2009. február 26.

PALE FLOWER (1964)

Kawaita Hana

Rendezte: Masahiro Shinoda

Doomed love...Yakuza style

Az európai Új Hullám a 60-as évekre Japánt is elérte. Az éppen átalakulóban lévő japán filmgyártásra főként a francia Új Hullám hatott, és az ennek nyomán odaát csak "Nuberu Bagu"-nak hívott új filmirányzat több, már korábban bizonyított rendezőt csábított magával, de számos új alkotó nevét is sikerrel hozta be a köztudatba. Ezek az új szemléletű filmek jelentősen különböztek a korábbi, hagyománytisztelő felfogásban készült japán filmektől, témájukat és megvalósításukat tekintve bátrabbak, modernebbek lettek. Egyre több szerzői film született, melyek sokszor politika- és társadalomkritikától sem voltak mentesek. A ninkyo-eigáknak köszönhetően a jakuzák ekkor már egyre gyakoribb és egyre népszerűbb szereplői voltak a kor filmjeinek, és előfordult, hogy az új irányzat mesterei is felhasználták őket alkotásaikban, bár kevésbé idealizált alakjukban. A Masahiro Shinoda rendezte Pale Flower is egy igazi avantgárd jakuzafilm, ezért a hagyományos jakuzafilmek rajongóinak csak óvatosan ajánlható.

A rendező sajátos látásmódját bíráló forgatókönyvíró közbenjárásának köszönhetően a Pale Flower hónapokig tiltólistán volt, ám bemutatása után nem sokkal már a kor fiataljainak és a japán Új Hullám egyik kultikus filmjévé vált. A Shintaro Ishihara regényéből készült film egy a 60-as évekre oly jellemző nihilista filmalkotás. Főhőse Muraki (Ryo Ikebe) egy lelkét vesztett, csalódott ember, aki szabadulása után nem találja a helyét a világban, úgy érzi, hogy az nem változott semmit, amíg ő börtönben volt (egyedül a klánja, aki közben békét kötött a korábbi riválisával), unalmában ezért szerencsejátékkal próbálja tölteni az időt. A szerencsejáték-barlangban aztán meglátja, majd megismeri a fiatal és gyönyörű Saeko-t (Mariko Kaga), aki azonnal rabul ejti a férfit. Muraki már az első alkalommal furcsa vonzalmat kezd érezni iránta, a lány tekintetén ugyanis látja, hogy ő is egy hasonlóan elveszett lélek. Saeko azonban megpróbálja ezt az egyhangú életet „felpörgetni”, izgalommal megtölteni, még ha veszélyes módon teszi is ezt (autóversenybe kezd az éjszakai utakon, a kábítószerek kipróbálásával kacérkodik, nagy pénzekben játszik). A férfinak imponál a lány viselkedése, csodálja és egyben irigyli is, annak ellenére, hogy mindvégig egy megfejthetetlen titok is marad a számára. (Saeko időnként eltűnik, majd egy másik férfival látja együtt, de Muraki-t komoly aggodalommal tölti el a lány körül időnként feltűnő titokzatos férfi is, akiről mint később megtudja, egy drogos kínai gengszter.) Kapcsolatuk nem is igazából szerelem, nem is pusztán testi vonzalom, sokkal inkább egyfajta lelki összhang, a férfi idővel szinte függővé válik tőle. Mikor rájön, hogy ez az önpusztító életvitel ugyanúgy nem vezet sehová, Muraki úgy dönt, hogy magára vállalja a rivális klán vezérének megölését, ami egyenlő a börtönbe való visszakerüléssel. Utolsó találkozásukkor felajánlja Saeko-nak, hogy ha a drognál is nagyobb izgalomra vágyik, akkor nézze végig a gyilkosságot. A két ember különös kapcsolata végül az egyikük számára sem hoz megváltást.

A nagyszerű Ryo Ikebe méltánytalanul vált a jakuzafilmek szinte állandó másodszereplőjévé, a Pale Flower-ben nyújtott alakítása is jól mutatja, hogy mennyivel többre érdemes egy színész is volt ő. Sztoikus karaktere a film-noir-ok klasszikus főhőseinek jakuza változata. Laza mégis elegáns, megkeseredett, magányos és kissé melankolikus figura, aki saját útját keresi, miközben egy nő hatása alá kerül.
A film tempója lassú, darabos, a szerencsejátékos részeknél kimondottan vontatott, bár ezen jelenetek önmagukban is beszédesek. A noir-os fényjátékok, a hatásosan beállított képek, az abszurdba hajló álomképek és Toru Takemitsu feszültséggel teli zenéje erősen meghatározzák a film sötét, keserédes hangulatát. A Pale Flower nem egy hagyományos jakuzafilm, itt nincsenek tetovált hátak, véres leszámolások, giri-ninjo válaszút, sem enka-ének. Muraki itt nem egy erőszakos rivális klánnal küzd meg, hanem saját lelkével viaskodik.

A Pale Flower inkább egy kiváló nihilista pszichodrámának, egy lenyűgöző művészi film-noir-nak tekinthető, mintsem egy izgalmas modern jakuzafilmnek. Türelem és nyitottság szükségeltetik hozzá, de ezeket bőven meghálálja, mivel a megtekintése után egy igazi műalkotás élményével leszünk gazdagabbak.

2009. február 8.

YAKUZA'S TALE (1969)

Tosei nin Retsuden

Rendezte: Shigehiro Ozawa

A ninkyo filmek történeteitől nem lehet túl sok változatosságot elvárni, de a színészeknek, a hangulatnak, vagy az akcióknak köszönhetően azért akadnak az átlagnál jobb filmek ebben a stílusban is, főleg azok között, amik az évtized vége felé készültek, illetve a rendező személye is sokat számíthat. Shigehiro Ozawa jól ismert a 70-es évek japán akciófilmjeit kedvelők sorában (elég ha csak annyit mondok, hogy a The Street Fighter trilógiával is ő ajándékozott meg minket), de sok legendás rendezőtársához hasonlóan, a 60-as években ő is lovagias jakuzafilmeket gyártott, méghozzá elég nagy számban. A Yakuza’s Tale című filmjében igazán impozáns jakuzafilm-sztár kollekciót láthatunk, a műfaj doayen-je Koji Tsuruta mellet megtalálhatjuk a nem kevésbé ismert Ken Takakura-t, Junko Fuji-t (Red Peony sorozat), Asao Koike-t, Ryo Ikebe-t, és kedvencemet Tomisaburo Wakayama-t is.

A Sanja család főnőkét megölik az utcán, de a klán tagjai a gyilkos kilétéről csak annyit tudnak, hogy egy Orochi (mitológiai kígyófejű sárkány) tetoválása volt. A gyilkosság mögött valójában Tokichi főnök, az elhunyt esküdt testvére áll, aki így akarja megszerezni egész Asakusa-t. Hogy kézben tarthassa a dolgokat, Tokichi Senzo Kikuno-t javasolja utódnak, aki ezzel szemben a tapasztaltabb, és a börtönből frissen szabadult Chokichi Inagaki-t (Tsuruta) tartja alkalmasabbnak a feladatra. Chokichi azonban lemond a tisztségről, és úgy dönt, hogy elindul megkeresni a gyilkost. Hamarosan talál is egy Tsukuda nevű férfit (Takakura) Orochi tetoválással, akit kihív párbajra, de a férfi elmondja, hogy ő el sem hagyta a várost már egy ideje, viszont a rég nem látott féltestvérének ugyanilyen tetoválása van. A nyomokat követve Chokichi eljut egy bányába, ahol meg is találja a gyilkost, Maruoke-t (Ikebe). Ám végül megkegyelmez a nagy beteg és bűnbánó férfinak. Chokichi eddigre már erősen sejti, hogy a háttérben Tokichi lehet, és amint a tudomására jut, hogy megölette Senzo-t, elindul leszámolni klánja elárulóival.

A Yakuza’s Tale egy kellemes ninkyo film, ami az elején még a szokott módon kicsit lassú ugyan, ám semmiképpen sem unalmas. Chokichi nyomozása, és a bányában zajló események alatt már felpörög a tempó is, egészen az elmaradhatatlan leszámolási jelenetig. A szokásos szentimentalizmustól, túlzott érzelmektől természetesen ez a film sem mentes, ám szerencsére mozgalmasabb jelenetek is akadnak.

Tsuruta
-t a megszokott szerepében láthatjuk, mint a becsületes, megfontolt, a klán nagyra becsülését élvező klasszikus ninkyo-hős. Takakura és Ikebe ezúttal kisebb, ám annál fontosabb szerepben láthatóak, ami viszont meglepett, hogy a nagyszerű Tomisaburo Wakayama meglepően rövid és nem túl jelentős szerepet kapott. Az általa alakított karakter a bánya egyik mérnöke, aki külön elbánásban részesül (mivel hatalmas profitot termel a bányavállalatnak), és aki nem mellesleg Chokichi esküdt testvére. A két férfi találkozása és beszélgetése alapján arra lehetett számítani, hogy a későbbiekben még visszatér, és majd ő is Chokichi segítségére lesz, de ezzel szemben valami okból kifolyólag többet nem láthatjuk. Igazán kár érte, így viszont Wakayama szerepeltetése inkább csak időkitöltésre volt jó, másra nem nagyon.


A film csúcspontja, amikor Tokichi megöleti Senzo-t, vagyis a klán frissen kinevezett vezetőjét. Chokichi éppen akkor érkezett vissza Tokióból, és miután megtudja, hogy mi történt, elindul a ninkyo főhősök szokásos végső útjára, esernyővel a kezében, tantóval a ruhájában, enka-ének kíséretében, hogy vérét ontsa a latornak. Ezúttal sem egyedül megy, a nagy mészárlásban Tsukuda lesz a partnere, amikor is nem csak Tokichi-vel, de egyúttal a bánya kegyetlen vezetőségével is végeznek.

A jobb, dinamikusabb ninkyo-eigák közé tartozó alkotás, ami bár számos helyen ugyanúgy a szokásos mintákat követi, a történetnek és a legendás színészeknek köszönhetően mégis újszerűnek hat.