Gonin 2 (1996)

Rendezte: Takashi Ishii

Ishii nem várt sokat a nagyszerű nihilista neo-noir akciófilmje, a Gonin folytatásának elkészítésével, egy évvel később már be is mutatta a Gonin 2-őt, amely nagyrészt az első film újragondolása, és amihez képest azonban akad egy fontos különbség, mégpedig, hogy ezúttal „az ötök” kizárólag nőkből állnak össze. A kritikák és a különböző internetes visszhangok általában jól lehúzták a filmet, sokan feleslegesnek tartották a folytatást, és a kudarcért pedig elsősorban a kissé kusza cselekményt és az egysíkú karaktereket, valamint a feleslegesen erőszakos jeleneteket hibáztatták. Én azonban egészen másképpen látom a dolgot.

Masamichi Toyama (a mindig kiváló Ken Ogata), a Toyama acélmű igazgatója tartozik a jakuzáknak, de nem tud fizetni. A gengszterek ekkor a szeme láttára megerőszakolják a feleségét, aki később szégyenében felakasztja magát. Az összetört férfi elhatározza, hogy bosszút áll, ezért készít magának egy kardot, és bosszúálló fantomként nekiáll egyesével levadászni a feleségét megszégyenítő jakuzákat. Eközben öt, egyaránt szerencsétlen sorsú nőt egymás útjába sodor a végzet. (Shinobu Ootake, Kimiko Yo, Mai Kitajima, Yui Natsukawa, Yumi Nishiyama) A nők, akik korábban nem ismerték egymást, cinkosokká válnak, mikor is egy ékszerbolt kirablása közben az úgymond túszokból rablókká lépnek elő. Meglépnek a rablóktól rabolt ékszerekkel, de ezután menekülniük kell, mivel a rablást eredetileg kitervelő jakuzák a nyomukba erednek. De nem csak ők, hanem Toyama is, aki azt a gyűrűt szeretné, amire a néhai felesége annyira vágyott, és ami most az öt nő által megfújt szajré között van.

Valóban az első film feminin változatáról van itt szó, de ez egy csöppet sem baj, sőt. Az öt nő itt is hányattatott sorsú emberek társasága, akik között akad túlkoros prostituált, megalázott szerető, nemi erőszakon átesett nő, a dolog érdekessége azonban sokkal inkább az a mód, ahogyan találkoztak egymással. Az ékszerüzletbe többnyire a véletlen sodorta be őket, a rablás során azonban egyik percről a másikra válnak egymás segítőivé, bűntárasaivá, hogy aztán később a menekülésben és az ezzel járó megpróbáltatásokban is közösen osztozzanak. Toyama esete egészen más. Ő egyszerű, hétköznapi cégvezetőből lesz a halál angyala. Számára a felesége jelentett mindent, olyannyira, hogy bosszúhadjárata során a nő holttestét is magával viszi a kocsijában. A férfi a kalapban, hosszú trencskó kabátban, és a saját kezével, a saját üzemében gyártott kardjával szinte már egy démoni figurának tűnik, olyan, mint Ogami Itto, vagy bármely másik filmen látott bosszúszomjas rónin, akit már nem érdekel a saját élete. Toyama két dolgot akar, bosszút és a „Macskaszem” nevű gyűrűt, amire felesége annyira vágyott (a film elején láthattuk, amint az ékszerboltban álmodozik róla). Mivel ugyanazok a jakuzák felelősek Toyama balsorsáért, mint akik az ékszerrablást megrendelték, így a közös ellenség végül fegyvertársakat csinál a férfiból és az öt nőből.

Bár valóban kicsit zavarosan indul, én nem találtam különösebben bonyolultnak és nehezen követhetőnek a történetet. Az is való igaz, hogy a karakterek nem lettek igazán elmélyítve, de ezek hiányát sem éreztem fájónak. Toyama klasszikus sztoikus bosszúálló figura, alig beszél, bár Ken Ogata alakításában ez a szótlanság így is többet mond ezer szónál is. Az öt nő esetében a film első harmadában rövid visszaemlékezések formájában kapjuk meg a háttértörténeteket, de igazából ezek egyike se ad túl sok információt, viszont a film során egyik nő sem kap nagyobb hangsúlyt a többinél, így ötüket egyetlen kollektív főszereplőként is felfoghatjuk, vagyis jellemük külön-külön nem olyan érdekes, mint az, amit közösségként művelnek. Ennek ellenére a különböző női karakterek közötti viszonyok később fontos szerepet kapnak.

Nem éreztem indokolatlanul erőszakosnak sem, japán viszonylatban meg aztán pláne nem, a bosszúfilmek pedig valahol mindig is a túlzásokról szóltak. Ishii pinku filmekkel kezdte a karrierjét, és a mai napig is hasonló típusú filmeket készít, így az sem meglepő, hogy ha már nők főszereplésével készített filmet, akkor megpróbált a rózsaszín műfaj elemeiből is egy keveset becsempészni. Persze nem kell féktelen orgiákra és ostorral kényszerített pucér nőkre gondolni, de az öncélú fedetlen kebel megjelenése azért szerintem igazán szimpatikus, és mindenképpen elvárható húzás is volt tőle.

Takashi Ishii mangakából lett filmrendező, és tetszik, nem tetszik, de véleményem szerint egy igazi tehetség bujkált a rajzasztal mögött. A stílusa egészen magával ragadó, bár annyiban ismét igaza van a negatív kritikáknak, hogy a stílusossága elmarad az előző filmhez képest, bár hozzáteszem, nem sokkal. A vizualitása ismét tökéletesen megfelel a neo-noir alapkövetelményeinek, a pillanatnyi képkimerevítések, a baljós atmoszférát teremtő bevilágítások, és persze az elmaradhatatlan esőzések még sötétebbé teszik a hangulatot, nem is beszélve az igazán depresszív, de mégis gyönyörű drámai zenei aláfestésről.

A Gonin 2 nem hogy nem rossz film, de szerény, ám jelentősen elfogult véleményem szerint a Gonin filmek a 90-es évek legjobb akciófilmjei közé tartoznak.

A sorozat további részei:

Gonin (1995)