Outrage (2010)

- Autoreiji
- Emésztő Harag

Rendezte: Takeshi Kitano

Előre leszögezem, hogy nem igazán vagyok Kitano rajongója, bár nem is utálom a filmjeit, csak éppen nem hagytak bennem semmilyen maradandó nyomot, illetve a tempójukat kifejezetten utáltam. (A Fivért viszont nagyon szerettem.) Éppen ezért nem is különösebben hozott lázba a hír, miszerint a rendező 10 év után visszatér az őt egykoron ismertté tévő zsánerhez, hiszen újabb csigatempójú melankólikus művész-jakuzafilmre számítottam. Az Outrage ezzel szemben egy hagyományos jakuzafilm lett, csak az a baj vele, hogy kemény és száraz, ezért nem is lehet vele jóllakni.

A film története gyakorlatilag 100 percnyi sűrített gengszterkedés, véres és kegyetlen leszámolások sorozata, a hatalmi harcok valamint a gyors felemelkedés és a még gyorsabb bukás témájának rapid összefoglalása. Bár sűrű és szövevényes film, mégsem olyan nehéz a történetét röviden összefoglalni.

A Sanno-Kai nagyfőnök (Soichiro Kitamura) nemtetszését fejezi ki Ikemoto főnöknek (Jun Kunimura), amiért az kapcsolatban áll a rivális Murase családdal. Hogy elkerülje a további konfliktusokat, Ikemoto megbízza egyik emberét Otomo-t (Kitano), hogy intézze el az ügyet. Otomo konfliktust provokál a Murase családdal, amit kölcsönös adok-kapok követ, amíg végül Murase (Renji Ishibashi) visszavonulásra nem kényszerül, ezután Ikemoto-ék megszerzik Murase területét és érdekeltségeit. Pl. a ghánai nagykövetet (Hershel Peppers) megzsarolva illegális kaszinót nyitnak a nagykövetségen (amely emiatt kívül esik a rendőrség hatáskörén), és elkezdik termelni a pénzt. De a nagyfőnök közben a háttérből kijátsza őket is egymás ellen, aminek újabb véres harcok lesznek a következményei, és a végén már mindenki mindenki ellen fordul.



Kitano új filmje teljes mértékben japán rétegfilm, ami néhány jakuzafilm (illetve pár elvakult Kitano) rajongón kívül valószínűleg nehezen eladható a közönség számára, így nem is csoda, hogy az Európában egyébként oly kedvelt rendező Cannes-ban is jelentős csalódást okozott. És nyilván nem csak azok számára, akik a szürreális őrültségeit kedvelték, hanem főleg azoknak, akik a Szonatina vagy a Tűzvirágok című filmjeihez hasonló hangvételű alkotásra éheztek.

Az Outrage nyers, kíméletlen nihilista jakuzafilm, ami nem akar közölni semmit, nincs mondanivalója, mint általában Fukasaku vagy Miike filmjeinek. Nem emel ki egyetlen szereplőt sem, hogy valamiféle tartalmat töltsön belé, itt mindenki hidegvérű és számító, aki rászolgált a halálra vagy a börtönre. A kőarcú és kőszívű jakuzákon túl mindössze egy ostoba nagykövet, valamint egy korrupt zsaru (Fumiyo Kohinata) jelent némi színt. Előbbi szinte már komikus karakter, ahogy dróton rángatják a szerencsétlent (egy megrendezett prostigyilkossággal megzsarolják, a wc-jében összezárják egy kígyóval, ami után a korábban emelést követelő követ addigi 30%-os részesedését 15 %-ra viszik le, és még egy hullát is eltemettetnek vele), utóbbi Otomo egykori iskolatársa, aki élvezi, amint a rendőrtársai előtt hatalmat gyakorolhat a jakuzák felett, és persze vaskos borítékokért cserébe elsikál ezt-azt.

A film legnagyobb baja, hogy nem ad semmit, csak egyszerhasználatos élmény, bár akkor kétségtelenül működik. Egy komplex, ám egyáltalán nem követhetetlen, sőt, sokszor kifejezetten kiszámítható modernkori jakuzasztorit kapunk, csupa antipatikus szereplővel, ismétlődő helyszínekkel, sok szöveggel, amit az esetek többségében természetesen ordítva kommunikálnak le egymással, és persze sok agresszióval és erőszakkal, amely ráadásul sokszor már szinte paródiává torzul.

Pedig a film technikailag nem igazán problémás, a fényképezése nagyon szép, a színészi játék korrekt (még a pókerarcú színész/rendező is rendesen odatette magát), az akciójelenetek hatásosak és brutálisak, de fájóan hiányzik a stílus, a hangulat, az agyunkba bevésődő emlékezetes momentumok. Kitano kézjegye nem igazán köszön vissza sehol a filmen, olyan merev, hideg és szürke az egész film, mint a rendező ábrázata, mintha csak egy igényesen megcsinált V-cinemát látnánk, bár még azokban is több stílus akad. Az alkalmasint felcsendülő halovány, ám de a filmnek némi atmoszférát mégis csak kölcsönző zene miatt itt is érződik ugyan némi melankólia, de olyannyira embertelenek a karakterek és maga a cselekmény is, hogy emiatt ez nem is működik rendesen. Ide talán jobban passzolt volna a kemény rock.

Mindazonáltal én jakuzafilm rajongóként mégis tudtam élvezni és kedvelni a filmet, a végét pl. kifejezetten erősnek érzem (kicsit Keresztapa dejavu-m volt), de nem látom be, hogy Kitano a készülő második résszel mit tud, illetve akar majd kezdeni. Én mindenesetre várom, és azt sem bánom, hogy újra jakuzafilmekben gondolkodik, hátha ezzel egy kicsit felhúzza ezt a régóta haldokló műfajt. Kitano most se lett a kedvencem, és ha így folytatja, akkor sem lesz, de ha már filmeket csinál, akkor inkább ilyeneket csináljon. Illetve jobbakat.