2011. január 25.

Velvet Hustler (1967)

- Kurenai no nagareboshi
- Like a Shooting Star
- Crimson Comet

Rendezte: Toshio Masuda

A Nikkatsu stúdió a 60-as években elsősorban a fiatalokra próbált koncentrálni. Tisztában voltak vele, hogy a már a nyugati kultúrával fertőzött ifjúság nem komoly történelmi drámákat, elvont művészfilmeket akar látni a vásznon, hanem akciót, humort, zenét, fiatal, csinos és jóképű színészeket. Bár ezek a történetek a legkevésbé sem voltak vádolhatóak eredetiséggel, de stílussal és hangulattal bőven tudták ellensúlyozni ezt a hiányosságot. Az európai Új hullám ekkoriban érte el a japán partokat, így annak hatása érezhetővé vált ezeken az olcsó B-kategóriás mozikon is.



A Velvet Hustler például olyannyira magán hordozza a francia Új hullámos hatásokat, hogy tulajdonképpen Godard Kifulladásig című klasszikusának japán remake-jeként is tekinthetünk rá, pedig a Velvet Hustler valójában a rendező, Toshio Matsuda egy saját korábbi filmjének, a Red Quay-nek (Akai Hatoba 1958) a laza újrája, amit pedig egy korai francia krimi, Az Alvilág Királya (Pepe Le Moko 1937) ihletett. Már a Kifulladásiggal való hasonlítgatás alapján is sejthető, hogy a film nem holmi véres gengszterfilm, inkább egy könnyed, fiatalos szerelmi történet, némi jakuzafilmes körítéssel.

Goro-nak (Tetsuya Watari), a tokiói gengszternek el kell hagynia a várost, miután rálőtt a rivális jakuzaklán főnökére, ezért Kobe-ban húzza meg magát egy időre. A tengerparti városban a fiatalember mindennapjait a nők, a balhék, a bulik teszik ki, de Goro-t mindez már untatja, inkább viszavágyik a sokkal mozgalmasabb Tokióba. Egyszercsak találkozik egy gyönyörű lánnyal Keiko-val (Ruriko Asaoka), aki az eltűnt völegényét keresi a városban. Kettejük között egy érdekes és szenvedélyes kapcsolat kezd kialakulni, és Goro-t többet már nem érdekli a többi lány és a szórakozás, csak Keiko-val akar lenni. Csakhogy közben érkezik egy bérgyilkos Tokióból (Jo Shishido), akinek az a feladata, hogy likvidálja Goro-t.



Tetsuya Watari légies könnyedséggel, mondhatni csuklóból hozza a szerepet, ez az a fajta "kúlság", ami a fiatal japán közönségnek imponált. Elsősorban az ő alakítása miatt is emlékezetes ez a film. Goro karaktere nem egy elvetemült gengszter, csak egy unatkozó fiatal bajkeverő, akivel még könnyű szimpatizálni. A jakuzák között nincs ugyan rangja, de a barátai, és a helyi prostik mégis bálványozzák. Ő maga a két lábon járó lezserség, még a kalapjára is vágott egy lukat, hogy akkor is lássa, hogy mi történik, amikor az a szemébe van húzva, hogy éppen a világról tudomást sem véve lopja a napot. (Kedvenc jelenetem, amikor a klubban egy kis adok-kapokot követően lazán nekiáll táncolni, majd a többiek is követik. A remek jelenet szintén Godard-ot juttathatja eszünkbe.)



A gyönyörű Keiko megjelenése az életében (a szexi hölgy klasszikus filmnoirokat idéző belépőt kapott) villámcsapásszerű változás hoz. Korábban két partizás között csak a tengerparton, egy hintaszékben ülve töltötte az idejét, és vágyott az ott állomásozó részeg amerikai matrózok lepofozásánál némileg nagyobb izgalmakra. (Egyik társa még azt is felvetette, hogy menjenek el Vietnámba, a háborúba.) Most pedig megjelent előtte egy elérhetetlennek tűnő cél, egy nő, akinek az elcsábításáért meg kell harcolnia, és ez végre kihívást jelent a számára. Keiko-nak is tetszik a jóképű férfi, hagyja is magát elcsábítani (és közben lassanként el is feledkezik az eltűnt férjéről), és láthatóan maga is gyengéd érzelmeket táplál Goro irányába, de teszi mindezt olyan szándékos visszafogottsággal, ami kétség kívül imponál a férfinak. A két fiatal jelleme olyannyira ellentétes, hogy ennél jobban nem is illhetnének jobban egymáshoz. Az idillre egy titokzatos bérgyilkos vet árnyékot, aki folyamatosan Goro nyomában jár, ahogyan a rendőrség is. (Shishido-nak ezúttal nem jut sok játékidő, de az ő embertelen macsósága még ennyiből is jócskán átüt a vásznon.) Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy ez a fura románc végül nem teljesülhet be.



A vidám színekkel festett, laza 60-as évekbeli amerikai stílusú zenével aláfestett, néhol drámaian komoly, máskor érzelmes, néhol viszont egészen könnyed, szinte vígjátéki benyomást keltő film ritmusa is ennyire változó. Az akciódúsabb felütés és a klasszikus drámai lezárás között lassul be a legjobban a film, amikor a párocska a várost járva elmélkedik a világon, és persze egymáson.

Könnyed, romantikus gengszterdráma, mely egyszerre idézi a francia Új hullámot, a klasszikus filmnoirokat, a 60-as évek pop-artos limonádéit, és egy kicsit a japán gengszterfilmeket is, ezzel hozva létre ezt a színes, néhol mégis oly sötét filmet. Nem egy kifejezett remekmű, de kétség kívül érdekes és feltétlenül hangulatos színfoltja a 60-as évek Nikkatsu korszakának.

2011. január 14.

Heat Wave (1991)

- Kagero

Rendezte: Hideo Gosha

Az elsősorban a pesszimista és komor hangulatú csambaráiról ismert Hideo Gosha filmjeiben a 80-as évektől kezdve már egyre inkább a nők lettek a központi szereplők, többnyire prostituáltként vagy jakuzaként. Amíg a korábbi, kimondottan férfiasnak tekinthető filmjeiben a nők még csak a háttérben maradtak, ha úgy tetszik csak díszletek voltak, addig ezzel szemben a későbbi filmjeiben Gosha már az ő kezükbe adta az erőt, a hatalmat és a fegyvert. A rendezőzseni utolsó előtti filmjében, a Kagero-ban is egy jakuzának nevelt nő kálváriáját követhetjük végig, mindezt egy kései ninkyo-eiga keretein belül.



Orin kislány volt még, amikor szerencsejátékos apját a szeme láttára meggyilkolta egy jakuza. Az árván maradt gyereket egy Yagumo nevű jakuzafőnök veszi magához, és a lányt ugyanolyan gondoskodással neveli fel, mint a mostohatestvérét Ichitaro-t (Masahiro Motoki). Évekkel később Orin vándorló játékosnőként járja a vidéket, amikor is Oszakában találkozik Ichitaro-val, aki elmondja, hogy elvesztette a család éttermét, miután Otaki (Hakuryu), az Iwabune család egyik főnöke belehajszolta egy játékba. Orin visszamegy Kumamotóba, és amikor megtudja, hogy az Iwabune család egy nagy játékra készül, Namba nagyfőnök támogatásával ő is részt vesz a játékon, hogy így szerezze vissza az étteremet, és a családja becsületét. Csakhogy az Iwabune játékosa nem más, mint Murai Tsunejiro, másnéven a "Megingathatatlan Tsune" (Tatsuya Nakadai), aki nem csak hogy egy legendás játékos, de ő volt az a jakuza, aki megölte Orin apját. Kezdetét veszi a nagy játszma, de Orin-nak nem a játék, és nem is Tsune jelenti majd az igazi nehézséget, hanem Otaki és az Iwabune család árménykodásai.



Vérbeli ninkyoval van dolgunk, a karakterek típikusak, a tempó visszafogott, folyamatosan tombolnak az érzelmek, a történet pedig természetesen egy epikus vérontásban zárul le. Gosha mindig is az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektetett az érzelmek bemutatására és a szereplők közti viszonyok részletesebb taglalására, így itt is inkább melodrámát kapunk, mintsem véráztatta gengszterfilmet, vagy csak egy kiszámítható lovagias tanmesét. Az Orin és a Tsune közötti viharos és bonyolult kapcsolat pl. sokkal fontosabb része a történetnek, mint az étterem és a becsület visszaszerzése a játékon. Még a jóval dinamikusabb lezárásban is ez a viszony kerül előtérbe, bár az akció minőségére sem panaszkodhatunk.

Gosha a kor hangulata és igénye miatt talán egy kicsit már kevéssé teátrálisra is szabta a filmet, mint pl. Takakura régi klasszikusai, ami nem is feltétlenül baj. Emellett mérsékelt stílusossággal tálalja a sztorit, gyönyörű beállításokban és színekben gyönyörködhetünk, és ezúttal a külső helyszínek sem díszletek, egyértelműen látszik, hogy nagyobb költségvetésből készült, mint olcsón és nagy számban gyártott elődei.



A főszereplő Kanako Higuchi kevésbé magávalragadó jelenség, bár szolid szépségével és viselkedésével ő is kellően elbűvölő tud lenni, de a karaktere másfajta női jakuza, mint például Junko Fuji amazon típusú hősnői. A szereposztás egyébként mondhatni parádés, a legnagyobb névnek számító Nakadai mellett a fiatal Hakuryu-val (The Legend of Ando Family), Naoto Takenaka-val (Gonin), Tetsuro Tanba-val, és Gosha állandó színészével, Isao Natsuyagi-val is találkozhatunk. Az All-star gála ellenére azért igazán emlékezetes alakításokról nem nagyon beszélhetünk, Nakadai az egyébként is színtelen karakterét meglehetősen unalmasan hozza, Hakuryu pedig már itt is azt a pokerarcú hidegvérű jakuzát alakítja, akiket később még számtalan alkalommal, de hozzá egyébként is illik ez a kifejezéstelenség.



A film címe annyit tesz: hőhullám, ami egy többféleképpen is értelmezhető szimbólum. Egyrészt a történet szerint hatalmas kánikula tombol, másrészt utalhat a fülledt erotikára, hiszen Gosha most sem spórolta ki a testiséget, ami egyébként a 60-as évek ninkyoiból értelemszerűen még hiányzott, Gosha kései filmjeire viszont annál inkább volt jellemző. És a hőség egy új értelmezést is nyer a film végi nagy leszámolás során is, amikor is a robbanások következtében kigyulladt étterem lángoló pokollá változik. A film legjobb része természetesen ez a nagyszerűen levezényelt, gyönyörűen fényképezett és igencsak véres epikus végkifejlet, ahol főhősnőnk vérrel rajzolja fel a pontot az események végére.

A Kagero egy igényes ninkyo, nem több, nem kevesebb. Gosha életművében nem foglal el kitüntetett helyet, és közel sem remekmű, de a stílus szerelmeseinek már csak a gyönyörű képei és a neves színészgárda miatt is érdemes megtekinteni.
 

2011. január 6.

Outrage (2010)

- Autoreiji
- Emésztő Harag

Rendezte: Takeshi Kitano

Előre leszögezem, hogy nem igazán vagyok Kitano rajongója, bár nem is utálom a filmjeit, csak éppen nem hagytak bennem semmilyen maradandó nyomot, illetve a tempójukat kifejezetten utáltam. (A Fivért viszont nagyon szerettem.) Éppen ezért nem is különösebben hozott lázba a hír, miszerint a rendező 10 év után visszatér az őt egykoron ismertté tévő zsánerhez, hiszen újabb csigatempójú melankólikus művész-jakuzafilmre számítottam. Az Outrage ezzel szemben egy hagyományos jakuzafilm lett, csak az a baj vele, hogy kemény és száraz, ezért nem is lehet vele jóllakni.



A film története gyakorlatilag 100 percnyi sűrített gengszterkedés, véres és kegyetlen leszámolások sorozata, a hatalmi harcok valamint a gyors felemelkedés és a még gyorsabb bukás témájának rapid összefoglalása. Bár sűrű és szövevényes film, mégsem olyan nehéz a történetét röviden összefoglalni.

A Sanno-Kai nagyfőnök (Soichiro Kitamura) nemtetszését fejezi ki Ikemoto főnöknek (Jun Kunimura), amiért az kapcsolatban áll a rivális Murase családdal. Hogy elkerülje a további konfliktusokat, Ikemoto megbízza egyik emberét Otomo-t (Kitano), hogy intézze el az ügyet. Otomo konfliktust provokál a Murase családdal, amit kölcsönös adok-kapok követ, amíg végül Murase (Renji Ishibashi) visszavonulásra nem kényszerül, ezután Ikemoto-ék megszerzik Murase területét és érdekeltségeit. Pl. a ghánai nagykövetet (Hershel Peppers) megzsarolva illegális kaszinót nyitnak a nagykövetségen (amely emiatt kívül esik a rendőrség hatáskörén), és elkezdik termelni a pénzt. De a nagyfőnök közben a háttérből kijátsza őket is egymás ellen, aminek újabb véres harcok lesznek a következményei, és a végén már mindenki mindenki ellen fordul.



Kitano új filmje teljes mértékben japán rétegfilm, ami néhány jakuzafilm (illetve pár elvakult Kitano) rajongón kívül valószínűleg nehezen eladható a közönség számára, így nem is csoda, hogy az Európában egyébként oly kedvelt rendező Cannes-ban is jelentős csalódást okozott. És nyilván nem csak azok számára, akik a szürreális őrültségeit kedvelték, hanem főleg azoknak, akik a Szonatina vagy a Tűzvirágok című filmjeihez hasonló hangvételű alkotásra éheztek.


Az Outrage nyers, kíméletlen nihilista jakuzafilm, ami nem akar közölni semmit, nincs mondanivalója, mint általában Fukasaku vagy Miike filmjeinek. Nem emel ki egyetlen szereplőt sem, hogy valamiféle tartalmat töltsön belé, itt mindenki hidegvérű és számító, aki rászolgált a halálra vagy a börtönre. A kőarcú és kőszívű jakuzákon túl mindössze egy ostoba nagykövet, valamint egy korrupt zsaru (Fumiyo Kohinata) jelent némi színt. Előbbi szinte már komikus karakter, ahogy dróton rángatják a szerencsétlent (egy megrendezett prostigyilkossággal megzsarolják, a wc-jében összezárják egy kígyóval, ami után a korábban emelést követelő követ addigi 30%-os részesedését 15 %-ra viszik le, és még egy hullát is eltemettetnek vele), utóbbi Otomo egykori iskolatársa, aki élvezi, amint a rendőrtársai előtt hatalmat gyakorolhat a jakuzák felett, és persze vaskos borítékokért cserébe elsikál ezt-azt.



A film legnagyobb baja, hogy nem ad semmit, csak egyszerhasználatos élmény, bár akkor kétségtelenül működik. Egy komplex, ám egyáltalán nem követhetetlen, sőt, sokszor kifejezetten kiszámítható modernkori jakuzasztorit kapunk, csupa antipatikus szereplővel, ismétlődő helyszínekkel, sok szöveggel, amit az esetek többségében természetesen ordítva kommunikálnak le egymással, és persze sok agresszióval és erőszakkal, amely ráadásul sokszor már szinte paródiává torzul.

Pedig a film technikailag nem igazán problémás, a fényképezése nagyon szép, a színészi játék korrekt (még a pókerarcú színész/rendező is rendesen odatette magát), az akciójelenetek hatásosak és brutálisak, de fájóan hiányzik a stílus, a hangulat, az agyunkba bevésődő emlékezetes momentumok. Kitano kézjegye nem igazán köszön vissza sehol a filmen, olyan merev, hideg és szürke az egész film, mint a rendező ábrázata, mintha csak egy igényesen megcsinált V-cinemát látnánk, bár még azokban is több stílus akad. Az alkalmasint felcsendülő halovány, ám de a filmnek némi atmoszférát mégis csak kölcsönző zene miatt itt is érződik ugyan némi melankólia, de olyannyira embertelenek a karakterek és maga a cselekmény is, hogy emiatt ez nem is működik rendesen. Ide talán jobban passzolt volna a kemény rock.



Mindazonáltal én jakuzafilm rajongóként mégis tudtam élvezni és kedvelni a filmet, a végét pl. kifejezetten erősnek érzem (kicsit Keresztapa dejavu-m volt), de nem látom be, hogy Kitano a készülő második résszel mit tud, illetve akar majd kezdeni. Én mindenesetre várom, és azt sem bánom, hogy újra jakuzafilmekben gondolkodik, hátha ezzel egy kicsit felhúzza ezt a régóta haldokló műfajt. Kitano most se lett a kedvencem, és ha így folytatja, akkor sem lesz, de ha már filmeket csinál, akkor inkább ilyeneket csináljon. Illetve jobbakat.