2011. június 30.

Bunta Sugawara interjú

Az interjút eredetileg Mark Schilling és Mamiko Kawamoto készítette, és a The Japan Times Online weboldalon jelent meg 2003-ban. Fordította: Chavez



Egy szélhámos vallomásai

Ha gengsztereket kell alakítani a vásznon, Bunta Sugawaránál jobban senki sem érti a dolgát.

Bunta Sugawara a japán filmgyártás Clint Eastwoodja. Ahogy Eastwood a Piszkos Harryvel, úgy testesítette meg Sugawara a 70-es évek új antihősét, és értelmezte újra a lazaság fogalmát. Sugawara antihősei azonban nem keménytökű zsaruk voltak, hanem gengszterek, akinek egyedül csak a túlélés számít. Igazi sztárt Kinji Fukasaku Becstelen harcok (Jingi Naki Tatakai) című 1973-as filmje faragott belőle, amiben egy olyan gengsztert alakított, aki a háború utáni káoszban a túlélésért küzdve semmilyen eszköztől, így az erőszaktól sem riad vissza. A Becstelen Harcok sikere után még számtalan gengszterfilmben játszott főszerepet, még mielőtt a 70-es évek közepére a műfaj népszerűsége csökkenni nem kezdett. Ezt követően némileg profilt váltott, és a 10 részes komédiasorozat, a Truck Yaro (1975-79) főszerepében láthattuk. Sugawara azóta is keresett színész, aki a nyomozótól az orvosig mindenféle szerepet eljátszott már. Idén pedig visszatért a gengszterfilm zsánerhez, mint egy öregedő ex-fegyenc, Yoichi Higashi Watashi no Grandpa (Az én nagyapám) című filmjében.

A valóságban pont olyan, mint amilyennek a filmekben látjuk, higgadt és könnyedén képes elbűvölni az embert. Az interjú alatt is úgy viselkedik, mint egy öreg profi, aki nem kerülgeti a forró kását. Úgy osztja meg velünk a véleményét és a történeteit, mintha csak egy késő esti beszélgetésen venne részt a barátaival, egy vagy két üveg bor elfogyasztása után. Egy újabb nagyszerű Sugawara alakítás.

25 éves korában lett önből színész, miután kirúgták a Waseda Egyetemről és amikor éppen modellként dolgozott.

Véletlenül alakult így. Többféle munkáim voltak, amikor megkerestek, hogy szerepeljek egy filmben. Úgy gondoltam rá, mint csak egy újabb alkalmi munkára. Kipróbáltam, és azóta is ezt csinálom. Még most is úgy gondolom, hogy talán jobb lett volna kiszállni az egészből, amíg még megvolt rá az esélyem. [nevet]

Miután a Shintoho stúdióhoz került, meglehetősen hamar főszerepeket játszhatott.

A kezdetektől fogva főszerepeket kaptam. Szerencsém volt, a Shintohonál máris sztár lehettem. Bár olyan filmekben játszottam, amikre ma már senki sem emlékszik. Két évvel később aztán a stúdió becsődölt. Ezután átmentem a Shochikuhoz, de ott már nem voltam ilyen szerencsés.

1967-ben átment a Toei-hez. Nem érezte úgy, hogy mindent előröl kell kezdenie?

A Shintoho eltűnt a süllyesztőben, a Shochikunál pedig nem igazán láttam a jövőmet, bár onnan igazából sosem rúgtak ki. Ha csak úgy lógni akartam, akkor hagyták, bár ilyenkor csak keveset fizettek. Nem kaptam igazán jó szerepeket. Ezért úgy láttam, hogy nincs értelme ezt tovább folytatni, és elmentem szabadságra.

Beszéljünk Noboru Andoról, a színészről, aki valamikor maga is jakuza volt. Hogyan találkozott vele?

Ando forgatott egy filmet a saját életéről, amiben önmagát játszotta.(Yoshio Yuasa - Chi to Okite (Vér és Szabályok) [1965]) Én egy Kei Hanagata nevű fickót alakítottam, aki Ando bandájának egyik vezetője volt, és akit a végén megöltek. Így találkoztam Andoval. Ez a film lett számára a nagy kitörés, ezután sorra forgatta a filmeket, én meg közben a háttérbe szorultam. Csak néhány morzsa jutott nekem. A lényeg, hogy amikor átment a Toeihez, vitt magával engem is.

Ando egy igazi jakuza volt, bár amikor színészkedni kezdett, már kilépett a soraikból. Ön viszont más jakuzákkal is találkozott a munkái során. Jóban volt velük?

Voltak jakuza barátaim. Nem csak Ando, de olyan fickók is, aki még mindig gengszterek voltak. Gyakran jártunk el együtt iszogatni. Ugyanúgy, mint Amerikában, nem igaz? A színészeknek, akik gengsztereket játszottak a filmekben, voltak igazi gengszter barátaik is. Ha találkoztam velük olyan bárokban, ahol gyakran meg szoktam fordulni, és ahol közülük is sokan szintén törzsvendégek voltak, akkor odaköszöntünk egymásnak.

Hova szokott járni?

Shinjuku, Shibuya, bármelyik szórakoztató negyedbe. Nem volt éppenséggel túl sok pénzem akkoriban, de ennek ellenére sokat jártam el. A viselkedésmódjuk nagy hatással volt rám. Különböztek a többi embertől, az olyanoktól például, mint akik színésziskolákból jöttek. Talán nem volt tudatos -a benyomás, amit tettek rám-, de ez később magától is megjelent a színészi játékomban.

Kimondottan a Hitokiri Yota (Utcai jakuza) sorozatban alakított egy olyan erőszakos karaktert, aki látszólag egyenesen az utcáról jött.

Számos javaslatot tettem (Kinji) Fukasaku-nak (aki két epizódot forgatott a sorozatból). Elmondtam neki, hogy egy jakuza hogyan viselkedne az adott szituációban. Ezeket nem én találtam ki, és nem is egy könyvből vettem. Számos dolgot javasoltam neki, ő pedig komoly érdeklődést mutatott aziránt, amiket mondtam. "Ó, igazán? Ezt nem is gondoltam volna." - ilyeneket mondott. Én meg mondtam neki, "Soha nem sütsz el egy fegyvert ilyen lazán." Én nem akartam úgy csinálni, ahogy Ken Takakura szokta, ami leginkább a kabuki színházra emlékeztetett. Azok tartják így, akik még soha nem fogtak fegyvert, de én nem azt akartam, hogy jól nézzen ki, hanem hogy valóságosnak tűnjön. Én magam ugyan sosem vettem részt utcai harcokban, de láttam ilyeneket. Elmentem késő este inni egyet, és láttam, ahogy a srácok harcolnak egymással. Szóval tudtam, hogyan mennek ezek a dolgok.

Az igazi sztárságot már közel 40 évesen tapasztalhatta meg. Nem érzett valamiféle kétségbeesést amiatt, hogy most be kell pótolnia az elvesztegetett időt?

Nem igazán. Nem voltam az a típus, aki ilyesmiken rágódik. És most sem vagyok olyan. Talán ezért is bírtam ki ilyen sokáig.

A kitörést a Hitokiri Yota (Utcai jakuza) sorozat hozta meg, amelyben egy olyan karaktert személyesít meg, aki nem követi a jakuza kódexet, és nem illeszkedik be egyik szervezetbe se. Más szóval egy új típusú jakuza antihőst.

A jakuzák nem annyira menők, mint ahogy a filmekben látjuk őket. Ez a karakter egy "csimpira", egy semmirekellő. Én pedig tényleg egy semmirekellő voltam, csak jól néztem ki. Jobban is játszhattam volna az arcommal, de ez én voltam, és én azt játszottam, hogy kemény fickó vagyok. Egy küszködő diákként tekintettem magamra, aki önerőből elvégezte a főiskolát, de ha valóban ilyen lettem volna, akkor keményebben kellett volna tanulnom, ösztöndíjat kapnom, és végül nem kellett volna otthagynom az iskolát.

A Jakuza Jelentések sorozatban a karaktere, Shozo Hirono némi fejlődésen ment keresztül az első filmtől kezdve, ahol egy utcai csavargó volt, a későbbi epizódokig, ahol már egy bandafőnök lett.

A Jakuza Jelentések sorozat azt mutatta meg, hogyan követnek a karakterek egy bizonyos utat. Japán elvesztette a háborút, a társadalom káoszba süllyedt, és mindezek közepette ezek a srácok beállnak gengszternek. A film egy képet ad arról, hogyan is nézett ki Japán abban az időben, és bár jakuzákról szól, valójában nem csak róluk. Még a tisztes társadalomban is átverik egymást az emberek. Elmennek egy szatyorral krumplit és rizst venni, de rossz emberek átverik őket, és ellopják azt, amijük van. Vannak, akik ölni is képesek azért, hogy megszerezzék, amit akarnak. Mivel a film ezzel is foglalkozik, így valamennyire különbözik a hagyományos jakuzafilmektől. Érdekes volt részt venni benne.

Hirono csak megpróbálja megvédeni azt, amije van, a területét Kureban, és nem pedig előrejutni a rangsorban.

Ha feljebb akarsz jutni, akár üzletemberként vagy politikusként, nem mindig játszhatsz a szabályok szerint. Félre kell löknöd másokat, vagy akár fel is áldoznod őket. Még ha nem is tudatosan, de végül akkor is ezt fogod csinálni. Ezek a filmek az emberi élet alapvető törvényeit szimbolikusan mutatják meg.

Többször is játszott halk szavú karaktereket, akik inkább a szemeikkel fejezték ki az érzéseiket. Kihívás volt ez az ön számára, szavak nélkül játszani?

Nem igazán, én élveztem. Nem az én döntésem volt, csak mindig azt kérték tőlem, hogy fogjam rövidre. Igazából az a legjobb módja, hogy szavak nélkül csináljunk filmet, ha a sztorit képekkel meséljük el. Egy színházi darab csak szavak által tud kommunikálni a nézőkkel. Ezzel szemben a filmekben a képek által is közvetíteni tudod a mondanivalót, akár még egy virággal vagy kutyával is. A film vizuális erejének köszönhetően a színészeknek már kevesebbet kell beszélniük. Ha sok beszédet kell felvenned, akkor akár ki is merevítheted a képet, és használhatsz narrációt. Shakespeare esetében az elejétől a végéig mindent szavakkal kell kifejezned, és ez csodálatos dolog a maga módján. De a filmek mások. Különböző típusú színészek vannak. Van aki nagyon komolyan tanulmányozza a szerepét, és van, aki még a fogait is kihúzatja, hogy idősebbnek nézzen ki.

Vagy kövérebbek, majd vékonyak lesznek, mint például Robert De Niro.

Úgy van, ez is egy típus. És van egy olyan típus is, aki a pillanatnyi érzéseire alapoz. Ha tőlem azt kérnék, hogy húzassam ki a fogaimat, egyből kiszállnák. [nevet] A színész lényegében egy átverőművész. Annak ellenére, hogy nem tud semmit egy bizonyos foglalkozásról, elhiteti velünk, hogy mégis ért hozzá. Valójában ez egy kifejezetten gyerekes szakma. A sok halász, földműves és különböző foglalkozású ember kockáztatja az életét, miközben a szakmájuknak szentelik magukat. Kint vannak a tengeren a halászhajóikon. Napról napra keményen dolgoznak, és próbálják minél jobban végezni a munkájukat. Az olyan fickók mint én, sosem voltunk jakuzák, nem öltünk meg senkit, de mégis gyilkosokat alakítunk. Halászokat játszunk, még ha hajón se voltunk soha. Mindegy, hogy mennyire jó, vagy felkészült is egy színész, sosem lesz jobb, mint egy igazi halász, mert a halásznak ez az élete. Szóval én nem nagyon szeretek azzal dicsekedni, hogy mit teszek vagy gondolok erről, mert mi értelme van? Megelégszem azzal, ha sikerül az embereket egy kicsit becsapnom a vásznon.

Önt leginkább a Jakuza Jelentésekből ismerik, de vannak olyan szerepei, amikről jobban szeretné, hogy ha azokkal azonosítanák?

Nagyon szerettem a Zsaruk és bűnözőket (1975), amit szintén Fukasakuval csináltam. Kazuhiko Hasegawa filmje, Az ember, aki ellopta a napot (1979) szintén nagyon érdekes volt. Mindkettőben egy nyomozót játszottam, vagyis tökéletesen ellenkező szerepet, mint általában szoktam. Úgy vélem, hogy egy színésznek mindig készen kell állnia az irányváltásra. Ha az emberek már elkönyveltek jakuzának, akkor játssz zsarut, vagy tanárt.

Gondolt már arra, hogy egy kezdő rendezővel és színészekkel dolgozzon?

Még nem gondoltam rá, de ha valaki megkeres egy érdekes ötlettel, akkor benne lennék. Ha unalmas, akkor viszont nem. Most már így állok hozzá, több szerepet utasítok el, mint amennyit elfogadok. Ellustultam. [nevet] Tudom, hogy a színészet egyfajta utánzás, de ez nem jelenti azt, hogy bármit megcsinálok. Érdekesnek kell lennie. Ha a szerep olyan, mint egy senko hanabi (kis tűzijáték), hogy csak sistereg meg szikrázik, és egy percig tart az egész, akkor az engem nem érdekel. A japán filmipar olyan, mint egy száraz folyómeder. A folyó pedig csak akkor folyó, ha az folyik. Akárcsak a filmek. Ha van egy folyamatos áramlat, akkor valami érdekes is jöhet. A folyóban például egy hal, a filmeknél egy ötlet. Ha a folyó kiszárad, nem látsz mást, csak az alján a sziklákat. Ilyen feltételek mellett dolgoznak most a fiatal rendezők. Türelmesen ki kell tartaniuk, sziklákat felhalmozni a kiszáradt folyó partján, tűzijátékokat fellőni, és közben tapsolni, mindezt egyedül. Sajnálom őket, mert ezek nagyon szomorú kilátások. És mi a helyzet Amerikában? Ott szépen árad a folyó, és különféle emberek állnak a partján. Van egy csomó értéktelen amerikai film, de akadnak egészen jók is. Ott szilárd alapok és jól szervezettség van. Az amerikai filmfolyó sosem szárad ki, mint ahogyan a Mississippi folyó sem fog kiapadni sohasem. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a japán mozifolyó kiszáradt. Nehéz lesz könnyű újra elindítani az áradást.

Mi a véleménye az újabb jakuzafilmekről, például amikben Sho Aikawa szerepel?

Ezeket már nem lehet jakuzafilmeknek hívni. A jakuzafilmek velem értek véget. Amik ezután jöttek, azok már egészen mások. Csupa újrafeldolgozás és V-cinema (egyből videóra készülő film).

Még a Becsület temetőjéből is készült egy remake, Takashi Miike rendezésében.

Értem, hogy Miike mit akart vele, de sajnálom őt. Egy igazi filmet akart csinálni, de nem tudott. Ő csak V-cinema filmeket tud gyártani, - tudja, erről szól manapság a japán filmgyártás. Amerikában a régimódi hollywoodi stílust lecserélték egy új fajta filmgyártásra. Ennek köszönhetően minőségben és mennyiségben is jó eredményeket értek el, nem úgy mint a japán filmek esetében. Ez nem a Becsület temetője, ez a filmek temetője.


2 megjegyzés:

fdave írta...

Nem szívbajos az öreg. Elképzelem, hogy mindezt milyen arccal adhatta elő, főleg a "jakuzafilmek velem értek véget" részt. :)

Chavez írta...

Na ja, de van benne igazság. Az igazi nagy sikerű A-kategóriás jakuza mozifilmek tényleg vele készültek utoljára. Miike, Kitano a saját hazájában már koránt sem volt olyan sikeres, és igazán karakteres jakuzafilm sztár sem sok volt azóta, talán csak Riki Takeuchi.