AMBITION WITHOUT HONOR (1996)

- Jingi Naki Yabo

Rendezte: Takashi Miike

„A yakuza’s life is poisonous. Only those who survive the poison would be able to continue down the road.”

Miike a sikeres mozis bemutatkozása után szerencsére még sokáig hű maradt a videófilmekhez is. A 90-es évek közepén további kis költségvetésű, kevésbé extrém, ám rendkívül színvonalas jakuzafilmek kerültek ki a keze alól. Ezek közé tartozik a három részes Jingi Naki Yabo széria is (amiből Miike csak az első kettőt rendezte), melynek címe utalás a Yakuza Papers, vagyis Fukasaku jakuzafilm-eposzának nyitófilmjére, a Jingi Naki Tatakai (Battles Without Honor And Humanity)-ra. Bár vannak párhuzamok, valójában a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, leszámítva néhány közös szereplőt és a zeneszerzőt, Toshiaki Tsushima-t.

A 17 éves Tatsuya (Hideki Sone első filmjében) megöli a Tamazawa család főnökét (Hideki apja, Harumi Sone, aki egyben a film producere is), mivel ígéretet kapott rá, hogy majd cserébe a Shiramatsu család beveszi a sorai közé. Miután letöltötte a hét éves börtönbüntetését, csalódottan tapasztalja, hogy a börtön előtt csak a barátnője Kayo (Naoko Amihama) várja. Tatsuya elmegy a Shiramatsu főhadiszállására, de ott sem a várt tisztelettel fogadják, mindössze csak némi pénzzel szúrják ki a szemét, majd sok szerencsét kívánva elküldik. A Shiramatsu és a Tamazawa ugyanis közben békét kötött, és Tatsuya felvétele veszélyt jelenthetne a törékeny békére. Ő persze ebbe nem akar belenyugodni, hiszen minden vágya az volt, hogy jakuza lehessen, úgy érzi elárulták. Mindezek tetejébe még meg is alázzák, mikor a makacskodó fiút a klán második embere Ishibashi (Kojiro Shimizu) a limuzinjával elütteti. Az ennek köszönhetően testi és lelki sebektől egyaránt szenvedő srác mindössze a régi barátaira számíthat, akik a korházban megígérik, hogy segítenek neki. A kissé szedett-vedett banda figyelemfelhívó, ám vértelen bosszúhadjáratot indít (szétverik a pachinko termeket, megverik a Shiramatsu jakuzákat az utcán, az egyik alvezér hajóját pedig elrabolják, miközben a tulajdonost meztelenre vetkőztetve otthagyják egy gumicsónakban a vízen). Ennek eredményeképpen a két család között a kapcsolat egyre jobban megromlik, végül Shiramatsu úgy dönt, hogy egy bocsánatkérés után hajlandó felvenni Tatsuya-t, aki boldogan és lelkesen fogadja el az ajánlatot. De Shiramatsu valójában csak ki akarja használni őt, titokban megbízza ugyanis, hogy ölje meg a Tamazawa főnökét. A merénylet balul sül el, így a sokat tudó Tatsuya-nak már mindkét család haragja elől menekülnie kell. Miután Shiramatsu emberei végeznek a fiú barátaival és a szerelmével, nem marad más választása, mint hogy bosszút álljon a korábban még bálványozott főnökön.

Tatsuya alakjában Miike tipikus „gyökerek nélküli” karaktere köszön vissza. A fiatal fiú nem tartozik sehová, Kayo-n kívül nincs családja, nem ismerte az apját, az anyja pedig már korán meghalt. Bár barátnője ebben egyáltalán nem támogatja, Tatsuya-nak szinte rögeszméjévé vált, hogy jakuza lehessen, egész életében erre készült. A jakuzákhoz való tartozás jelenthetné számára a családot, saját bevallása szerint, mindig is Shiramatsu-ra nézett fel, ő volt számára az ideális apafigura. Ezért amikor Shiramatsu-ék visszautasítják, nem csak azt a hét évet veszik el tőle, amit a börtönben töltött, de az egyetlen igazi életcélját is, tulajdonképpen az áhított családjától fosztják meg. Pedig Tatsuya igazi apja valójában él, méghozzá ironikus módon a Tamazawa egyik kapitánya Shibayama (Shinichiro Mikami) az, aki a távolból és titokban próbál gondoskodni elhagyott fiáról, és persze igyekszik életben tartani is őt. Amikor egy alkalommal a jakuzák elkapják Tetsuya-t és alaposan elverik, ő menti meg az életét, majd pénzt ajánlva neki arra kéri, hogy hagyja el a várost, de a kilétét még ekkor sem fedi fel előtte. (Tatsuya nem emlékszik a férfira, pedig a 7 évvel korábbi merényletnél megsebezte Shibayama arcát is.)

A végképp összetört és csalódott fiatalember számára az utolsó reményt egy idős szerencsejátékos jakuza, Fujisaki (a legendás enka énekes és színész Saburo Kitajima alakításában, lásd Honor Among Brothers), Shiramatsu klán-testvére jelenti (aki korábban szemtanúja volt amint Tetsuya-t kidobták egy szerencsejáték barlangból, és még jól emlékezett a vad és kezelhetetlenül fiúra). Fujisaki régimódi jakuza, a ninkyo filmek jellegzetes, kimonós becsület-lovagja. Ő megérti Tatsuya indulatait, és úgy dönt, hogy segít neki. Megígéri, hogy amennyiben hajlandó bocsánatot kérni az oyabuntól, ő majd közbenjár az érdekében. Később a gyanúsan nyájas főnök fogadja Tatsuya-t, és annak dacára, hogy Fujisaki (aki átlát Shiramatsu kétszínűségén) óvatosságra inti, a fiú álma a nem hivatalos szertartást követően beteljesül, és beavatott jakuza lesz, de ezzel együtt az oyabun egyszer használatos és könnyen feláldozható eszközévé is válik. Erre Tatsuya csak súlyos áron döbben rá, az igazi, valóban törődő családja, vagyis Kayo és a barátai élete árán. A végső leszámolásban csatlakozik hozzá Fujisaki is, aki a ninkyo filmek giri/ninjo dilemmáját idéz vissza. Bár konkrét személyes érdeke nem fűződik Shiramatsu és a Tamazawa klán jakuzáinak megöléséhez, azzal, hogy segít Tatsuya-nak a bosszúállásban, ő maga a lovagias jakuza-becsületet hívatott megvédeni. Szimbolikus jelentéssel bír, amint Fujisaki kimonóban és karddal, Tatsuya pedig pisztollyal indul harcba. A régi és a modern kor jakuzája az új idők becstelensége ellen.

Az Ambition Without Honor több, mint egy átlagos videóra forgatott jakuzafilm, története jól átgondolt és mélyebb jelentéstartalommal bír, valamint a színészi játék, a látvány és zene tekintetében is igazán minőségi munka. A film bőven felér Miike a nyugati világban jobban ismert jakuzafilmjeinek a színvonalához, némely esetben pedig túl is szárnyalja azt.

A sorozat további részei:

Ambition Without Honor 2/3 (1997)
Ambition Without Honor 3/3 (1998)

THE YAKUZA'S LAW – LYNCHING (1969)

- Yakuza keibatsu-shi: Rinchi – shikei!

Rendezte: Teruo Ishii

"The Yakuza are a group of men who are bound by iron rules"

A kultikus rendező Teruo Ishii, a nagysikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri börtön) szériára ráunva (amiből nem kevesebb, mint 10 részt forgatott az összesen 18-ból), egy teljesen másfajta műfajban szerette volna magát kipróbálni. A Toei stúdió ebben partnere volt, így 1967-ben útjára indult a hírhedt Joy Of Torture (A kínzás öröme) sorozat, amely alkotások a pinku filmek legvéresebb, legkegyetlenebb alműfaját, az ún. eroguro (erotikus groteszk) vagy zenkoku (kegyetlenség) kategóriát képviselték. Mint az a címből is kikövetkeztethető, ezek a sokkoló exploitation filmek egy közös téma, a kínzás, a szadizmus, a kíméletlen büntetés körül forogtak, és különböző történelmi korokban játszódtak. A többnyire epizodikus felépítésű, antológiaszerű filmekben az erőszak meglehetősen grafikusan került bemutatásra (a 60-as évek végéhez képest meg pláne), Ishii ugyanis szerette volna magát tesztelni, megnézni, hogy meddig képes elmenni a szex és az erőszak terén. A sorozat egyik filmje a különböző korok jakuzáinak nem éppen idealizált világára koncentrál, természetesen ugyancsak nem kevés erőszakkal és kegyetlenséggel körítve.

A The Yakuza's Law – Lynching szintén epizódokból áll, szám szerint háromból, melyek mindegyike egy-egy különböző korszakban zajlik. A film már a nyitó képsorokkal sokkol: szemkiégetés, élve eltemetés, kocsi után kötés, izzó vassal billogozás, kézátfúrás. Montázsszerű bemutatót kapunk abból, hogy mire számíthatunk, mintha Ishii ezzel a direkt módszerrel akarná elriasztani, kirostálni a nem elég felkészült nézőket.

"Ne lopj és ne szeress házas nőt!"

Az első történet az Edo korban, a szamurájok idejében zajlik. Mamushi és Shohei pénzt lop a szerencsejáték barlang bevételéből, majd Tomoso-t a szerencsejátékot felügyelő alvezért és hűséges emberét Tsune-t (Bunta Sugawara) vádolják meg a lopással. Tsune viszont valóban megszegi a kettes számú szabályt, mivel titkokban a nagyfőnök feleségével Oren-nel tart fent viszonyt. A bűnbánó Shohei végül figyelmezteti Tsune-t (és közben megöli az álnok Mamushi-t, miután az megpróbálta megerőszakolni szerelmét), de a dolgok végül napfényre kerülnek. Az oyabun megkínoztatja mindkettejüket, Shohei-t a lopásért, Tsune-t a tiltott szerelem miatt. Tomoso azonban nem nézheti szótlanul a szokatlanul brutális büntetést, és végül szembefordul az oyabunnal.
A három közül talán ez az epizód lett a legjobban kidolgozva, és emiatt valóban emlékeztet egy kicsit egy ninkyo filmre, de a többi epizódhoz hasonlóan a mindössze fél órás időtartamhoz képest itt is rengeteg a szereplő és a történés, emiatt pedig elsőre egy kissé nehezen követhető a cselekmény. Bunta Sugawara visszafogott, sőt, hozzá képest kimondottan unalmas szerepe miatt, és a mai szemmel legalábbis nem túl meggyőző gore effektek miatt azonban ez a történet sem képes túl mély nyomokat hagyni bennünk.

"Akik bajba sodorják a főnököt és a klánt, száműzettetnek. Aki visszatér, arra büntetés vár."

A folytatás a Showa korszakban, a két világháború közötti időszakban játszódik. Ogata három év után szabadul a börtönből, miután levágta a rivális Koda klán oyabunjának karját. Mivel engedély nélkül cselekedett és ezzel a háború szélére sodorta az Arikada családot, száműzik a Kanto negyedből. Szabadulása után Ogata mégis visszatér, hogy lássa szerelmét Sayo-t. A lány azóta Amamiya-val, a Koda család egyik testőrével él együtt. Ogata mindkét oldal számára nem kívánatos személlyé vált, egykori klánja pedig megpróbálja Amamiya-t Ogata ellen kijátszani, hogy könnyebben megszabaduljanak tőle.
A történetét tekintve a legegyszerűbb, és a film végi nagy leszámolás ellenére is a legkevésbé véres rész. A történet többé-kevésbé ismét a ninkyo filmek sablonjára épít (a börtönből szabaduló főhős, az egykori szerelem, a westernfilmek párbajjeleneteit idéző találkozás, a végső leszámolás), maga a központi témaként szolgáló kínzás pedig mindössze egy furcsa, de közel sem megrázó kézeltörésben merül csak ki. Lassabb, átlagosnak tekinthető epizód.

"Azok, akik tönkreteszik a szervezetet, és akik titkokat szivárogtatnak ki bármi okból is, el lesznek pusztítva."

Az utolsó fél óra akcióban gazdag epizódja a maga módján a legstílusosabb, ugyanakkor a legnehezebben követhető rész is egyben. A 60-as évek végén a tokiói gengszterek már lőfegyverekkel harcolnak és autókkal közlekednek. Az Omura család emberei betörtek a Hashiba csoport épületébe és elvitték a széfből az aranytömböket. Hashiba főnök természetesen minden eszközzel az arany visszaszerzésén és a tolvajok megbüntetésén fáradozik, és végül az arany felét vissza is szerzik. Közben Shimazu, a Hashiba egyik kapitánya és az emberei megölik a főnököt, hogy átvegyék a hatalmat tőle, majd ők is a hiányzó arany után indulnak. Eközben felbukkan egy titokzatos férfi, aki nem csak hogy mesterien bánik a fegyverrel, de a két család közti véres konfliktust ügyesen kihasználva próbálja az aranyat megszerezni.
Ennek a kívülről egy vagány akciófilm látszatát keltő epizódnak a sztorija meglehetősen nehezen áttekinthető, a 30 perc talán itt bizonyult a legkevesebbnek, ezért a szereplők kiléte, motivációja, valamint maga a cselekmény sem teljesen világos minden esetben. Az akcióból viszont bőven kijut, autós üldözés, pisztolypárbaj, ostrom tölti ki túlnyomórészt az időt. A kínzás a gyanakvó jakuzák gyakori eszköze, élnek is vele bőven, a helikopterből való kilógatás és az öngyújtóval való megégetés mellett találkozhatunk olyan a nyugati filmekből ismerős tipikus maffiamódszerekkel is, mint pl. a betonba öntés vagy az autóval együtt való bezúzatás. A karakterek szempontjából is érdekesebb, a laza mesterlövész mintha csak egy Nikkatsu akciófilmből lépett volna elő, de az árulókat kiszimatoló, állandóan yo-yo-zó és irritálóan nevető jakuza (Hideo Ko) alakja már önmagában is van annyira bizarr, hogy ezt az epizódot tekintsük a legemlékezetesebbnek. Pörgős, látványos, de kissé túlzsúfolt lezárása lett ennek a hamisítatlan jakuza-exploitation antológiának.

Ishii bár ennek az extrém műfajnak az egyik legnagyobb alakja volt, ezúttal nem igazán tudta ezt a két zsánert megfelelő érzékkel egybegyúrni, pedig valljuk be, a jakuzák és az erőszak nem éppen egy összeilleszthetetlen fogalompár. (Gondoljunk csak Miike legismertebb jakuzafilmjeire, ahol az erőszak valóban sokkolólag hat, miközben jakuzafilmként is abszolút működőképes marad a dolog.) A rövidségük miatt a történetek színvonala bőven hagy kívánnivalót maga után, így maga a brutalitás is sokkal inkább tűnik öncélúnak, hiteltelennek, bár valójában ennek a zsánernek pontosan ez is a célja. A Joy Of Torture széria korábbi darabjaihoz képest a Yakuza's Law minden téren egy nagyon átlagos alkotásnak tűnik. Az egyetlen mentség talán csak az lehetne, hogy ebben az időszakban már ez a vér és erőszak mennyiség is kellően megbotránkoztató volt, de elnézve a korszak jakuzafilmjeit, azt kell, hogy mondjam, ez sem feltétlenül igaz. Érdekességként, jakuzafilm különlegességként persze mindenképpen értékelendő. Teruo Ishii ettől függetlenül is megmarad a "Kult Királyának", ahogy rajongói (köztük én is) szokták illetni.