Outrage Beyond (2012)

- Autoreiji Biyondo

- Túl a haragon

Rendezte: Takeshi Kitano

5 év telt el azóta, hogy Kato megölte főnökét, és átvette a Sanno klán vezetését, aminek a hatalma mostanra jelentősen megnőtt, és még a politikában is befolyást tudott szerezni. Néhány alvezér azonban elégedetlen, és az oszakai Hanabishi klán segítségét kérve, összeesküvést szerveznek Kato ellen. Kataoka, a manipulatív rendőr ezt megpróbálja kihasználni arra, hogy szétrobbantsa a Sanno-t, de az összeesküvést elárulják, és ő is gyanúba keveredik. Ekkor kihozatja a börtönből Otomót (aki mint kiderült, él és virul), és a Sanno elleni bosszúra próbálja rábírni. Otomo inkább nyugalomra vágyik, de hamar kiderül, hogy erre aligha van esélye, miután a Sanno, és különösen az őt eláruló egykori embere, Ishihara nem vár sokat az első merényletkísérlettel. Így Otomo kénytelen felvenni a kesztyűt, amihez társat is kap maga mellé: egykori ellenségét, Kimurát (aki korábban megkéselte őt a börtönben). A két férfi, akiknek egyformán van okuk bosszút állni Katón, végül a Hanabishivel szövetkezve üzen hadat a Sannónak, miközben a háttérben egyre véresebb hatalmi harcok veszik kezdetüket.

A kissé rideg és lélektelen Outrage után nehéz volt megértenem, hogy miért is akar Kitano folytatást csinálni neki, pláne, hogy a története is kerek és lényegében lezártnak tekinthető volt. Bár a film semmiképpen sem volt kudarc, a többség számára mégis enyhe csalódást okozott, és a nem rajongók számára sem jelentett többet egy kőkemény, de átlagos jakuza-film élménynél. Akárhogy is nézzük, lényegében semmi nem indokolta a folytatást.  Kitano mégis megcsinálta, és egy tökéletesen integrált második részt készített.

A véleményezéssel könnyű dolgom van, hiszen lényegében bemásolhatnám ide az első részről írtakat. Az Outrage Beyond ugyanis pont olyan szenvtelen, végletekig lecsupaszított, nihilista jakuza-eposz, mint az elődje. Ugyanolyan száraz, olykor komplikált és nehezen követhető történetet kapunk, ugyanolyan minimalista zene és stílus jellemzi, mint az első filmet, vagyis Kitano nem változtatott a recepten, és ezt a következetességet most már mindenképpen pozitívumként éltem meg. Ez Kitano új stílusa, vagyis hogy a filmjének sincs igazán stílusa.

A folytatás története azért egy hajszállal talán mégis átgondoltabb lett, ezúttal van egyfajta szerkezete is, szemben az első film egymás után pakolt random jakuza-leszámolásaival, és bizonyos karakterek is jobban ki lettek bontva a korábbinál, bár még mindig messze vagyunk attól, hogy bárkit is szimpátiával illethessünk, de ez egyébként is aligha lehetett szándéka a filmnek vagy a rendezőnek. Konkrét főszereplő továbbra sincs, de Otomo karaktere ezúttal nagyobb reflektorfényt kap, és Kataoka motivációi is egyre világosabbá váltak, de a szereplők többsége (hasonlóan a Yakuza Papers szériához) csak "átmeneti látogató" a történetben, aki idő előtt, és általában nem túl dicső halállal távozik az élők sorából és így a filmből is. A rosszarcú, nagyhangú és indulatos gengszterek mellől pedig továbbra is hiányoznak a külsősök, a civilek, és női mellékszereplő is csak épp, hogy elvétve akad. Ez itt a modernkori jakuzák legbelső világa.

Valamivel talán kevesebb lett az öncélú brutalitás, és némileg több az emlékezetes momentum, és összességében egy fokkal érettebb és szórakoztatóbb mozi lett az elődjénél, de az Outrage Beyond így is főként azoknak való mozi, akik az elsőt is tudták élvezni, de szeretni azonban valószínűleg ezt is nehéz lesz. Kitano keményvonalas jakuzamozija elsősorban a műfajt értőknek szól, azoknak akik tudnak értékelni olyanokat, amiket a laikus nem vesz észre, vagy esetleg talán még zavarja is. Az Outrage nem hollywoodi mintára és nem is a japán filmes hagyományokat követve készült, mégis leginkább a már említett Jingi Naki Tatakai szériához (=Yakuza Papers) lehetne a leginkább mérni. A rengeteg szereplő, a szövevényes történet, a túlzó, sőt olykor paródiába is hajló brutalitás egyértelműen Fukasaku hatását tükrözik, de Kitano már azt a nyers és letisztított stílust is tovább pucolta, ő már a maradék tradícióktól, becsülettől, kötelességtudattól is megfosztja szereplőit, ahogyan a filmjét pedig az egyéni stílusjegyektől.

A rendező azóta már bejelentette, hogy trilógiának szánja az Outrage-et, és most már kétségünk sem lehet affelől, hogy mit várhatunk a záró darabtól. A trilógia eddigi két filmje lehet, hogy nehezen fogyasztható, de kétségtelen, hogy Kitano korábbi melankolikus-jakuzafilmjei, bolondos komédiái és zavaros művészfilmjei után egy új stílust, egy új fajta filmes típust mutatott be, aminek legkevesebb az ínséges időket átélő jakuzafilm rajongók mindenképpen tudnak örülni. Köztük én.

A sorozat további részei:

- Outrage

Heat Wave (1991)

- Kagero

Rendezte: Hideo Gosha

Az elsősorban a pesszimista és komor hangulatú csambaráiról ismert Hideo Gosha filmjeiben a 80-as évektől kezdve már egyre inkább a nők lettek a központi szereplők, többnyire prostituáltként vagy jakuzaként. Amíg a korábbi, kimondottan férfiasnak tekinthető filmjeiben a nők még csak a háttérben maradtak, ha úgy tetszik csak díszletek voltak, addig ezzel szemben a későbbi filmjeiben Gosha már az ő kezükbe adta az erőt, a hatalmat és a fegyvert. A rendezőzseni utolsó előtti filmjében, a Kagero-ban is egy jakuzának nevelt nő kálváriáját követhetjük végig, mindezt egy kései ninkyo-eiga keretein belül.

Orin kislány volt még, amikor szerencsejátékos apját a szeme láttára meggyilkolta egy jakuza. Az árván maradt gyereket egy Yagumo nevű jakuzafőnök veszi magához, és a lányt ugyanolyan gondoskodással neveli fel, mint a mostohatestvérét Ichitaro-t (Masahiro Motoki). Évekkel később Orin vándorló játékosnőként járja a vidéket, amikor is Oszakában találkozik Ichitaro-val, aki elmondja, hogy elvesztette a család éttermét, miután Otaki (Hakuryu), az Iwabune család egyik főnöke belehajszolta egy játékba. Orin visszamegy Kumamotóba, és amikor megtudja, hogy az Iwabune család egy nagy játékra készül, Namba nagyfőnök támogatásával ő is részt vesz a játékon, hogy így szerezze vissza az étteremet, és a családja becsületét. Csakhogy az Iwabune játékosa nem más, mint Murai Tsunejiro, másnéven a "Megingathatatlan Tsune" (Tatsuya Nakadai), aki nem csak hogy egy legendás játékos, de ő volt az a jakuza, aki megölte Orin apját. Kezdetét veszi a nagy játszma, de Orin-nak nem a játék, és nem is Tsune jelenti majd az igazi nehézséget, hanem Otaki és az Iwabune család árménykodásai.

Vérbeli ninkyoval van dolgunk, a karakterek típikusak, a tempó visszafogott, folyamatosan tombolnak az érzelmek, a történet pedig természetesen egy epikus vérontásban zárul le. Gosha mindig is az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektetett az érzelmek bemutatására és a szereplők közti viszonyok részletesebb taglalására, így itt is inkább melodrámát kapunk, mintsem véráztatta gengszterfilmet, vagy csak egy kiszámítható lovagias tanmesét. Az Orin és a Tsune közötti viharos és bonyolult kapcsolat pl. sokkal fontosabb része a történetnek, mint az étterem és a becsület visszaszerzése a játékon. Még a jóval dinamikusabb lezárásban is ez a viszony kerül előtérbe, bár az akció minőségére sem panaszkodhatunk.

Gosha a kor hangulata és igénye miatt talán egy kicsit már kevéssé teátrálisra is szabta a filmet, mint pl. Takakura régi klasszikusai, ami nem is feltétlenül baj. Emellett mérsékelt stílusossággal tálalja a sztorit, gyönyörű beállításokban és színekben gyönyörködhetünk, és ezúttal a külső helyszínek sem díszletek, egyértelműen látszik, hogy nagyobb költségvetésből készült, mint olcsón és nagy számban gyártott elődei.

A főszereplő Kanako Higuchi kevésbé magávalragadó jelenség, bár szolid szépségével és viselkedésével ő is kellően elbűvölő tud lenni, de a karaktere másfajta női jakuza, mint például Junko Fuji amazon típusú hősnői. A szereposztás egyébként mondhatni parádés, a legnagyobb névnek számító Nakadai mellett a fiatal Hakuryu-val (The Legend of Ando Family), Naoto Takenaka-val (Gonin), Tetsuro Tanba-val, és Gosha állandó színészével, Isao Natsuyagi-val is találkozhatunk. Az All-star gála ellenére azért igazán emlékezetes alakításokról nem nagyon beszélhetünk, Nakadai az egyébként is színtelen karakterét meglehetősen unalmasan hozza, Hakuryu pedig már itt is azt a pokerarcú hidegvérű jakuzát alakítja, akiket később még számtalan alkalommal, de hozzá egyébként is illik ez a kifejezéstelenség.

A film címe annyit tesz: hőhullám, ami egy többféleképpen is értelmezhető szimbólum. Egyrészt a történet szerint hatalmas kánikula tombol, másrészt utalhat a fülledt erotikára, hiszen Gosha most sem spórolta ki a testiséget, ami egyébként a 60-as évek ninkyoiból értelemszerűen még hiányzott, Gosha kései filmjeire viszont annál inkább volt jellemző. És a hőség egy új értelmezést is nyer a film végi nagy leszámolás során is, amikor is a robbanások következtében kigyulladt étterem lángoló pokollá változik. A film legjobb része természetesen ez a nagyszerűen levezényelt, gyönyörűen fényképezett és igencsak véres epikus végkifejlet, ahol főhősnőnk vérrel rajzolja fel a pontot az események végére.

A Kagero egy igényes ninkyo, nem több, nem kevesebb. Gosha életművében nem foglal el kitüntetett helyet, és közel sem remekmű, de a stílus szerelmeseinek már csak a gyönyörű képei és a neves színészgárda miatt is érdemes megtekinteni.

 

THE LEGEND OF ANDO FAMILY - THE ROAD TO HELL (2001)

Rendezte: Takeshi Miyasaka

Az egykori jakuzafőnökből színésszé lett Noboru Ando időnként íróként, illetve tanácsadóként is közreműködött bizonyos filmekben. Egykori családja, az Ando-gumi története már többször is filmre került (volt, amelyikben Ando saját magát alakította), de ezek legtöbbje valójában csak valós élményeken alapuló, de alapjában véve fiktív történetek voltak. (Ráadásul nem csak jakuzafilmek, de erotikus pinku-eigák is készültek Ando „élményei” alapján!) Mint ahogyan a The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell is, mely szintén az egykori oyabun bábáskodása mellett és feltehetően vigyázó szemei előtt lett forgatva, bár azt most is kétlem, hogy a filmnek kifejezetten magas lenne a valóságtartalma.

Genji Sokabe 15 évet kapott, amiért megölte a Rendo csoport fejét, ezzel hatalomra segítve saját közvetlen főnökét, Hino-t. Szabadulása után a férfi csak szórakozik, és balhéból-balhéba keveri magát. Egyszer azonban túl messzire megy, amivel sikerül felbosszantania a Fudoji családot. Főnökei megpróbálják a dolgot elsimítani, de Genji ezek után sem fér a bőrébe, és csak tovább súlyosbítja a helyzetet, amikor a bocsánatkérés helyett rálő a Fudoji embereire. Ezzel az akciójával a háború szélére sodorja a saját klánját, Hino főnök pedig megparancsolja Genji-nek, hogy húzza meg magát valahol, amíg a konfliktus nem rendeződik. A tárgyalások végül sikerrel járnak, így újra szent a béke a két család között, ám Genji jóvoltából ez ismét nem tart sokáig. A forrófejű jakuza ekkor már a saját klánja számára is kezd egyre kellemetlenebbé válni.

Elsőre talán hagyományos „megvadult jakuza az egész világ ellen” történetnek tűnik, de Genji Sokabe karaktere jóval bonyolultabb és sokrétűbb, mint a hasonló filmek főhősei. Ő egy tragikus figura, akinek a viselkedésére nem is olyan könnyű magyarázatot találni, és annyival sem lehet elintézni, hogy mindent a börtönben eltöltött évek számlájára írunk. Genji érdekes átalakuláson megy keresztül a film során. A Fudoji család haragját például azzal vívja ki, hogy kb. 3 másodperc alatt kirabol egy a Fudoji érdekeltségbe tartozó szerencsejáték-barlangot, majd teljesen kivetkőzve önmagából, egy szórakozóhelyen nyilvánosan szétszórja a pénzt, levizeli a vendégeket, és az este megkoronázásaképpen, mindenki szeme láttára magáévá teszi csinos nőismerősét. A későbbiekben ez a vadállatiasság aztán alábbhagy, és egy flegma, életunt figurává válik, akit mintha már semmi nem érdekelne a világon. Egész végig saját maga alatt vágja a fát, a film során pedig fokozatosan egyre mélyebbre süllyed saját poklában, hogy aztán a legvégére már egy teljesen irányíthatatlan, pusztitó démonná váljon.

Renitens viselkedésének oka talán abban keresendő, hogy Genji egy régimódi jakuza, aki abban az időben került börtönbe, amikor az ügyeket még főleg fegyverrel intézték, így nehezen veszi tudomásul az új és fiatalabb vezetés által előnyösebbnek tartott tárgyalásos módszereket. Manapság már minden a pénz körül zajlik, őt viszont nem érdekli a pénz. Ő abban hisz, hogy akinél az erő, annál a hatalom. Nem igazán találja a helyét ebben az újfajta rendszerben, a büszkesége pedig nem engedi, hogy bárki előtt is megalázkodjon. Egyetlen ember érdemli csak meg a tiszteletét, ő pedig nem más, mint Hino főnök, aki amolyan apafigura is a számára. Kettejük között különös, kivülről nehezen érthető kötelék van. Ez az önfejűség azonban áldozatokat is követel. Genji öreg barátját például a férfi nyomában lévő gengszterek korházba juttatják, amiért az nem volt hajlandó felfedni annak rejtekhelyét. Ez természetesen csak olaj volt a tűzre, hiszen ezekután a felbőszült Genji rettenetes mészárlást visz végbe a Fudoji főhadiszállásán, tovább súlyosbítva a kialakult helyzetet. A bujkálás alatt pedig unalmában módszeres önpusztításba kezd, amikor is rászokik a kábítószerre. Barátnője (akit egészen odáig csak egyszerű szextárgyként kezelt) még éppen az utolsó pillanatban menti meg az addigra már kis híján teljesen ronccsá vált férfit. Ám később ez az odaadó szerelem is a hajtóvadászat áldozatául esik, ami után Genji már tényleg veszélyes fegyverré válik.

A főszerepben látható, koreai származású rocksztár Hakuryu, elsősorban Kitano és Miike filmjeiből lehet ismerős, ahol általában a Genji-éhez hasonló, egykedvű karaktereket alakít. Játéka most is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Hino főnököt pedig egy igazi legenda, Hiroki Matsukata személyesíti meg, aki talán az egyetlen olyan még élő színész, aki a ninkyo és a jitsuroku filmek után, a kortárs jakuzafilmekben is rendszeresen bebizonyíthatja, hogy nem véletlenül ő a műfaj egyik legnagyobb alakja. Kisebb cameo szintű szereplés erejéig még Hisao Maki is megjelenik, akiről a későbbiekben még gyakran lesz szó. (Róla egyelőre csak annyit, hogy egy igazi polihisztor, aki mangákat ír, filmekben játszik és rendez, mellesleg Miike egyik mentora és egykori karatetanára.)

A The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell egy szomorkás hangulatú, akciódús jakuzafilm, melynek története kellően fordulatos ugyan, ám egy kissé talán kiszámítható. De a nagyszerűen eltalált keserédes hangulat, az ebben nem kis szerepet játszó fantasztikus zene, az érdekes karakterek, valamint a kiváló színészi alakítások okán azonban még így is kiemelkedik az átlag modern jakuzafilmek sorából.