A COLT IS MY PASSPORT (1967)

- Koruto wa ore no pasupooto

R.: Takashi Nomura

Kamimurát (Jo Shishido), a profi bérgyilkost megbízza az Otawara klán, hogy ölje meg a rivális Shimazu kapzsi főnökét. A sikeres merénylet után a Shimazu család természetesen a gyilkos fejét akarja, és mivel figyelik a repteret és az utakat, Kamimura és társa Shun (Jerry Fujio) végül ott ragad egy tengerparti fogadóban, ahol egy az Otawarával jó viszonyban lévő helyi főnök, Tsugawa bújtatja el őket. Kamimuráék azt tervezik, hogy egy hajóval menekülnek majd el. De a Shimazu a Tsugawa főnök segítségét kéri a gyilkosok felkutatásában, ő pedig végül úgy dönt, hogy a pénz előbbre való a becsületnél, és feladja a két férfit.

A Colt is My Passport a Nikkatsu noir legnagyobb klasszikusa Suzuki Branded To Kill-je után (vagy talán mellett?). A két filmet ráadásul nem csak a főszereplő, a stílus ikonja, Jo Shihido köti össze, de még a gyártási év is azonos (ahogy a szintén hasonlóan remek The Massacre Gun esetében is). Jó éve volt ez Shishidónak és a japán noiroknak.

A Nikkatsu ezen filmjei nem titkoltan a korai hard boiled amerikai krimikből és akciófilmekből, illetve a francia újhullámból merítettek a legnagyobb kanállal, de ahogy az a A Colt is my passport esetében már az első másodpercekben nyilvánvalóvá válik, Nomura ezúttal az öreg kontinensen éppen fénykorát élő másik népszerű férfias zsáner, a spaghetti-western hangulat- és stíluselemeit is kölcsönvette filmjéhez. Ebből a stíluskavalkádból aztán afféle spaghetti western-jakuza-noir hibrid született, ami ráadásul közel olyan jó is lett, mint amilyennek elsőre hangzik. 

A filmet ha nem is feszíti szét az eredetiség, de mindenképpen kevesebb sablont használ, és a cselekménye se olyan nyílegyenes és kiszámítható vonalon halad, mint a korszak szakmányban gyártott J-noirjainak többsége, amiket leginkább a stílus és a hangulat hivatott eladni a nézőknek. A melankólikus alaphangulat ellenére feszes, mozgalmas, és izgalmas sztorit kapunk. Shishido Kamimuraként a klasszikus sztoikus, keveset beszélő, de jó problémamegoldó készséggel megáldott tapasztalt bérgyilkos archetípusa, és ez aztán úgy rá is ragadt, hogy filmes pályafutásának legnagyobb és legemlékezetesebb részében ugyanezt a karaktert játszotta, de kétségtelen, hogy remekül is állt neki. Társa és barátja Shun a szintén jól ismert zöldfülü, kissé tapasztalatlan társ, akire még vigyázni kell. Mina (Chitose Kobayashi) pedig a kisszerű és nyomorult kikötői életét folyamatosan maga mögött hagyni vágyó- és egyben képtelen szerencsétlen nő, aki nap mint nap ki van téve a helyi suttyó melósok szexuális zaklatásainak. Ezúttal nincs igazán romantikus szál, a Kamimurához való kötődése nem annyira érzelmi alapokon nyugszik, a lány leginkább azért segíti a két férfit, mert irigyli önállóságukat, bátorságukat, erős összetartozásukat, és pesze nem utolsó sorban saját hasznot is remél abból, ha a két menekülni próbáló férfival tart.

A spaghetti-western kapcsolat elsőként, és elsősorban a főcímzenében jelenik meg. Harumi Ibe Morricone-t idéző főcímzenéje van olyan fülbemászó és emlékezetes, mint egy jobb korabeli olasz spaghetti-westerné, de ehhez a mozihoz is tökéletesen illik, sőt! De a film többi részein is némileg érezhető ez a behatás, a karakterekben (halkszavú mesterlövész, forrófejű fiatal tanítványa, jobb életre vágyó szegény lány), a helyszínekben (vidéki fogadó, a környék söpredékével tele) is ugyanúgy ott van, de legfőképpen a nagyszerű és emlékezetes finálénál idéződik meg a koszos, poros euro-vadnyugati filmek világa. Persze régóta tudjuk, hogy ezek a zsánerek nem csak rokonok, de remekül adaptálhatóak egymásba részben, vagy akár egészben is.

Gyönyörűen fényképezett (Shigeyoshi Mine volt többek között a Tokyo Drifter (Tokiói Csavargó) operatőre is) dögös jakuzamozi az A Colt is my passport, ami nem annyira kovencionális, mint Hasebe Massacre Gun-ja, de nem is olyan szürreális, mint Suzuki Branded to killje. Színvonalában, hangulatában, stílusosságában és tematikailag is jogos e három film trilógiába foglalása, ezért ha valaki a Nikkatsu Noir krémjébe, illetve annak tetején csücsülő három cseresznyébe szeretne belekóstolni, ennél a három nagyszerű 67-es filmnél jobbat nem is találhat magának.

Theater of Life: Hishakaku (1963)

- Jinsei Gekijo: Hishakaku

Rendezte: Tadashi Sawashima

Kaku (Koji Tsuruta) a Kokin csoport tagja szerelmével Otoyóval, a híres gésával éppen boldog közös életüket tervezgetik. De Otoyo nagy bánatára Kaku előtte még önzetlenül felajánlja a Kokin főnökének, hogy részt vesz egy harcban egy rivális klán ellen, annak ellenére, hogy a Kokin főnök ezt egyáltalán nem várja el tőle. A harc után Kaku feladja magát a rendőrségen, és hét év börtönt kap. Odabent a szerelem tartja életben, de amikor két év után kiengedik, kénytelen szembesülni a helyzettel, hogy többszörösen is elárulták. Bent léte alatt ugyanis a Kokin főnökét megölték, a csoport feloszlott, Otoyo pedig egy egykori Kokin taggal, Miyagawával (Ken Takakura) él együtt.

A különböző filmzsánereknél gyakran vita tárgyát képezi, hogy melyik is volt a legelső film, a prototípus, ami elsőként hordozta magán az adott műfaj legfőbb jellemzőit, de ezekre legtöbbször nincs egyértelmű válasz, egyszerűen azért, mert ilyen ős-film általában nem létezik. A jakuzafilmeknél sem beszélhetünk konkrét eredetről, műfajteremtésről, sokkal inkább evolúcióról, átmenetről (lásd: A jakuzafilmek evolúciója című cikkemet), de a ninkyo filmek esetében azért többnyire egyetértés van abban, hogy leginkább a Theater of Life: Hishakaku tekinthető felelősnek a 60-as évek lovagias jakuzafilm-boomjáért. A Koyo Ozaki önéletrajzi ihletésű regényéből készült 63-as feldolgozás sikere ugyanis végleg meggyőzte a filmeseket, miszerint a kifulladt szamurájfilmeket hősies gengsztereposzokra érdemes lecserélni.

Ozaki sikeres regényéből számos filmadaptáció született, már a jelenleg tárgyaltat megelőzően és követően is. A korábbi verziók azonban még egészen máshova helyezték a hangsúlyt, és inkább a főhős fiatal korára és a kisemberek drámájára koncentrált, a jakuza aspektus ekkor még a háttérbe szorult. A Theater of Life: Hishakaku is elsősorban egy szerelmi melodráma jakuza környezetben, de már minden jellemző ninkyo alapmotívum visszaköszön belőle, a feloldhatatlan giri-ninjo ellentéttől a cselszövő ellenséges klánon át a végső öngyilkos küldetésig bezárólag. Azonban itt még mindig keserű emberi drámák vannak a középpontban, és kevésbé van szó a büszke jakuzaélet és a nemes emberi értékek dicsőítéséről, vagy éppen a vérgejzíres bandaháborúkról. A film szinte még deheroizálja is a jakuza életmódot, hiszen mindvégig azt látjuk, hogy a nemes kötelezettség, a hősies önfeláldozás mit sem ér, ha elveszítjük az életünket, a szabadságunkat, a szerelmünket. Persze az így megtépázott becsület visszaállítására is mégiscsak az önfeláldozás a legjobb módszer.

Hishakaku "elárulása" azonban nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Otoyo és egykori klántársa mondhatni a véletlen furcsa összjátéka során talál egymásra, egyikük sem tudja eleinte, hogy a másik kicsoda. A most riksaként dolgozó Miyagawa büszke jakuza maradt, aki várja a lehetőséget, hogy bosszút álljon és a Kokin család becsületét visszaállíthassa. Otoyo pedig bánatában és kiszolgáltatottságában csak biztonságra vágyik, ezért marad együtt a férfival (aki egyébként szerelme jeléül először megerőszakolta őt). Mikor felfedezik egymás kilétét, mindkettejükre hatalmas szégyen száll, de Hishakaku bármennyire is szenved, megbocsájt nekik. De a Kokint eláruló másik klánnak már ő sem tud.

Kimondottan szépen fényképezett, igényesen rendezett és eljátszott komoly drámáról van szó, ami bár látszólag lassabb és persze visszafogottabb, mint a későbbi ninkyók, de remek története miatt a legkevésbé sem unalmas, sőt. Koji Tsuruta alakítása egészen kiváló, és a későbbi jellemző sztoikus karaktertípusához képest itt kifejezetten "eleven" a játéka, ahogy az itt még csak születőben lévő későbbi ninkyo szupersztár, Ken Takakura (R.I.P.) szerepe is kicsit még más, mint amivel később majd ikonná válik. De a film legmeggyőzőbb alakítását az Otoyót játszó Yoshiko Sakuma tudhatja magáénak. A film a még viszonylag ismeretlen Takakurát és a már valamivel gyakorlottabb Tsurutát egycsapásra a jakuzafilmek elsőszámú legendáivá avatta, a film alapsémája pedig egy fél évtizeden át visszatérő alapvetése lett a jakuzafilmeknek.

Szerelem, árulás, intrika, harc, büszkeség és becsület. A Theater Of Life: Hishakaku egy igazi ninkyo remekmű, ami bár mindenben megfelel a klasszikus értelembe vett ninkyo követelményeknek, mégis több szempontból is rendhagyó, bár ebben az esetben ez igencsak furán hangzik. Kevésbé jakuza-orientált és öncélú, némileg kidolgozottabb, színvonalasabb alkotás, mint a későbbi epigonok többsége. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a finálé, amikor is Hishakaku végső nagy leszámolását már nem láthatjuk, a vége felirat pont a jellegzetes vérfürdőtől kímél meg minket. Így Hishakaku sorsa vagy végzete is homályban marad. 

Tokyo Drifter (1966)

- Tokyo Nagaremono

R.. Seijun Suzuki

Seijun Suzuki, Japán egyik legexcentrikusabb rendezője a korábbi olcsó, másodvonalbeli akció- és jakuzafilmjei után, a 60-as években kezdte megtalálni igazi hangját, stílusát. A Nikkatsu stúdió, amely akkoriban kifejezetten a fiataloknak szánt szórakoztató zsánerfilmekre szakosodott, többször is figyelmeztette Suzukit, hogy fogja vissza magát, és a vizuális bohóckodások helyett inkább közérthető filmeket készítsen. A Tokyo Drifter esetében kimondottan az volt a feladata, hogy csináljon sztárt az akkor még ismeretlen Tetsuya Watariból. Suzuki, hogy megpróbáljon enyhíteni a stúdió és a közte lévő feszültségen, megnyirbálta kicsit a költségvetést, aminek a stúdió természetesen örült, annak viszont már kevésbé, hogy mivel a szűkebb büdzsé miatt Suzukinak és stábjának új világosítási és operatőri technikákat, módszereket kellett kitalálniuk, ennek köszönhetően a film látványvilága még puritánabb, még sajátosabb, ezáltal pedig még szürreálisabb lett.

Kurata főnök (Ryuji Kita) feloszlatta a családot, hogy ezentúl tisztességes üzletemberként éljen tovább, és vele együtt korábbi jobbkeze, Főnix Tetsuya (Tetsuya Watari) is visszavonulni készül. Otsuka főnök ezt megpróbálja kihasználni, és szemet vet Kurata új ingatlanjára és magára Tetsuyára is. De Tetsuya visszautasítja őt, ami után Otsuka megpróbálja megöletni. Hogy enyhítsen a bajba került volt főnökére nehezedő nyomáson, Tetsuya jobbnak látja, ha elhagyja Tokiót (és a barátnőjét, Chiharut is (Chieko Matsubara)). Csavargóvá válik, és járja a vidéket, de Otsuka bérgyilkosa folyton a nyomában van. Miután egykori főnöke, Kurata elárulja őt, Tetsuya visszatér Tokióba, hogy pontot tegyen az ügy végére.

A Tokyo Drifter története valójában említésre sem méltó, egy egyszerű sablon sztori, amiben nincsen igazán súlya sem a cselekménynek, sem pedig a karaktereknek, ráadásul eléggé inkoherens is, mintha tudatosan össze akarná zavarni a nézőt. (Például a Tetsu(ya) után küldött bérgyilkos neve is Tetsu, és sokszor nem egyértelmű, hogy éppen kiről is van szó.) Ugyanakkor valamennyire előremutató is, hiszen a ninkyo filmek népszerűségének csúcspontján Suzuki mellőzi a tradíciókat, a giri/ninjo ambivalenciát, lovagiasságot, helyette deheroizált karaktereket vonultat fel, akik számára a becsület és büszkeség semmit sem jelent, ellenben gyorsan előkapják a fegyvert, ha kell. Ezek a minták később a jitsuroku filmek sajátosságai lesznek.

Suzuki az ezt megelőző jakuzafilmjeiben még visszafogottabban használta ezt az azóta már a fő kézjegyének számító jellegzetes színfestést, leginkább csak bizonyos jelenetek "feldobására", a Tokyo Drifter esetében viszont már szinte erre építi fel a filmet, néhol szimbolikus jelentést adva a színeknek, de többnyire mégis csak öncélúan, a stílus és a hangulat kedvéért használva. Ez a "színkód rendszer" egyébként végigkíséri a filmet, a díszletektől, a tárgyakon át a szereplők öltönyéig mindenhol megjelenik. De Suzuki a színeken túl előszeretettel használ hatalmas belső tereket, széles plánokat, szokatlan perspektívákat, kontrasztos színeket, noiros világításokat, ezzel egy impozáns képregényes esztétikát hozva létre. Kurata irodája például egy ókori római csarnokra emlékeztet, a jazzklub pedig, ahol a film kulcsjelenete is zajlik, olyan, mint valami múzeum, vagy egy posztmodern színház. A film elején még sárga, majd a végső jelenetben már hófehér színű terem (azonos színű, ezért a háttérbe olvadó) absztrakt műalkotásszerű díszletei között folyó pisztolypárbaj olyan hatást kelt, mintha csak egy színházi előadást látnánk. Ezek a tetszetős, hangulatos, de kicsit nehezen dekódolható szándékú megoldások uralják a filmet, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk belefeledkezni az egyébként gyors ritmusú, de nem túl érdekes cselekménybe is.

A Tokyo Drifter egy hiper-stílusos, melankolikus hangulatú, noir és western hatásokat mutató nihilista jakuzafilm, ahol a látványos vizuál-orgia jelentősen felülírja a valós tartalmat. Néhol egészen zavarba ejtő (pl. a burleszkszerű tömegverekedés, mely láthatóan gúnyt űz az amerikaiakból), máskor érzelmes (a Chiharutól való elszakadás), olykor pedig csak egyszerűen látványos és hatásos (az izgalmasan fényképezett akciójelenetek). A film emblematikus főcímdala pedig a film végére akaratlanul is befészkeli magát az ember agyába, hogy aztán hamarosan azon kapja magát, hogy önkéntelenül is fütyörészi, ahogy egy tokiói csavargó. (A Watari által énekelt dalnak számos feldolgozása született, Meiko Kaji verziójától egészen a szerintem legjobban sikerült punkrock feldolgozásig.)

A Nikkatsu főnökeinek türelme a mester fő művének számító kultikus Branded To Killt (1967) követően fogyott el, amikor is megelégelve az extravagáns rendező vizuális ámokfutásait, 10 évre feketelistára tették, véget vetve ezzel a nagyszerű direktor aranykorának. Suzukit szokás a japán Godardnak is hívni, így aztán nem is meglepő, hogy a Tokyo Drifter, hasonlóan a rendező ebben az időszakban készült többi filmjéhez, avantgárd jellege, sajátos 60-as évekbeli "jazzy" látvány és hangulatvilága okán, elsősorban művészfilmes közegekben talált magának tisztelőket, ugyanakkor úgy általában a japán filmek és jakuzafilmek rajongói körében is joggal elismert és nagyra tartott alkotás. 

Honor Among Brothers 2 (1966)

 

- Zoku Kyodai Jingi 

Rendezte: Kosaku Yamashita

A Saburo Kitajima enka-énekes nevével fémjelzett ninkyo sorozat első része egy teljesen átlagos, nem túl emlékezetes alkotás, minden benne volt ugyan, amit a klasszikus ninkyo alaprecept előír, de csakis annyi, semmi extra fűszer. A sorozat második darabja is pont ez alapján a recept alapján készült, és még a sztori is mutat némi hasonlóságot, az egyetlen, amiben ez a film jelentősebben különbözik az előzőtől, hogy ez már színes.

 

Az Umehara egy kis létszámú és szegény, de dolgos jakuzacsalád Joshuban, és éppen a háború szélén állnak az arrogáns Iwasa családdal. Ebben a vészterhes időben érkezik vendégségbe az Umehara családhoz két vándorló szerencsejátékos is. Kozakura Seiji (Saburo Kitajima) és Inagami Chojiro, másnéven Choji a Gyilkos (Koji Tsuruta), aki egyben az Umehara főnök kisfiának igazi apja is. (A vándorló életmód miatt gondolta úgy, hogy jobb, ha Umehara és felesége neveli fel a kisfiút a sajátjaként.) Hiába próbálja meg a mindkét oldal által nagy tiszteletben tartott Fujigaya (Hideo Murata, szintén rendkívül népszerű enka-énekes volt) főnök fenntartani a békét, Iwasa szeretné átvenni az egész város irányítását, ezért megpróbálja kiprovokálni a háborút. Seijinek és Chojironak végül nem marad más választása, mint megakadályozni azt, ezért saját kezükbe veszik a dolgot és persze a kardjaikat.

Csak a szokásos: vándorló jakuza érkezik a kisvárosba, ahol a jó, de csóró klán próbál meg hidegvérrel ellenállni a gonosz, nagyhatalmú klán intrikáinak, majd néhány provokáció és áldozat után végül a film elején érkező férfi(ak) hősies önfeláldozásuk során vérontással zárják rövidre a konfliktust.

A film egy viszonylag érdekes indítás után a végéig erősen visszafogott marad. A történet, mint látjuk újdonságokat, meglepetéseket nyomokban sem tartalmaz, mégis azt gondolom, hogy láttam már unalmasabb ninkyót is. A legnagyobb baj, hogy akciót menetközben nem is kapunk, a kisfiú és Choji kapcsolata kidolgozatlan és felesleges, a Seijivel együtt érkező Ken, a puskagolyó nevű komikus karakter pedig teljesen belerondít a film egyébként komor hangulatába, még szerencse, hogy kevés játékidőt kapott. 

Az alapvető becsület, büszkeség, önfeláldozás, jakuzakódex szerinti életvitel témaköröket rendesen körbejárja a film, bár annál a résznél már kissé megcsömörlik az ember, amikor az Iwasa egyik lelkiismeretes és önfeláldozásra hajlandó tagja a sikertelen merényletkísérlete után (Iwasa megbízásából látszólag Fujigaya életére tört, de valójában inkább öngyilkosságra készült), haldoklás és könnyek között még testvérévé fogadja Seijit. A férfinak pont annyi ideje maradt még hátra a földi létből, ami a Sakazuki ceremónia lebonyolításához szükségeltetik, majd annak befejeztével el is hunyt. Az ilyen túlcsorduló érzelmekkel teli színpadias jelenetek az európai ízlésvilágba szocializálódott filmrajongók számára sokkal nehezebben tolerálhatóak. 

Kitajima (aki néhol már-már félelmetesen hasonlít Jet Li-re) korrekt színész, de vonzereje a nullával vetekszik, Koji Tsurutát azonban mindig élmény látni, még akkor is, ha ugyanazt a karaktert hozza sokadjára is. A film végi mészárlás szerencsére felrázza kissé az egészet, de a befejezése ismét elég geilre sikerült. 

Átlagos, alkalmi ninkyo az unalomig ismert klisékből, ami valószínűleg hamar el fog tűnni az emlékezetünkből. A sorozat későbbi részeiben már Bunta és Wakayama is fel-fel bukkan, szóval még nem adtam fel a reményt, de persze a ninkyo esetében korlátozottak a lehetőségek, így ők sem tudnak csodát művelni.

A sorozat további részei:

- Honor Among Brothers 

Abashiri Prison 3 (1965)

- Abashiri Bangaichi: Bōkyō-hen

- Abashiri Prison: Longing for Home

- Abashiri Prison: Duel on the Wharf

Rendezte: Teruo Ishii

A nagy sikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) sorozat első része valójában nem is jakuzafilm volt, mindössze a főszereplő Tachibana karaktere kötődött a jakuzákhoz. A folytatásnak pedig már semmi köze nem volt hozzájuk, a (mindössze két hét alatt leforgatott) második rész egy kis idóta, bár a maga módján mégis élvezhető akciókomédia volt, ami néhány ellopott gyémánt körül bonyolódott. Így aztán ezen a blogon nem is nagyon indokolt róla a cikk. A harmadik epizódról viszont már annál inkább, mivel az egy ízig-vérig jakuzafilm, méghozzá az egyik legjobbnak tartott az egész Abashiri szériából.

Tachibana hazatér szülővárosába, hogy meglátogassa anyja sírját, és ha már úgy alakult, akkor az egykori klánját, az Asahi családot is. Érkeztének híre eljut a rivális Yasui főnök (Toru Abe) fülébe is, akit korábban Tachibana sebesített meg, és amiért anno az Abashiri börtönbe került. Yasui természetesen azóta is neheztel mind a férfira, mint az egész Asahi klánra, így amikor az Asahi kap egy fontos munkát a kikötőben, Yasui-ék mindent elkövetnek, hogy ellehetetlenítsék a munkát. De Tachibana vezetésével az Asahi sikeresen elhárítja ezeket a nehézségeket. Ekkor a Yasui emberei megölik Tachibana egyik barátját (Kunie Tanaka, aki az előző két részben is eljátszotta a lökött nőcsábász mitugrászt), majd Asahi főnököt is (Kanjuro Arashi, aki viszont az előző két részhez hasonlóan most is új karaktert alakít). Végül Tachibana úgy dönt, hogy befejezi Yasui-n azt, amit évekkel korábban már elkezdett.

Ránézésre ez is teljesen olyan sablon sztorinak tűnik, mint a több tucatnyi ninkyo bármelyikéé, és hát valójában olyan is. Ishii azonban sosem volt egy klasszikus sablonrendező, ő mindig is éreztette saját egyéni stílusát a filmjein, még ha azok ilyen megrendelésre készülő, és eleve sikerre ítélt tucat-közönségfilmek is voltak. Az Abashiri Prison filmek kortárs korokban játszódnak, és nem a díszletek között mászkáló kimonós színészeket látunk, akik mesterkélt párbeszédekkel és túljátszásokkal operálnak, hanem sokkal színesebb, karakteresebb, életszerűbb figurákat kapunk, így még csak véletlenül sem fulladunk bele a teatralitás unalmas egyhangúságába.

Tehát egy gyorsabb ütemű, izgalmasabb ninkyoval van dolgunk, amiben kevesebb az érzelgősség, több az indulat, és a szereplők is változatosabbak. A színes bőrű félvér kislány viszont kifejezetten ártott a filmnek, Emi ugyanis a szokásos cukinak szánt, de valójában rettentően idegesítő kötelező gyermekkarakter, akihez a főhős érzelmileg kötődik és aki olykor segít is emberünknek a problémái megoldásában (Piedone, illetve Ötvös Csöpi szindróma). A kisgyerek több szempontból is problémás, egyrészt nem igazán illik ebbe a férfias világba egy ilyen vinnyogó szereplő, másrészt az egyébként ránézésre nehezen megállapítható nemű gyermek ugyanis valójában egy feketére mázolt képű japán kiskölyök csak, amitől még kevésbé vehető komolyan a jelenléte.

Annál érdekesebb és szimpatikusabb karakter a Yasui klán által felbérelt Killer Jo nevű bérgyilkos (Naoki Sugiura), aki már igazi Ishii filmbe illő noir-os karakter. A fehér öltönyös, tüdőbeteg, vért köhögő napszemüveges férfinak imponál Tachibana állhatatossága, és amikor utóbbi a börtöntetoválását egy öngyújtóval próbálja meg eltüntetni a kezéről, bizonyítva, hogy ő már nem az az ember, aki régen volt, a TBC-s bárgyilkos rájön, hogy ez az a régi jakuza érték, ami a maiakból már elveszett, ezért visszavonulót fúj. Jo szerepe igazából csak a film végére értékelődik fel, amiért szintén kár, mert sokkal több időt és helyet érdemelt volna ez a misztikus figura. A végső leszámolás alkalmával ezúttal inkább klasszikus szamurájfilmes összecsapásban csúcsosodik ki a lezárás, ahol is Yasui (Toru Abe) megölése már kevésbé tűnik fontos vagy jelentős eseménynek, mint a Jo-val való újabb találkozás. Jo, aki a betegsége okán már úgyis halálra van ítélve, ezért inkább méltó módon, egy értékes ember keze által kíván meghalni, így a szamurájfilmekből ismert módon egyetlen mozdulattal csap össze tiszteletreméltó ellenfelével. Véleményem szerint nagyon impozáns befejezése lett ez így ennek a történetnek.

Az Abashiri sorozat eddigi három része három különböző típusú filmet sorakoztatott fel, melyből egyértelműen ez, a harmadik emelkedik ki a legjobban. Takakura bár a bűnbánó jakuza klasszikus sablon figuráját hozza itt is, valamivel több lehetőséget kapott kibontani ezt a szerepet. Ishii filmje kevésbé túlbeszélt, karakter és akció-orientáltabb alkotás, ami viszont hibáival együtt is még mindig csak egy jobb ninkyo, mintsem egy eredeti jakuzafilm. De attól még feltétlenül javaslom a megtekintését.

A sorozat további részei: 

- Abashiri Prison (Abashiri Bangaichi) 1965

- Abashiri Prison Continued (Zoku Abashiri Bangaichi) 1965