A COLT IS MY PASSPORT (1967)

- Koruto wa ore no pasupooto

R.: Takashi Nomura

Kamimurát (Jo Shishido), a profi bérgyilkost megbízza az Otawara klán, hogy ölje meg a rivális Shimazu kapzsi főnökét. A sikeres merénylet után a Shimazu család természetesen a gyilkos fejét akarja, és mivel figyelik a repteret és az utakat, Kamimura és társa Shun (Jerry Fujio) végül ott ragad egy tengerparti fogadóban, ahol egy az Otawarával jó viszonyban lévő helyi főnök, Tsugawa bújtatja el őket. Kamimuráék azt tervezik, hogy egy hajóval menekülnek majd el. De a Shimazu a Tsugawa főnök segítségét kéri a gyilkosok felkutatásában, ő pedig végül úgy dönt, hogy a pénz előbbre való a becsületnél, és feladja a két férfit.

A Colt is My Passport a Nikkatsu noir legnagyobb klasszikusa Suzuki Branded To Kill-je után (vagy talán mellett?). A két filmet ráadásul nem csak a főszereplő, a stílus ikonja, Jo Shihido köti össze, de még a gyártási év is azonos (ahogy a szintén hasonlóan remek The Massacre Gun esetében is). Jó éve volt ez Shishidónak és a japán noiroknak.

A Nikkatsu ezen filmjei nem titkoltan a korai hard boiled amerikai krimikből és akciófilmekből, illetve a francia újhullámból merítettek a legnagyobb kanállal, de ahogy az a A Colt is my passport esetében már az első másodpercekben nyilvánvalóvá válik, Nomura ezúttal az öreg kontinensen éppen fénykorát élő másik népszerű férfias zsáner, a spaghetti-western hangulat- és stíluselemeit is kölcsönvette filmjéhez. Ebből a stíluskavalkádból aztán afféle spaghetti western-jakuza-noir hibrid született, ami ráadásul közel olyan jó is lett, mint amilyennek elsőre hangzik. 

A filmet ha nem is feszíti szét az eredetiség, de mindenképpen kevesebb sablont használ, és a cselekménye se olyan nyílegyenes és kiszámítható vonalon halad, mint a korszak szakmányban gyártott J-noirjainak többsége, amiket leginkább a stílus és a hangulat hivatott eladni a nézőknek. A melankólikus alaphangulat ellenére feszes, mozgalmas, és izgalmas sztorit kapunk. Shishido Kamimuraként a klasszikus sztoikus, keveset beszélő, de jó problémamegoldó készséggel megáldott tapasztalt bérgyilkos archetípusa, és ez aztán úgy rá is ragadt, hogy filmes pályafutásának legnagyobb és legemlékezetesebb részében ugyanezt a karaktert játszotta, de kétségtelen, hogy remekül is állt neki. Társa és barátja Shun a szintén jól ismert zöldfülü, kissé tapasztalatlan társ, akire még vigyázni kell. Mina (Chitose Kobayashi) pedig a kisszerű és nyomorult kikötői életét folyamatosan maga mögött hagyni vágyó- és egyben képtelen szerencsétlen nő, aki nap mint nap ki van téve a helyi suttyó melósok szexuális zaklatásainak. Ezúttal nincs igazán romantikus szál, a Kamimurához való kötődése nem annyira érzelmi alapokon nyugszik, a lány leginkább azért segíti a két férfit, mert irigyli önállóságukat, bátorságukat, erős összetartozásukat, és pesze nem utolsó sorban saját hasznot is remél abból, ha a két menekülni próbáló férfival tart.

A spaghetti-western kapcsolat elsőként, és elsősorban a főcímzenében jelenik meg. Harumi Ibe Morricone-t idéző főcímzenéje van olyan fülbemászó és emlékezetes, mint egy jobb korabeli olasz spaghetti-westerné, de ehhez a mozihoz is tökéletesen illik, sőt! De a film többi részein is némileg érezhető ez a behatás, a karakterekben (halkszavú mesterlövész, forrófejű fiatal tanítványa, jobb életre vágyó szegény lány), a helyszínekben (vidéki fogadó, a környék söpredékével tele) is ugyanúgy ott van, de legfőképpen a nagyszerű és emlékezetes finálénál idéződik meg a koszos, poros euro-vadnyugati filmek világa. Persze régóta tudjuk, hogy ezek a zsánerek nem csak rokonok, de remekül adaptálhatóak egymásba részben, vagy akár egészben is.

Gyönyörűen fényképezett (Shigeyoshi Mine volt többek között a Tokyo Drifter (Tokiói Csavargó) operatőre is) dögös jakuzamozi az A Colt is my passport, ami nem annyira kovencionális, mint Hasebe Massacre Gun-ja, de nem is olyan szürreális, mint Suzuki Branded to killje. Színvonalában, hangulatában, stílusosságában és tematikailag is jogos e három film trilógiába foglalása, ezért ha valaki a Nikkatsu Noir krémjébe, illetve annak tetején csücsülő három cseresznyébe szeretne belekóstolni, ennél a három nagyszerű 67-es filmnél jobbat nem is találhat magának.

CONFESSIONS OF A DOG (2006)

Rendezte: Gen Takahashi

"In Japan, there are two things, you should never try to oppose. The emperor and the police."

Jelen film aligha nevezhető jakuzafilmnek, lévén jakuzák nem is szerepelnek benne, de mégis úgy gondolom, hogy helye van ezen a blogon. A szervezett bűnözés ugyanis nem feltétlenül a gengszterek privilégiuma, olykor akár a rendőrség is lehet a törvény sötét oldalán. Erről a témáról már nem egy film készült csak Amerikában, de meg merem kockáztatni, hogy a Confessions of a Dognál őszintébben és keményebben megfogalmazott vádirat még aligha volt látható filmen.

Takahashi filmje csak nehezen jutott el a nézőkhöz, és bár azt hihetnénk, hogy erre a film kényes témája szolgáltatott okot, valójában egyszerű töketlenkedés állt a háttérben. (A producerek nem szabtak határidőt a megjelenésre, úgy látszik, nem hiányzott nekik annyira a pénzük, és a rendező sem kapkodta el a bemutatást. Az angol nyelvű DVD kiadáson azért a jól eladhatóság jegyében mindenesetre ott virít a hatásvadász, ám de nem igaz "Japánban betiltva" szöveg.) Így aztán csak közel négy év múlva jutott el a forgalmazásig a film, de a DVD megjelenés mellett akkor is csak mindössze néhány vetítésre került sor Japánban. De még a várható botrány is elmaradt, a közönség és a rendőrség ugyanis egyszerűen nem törődött a filmmel. Az ugyanis veszélytelen volt. A rendőrségi korrupció és a köztisztviselők visszaélései nyílt titoknak számítanak Japánban, vagyis nem leleplezés történt, mindössze szembesítés a nyilvánvalóval. Bár a film sztorija és karakterei fiktívek, Takahashi állítja, hogy a filmben látható dolgok 99%-ban valósak, és azokat saját tapasztalatai, valamint Yu Terasawa nyomozóriporter cikkei alapján írta. (A rendőrség szemében közellenségnek számító Terasawa leleplezései nyomán már közel 100 rendőrt bocsájtottak el.) 

A mackós alkatú, szimpatikus Takeda (Shun Sugata) becsületes közrendőr és szerető férj, aki izgatottan várja első gyermeke születését. Mie főfelügyelő (Gen Idemitsu) felfigyel rá, és előlépteti nyomozóvá, ahol aztán Takeda rövidesen sikeres karriert fut be. Amikor Mie arra kéri, hogy intézzen el neki néhány kisebb, nem teljesen legális ügyet, ő vonakodva ugyan, de megteszi, abban a hitben, hogy ezzel is a törvényt szolgálja. A főfelügyelő látva, hogy egy jól irányítható, megbízható és szófogadó emberre tett szert, fokozatosan egyre kétesebb ügyekbe vonja be Takedát, amiket a férfi továbbra is vonakodva ugyan, de mégis szó nélkül hajt végre, hiszen ahogy kollégái gyakran mondják neki, ők mind egy nagy család tagjai, és persze az sem utolsó szempont, hogy így a zsebbe is több jut. Az idő múlásával aztán Takeda egyre mélyebbre kerül a mocsokba.

Öt évvel később pedig már egy másik Takedát látunk, egy mocskos zsarut, aki székkel veri el a kihallgatószobában a bűnözőt, családjától elhidegülve kiskorú szeretőt tart, cigarettán és kávén él, a felsőbb utasításokat pedig immáron lelkiismeret furdalás nélkül hajtja végre. Eközben a korábban sikertelen leleplező kampányt folytató, a sok aljasságtól megundorodott önjelölt oknyomozó páros, Kitamura és Kusama (Kunihiko Ida, Junichi Kawamoto) a koreai maffiától olyan információkhoz jut, amivel végre kiboríthatják a bilit. Tudva, hogy a rendőrség markában tartott japán sajtó csak eltussolná ezt is, ezért a külföldi sajtó képviselőihez fordulnak. A főfelügyelő megszimatolva a bajt, azonnal bűnbakot keres, aki majd elviszi a készülődő balhét. A kézenfekvő választás pedig Takeda, aki még ekkor is szó nélkül dugja a fejét a hurokba.

A Confessions Of A Dog a rendőrségről és sajtóról egyaránt leveszi a keresztvizet. A film és Takahashi szerint Japánban a rendőrség és a sajtó remek összhangban dolgozik egymással. Minden ügy lezárása után a rendőrség kiadja a rendszerint szépen kikozmetikázott nyilatkozatot, amit az újságírók ezután kérdések nélkül szépen megírnak és leközölnek. Mindenki jól jár, az újságok rendszeres témát kapnak, a rendőrség pedig fürdik a hamis dícsfényben. De ez csak a felszín, alatta azonban minden rohadt. A zsaruk visszaélve hatalmukkal, összejátszanak a hazai és külföldi bűnszervezetekkel, drogot árulnak, fegyvert csempésznek, politikusokat, bírókat zsarolnak, vagy éppen elkennek nekik kényes ügyeket, és persze korrumpálnak mindenkit, akit csak az érdekük megkívánja.

A "rendőrbűnözés" párhuzamosan zajlik nagyban, a felsőbb vezetők körében, és kicsiben az utcán is. Míg Mie főfelügyelő államilag biztosított hatalma a legerősebb jakuzaklánok főnökeinél is nagyobb, és ezáltal kénye-kedve szerint sakkfigurákként mozgathat bárkit, addig az utcaszinten a kis kobanban (Japánszerte megtalálható mini utcai rendőrőrsök) posztoló egyenruhások közül az egyik pl. kemény drogos, a befolyásos apuka rendőr fiacskája eleinte még szófogadó mintarendőr, de később a többiek hatására előbújik valódi énje, és az iskolából magával hozott frusztrációit viperával vezeti le az utcai suhancokon, majd követel tőlük még havi apanázst is a verés után. Mindeközben az öregek viccelődve mesélik neki, hogyan lehet az egyenruha és a törvények mögé bújva nőket zaklatni és megerőszakolni. Ezekből az utcai rendőrökből válogatnak aztán be újabb, megbízhatóan romlott embereket a nyomozók közé.

Takeda a film központi alakja a film során hármas átalakuláson megy keresztül. A film eleji szerethető és szimpatikus figurából később egy, a korrupt rendszerbe tökéletesen beilleszkedett hűséges "eb" lesz, egy elintéző ember, akiből már eltűnt a kétség és az aggodalom. Végül pedig egy megtört, reményvesztett, saját szégyenérzete által fojtogatott emberként áll a bíróság elé, miközben a felette lévők neki köszönhetően érintetlenek maradnak. Takeda szája csak a legutolsó percben nyílna szólásra, de tesznek róla, hogy ezt már ne hallja senki. (Nem elég, hogy a bíró és az ügyvéd is Mie zsebében van, még a teljes sajtót is kizárják a tárgyalásról.) A film utolsó 10 perce a leghatásosabb jelenet, amikor is Takeda a börtönrácsok mögül a "negyedik falon" át kiszólva egy zaklatott monológban összefoglalja nekünk, nézőknek az eddigieket, és ez a társadalommal való szembesítés Takeda önmeghasonulása és lelki felszabadulása is egyben.

Shun Sugata nem véletlenül a kedvenc kortárs japán színészem. (Előszeretettel hívom Tomisaburo Wakayama modern reinkarnációjának, bár Ken Takakura sztoikussága is ugyanúgy felfedezhető benne, de az előbbihez akár külsőleg is hasonlíthatjuk.) Rendkívül intenzív és meggyőző alakítása sikeresen tesz minket még empatikusabbá a figurával, a filmet pedig reálisabbá, és hitelesebbé teszi. Szerényebb képességű színésszel a film valószínűleg fele ilyen jól sem működött volna. (Nagy szüksége lenne most Japánnak hozzá hasonló színészekre, és persze nekem is.)

A Confessions Of A Dog egy független alkotás, mely kevés pénzből készült és videóra forgott, ami ugyan meg is látszik rajta, de ez esetben mindez még az előnyére is válik, a nyers képi világ ugyanis ugyanúgy erősíti a dokumentarista jelleget, mint a minimális (de jól időzített) zene és stíluseszköz használat, még ha valakinek talán kicsit száraznak is tűnhet emiatt a film. A bemutatása idején a film hossza szintén sokakat elriasztott a moziból, és annak ellenére, hogy a 195 perc szinte egyáltalán nem is tartalmaz akciót, mégis az elsőtől az utolsó percig abszolút mértékben lebilincseli a néző figyelmét, a 3 óra feletti játékidő egyetlen felesleges képkockát sem tartalmaz, minden perce azt a célt szolgálja, hogy a néző ne csak felületes külső szemlélő legyen, hanem hogy szereplők lelkének-, illetve a romlottság legmélyébe láthasson.

Persze nehéz ezt a filmet ilyen földrajzi és kulturális távolságból igazságosan megítélni, de az kétségtelen, hogy Takahashi nagyon ijesztő és aggasztó képet fest a japán rendőrség viselt dolgairól, és az emberek passzívitása kapcsán a társadalmuk tökéletlenségéről is. Nem vérrel és brutalitással sokkol, hanem a felismeréssel, hogy milyen könnyen vissza is lehet élni azzal a hatalommal és bizalommal, amit az adófizetőktől kaptak azok a hivatalos szervek, akiknek a dolga pont hogy az lenne, hogy az ehhez hasonló bűnöket felszámolja. És attól, hogy tudjuk, ez nem csak egy elképzelt és eltúlozva bemutatott eshetőség, hanem (állítólag) a jelenben is zajló, és a társadalom által közönnyel fogadott és megtűrt jelenség, csak még felkavaróbb lesz az élmény. Pedig mindenki tudja, hogy ez nem japán jellegzetesség, nekünk magyaroknak pont az utóbbi hetek hasonló botrányai (rendőri vezetők letartoztatása, drogos helyek védelme) adtak keserű aktualitást a filmnek. Takahashi a filmet figyelemfelhívásnak szánta, eszköznek, hogy megpróbálja elindítani a változást hazájában. A sors iróniája, hogy pont a japánok nem nézték meg.