak szóló merényletek után a konfliktus kiszélesedése odáig vezet, hogy a szembenálló felek végül már géppuskákkal a nyílt utcán egy katonai Jeepről drive-by módon ritkítják egymást. (Ne felejtsük, Okinava egy hatalmas fegyverraktár volt akkoriban, ahol nem volt nehéz komoly arzenálra szert tenni, ha megvolt rá a megfelelő pénzmennyiség.) De robbanásokat, autós és motorcsónakos üldözéseket is kapunk, és bár az akciójelenetek kétségkívül dinamikussá és szórakoztatóvá teszik a filmet, de komolyanvehetőségük szokás szerint eléggé alacsony szinten van, a haláljelenetek pedig már-már a komédia határait súrolják. Kunigami utolsó másodpercei például felkerülhetnének akár a "minden idők leggagyibb haláltusája" listára is. De ezeket már megszokhattuk a japán filmektől.

Bár az átlagnál harsányabb és nyilvánvaló túlzásokkal teli akció-jakuza filmről beszélünk, azért a sztori sem érdektelen. A háborús allegória részben helytálló amiatt is, hogy a film lényegében egy invázió visszaveréséről szól, bár ezúttal főleg a védők ontják egymás vérét. A hatalmukat féltő helyiek egy sokkal nagyobb erővel kénytelenek szembeszállni, akik nyílt támadások helyett inkább a már meglévő helyi feszültségeket igyekeznek kihasználni a saját érdekükben. A központi "hős" Nakazato, aki megjárta a börtönt is az aktuális jóléti állapot létrejöttének érdekében, és ezáltal tiszteletet vívott ki magának. Érthető, hogy ő inkább a szövetség és a béke fenntartásában érdekelt, még ha Kunigami zabolátlan viselkedését és annak következményeit kénytelen is eltűrni. Bár Kunigami is tiszteli, de túl puhának és megalkuvónak tartja, így Nakazato végül belátja, hogy a békés rendezés útjában csakis Kunigami áll. Később azonban rá kell jönnie, hogy klánja is csak eszköz volt a fejesek kezében, és ők maguk feláldozhatóak lettek, ezért most már a saját bőrüket kell menteniük.

A film a 70-es évek jakuza és sexploitation filmjeinek ikonikus szereplői közül jópárat felvonultat, de a showt egyértelműen Sonny Chiba lopja el. Mintha a Street Fighter Terry Tsurugijának vendégszereplését látnánk, rögtön az első jelenetek egyikében Kunigami szétkaratézik egy bárt berendezésestől, személyzetistől. Később pedig, hogy provokáljon egy Yamato főnököt, annak karaoke előadását egy spontán Kyokushin karate formagyakorlat bemutatóval zavarja meg. Chibától sosem álltak messze az ilyen őrült és állatiasan brutális karakterek, de itt most kétség kívül az egyik legemlékezetesebb ilyen megjelenését láthatjuk. Matsukata Nakazato szerepében a szokásos higgadt, mérsékelt, megfontolt vezető, aki nem az erőszakban látja minden ügy megoldását, de később az árulás belőle is hasonló vadságot hoz elő. Mind Chiba, mind Matsukata remekel a szerepében, előbbi meg is kapta a Legjobb Színész díját a 76-os kiotói filmfesztiválon.

A vidéki klánok versus nagyvárosi csoportok háborúja már igazi jakuzatoposz, de ezeket sokszor a valós események ihlették. Az Okinawa Yakuza War ugyan messze nem olyan stílusos és kimunkált, mint Fukasaku klasszikusai, karakterei sem olyan árnyaltak, a cselekménye pedig néhol kicsit elnagyolt és vázlatos, de egy kimondottan izgalmas és az átlagosnál látványosabb, pörgősebb jakuzafilmről beszélhetünk, ami már csak Sonny miatt is kötelező látnivaló.

R.I.P.

Ken & Bunta

Ken Takakura életrajz
Bunta Sugawara életrajz & interjú

BLOODSTAINED CLAN HONOR (1970)

- Chizome no Daimon
- Bloodstained Gang Honor
- Blood-Soaked Gang Crest
- Bloody Gambles

Rendezte: Kinji Fukasaku

A Bloodstained Clan Honor is tökéletesen illeszkedik Fukasaku pre-Yakuza Papers filmjeinek sorába, vagyis a Jitsuroku stílus megszületéséhez vezető hibrid filmek közé. A rendező ebben az időszakban készült jakuzafilmjeihez hasonlóan ez is még a ninkyo alapsémára épül ugyan, de mind technikailag, mind pedig a realitásra való törekvést illetően már jelentősen előremutató alkotásról van szó.

1965. Rossz idők járnak a jakuzákra. A háborút követő aranykor már a múlt, mostanra egymást érik a harcok és a rendőrségi razziák, a családok egymás után legalizálják vállalkozásaikat, és számos klán dönt úgy, hogy feloszlatja magát. Ebben a zűrzavaros időben a yokohamai Hamayasu család újonnan megválasztott főnöke, a fiatal Kensaku Gunji (Bunta Sugawara) azt a feladatot kapja Iwakiri (Asao Uchida) nagyfőnöktől, hogy számolja fel az egyik értékes építési területen lévő nyomornegyedet, és űzze el az ott élőket. Cserébe az oda tervezett beruházásból befolyó pénz 50%-át kapná meg. A telepen élők viszont nem hajlandóak elhagyni a helyet. Gunji ráadásul érzelmileg is érintett az ügyben, hiszen ő is ott nőtt fel, egyik embere Kasama szülei pedig még most is ott élnek. Ezen a megbízáson múlik a klánjuk túlélése, de ha nem vállalják, akkor majd a tokiói Daimon klán végzi el a piszkos munkát.

A Daimon főnök érdeke tehát az, hogy Gunji ne járjon sikerrel, ezért felbéreli az egykori bokszolót Hayami-t (Tatsuo Umemiya), aki szintén a telepről származik (és aki Gunji-t is jól ismeri), hogy tartsa össze az embereket, és akadályozza meg a kitelepítést, hogy a Daimon közben saját maga szerezhesse meg az értékes területet. Gunji-nak így már nem csak a telep kiürítését kell megoldania, de a rivális klán intrikáival is számolnia kell.

Bár a film sokban hasonlít Fukasaku olyan korábbi és későbbi munkáihoz, mint pl. a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog, most mégis a korábbiakhoz képest is valamivel sötétebb tónusú sztorit kapunk. A hagyományos jakuzafilmes elemek mellett ugyanis ezúttal még a megszokottnál is erősebb drámai színezetet kap a történet, a főszereplők lelki konfliktusain pedig nagyobb a hangsúly. Ezek még mindenképpen a ninkyo filmek hagyatékainak tekinthetőek.

Gunji ugyanis lelkiismeretes főnök, aki egyaránt meg akar felelni a klánjának, Iwakiri főnök elvárásainak, és közben a nyomortelepen élők sorsa miatt meghasonulni kényszerül önmagával. A klán érdeke és saját gyökerei között kellene választania. Az ő lelkiismerete egyben a gyengesége is, képtelen erőszakkal elzavarni az embereket, ezért többnyire a helyiek kerekednek fölébük, de a rivális klán miatt a Hamayasu-nak így is kétfrontos háborút kell vívnia, és ez fokozatosan fel is őrli a klánt.

A filmben Sugawara nem a kizárólagos főszereplő, bár valóban ő a központi figura. Hayami legalább olyan jelentős karakter, és rá is hasonló kettőség jellemző. Az ő nagy álma volt, hogy sikeres bokszoló legyen, de végül a pénztelenség miatt kellett feladnia az álmait, és végül így kötött ki ő is újra a telepen. Eleinte pénzért segít a Daimon-nak, de mindezt jóhiszeműen, a telepen lakók érdekében. Később fiatal pártfogoltja, majd annak halála döbbenti csak rá, hogy a rossz oldalra állt. Hayami-t és Gunji-t egyaránt saját múltja kísérti, vagyis a telep, amit mindketten elhagytak, de mégis kénytelenek voltak újra szembenézni vele.

A tulajdonképpeni csatatérként szolgáló lepusztult, és igencsak lehangoló nyomortelep az ócska fából tákolt viskóival, a rengeteg szeméttel, az utcán heverő döglött állatokkal és a szerencsétlen sorsú lakosaival erősen emlékeztet a háború utáni Japán romos, lepusztult városaira, a feketepiacokra, mely környezetben maga Fukasaku is felnőtt. (Több mint valószínű, hogy a rendező ezzel a hasonló miliővel saját fiatal korára is utalni akart, arra a zavaros világra, amit majd később a Yakuza Papers során újra megidéz.) A nyomortelep itt a helyiek reménytelenségét ugyanúgy jelképezi, mint azt az erkölcsi fertőt, és romlottságot, amit ezek a modern jakuzák jelentettek a társadalom számára.

A filmben epizodikus szerepben láthatjuk Koji Tsuruta-t is, aki a klasszikus ninkyo főhős karakterét hozza. Méltósággal teli, szolid külsejű veterán, aki a régi időket, és a régi erkölcsöket képviseli. Kuroki a Hamayasu frissen szabadult egykori kapitánya, aki rájön, hogy Iwakiri valójában kettős játékot játszik, vagyis közben a Daimon klánt is támogatja. Ezért az információért azonban kénytelen ott helyben az életével fizetni, de közben az áruló nagyfőnököt is magával viszi a másvilágra. Úgy jelenik meg, és úgy is távozik, mint egy ninkyo hős, büszkén, önfeláldozóan és végül vérben fagyva.

A ninkyo jelleg a film végi leszámolásnál is visszaköszön, hiszen epikus és véres bosszúállással zárul a film, ami ettől függetlenül is már az új időket, egy újfajta filmes szemléletet vetít előre, többek között a jitsuroku-ra jellemző narrációnak az alkalmazásával.

Szokás szerint remek színészi jelenlét és összetéveszthetetlen atmoszféra jellemzi ezt a művet is, amiből viszont teljesen hiányzik a humor, és még a romantika is csak jelzésértékűre lett lecsupaszítva, hangulatában pedig komorabb a többihez képest. Jól példázza, hogy egy jakuzafilm mennyivel több is tud lenni, mint klánok eszeveszett harcai, vagy a romantikus antihősök szenvelgése. Talán nem tartozik a legnagyobb Fukasaku klasszikusok közé, de kétség kívül figyelemreméltó alkotás.

THE TATTOOED HIT MAN (1974)

Yamaguchi-gumi gaiden: Kyushu shinko-sakusen

Rendezte: Kosaku Yamashita

“I’m like a loaded gun. If anyone triggers me, I’ll kill!”

A 80-as években a New Line Cinema látva a Sonny Chiba fémjelezte véres karateparádé, a Street Fighter trilógia és az ugyancsak kultikus Sógun Orgyilkosa sikerét, más műfajú japán filmek szinkronizált változatának piacra dobásával is megpróbálkozott. A következő választásuk egy 1974-es jakuzafilmre esett, melyet szintén nem csak egyszerűen leszinkronizáltak, hanem az amerikai közönség számára a könnyebb befogadhatóság érdekében alaposan át is alakítottak. Az eredeti japán filmet Jack Sholder (a Rémálom az Elm utcában 2 későbbi rendezője) közreműködésével mintegy 30 perccel rövidebbre vágták, bizonyos jeleneteket megcseréltek, új zenét és sztorit írtak hozzá, valamint rettentően igénytelen angol szinkronnal látták el. A végeredmény így aztán sajnos csak ránézésre tűnik egy jófajta véres jitsuroku-eigának.

Ginji-t (Sugawara), a rettegett tokiói jakuzát főnöke Osakába küldi, hogy ott képviselje a család érdekeit. A férfi hamar megveti a lábát a másik városban, barátnőjét teherbe ejti, és egy kisstílű gengszterrel közösen a helyi alvilágban is gyorsan hírnevet szerez magának. Amikor összetűzésbe kerül az egyik helyi klánnal, egy kisebb háborút sikerül kirobbantania. Tömegével érkeznek a jakuzák Tokióból és Japán más részeiből, majd mindez végül azt eredményezi, hogy a tokióiak sikeresen megvetik a lábukat Osakában. Ginji főnöke többet akar, és úgy dönt, hogy északra küldi a férfit. A számítása bejött, Ginji hamarosan ott is konfliktusba keveredik az egyik nagyfőnökkel, ezzel egy újabb háborút kiprovokálva. De ezúttal a rendőrség is készen áll.

Az eredeti címből arra következtethetünk, hogy a legnagyobb japán jakuzaklán, a Yamaguchi-gumi történetének egyik filmes krónikájával van dolgunk. Sajnos mindez csak az eredeti japán filmre igaz, mivel az amerikanizált verzió sztorija ehhez túl sokban tér el az eredetitől. Az érintetlen japán verzióban a Yozakura névre hallgató főszereplő ugyanis nem hogy nem egy káoszt teremtő erőszakos bérgyilkos, de éppenhogy egy gyilkosság után menekülésben lévő jakuza. A végéből pedig egy monumentális jakuzaháborút vágtak ki, ami miatt a lezárás igencsak összecsapottnak tűnik. A film jelenetei éppen ezért olykor mintha nehezen illenének össze, ezáltal pedig a történet tempója sem lett túl ideális. Egy jitsuroku-filmhez képest ráadásul meglehetősen kevés akciót hagytak benne, és mivel a stílusra jellemző feliratok lefordítását is megspórolták, így számos szereplő kilétére kénytelenek vagyunk magunk rájönni a történet és a párbeszédek alapján. A pocsék minőségű angol szinkron magas tűrésképességet igényel, a hangok ugyanis teljesen mesterkéltek, a karakterekhez pedig gyakran a legkevésbé sem illőek, és hogy ezt észrevegyük, igazából még csak az sem kell, hogy ismerjük az eredeti hangokat. (A klánok között közvetítő szerepet vállaló öreg jakuzafőnököt alakító legendás Takashi Shimura hangja olyan, mint egy halálán lévő tüdőbeteg halálhörgése.)

Ami miatt viszont mégis mindenképpen érdemes megtekinteni ezt a filmet, az egy név: Bunta Sugawara. (A VHS borítóján érthetetlen okból Bud Sugawara néven szerepel!) Már megszokhattuk, hogy Bunta-szan puszta jelenléte is bőven elegendő egy film ázsiójának jelentős emeléséhez, de ennyire lazának, hűvösnek és férfiasnak talán még egyik filmben sem láthattuk őt. Elegáns fehér zakójában és napszemüvegében pont olyan elképesztően lehengerlő, mint nyakig jakuzatetoválásban. Bunta egyénisége, megjelenése képes elvinni a hátán még ezt a filmet is, és ha eddig azt hittük, hogy tudjuk mi a „macsóság”, hát most majd alaposan átértékelhetjük a fogalomról alkotott képünket. A filmben más jakuzaszínész-legendák is akadnak bőven, olyanok, mint például Tatsuo Umemiya, Tsunehiko Watase vagy éppen Hiroki Matsukata.

Sajnálatos módon még ez utóbbiak ellenére sem mondhatjuk jó filmnek ezt a lebutított verziót, maximum nézhetőnek. A történet elsőre kusza, nem túl izgalmas, az akciójelenetek ritkák és rövidek, a szinkron pedig teljes mértékben illúzióromboló. Ugyanakkor nincsenek kétségeim afelől, hogy az eredeti japán film valójában kiváló alkotás lehet. (Remélhetőleg hamarosan elérhető lesz az is.) A The Tattooed Hit Man egyébként az amerikai közönséget sem győzte meg, így a New Line fel is hagyott a szinkronnal megvert japán klasszikusok forgalmazásával.

STREET MOBSTER (1972)

Gendai Yakuza: Hito-kiri Yota
Modern Yakuza: Outlaw Killer
Modern Yakuza: Shameless Human Sacrifice

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Once a dog learns the taste of defeat, it never bites again."

A jitsuroku megszületése igazából csak formailag köthető a Yakuza Papers sorozathoz, az első igazán új felfogású jakuza-eiga kétségkívül a Gendai Yakuza (Modern Yakuza) széria hatodik, és egyben legutolsó darabja, a Street Mobster. Kinji Fukasaku rendező korai jakuzafilmjei már több szempontból is (főleg az erőszak terén) előremutatóak voltak, de az olyan alkotások, mint a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog többé-kevésbé még mindig a ninkyo-stílus keretein belül maradtak. Az 1972-es Street Mobster nem más, mint az a bizonyos hiányzó láncszem a jakuzafilmek fejlődéstörténetében. A tökéletes átmenet a régi és az új stílus között. Itt már nyoma sincs a giri/ninjo dilemmának, a főhős már nem egy visszafogott, romantikus hős, aki a régi értékek alapján igyekszik irányítani saját és a klánja életét, a "tisztelet" és a "becsület" szavak pedig többé már nem jelentenek semmit.

Okita (Bunta Sugawara) nagyszájú, öntörvényű utcai bandita, aki csapatával együtt szerencsejátékkal, verekedésekkel, valamint nők megerőszakolásával tölti mindennapjait. Miután egy alkalommal késsel vesz elégtételt az őket zaklató Takigawa klán jakuzáin, alkalma nyílik belülről is megismerkednie a japán börtönviszonyokkal. Szabadulása után felkeresi egy Kizaki (Asao Koike) nevű egykori jakuza, és felajánlja Okita-nak, hogy segít neki összehozni egy saját bandát, amivel aztán önálló balhéba kezdhetnének. Kizaki terve egyszerű és világos: A Takigawa klán félve a rendőrségtől, ma már egy legitim szervezet látszatát próbálja kelteni. Ezért ha megtámadják a Takigawa érdekeltségeit, akkor azok nem mernek majd komolyan visszavágni. Így hát Okita és társai nekiállnak szétverni néhány a Takigawa kezében lévő szórakozóhelyet, ám a jakuzák ezt természetesen nem nézik jó szemmel. Amikor Okita megsérül és a csapat szorult helyzetbe kerül, csak a Yato klánnal való szövetség segíthetne rajtuk. Bár Okita hevesen tiltakozik az elkötelezettség ellen, végül mégiscsak kénytelen hűséget fogadni a Yato klánnak, majd pedig békét kötni a Takigawa klánnal. A helyzet rendeződésével Okita igazi nagymenő jakuza lesz. De hiába a jól jövedelmező szerencsejáték és az aranyélet, a béke törékeny dolog. Okita továbbra sem bír magával, és ezzel nemcsak a Takigawa-val szövetséges, nagyhatalmú Saiei klán haragját hozza a saját fejükre, de még Yato (Noboru Ando) és Kizaki támogatását is elveszíti. Okita a maradék embereivel egy olyan reménytelen városi gerillaháborúba kezd, amit nem nyerhet meg.

Az isteni Bunta Sugawara a jitsuroku filmek legemblematikusabb alakja. Pontosan az ellentéte a Ken Takakura által addig képviselt klasszikus, erkölcsileg alig-alig fedhető jakuza figurájának. Míg utóbbi a megfontolt, és alapvetően pozitív emberi értékekkel felruházott lovagias hős, addig a Bunta által életre keltett indulatos, robbanékony, agresszív és erőszakos gengszter a tökéletes antihős mintaképe. Indulatos és öntörvényű jakuzákat ugyan már korábbi filmekben is láthattunk (pl. Yukio Mishima az 1960-as Afraid To Die-ban), de azokban a film végére legtöbbször bekövetkezik az erkölcsi megtisztulás is, míg a jitsuroku filmek főhőseinek jelleme már kevésbé radikálisan változik. Sugawara pályáját ebben az időben többnyire az ilyen, és ehhez hasonló karakterek jellemezték, ami elsősorban markáns arcának, és persze kiváló színészi játékának is köszönhető. A Street Mobster főszerepében egyenesen lubickol, Okita karaktere szinte a személyére lett szabva.

Isamu Okita már a háború utáni feketepiac-generáció tagja. Sanyarú sorsáért nem csak az alkoholista anyával (illetve pont hogy nélküle) töltött keserű gyermekkor tehető felelőssé. Okita maga is bevallja a film elején, hogy már a születési dátuma elég rossz ómen volt, mivel pont a háború elvesztésének napján látta meg a felkelő napot, és szerinte ennek köszönhetően lett egy született vesztes. Az utcán nevelkedett suhancot csak a balhé élteti, semmilyen célja sincs az életben. Már a börtönből szabadulva is azonnal balhéba keveredik, és míg ő maga a megtestesült arrogancia, addig ugyanezt másoktól egyáltalán nem képes elviselni. A film elején egy nyilvános fürdőből szó szerinti vérfürdőt csinál, mikor az őt korábban megalázó jakuzákra tör. Ez a fajta zabolázatlanság segíti végül hatalomhoz, majd ugyanez okozza a vesztét is. Okita olyan, mint az elszabadult shinkansen (japán gyorsvasút), irányíthatatlan és megállíthatatlan. Mindössze egyvalaki van, aki képes valamelyest (még ha rövid időre is) befékezni ezt a robogó gyorsvonatot: egy Kimiyo nevű prostituált (a hihetetlenül szexi Mayumi Nagisa által megformálva), akihez Okita-t igencsak sajátos kapcsolat fűzi. A lányt korábban a férfi megerőszakolta, majd ennek hatására lett belőle örömlány. Amikor később összetalálkozik a börtönből frissen szabadult és természetesen türelmetlenül kanos Okita-val, Kimiyo először még késsel támad rá, majd furcsa módon később a szeretője lesz. Okita lelkiismerete talán itt szólal meg egyedül, és bár titkolja, de valahol erős bűntudat gyötri amiatt, amit korábban a lánnyal tett. A férfi persze közel sem tekinthető a hűség szobrának, és ezt a féltékeny Kimiyo nehezen viseli. (Egy alkalommal például késsel csúnyítja el Okita aktuális partnernőjének arcát.) Mindezek ellenére is a legvégsőkig kitart nehéz természetű szerelme mellett.

Noboru Ando ismét a sziklaarcú jakuzafőnök szerepében tündököl, bár igazából más szerepet ugye nem is nagyon látni tőle. A Street Mobster-ben már valamivel nagyobb teret kapott a játéka, és így igazából a film másik igazán érdekes karaktere lett. Yato is egy amolyan a legalitás fedezékébe bújt keresztapa. A sors csak véletlenül sodorja az útjába Okita-t, aki éppen a Takigawa jakuzák elől menekülve fut be a Yato főhadiszállásra. Yato főnök pedig a Takigawa klán nemtetszését kiváltva, védelmébe veszi a menekülő huligánokat, majd később, mikor úgy alakul, akkor pedig a szárnyai alá is veszi őket. Yato ugyanis fiatalkori önmagát látja a kezelhetetlen és vad Okita-ban, ezért hajlandó segíteni nekik. Az utolsó pillanatig kitart patronáltja mellett, még bocsánatkérésre (yubitsume) is hajlandó a Takigawa/Saiei főnököknél. De Okita felelőtlen viselkedése végül odáig fajul, hogy már Yato sem tudja megmenteni őt.

Fukasaku igazán szélsőségesre formálta Okita figuráját (hasonló karaktert láthatunk majd Fukasaku másik nagy klasszikusában, a Graveyard Of Honor-ban is), ezért aztán a film kimondottan véres és erőszakos lett, de szerencsére a történet nem látta ennek kárát, rendesen kidolgozott, izgalmas sztori, a felemelkedés/bukás témájának egy újszerű vizsgálata. A dokumentarista filmes eszközök már szinte kivétel nélkül jelen vannak, így a kézikamerás felvételek, Okita saját narrációja és a kimerevített képek is megtalálhatóak, ellenben a feliratozás most hiányzik.

A Street Mobster volt az első Fukasaku film, amiben Sugawara már abszolút főszerepet játszott, majd ezt követően egy hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolat vette kezdetét, amelynek köszönhetően Sugawara lett az elsőszámú jitsuroku jakuzafilm szupersztár, Fukasaku pedig egy élvonalbeli sztárrendezővé magasztalódott. A Street Mobster nem véletlenül a kedvenc Fukasaku filmem. Zseniális főszereplő, kiváló támogató színészek, iszonyatos tempó, hangulatos képi megoldások, remek zene és persze a tomboló brutalitás, valamint egy katartikus befejezés. Kevésbé eposzi, sokkal inkább akció-orientáltabb alkotás, de minden pillanata lenyűgöző, Bunta Sugawara pedig élete talán legerőteljesebb alakítását nyújtja. Nemcsak a jakuzafilmek egyik legnagyobb klasszikusa, de minden gengszterfilmek egyik legnagyszerűbbike is.

A sorozat részei:

Modern Yakuza 1/6: Law Of The Shameless (1969)
Modern Yakuza 2/6: Shameless Obligation (1969)
Modern Yakuza 3/6: Shameless In Juku (1970)
Modern Yakuza 4/6: Returning The Offering Cup (1971)
Modern Yakuza 5/6: Bloody Cherry Blossoms Three Brothers (1971)