Retaliation (1968)

- Shima wa moratta

Rendezte: Yasuharu Hasebe

Jiro Sagae (Akira Kobayashi) szabadulása után a Hazama család szolgálatába áll. Takagawa városrészt bízzák rá, ahol éppen két másik család, az Aoba és a Tono harcol a parasztok földjeiért, hogy azokat magas profittal eladhassák a gyárosoknak. Jiro azzal a kikötéssel vállalja, hogy a saját módszerével intézhesse el az ügyet. Ezután saját embereit beépíti a két családba, és ezen a rafinált módon próbálja meg kijátszani őket egymás ellen, miközben ő maga fair egyezséget próbál kötni a parasztokkal. A véres összecsapások árán végül a Tono kikerül a képből, és megszületik az egyezség a Hazama és az Aoba között. Ők viszont ezután ki akarják semmizni és el akarják üldözni a parasztokat, ezzel Hazama elárulta Jiro-t, ezért most már neki és az embereinek kell az életüket menteniük.

 

A Nikkatsu a háború után jellemzően hollywoodi hatású, modern, fiatalokat célzó überstílusos filmeket készített, így náluk a lovagias jakuzafilmeknek nem volt meg úgy a hagyománya, mint a konkurens Toei-nél. Mivel 1971-ben a csőd elkerülése végett a stúdió átpozicionálta magát az erotikus pinku zsánerre, így a realistább, erőszakosabb jakuzafilmek divatjából sem vehették ki a részüket. (Jakuzák továbbra is voltak ezekben a pinku filmekben, de jellemzően erőszakos, perverz huligánokként jelentek meg bennük.) Ennek ellenére mégis vannak olyan késő 60-as évekbeli filmjeik, amik egyfajta átmenetet képeznek a régi és az új stílusú jakuzafilmek között. Ilyen például Hasebe egy évvel későbbi Bloody Territories-a, illetve ugyancsak tőle a Retaliation.

A Retaliationban is öltönyös gengszterek harcolnak egymással az aktuális Japánban, de a film történetét és strukturáját tekintve mégis a ninkyo filmeket idézi, erőszakosságában, dinamizmusában, és modern kiállásában viszont már a 70-es évek valóságszagúbb gengszterfilmjeit vetíti előre. Már a film nyitóképsoraiban is az egyik klasszikus ninkyo sablont kapjuk, mikor is a főhős frissen szabadulva kilép a börtön kapuján. Aztán hálája jeléül beáll ahhoz a klánhoz, aki a távollétében gondoskodott idős főnőkéről. A film végén pedig természetesen az elárult jakuza véres leszámolással egyenlíti ki a számlát. De Jiro és emberei már a modern kor gengszterei, akik között előbb találni hamiskártyást és színészt, mint a régi idők becsületlovagját. Jiro érzi az új idők szelét, tudja, hogy a jakuzáknak fejlődniük kell a fennmaradáshoz, ezért a saját klánját tisztességesen, üzleti alapon akarná tovább vinni, de amikor főnöke elárulja, csak egy választásuk marad, a régimódi bosszúállás. Ugyanakkor van köztük olyan, akit még köt a régi jakuza-kódex. Hino (Shishido szokásosan remek alakításában) bár kénytelen együttműködni Jiro-val, folyamatosan emlékezteti főnökét, hogy nem tett le arról, hogy megbosszulja rajta testvére megölését, Jiro ugyanis emiatt ült 8 évet. De az események alakulása során a gyűlölete végül bajtársiassággá, sőt barátsággá alakul át benne.  

A Retaliation izgalmas "terület harc" típusú gengszterfilm, de a cselekménye igencsak komplikált és nehezen követhető, ami megnehezíti a néző számára a sok szereplő és esemény-epizód elrendezését. Alaposabb odafigyelés mellett persze menet közben is tisztázódnak a dolgok, de az biztos, hogy különösen laikusok számára ez nagyobb kihívás lehet. A rendezés viszont továbbra is nagyon profi, és bár stílusosságában némileg visszafogottabb film, de Hasebe így sem hazudtolja meg saját tehetségét és néhány igen látványos és emlékezetes technikát azért láthatunk tőle. Érdekes operatőri megoldás például, hogy számos jelenetben, de főleg akcióknál alacsony perspektívát használ, és ilyenkor is valamilyen objektum takarásából láttatja a történéseket. Hol a magas fű, hol bútorok, berendezési tárgyak akadályozzák a rálátást, mintha az lett volna a cél, hogy a néző úgy érezze, ő maga a közelben megbújva éppen "kilesi" az eseményeket. De látványos az a jelenet is, amikor az egyik jakuzafőnököt éjjel lepik meg. Ekkor mint egy horrorfilmben, a teljesen sötét belső térben csak a támadó zseblámpája világítja meg a menekülni próbáló áldozatot, és a kép rázkódása miatt úgy tűnik, mintha az egyik gyilkos kézikamerájának felvételét látnánk. Az ilyen dolgok mutatják meg igazán, hogy a Nikkatsunál mennyire kreatív, újító szándékú rendezők voltak alkalmazásban, mégha a stúdió vezetése ezt nem is mindig díjazta (lásd S. Suzuki kirugását).

Remek alakításokat láthatunk ismét a szokásos Nikkatsu elit színészgárda jóvoltából, és még a karrierje beindulása előtti pillanatokban álló gyönyörűséges Meiko Kaji is feltűnik egy kisebb, ám fontosabb szerepben. A film a korához képest kifejezetten erőszakos, véres, és ezek a színes képeken sokkal hatásosabban is mutatnak. De a Retaliation esetében megint főként a stílus, a látvány, illetve a hangulat az, ami emlékezetessé teszi a filmet, viszont ezek is bőven elegendő okot szolgáltatnak a megtekintésére. 

New Third Yakuza (1996)

- Shin Daisan no Gokudo - Boppatsu Kansai Gokudo Senso
- New Third Gangster: Outbreak Kansai Yakuza Wars
- The Third Yakuza I.

Rendezte: Takashi Miike

Miike az első három epizódott rendezte ebből a videóra szánt, és összesen 12 részből álló sorozatból, amely Kazuhiko Murakami mangája alapján készült, Kiyoshi Nakajo állandó főszereplésével. Annak ellenére, hogy videós sorozat, tudni kell, hogy a legelső epizód volt Miike mozis debütálása, bár az mindössze csak egyetlen oszakai moziban került bemutatásra. Mint a legtöbb korai Miike film, úgy ezek is még (viszonylag) hagyományos jakuzafilmeknek tekinthetők, amelyeken azért itt-ott már észrevehetőek a rendező jellegzetes stílusjegyei is.

A Todo családdal megvívott háborút követően Reijiro Masaki (Nakajo) úgy dönt, hogy feloszlatja a Daimon családot, és visszavonul a civil életbe. A Todo főnök (Koji Shimizu) azonban felkéri egykori ellenfelét, hogy vállalja el inkább a Todo szárnyai alá tartozó Hattori család vezetői posztját. Ez persze nem tetszik a klán többi tagjának, különösen Kazama-nak (Takeshi Caesar), aki saját magának akarta ezt a pozíciót, ezért mindent el is követ, hogy kizárja a hatalomból Masaki-t. Megpróbálja lejáratni, megzsarolni a férfit, majd miután minden ilyen próbálkozása hiábavalónak bizonyult, illetve fordítva sült el, az ész- és kegyvesztett Kazama végül drasztikusabb eszközökhöz folyamodik. Rálő Masakira és megöleti annak alvezérét Soma-t (Harumi Sone). Ekkor Masaki és a barátai hajtóvadászatot indítanak utána.

Ez a film a széria második darabja, érdekes módon az első rész nem került nyugaton kiadásra (csak a 2. és a 3.), ami azért is furcsa, mert az epizódok részben összefüggenek. Ezt a problémát a film maga is megpróbálja áthidalni több flashback jelenet bevágásával, így azért szerencsére érthetőek és élvezhetőek önmagukban is a filmek. És hogy még komplikáltabb legyen a dolog, ez a második rész japán szokás szerint már a "New" előtaggal került bemutatásra, és így aztán a széria számozása ettől fogva újraindult.

A New Third Yakuza (a "Third" sorszámnév a jakuza klán harmadik generációjára utal) központi karaktere Masaki, a higgadt, de végtelenül magabiztos és megfontolt jakuza, aki bár a modern idők embere, valahol mégis a régi lovagias idők erkölcsiségét hordozza magában. (A már említett flashback jelenetekből tudjuk meg azt is, hogy Masaki az első részben megvívott háború idején megkímélte ellenfele, a Todo-gumi főnökének életét, aki valószínűleg ezért is találta őt a legmegfelelőbbnek a Hattori család élére.)

Annak ellenére, hogy Todo garanciát vállalt rá, Masaki személye mégis erősen vitatott a jakuzák között (hiszen egykor halálos ellenség volt), ezért nehéz feladat vár rá. Nem csak bizonyítania kell az alkalmasságát, de közben meg is kell védenie magát Kazama lejárató hadjáratától. Márpedig Kazama nem válogat az eszközökben. Először bizalmatlansági szavazást kezdeményez ellene, miközben elraboltatja Masaki egyik barátját, egy bár tulajdonosnőjét, ezzel kényszerítve rá a férfit a távol maradásra a szavazásról. De Masaki tudva, hogy mit kockáztat, meghozza a nehéz döntést, és mégis elmegy a szavazásra, ahol ráadásul úgy bizonyítja be rátermettségét, hogy közben alaposan meg is szégyeníti Kazama-t. (A ninkyo filmeket idéző nagyszerű jelenetben Masaki egy oroszrulett párbajra hívja ki ellenlábasát. Kazama beijed, majd miután Masaki helyette is elsüti a fegyvert a halántékánál, Kazama visszakozni kezd, végül Masaki fenyegetése után a többi főnök előtt összevizeli magát.) A megszégyenült Kazama ezután bosszúból megerőszakoltatja a fogvatartott nőt, ezzel végérvényesen magára vonva Masaki haragját, és elindít egy olyan véres eseménysort, ami után már neki is bujkálnia kell.

Masaki a jakuzák között megosztó személyiség, de civil barátai körében megingathatatlan tisztelet övezi, legtöbbjüket korábban Masaki segítette ki a bajból. Ezek a valószerűtlenül különböző emberek összeállnak, és egy ravasz tervvel próbálják a bujdokoló Kazama-t és embereit előcsalogatni. A társaságban akad fiatal utcai suhanc, öregedő alkoholista orvos, kisstílű magánnyomozó, jól szituált jóképű bárénekes. A rendezőtől elvárható extremitás itt még csak kisebb adagokban vehető észre (fekete műpénisszel való gyepálás, nyálladzó szellemi fogyatékos nemierőszakoló), de a Masaki baráti körébe tartozó emberek közül leginkább a transzvesztita klubtulajdonos illik bele Miike saját bizarr univerzumába. Elsőre csak egy piperkőc homokosnak tűnik, de később kiderül, hogy a sminkelt ábrázat és a tarkabarka köntös alatt egy izompacsirta karatebajnok lapul, aki aztán alaposan ellátja Kazama embereinek a baját. (Lásd még: Ichi The Killer)

Mint említettem a széria többé-kevésbé összefüggő részekből áll, így a film legvége kaput nyit a folytatásra is, így aztán a film végén szembesülünk vele, hogy még csak egy felvonáson vagyunk túl, és a java még csak ezután jön. A New Third Yakuza egy átlagosnál valamivel jobb korai Miike jakuza akciófilm, érdekes sztorival és karakterekkel, de még kevés stílussal és egyediséggel. Ebben az időszakában Miike tudott jobbat és rosszabbat is ennél, de ha a laikus közönség számára nem is éppen említésre méltó, a jakuzafilmrajongók számára ettől függetlenül még érdekes csemege.

Chivalrous Story of Japan (1964)

- Nihon Kyokakuden
- Chronicle of Japanese Outlaws

Rendezte: Masahiro Makino

Talán már nem lesz túl meglepő az információ, miszerint a Chivalrous Story of Japan ismét egy maratoni Toei ninkyo sorozat része, egészen pontosan az első a tizenegyből. Az 1964-től 1971-ig futó sorozatot szintén Ken Takakura neve fémjelzi, aki ezidőtájt még legalább három másik, minimum 10 részes sorozatban kezdte meg építgetni a karrierjét. És ebben a szériában is megfordult még rajta kívül a korszak minden fontos Toei sztárja is, leggyakrabban Junko Fuji, aki itt is általában Takakura szerelmének, de legalábbis vonzódásának tárgyát játszotta.

A Kibamasa család főnökének halála után a klán nehéz helyzetbe került. A rivális Okiyama család ugyanis kihasználva a helyzetet igyekszik a területüket megszerezni, többek között úgy, hogy alacsonyabb árakkal elcsábították a helyi üzletembereket, majd miután megkötötték velük a szerződést, egyből felemelték újra az árakat. A háborúból visszatérő Chokichi (Takakura) veszi át a Kibamasa vezetését, aki először megpróbálja tiszta úton és módon legyőzni az Okiyama-t. A család elvállal egy teljesíthetetlennek tűnő, rövid határidős munkát, ami során faanyagokat kell leszállítania a hadsereg számára. Amikor az Okiyama erről tudomást szerez, megpróbálja megakadályozni a dolgot, de sikertelenül. Az Okiyama ezzel csak újabb okot talált arra, hogy végleg megsemmisítse a Kibamasa családot. 

Az átlagosnál valamivel jobb ninkyo-val van dolgunk, de ez igazából csak a film utolsó harmadának köszönhető. A sztori abszolút a klasszikus sémát követi, nincs benne semmi olyan, amit még ne láttunk volna, szépen felsorakoztatja a ninkyo kliséket, de abban mégis eltér a nagy átlagtól, hogy a szokásos giri/ninjo választás terhe itt egyszerre két lovagias főhős vállát is nyomja. A filmnek a végső nagy leszámolást megelőzően ugyanis van egy korábbi csúcspontja, amikor is Seiji, a nagyszerű Kinnosuke Nakamura által alakított karakter szintén meghozza a sorsát végül megpecsételő nehéz elhatározást, és elégtételt vesz a klánt ért sérelmeken. Láttunk már ugyan ilyesmit, de Chokichi eddig a részig majdnem hogy csak mellékszereplő. Nakamura egyébként lényegesen jobb színész, mint Takakura (ez szerintem jócskán érezhető is a filmben), és sajnálatos módon nagyon kevés jakuzafilmben volt csak látható, lévén a specialitása mindig is a szamurájfilmek voltak. (Wakayama után a legjobb Magányos Farkas! ) 

A többi színész is a sablonkaraktereket hozza, Hiroki Matsukata pl. ugyanazt a forrófejű bajkeverő suhancot, mint a Brutal Tales Of Chivalry első részében, de amit a legjobban furcsáltam, hogy Junko Fuji szinte már csak cameo szintjén volt jelen. Kár, mert hiányzott az a szép mosolya.

A lassú tempó kényelmetlenségét végül az utolsó félóra oldja fel, amikor is alaposan besűrűsödnek az események, és elindul a több frontos végső leszámolás. Ez megint némileg újszerű dolog, ezúttal ugyanis nem egyetlen ember vállalja magára a bosszúállást, hanem egy félig-meddig megtervezett stratégia szerint jön el a végső igazságszolgáltatás, látványos, bár kicsit rövid és visszafogott pengecsörték során. A végén Takakura-nak így már nem egy halom jakuzával kell vérre menő harcokban megvédeni a klán becsületét, hanem csak a vezetőket kell elszámoltatnia, lényegesen könnyebben. (Érdekes, hogy Chokichi-nak nincs irezumi-ja.)

Decens kis ninkyo, de semmi extra. Véleményem szerint ez esetben főleg Nakamura miatt ajánlott a megtekintése. Sokadszorra mondom el, hogy minél több ilyen filmet néz meg az ember, annál kevésbé éri be már a hagyományos klisék halmozásával. De ettől függetlenül is, még mindig nem sikerült megunnom a ninkyo-kat, és akárhogy is, de ez a legfőbb erénye ennek a stílusnak.

Velvet Hustler (1967)

- Kurenai no nagareboshi

- Like a Shooting Star

- Crimson Comet

Rendezte: Toshio Masuda

A Nikkatsu stúdió a 60-as években elsősorban a fiatalokra próbált koncentrálni. Tisztában voltak vele, hogy a már a nyugati kultúrával fertőzött ifjúság nem komoly történelmi drámákat, elvont művészfilmeket akar látni a vásznon, hanem akciót, humort, zenét, fiatal, csinos és jóképű színészeket. Bár ezek a történetek a legkevésbé sem voltak vádolhatóak eredetiséggel, de stílussal és hangulattal bőven tudták ellensúlyozni ezt a hiányosságot. Az európai Új hullám ekkoriban érte el a japán partokat, így annak hatása érezhetővé vált ezeken az olcsó B-kategóriás mozikon is.

A Velvet Hustler például olyannyira magán hordozza a francia Új hullámos hatásokat, hogy tulajdonképpen Godard Kifulladásig című klasszikusának japán remake-jeként is tekinthetünk rá, pedig a Velvet Hustler valójában a rendező, Toshio Matsuda egy saját korábbi filmjének, a Red Quay-nek (Akai Hatoba 1958) a laza újrája, amit pedig egy korai francia krimi, Az Alvilág Királya (Pepe Le Moko 1937) ihletett. Már a Kifulladásiggal való hasonlítgatás alapján is sejthető, hogy a film nem holmi véres gengszterfilm, inkább egy könnyed, fiatalos szerelmi történet, némi jakuzafilmes körítéssel.

Goro-nak (Tetsuya Watari), a tokiói gengszternek el kell hagynia a várost, miután rálőtt a rivális jakuzaklán főnökére, ezért Kobe-ban húzza meg magát egy időre. A tengerparti városban a fiatalember mindennapjait a nők, a balhék, a bulik teszik ki, de Goro-t mindez már untatja, inkább viszavágyik a sokkal mozgalmasabb Tokióba. Egyszercsak találkozik egy gyönyörű lánnyal Keiko-val (Ruriko Asaoka), aki az eltűnt völegényét keresi a városban. Kettejük között egy érdekes és szenvedélyes kapcsolat kezd kialakulni, és Goro-t többet már nem érdekli a többi lány és a szórakozás, csak Keiko-val akar lenni. Csakhogy közben érkezik egy bérgyilkos Tokióból (Jo Shishido), akinek az a feladata, hogy likvidálja Goro-t.

Tetsuya Watari légies könnyedséggel, mondhatni csuklóból hozza a szerepet, ez az a fajta "kúlság", ami a fiatal japán közönségnek imponált. Elsősorban az ő alakítása miatt is emlékezetes ez a film. Goro karaktere nem egy elvetemült gengszter, csak egy unatkozó fiatal bajkeverő, akivel még könnyű szimpatizálni. A jakuzák között nincs ugyan rangja, de a barátai, és a helyi prostik mégis bálványozzák. Ő maga a két lábon járó lezserség, még a kalapjára is vágott egy lukat, hogy akkor is lássa, hogy mi történik, amikor az a szemébe van húzva, hogy éppen a világról tudomást sem véve lopja a napot. (Kedvenc jelenetem, amikor a klubban egy kis adok-kapokot követően lazán nekiáll táncolni, majd a többiek is követik. A remek jelenet szintén Godard-ot juttathatja eszünkbe.)

A gyönyörű Keiko megjelenése az életében (a szexi hölgy klasszikus filmnoirokat idéző belépőt kapott) villámcsapásszerű változás hoz. Korábban két partizás között csak a tengerparton, egy hintaszékben ülve töltötte az idejét, és vágyott az ott állomásozó részeg amerikai matrózok lepofozásánál némileg nagyobb izgalmakra. (Egyik társa még azt is felvetette, hogy menjenek el Vietnámba, a háborúba.) Most pedig megjelent előtte egy elérhetetlennek tűnő cél, egy nő, akinek az elcsábításáért meg kell harcolnia, és ez végre kihívást jelent a számára. Keiko-nak is tetszik a jóképű férfi, hagyja is magát elcsábítani (és közben lassanként el is feledkezik az eltűnt férjéről), és láthatóan maga is gyengéd érzelmeket táplál Goro irányába, de teszi mindezt olyan szándékos visszafogottsággal, ami kétség kívül imponál a férfinak. A két fiatal jelleme olyannyira ellentétes, hogy ennél jobban nem is illhetnének jobban egymáshoz. Az idillre egy titokzatos bérgyilkos vet árnyékot, aki folyamatosan Goro nyomában jár, ahogyan a rendőrség is. (Shishido-nak ezúttal nem jut sok játékidő, de az ő embertelen macsósága még ennyiből is jócskán átüt a vásznon.) Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy ez a fura románc végül nem teljesülhet be.

A vidám színekkel festett, laza 60-as évekbeli amerikai stílusú zenével aláfestett, néhol drámaian komoly, máskor érzelmes, néhol viszont egészen könnyed, szinte vígjátéki benyomást keltő film ritmusa is ennyire változó. Az akciódúsabb felütés és a klasszikus drámai lezárás között lassul be a legjobban a film, amikor a párocska a várost járva elmélkedik a világon, és persze egymáson.

Könnyed, romantikus gengszterdráma, mely egyszerre idézi a francia Új hullámot, a klasszikus filmnoirokat, a 60-as évek pop-artos limonádéit, és egy kicsit a japán gengszterfilmeket is, ezzel hozva létre ezt a színes, néhol mégis oly sötét filmet. Nem egy kifejezett remekmű, de kétség kívül érdekes és feltétlenül hangulatos színfoltja a 60-as évek Nikkatsu korszakának.