2011. június 30.

Bunta Sugawara (1933-2014)

A jakuzafilmeknek számos ikonja létezett és létezik ma is, de kétség kívül két olyan név van, ami hallatán mindenkinek kötelezően a jakuzafilmek kell, hogy az eszébe jussanak. Ken Takakura, a "lovagias" jakuza, a ninkyo filmek első számú sztárja, illetve az agresszív, öntörvényű gengszter, a jitsuroku filmek legendás alakja, Bunta Sugawara.

Bunta Sugawara (Sugawara Bunta) 1933 augusztus 16-án született Sendai városában. Szülei korán elváltak, és a kis Bunta ezután művész apjával Tokióba költözött, de a háború alatt egy kormányrendelkezés miatt (ami szerint a gyerekeket távol kellett tartani a bombázásoknak kitett nagyvárosoktól) vissza kellett mennie Sendaiba, ahol aztán elvégezte az általános iskolát. A háború után különféle munkákat vállalt, esténként pedig a Waseda egyetem jogi előkészítő karára járt, de miután nem tudta a tandíjat kifizetni, a második évben már ott kellett hagynia az iskolát. Ezután egy ideig modellként dolgozott, majd arra gondolva, hogy előnyös külsejét talán a filmiparban is kamatoztathatja, jelentkezett az exploitationjeiről ismert Shintoho stúdió egyik hirdetésre. Nem döntött rosszul, az 1956-os In the Town of Pathos, the Fog Falls című filmben való bemutatkozása, és még néhány kisebb mellékszerep után (Pl. a White Line-ban, Teruo Ishii noir sorozatának első részében) hamarosan ő lett a stúdió egyik legnépszerűbb sztárja. Olyan filmek főszerepében volt látható, mint pl. a The Bloody Sword of the 99th Virgin című botrányhorror, vagy az akciódús girls with guns mozi, a Female Slave Ship.

A Shintohonál sajnos csak néhány főszerepre jutott ideje, mert a stúdió hamarosan (egészen pontosan 1961-ben) becsődölt. Ekkor Bunta a Shochiku filmvállalathoz szerződött, de ott nem igazán foglalkoztatták, ráadásul többször is összetűzésbe került a kollégáival (mivel meglehetősen szerette a különféle gabonapárlatokat, ha értjük, miről beszélek). Itt találkozott Ando Noboruval, az egykori jakuzafőnökkel, aki a csoportja feloszlatása után éppen a filmiparban próbált meg érvényesülni. Az 1965-ös Blood and Rules (Chi to okite) az Ando-gumi történetét mutatta be, Ando pedig saját magát alakította benne. Bunta játszotta Ando egyik kapitányát, és a forgatáson a két férfi gyorsan összebarátkozott, olyannyira, hogy amikor 1967-ben Ando átszerződött a Toei stúdióhoz, vitte magával Buntát is.


A háború utáni filmes paradigmaváltásnak köszönhetően a szórakoztató filmekre specializálódott Toei addigra már a vezető japán filmstúdióvá lépett elő, a filmjei pedig állandó telt házakkal mentek a mozikban. Itt rengeteg kisebb-nagyobb szerep várta, évi 6-7 filmben is játszott. Teruo Ishii Abashiri Prison szériájának 10. epizódjában debütált, ezt követően pedig már számos akció és jakuzafilmben volt látható, többek között olyanokban, mint a Gokudo sorozat első része, a Wicked Priest széria, a Red Peony Gambler második része, a Yakuza's Law - Lynching, és olyan nevek oldalán, mint Wakayama Tomisaburo, Ken Takakura, Sonny Chiba, Junko Fuji, Koji Tsuruta, illetve látható volt Fukasaku Japan Organized Crime című remek pre-jitsuroku dolgozatában is.

A Toeinél az első főszerepet az 1969-as Gendai Yakuzában (Modern Jakuza) kapta, ami egy alacsony költségvetésű, átlagos és középszerű jakuzafilm sorozattá nőtte ki magát pár év alatt. Mégis ennek a szériának az utolsó, hatodik része volt az a film, ami igazán beindította Sugawara karrierjét, és ami igazi sztárt faragott belőle. Az 1972-es Street Mobstert a feltörekvő, de már többszörösen bizonyított Kinji Fukasaku rendezte, aki már párszor dolgozott együtt Buntával. A Street Mobster a széria kiemelkedő darabja lett. A főszerepében Bunta kezelhetetlen, agresszív és önpusztító antihősként jelenik meg, aki már a saját klánja számára is kényelmetlenné válik. Ez az intenzív és letaglózó alakítás, és a Fukasaku által alkalmazott realista, dokumentarista eszköztár nem csak a világ egyik legjobb jakuzafilmjét hozta létre, de egy új stílust is, ami aztán a 70-es években leváltotta az addigra már jócskán idejétmúlt lovagias jakuzatoposzokat. Ahogy az Japánban ekkortájt megszokott volt, Sugawara egycsapásra sztár lett, és nem sokkal később már az ő főszereplésével készítette el Fukasaku 5 részes kultikus jakuza-nagyeposzát, a The Yakuza Paperst. A siker óriási volt, és az ekkorra már a negyedik x-en is túllépett Bunta Sugawara pedig hirtelen a legnagyobb japán filmcsillagok között találta magát. Neve gyorsan összeforrt a jitsuroku filmekkel és a "mad dog" jakuza karakterrel, így sorban kapta a hasonló szerepeket, egészen addig, amíg a jakuzafilmek a 70-es évek végére lassan ki nem koptak a mozikból.

De Bunta nem hogy nem tűnt el velük együtt, hanem még egyszer meg is tudta ismételni a sikereit, ezúttal egy 10 részes vígjátékszériával, a Norifumi Suzuki neve által fémjelzett Truck Yaro filmekkel. A Japánban rendkívül népszerű sorozat (amely bolondos teherautó sofőrökről szólt) megmentette a beskatulyázástól, és bár ezután is gyakran megtalálták a jakuza karakterek, ő igyekezett más jellegű szerepekkel is színesíteni a repertoárját. Fukasaku Cops Vs Thugs című akció/jakuza filmjében pl. már rendőrként erőszakoskodik, a Leonard Schrader által írt szatírikus krimiben, a The Man Who Stole The Sunban szintén rendőrfelügyelőt alakít, Shuji Terayama filmjében, a The Boxerben pedig boxedzőt. A 80-as évektől már lényegesen kevesebb filmet vállalt, és akkor is inkább fajsúlyosabb drámákban volt látható, több filmet is forgatott a nemzetközileg is elismert Kon Ichikawával. A 90-es években gyakran feltűnt a Tv-ben, és kevésbé sikeres filmekben is. Ebből az időből a magyar közönség is láthatta pl. Sonny Chiba első és egyetlen rendezésében a Sárga Agyarakban (ami bár nem rossz film, de hatalmasat bukott, és teljes csődbe vitte Chibát), illetve Toru Murakawa Távoli Igazság című átlagos bosszúfilmjében, amit Amerikában forgattak. 

2001-ben hatalmas tragédia érte. Egy vonat elgázolta legidősebb fiát, a szintén színészkedő Kaorut. A dolog nagyon megviselte Buntát, aki ezután úgy gondolta, hogy felhagy a filmezéssel. Szerencsére hamar meggondolta magát, és már 2003-ban látható volt a My Grandpa című drámában, ahol egy a börtönből frissen szabadult idős férfit játszott, aki visszatérésével felkavarja a környék, a családja, és különösen az unokája életét. Ezek után sem vonult vissza, és a 2000-es években viszonylag sokat dolgozott. Olcsó v-cinemák jakuza és ninja szerepeiben is feltűnt, a japán közönség hallhatta két Hayao Miyazaki anime szinkronhangjaként is (Chihiro és a Földtenger varázslója), de kisebb szerepet kapott Takashi Miike 2005-ös The Great Yokai War remakejében is. 

A hamarosan a 79. életévébe belépő Sugawara saját elmondása szerint félig már nyugdíjazta magát, és ma már inkább vidéki birtokán gazdálkodik szívesebben, de azért még mindig aktív, bár már jobban megválogatja, hogy milyen filmhez adja a nevét. Legközelebb Ozu Tokiói történet című klasszikusának újrájában lesz látható 2012-ben. Legalábbis Japánban. Bunta Sugawara a jakuzafilmek és a japán filmgyártás aranykorának egyik utolsó nagy, még élő legendája. Elég csak egyszer látni valamelyik klasszikus filmjét, hogy egy életre a rajongói legyünk.

Bunta Sugawara 2014. november 28-án, 81 évesen hunyt el. 

Bunta Sugawara interjú

Az interjút eredetileg Mark Schilling és Mamiko Kawamoto készítette, és a The Japan Times Online weboldalon jelent meg 2003-ban. Fordította: Chavez



Egy szélhámos vallomásai

Ha gengsztereket kell alakítani a vásznon, Bunta Sugawaránál jobban senki sem érti a dolgát.

Bunta Sugawara a japán filmgyártás Clint Eastwoodja. Ahogy Eastwood a Piszkos Harryvel, úgy testesítette meg Sugawara a 70-es évek új antihősét, és értelmezte újra a lazaság fogalmát. Sugawara antihősei azonban nem keménytökű zsaruk voltak, hanem gengszterek, akinek egyedül csak a túlélés számít. Igazi sztárt Kinji Fukasaku Becstelen harcok (Jingi Naki Tatakai) című 1973-as filmje faragott belőle, amiben egy olyan gengsztert alakított, aki a háború utáni káoszban a túlélésért küzdve semmilyen eszköztől, így az erőszaktól sem riad vissza. A Becstelen Harcok sikere után még számtalan gengszterfilmben játszott főszerepet, még mielőtt a 70-es évek közepére a műfaj népszerűsége csökkenni nem kezdett. Ezt követően némileg profilt váltott, és a 10 részes komédiasorozat, a Truck Yaro (1975-79) főszerepében láthattuk. Sugawara azóta is keresett színész, aki a nyomozótól az orvosig mindenféle szerepet eljátszott már. Idén pedig visszatért a gengszterfilm zsánerhez, mint egy öregedő ex-fegyenc, Yoichi Higashi Watashi no Grandpa (Az én nagyapám) című filmjében.

A valóságban pont olyan, mint amilyennek a filmekben látjuk, higgadt és könnyedén képes elbűvölni az embert. Az interjú alatt is úgy viselkedik, mint egy öreg profi, aki nem kerülgeti a forró kását. Úgy osztja meg velünk a véleményét és a történeteit, mintha csak egy késő esti beszélgetésen venne részt a barátaival, egy vagy két üveg bor elfogyasztása után. Egy újabb nagyszerű Sugawara alakítás.

25 éves korában lett önből színész, miután kirúgták a Waseda Egyetemről és amikor éppen modellként dolgozott.

Véletlenül alakult így. Többféle munkáim voltak, amikor megkerestek, hogy szerepeljek egy filmben. Úgy gondoltam rá, mint csak egy újabb alkalmi munkára. Kipróbáltam, és azóta is ezt csinálom. Még most is úgy gondolom, hogy talán jobb lett volna kiszállni az egészből, amíg még megvolt rá az esélyem. [nevet]

Miután a Shintoho stúdióhoz került, meglehetősen hamar főszerepeket játszhatott.

A kezdetektől fogva főszerepeket kaptam. Szerencsém volt, a Shintohonál máris sztár lehettem. Bár olyan filmekben játszottam, amikre ma már senki sem emlékszik. Két évvel később aztán a stúdió becsődölt. Ezután átmentem a Shochikuhoz, de ott már nem voltam ilyen szerencsés.

1967-ben átment a Toei-hez. Nem érezte úgy, hogy mindent előröl kell kezdenie?

A Shintoho eltűnt a süllyesztőben, a Shochikunál pedig nem igazán láttam a jövőmet, bár onnan igazából sosem rúgtak ki. Ha csak úgy lógni akartam, akkor hagyták, bár ilyenkor csak keveset fizettek. Nem kaptam igazán jó szerepeket. Ezért úgy láttam, hogy nincs értelme ezt tovább folytatni, és elmentem szabadságra.

Beszéljünk Noboru Andoról, a színészről, aki valamikor maga is jakuza volt. Hogyan találkozott vele?

Ando forgatott egy filmet a saját életéről, amiben önmagát játszotta.(Yoshio Yuasa - Chi to Okite (Vér és Szabályok) [1965]) Én egy Kei Hanagata nevű fickót alakítottam, aki Ando bandájának egyik vezetője volt, és akit a végén megöltek. Így találkoztam Andoval. Ez a film lett számára a nagy kitörés, ezután sorra forgatta a filmeket, én meg közben a háttérbe szorultam. Csak néhány morzsa jutott nekem. A lényeg, hogy amikor átment a Toeihez, vitt magával engem is.

Ando egy igazi jakuza volt, bár amikor színészkedni kezdett, már kilépett a soraikból. Ön viszont más jakuzákkal is találkozott a munkái során. Jóban volt velük?

Voltak jakuza barátaim. Nem csak Ando, de olyan fickók is, aki még mindig gengszterek voltak. Gyakran jártunk el együtt iszogatni. Ugyanúgy, mint Amerikában, nem igaz? A színészeknek, akik gengsztereket játszottak a filmekben, voltak igazi gengszter barátaik is. Ha találkoztam velük olyan bárokban, ahol gyakran meg szoktam fordulni, és ahol közülük is sokan szintén törzsvendégek voltak, akkor odaköszöntünk egymásnak.

Hova szokott járni?

Shinjuku, Shibuya, bármelyik szórakoztató negyedbe. Nem volt éppenséggel túl sok pénzem akkoriban, de ennek ellenére sokat jártam el. A viselkedésmódjuk nagy hatással volt rám. Különböztek a többi embertől, az olyanoktól például, mint akik színésziskolákból jöttek. Talán nem volt tudatos -a benyomás, amit tettek rám-, de ez később magától is megjelent a színészi játékomban.

Kimondottan a Hitokiri Yota (Utcai jakuza) sorozatban alakított egy olyan erőszakos karaktert, aki látszólag egyenesen az utcáról jött.

Számos javaslatot tettem (Kinji) Fukasaku-nak (aki két epizódot forgatott a sorozatból). Elmondtam neki, hogy egy jakuza hogyan viselkedne az adott szituációban. Ezeket nem én találtam ki, és nem is egy könyvből vettem. Számos dolgot javasoltam neki, ő pedig komoly érdeklődést mutatott aziránt, amiket mondtam. "Ó, igazán? Ezt nem is gondoltam volna." - ilyeneket mondott. Én meg mondtam neki, "Soha nem sütsz el egy fegyvert ilyen lazán." Én nem akartam úgy csinálni, ahogy Ken Takakura szokta, ami leginkább a kabuki színházra emlékeztetett. Azok tartják így, akik még soha nem fogtak fegyvert, de én nem azt akartam, hogy jól nézzen ki, hanem hogy valóságosnak tűnjön. Én magam ugyan sosem vettem részt utcai harcokban, de láttam ilyeneket. Elmentem késő este inni egyet, és láttam, ahogy a srácok harcolnak egymással. Szóval tudtam, hogyan mennek ezek a dolgok.

Az igazi sztárságot már közel 40 évesen tapasztalhatta meg. Nem érzett valamiféle kétségbeesést amiatt, hogy most be kell pótolnia az elvesztegetett időt?

Nem igazán. Nem voltam az a típus, aki ilyesmiken rágódik. És most sem vagyok olyan. Talán ezért is bírtam ki ilyen sokáig.

A kitörést a Hitokiri Yota (Utcai jakuza) sorozat hozta meg, amelyben egy olyan karaktert személyesít meg, aki nem követi a jakuza kódexet, és nem illeszkedik be egyik szervezetbe se. Más szóval egy új típusú jakuza antihőst.

A jakuzák nem annyira menők, mint ahogy a filmekben látjuk őket. Ez a karakter egy "csimpira", egy semmirekellő. Én pedig tényleg egy semmirekellő voltam, csak jól néztem ki. Jobban is játszhattam volna az arcommal, de ez én voltam, és én azt játszottam, hogy kemény fickó vagyok. Egy küszködő diákként tekintettem magamra, aki önerőből elvégezte a főiskolát, de ha valóban ilyen lettem volna, akkor keményebben kellett volna tanulnom, ösztöndíjat kapnom, és végül nem kellett volna otthagynom az iskolát.

A Jakuza Jelentések sorozatban a karaktere, Shozo Hirono némi fejlődésen ment keresztül az első filmtől kezdve, ahol egy utcai csavargó volt, a későbbi epizódokig, ahol már egy bandafőnök lett.

A Jakuza Jelentések sorozat azt mutatta meg, hogyan követnek a karakterek egy bizonyos utat. Japán elvesztette a háborút, a társadalom káoszba süllyedt, és mindezek közepette ezek a srácok beállnak gengszternek. A film egy képet ad arról, hogyan is nézett ki Japán abban az időben, és bár jakuzákról szól, valójában nem csak róluk. Még a tisztes társadalomban is átverik egymást az emberek. Elmennek egy szatyorral krumplit és rizst venni, de rossz emberek átverik őket, és ellopják azt, amijük van. Vannak, akik ölni is képesek azért, hogy megszerezzék, amit akarnak. Mivel a film ezzel is foglalkozik, így valamennyire különbözik a hagyományos jakuzafilmektől. Érdekes volt részt venni benne.

Hirono csak megpróbálja megvédeni azt, amije van, a területét Kureban, és nem pedig előrejutni a rangsorban.

Ha feljebb akarsz jutni, akár üzletemberként vagy politikusként, nem mindig játszhatsz a szabályok szerint. Félre kell löknöd másokat, vagy akár fel is áldoznod őket. Még ha nem is tudatosan, de végül akkor is ezt fogod csinálni. Ezek a filmek az emberi élet alapvető törvényeit szimbolikusan mutatják meg.

Többször is játszott halk szavú karaktereket, akik inkább a szemeikkel fejezték ki az érzéseiket. Kihívás volt ez az ön számára, szavak nélkül játszani?

Nem igazán, én élveztem. Nem az én döntésem volt, csak mindig azt kérték tőlem, hogy fogjam rövidre. Igazából az a legjobb módja, hogy szavak nélkül csináljunk filmet, ha a sztorit képekkel meséljük el. Egy színházi darab csak szavak által tud kommunikálni a nézőkkel. Ezzel szemben a filmekben a képek által is közvetíteni tudod a mondanivalót, akár még egy virággal vagy kutyával is. A film vizuális erejének köszönhetően a színészeknek már kevesebbet kell beszélniük. Ha sok beszédet kell felvenned, akkor akár ki is merevítheted a képet, és használhatsz narrációt. Shakespeare esetében az elejétől a végéig mindent szavakkal kell kifejezned, és ez csodálatos dolog a maga módján. De a filmek mások. Különböző típusú színészek vannak. Van aki nagyon komolyan tanulmányozza a szerepét, és van, aki még a fogait is kihúzatja, hogy idősebbnek nézzen ki.

Vagy kövérebbek, majd vékonyak lesznek, mint például Robert De Niro.

Úgy van, ez is egy típus. És van egy olyan típus is, aki a pillanatnyi érzéseire alapoz. Ha tőlem azt kérnék, hogy húzassam ki a fogaimat, egyből kiszállnák. [nevet] A színész lényegében egy átverőművész. Annak ellenére, hogy nem tud semmit egy bizonyos foglalkozásról, elhiteti velünk, hogy mégis ért hozzá. Valójában ez egy kifejezetten gyerekes szakma. A sok halász, földműves és különböző foglalkozású ember kockáztatja az életét, miközben a szakmájuknak szentelik magukat. Kint vannak a tengeren a halászhajóikon. Napról napra keményen dolgoznak, és próbálják minél jobban végezni a munkájukat. Az olyan fickók mint én, sosem voltunk jakuzák, nem öltünk meg senkit, de mégis gyilkosokat alakítunk. Halászokat játszunk, még ha hajón se voltunk soha. Mindegy, hogy mennyire jó, vagy felkészült is egy színész, sosem lesz jobb, mint egy igazi halász, mert a halásznak ez az élete. Szóval én nem nagyon szeretek azzal dicsekedni, hogy mit teszek vagy gondolok erről, mert mi értelme van? Megelégszem azzal, ha sikerül az embereket egy kicsit becsapnom a vásznon.

Önt leginkább a Jakuza Jelentésekből ismerik, de vannak olyan szerepei, amikről jobban szeretné, hogy ha azokkal azonosítanák?

Nagyon szerettem a Zsaruk és bűnözőket (1975), amit szintén Fukasakuval csináltam. Kazuhiko Hasegawa filmje, Az ember, aki ellopta a napot (1979) szintén nagyon érdekes volt. Mindkettőben egy nyomozót játszottam, vagyis tökéletesen ellenkező szerepet, mint általában szoktam. Úgy vélem, hogy egy színésznek mindig készen kell állnia az irányváltásra. Ha az emberek már elkönyveltek jakuzának, akkor játssz zsarut, vagy tanárt.

Gondolt már arra, hogy egy kezdő rendezővel és színészekkel dolgozzon?

Még nem gondoltam rá, de ha valaki megkeres egy érdekes ötlettel, akkor benne lennék. Ha unalmas, akkor viszont nem. Most már így állok hozzá, több szerepet utasítok el, mint amennyit elfogadok. Ellustultam. [nevet] Tudom, hogy a színészet egyfajta utánzás, de ez nem jelenti azt, hogy bármit megcsinálok. Érdekesnek kell lennie. Ha a szerep olyan, mint egy senko hanabi (kis tűzijáték), hogy csak sistereg meg szikrázik, és egy percig tart az egész, akkor az engem nem érdekel. A japán filmipar olyan, mint egy száraz folyómeder. A folyó pedig csak akkor folyó, ha az folyik. Akárcsak a filmek. Ha van egy folyamatos áramlat, akkor valami érdekes is jöhet. A folyóban például egy hal, a filmeknél egy ötlet. Ha a folyó kiszárad, nem látsz mást, csak az alján a sziklákat. Ilyen feltételek mellett dolgoznak most a fiatal rendezők. Türelmesen ki kell tartaniuk, sziklákat felhalmozni a kiszáradt folyó partján, tűzijátékokat fellőni, és közben tapsolni, mindezt egyedül. Sajnálom őket, mert ezek nagyon szomorú kilátások. És mi a helyzet Amerikában? Ott szépen árad a folyó, és különféle emberek állnak a partján. Van egy csomó értéktelen amerikai film, de akadnak egészen jók is. Ott szilárd alapok és jól szervezettség van. Az amerikai filmfolyó sosem szárad ki, mint ahogyan a Mississippi folyó sem fog kiapadni sohasem. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a japán mozifolyó kiszáradt. Nehéz lesz könnyű újra elindítani az áradást.

Mi a véleménye az újabb jakuzafilmekről, például amikben Sho Aikawa szerepel?

Ezeket már nem lehet jakuzafilmeknek hívni. A jakuzafilmek velem értek véget. Amik ezután jöttek, azok már egészen mások. Csupa újrafeldolgozás és V-cinema (egyből videóra készülő film).

Még a Becsület temetőjéből is készült egy remake, Takashi Miike rendezésében.

Értem, hogy Miike mit akart vele, de sajnálom őt. Egy igazi filmet akart csinálni, de nem tudott. Ő csak V-cinema filmeket tud gyártani, - tudja, erről szól manapság a japán filmgyártás. Amerikában a régimódi hollywoodi stílust lecserélték egy új fajta filmgyártásra. Ennek köszönhetően minőségben és mennyiségben is jó eredményeket értek el, nem úgy mint a japán filmek esetében. Ez nem a Becsület temetője, ez a filmek temetője.


2011. június 10.

The Yakuza Wives 2 (1987)

- Gokudo no onna-tachi 2
- Wives of the Yakuza 2

Rendezte: Toru Dobashi

A The Yakuza Wives (Jakuzafeleségek) című filmnek összesen mintegy 10-15 folytatása készült, és bár ezek stáblistáin ismertebb rendezők neveit is megtalálni (Yasuo Furuhata, Sadao Nakajima, Kosaku Yamashita), de ahogy ez lenni szokott, ezen folytatások többsége már csak videóra ment, és színvonalban meg sem közelítették a Hideo Gosha által rendezett első részt, bár ettől függetlenül is nagy népszerűségnek örvendtek. A második rész egyébként nem kapcsolódik az elsőhöz, csak az alaphelyzet hasonló.




A Shigemune egy mindössze 50 főből álló kis oszakai csoport, amit a meglehetősen kicsapongó életet élő főnök helyett valójában Yuki (Yukiyo Toake), a felesége irányít és tart kézben. Yuki megbecsült és okos vezető, de tisztában van vele, hogy ki vannak szolgáltatva a jóval erősebb rivális jakuzacsoportoknak. Először is a területükre pályázó, 15000 tagú Bantai klánnal kerülnek konfliktusba egy reptéri ingatlanügylet kapcsán, ami során egyik kapitányukat Makimura-t (Rikiya Yasuoka) elveszítik. Az Iwaki csoport pedig kihasználva tehetetlenségüket, felajánlja, hogy megvásárolják 300 millióért az egész Shigemune bandát. És ha mindez nem lenne elég, Yukinak még a kórházban fekvő férjét is istápolnia kell, akit a férfi szeretője lőtt meg. A főnök egyébként hajlandó lenne feloszlati a csoportot a pénzért, de Yuki-nak van még büszkesége, és erről hallani sem akar, ő mindenképpen megakarja menteni a Shigemune-t.

Megismerkedik egy frissen szabadult szerencsejátékossal, Ryoji-val (Hiroaki Kurakami), beleszeret, de a férfinak is nehézségei vannak. Egykori szerelme nem engedi, hogy láthassa kislányát, ráadásul Ryoji egykoron a Bantai tagja volt, de most gyakorlatilag nincstelen földönfutóvá lett. Yuki és Ryoji elhatározzák, hogy megkopasztják a Bantai-t egy nagy játék keretein belül, amit az Iwaki főnök kinevezése kapcsán rendeznek.




Toru Dobashi neve nem véletlenül cseng ismeretlenül, asszisztensből lépett elő alkalmi rendezővé, és bár nyilvánvalóan bír tapasztalattal a filmezésben, nem igazán lehet tetten érni kiforrott rendezői kézjegyet a filmen. De ez még nem olyan nagy baj. A The Yakuza Wives 2 Gosha filmjéhez hasonlóan ugyancsak szappanopera-szerű, sok szereplővel, bonyolult, szövevényes viszonyokkal, erős érzelmekkel, ezért inkább drámaként funkcionál, és pont ez a baj, mert a történet szinte belefullad a melodrámába. A több szálon futó sztori során egymáshoz kapcsolódó keserű emberi sorsok alakulását követhetjük, és ezek a személyes drámák összessége sajnos felülkerekedik a "jakuzafilmen", vagyis ezúttal nem sikerült a megfelelő egyensúlyt eltalálni. Nem is az akciót és az eposzi leszámolásjeleneteket kérem rajta számon, mindössze egy egészségesebb ritmust, egy behatároltabb koncepciót. Itt is tökéletesen érvényesül a "kevesebb több lett volna" közhely. Van itt egy rakás szereplő, akiknek sorsát párhuzamosan követhetjük, egy szerelmi háromszög, emellett azért természetesen megkapjuk a jakuzafilmes sablonokat, az intrikát, a szerencsejátékot, a leszámolást, sőt még némi erotikát is. Viszont míg Gosha az első film során ezekből tudott egy izgalmas, és érdekfeszítő drámát szőni, izgalmas karakterekkel és feszes tempóval, itt most csak egy közepes, lassú, kissé megterhelő drámát sikerült összehozni belőlük, túl sok keserűséggel és személyes nyomorral.



Sajnos Yukiyo Toake sem igazán tudott meggyőzni, ahogy a többi szereplő között sem véltem felfedezni bárki említésre méltót (ismét láthatjuk a fiatal Riki Takeuchi-t is), és hatásos, emlékezetes jeleneteket sem igazán tudok felidézni. Átlagos melodráma jakuza környezetben, semmi több, viszont aki vevő az ilyesmire, az bizonyára jobban tudja értékelni.

A sorozat további részei:

- The Yakuza Wives 1