2017. július 13.

Okinawa Yakuza War (1976)

- The Great Okinawa Yakuza War
- Okinawa Yakuza sensô

Rendezte: Sadao Nakajima

A 70-es évek elején Okinava hivatalosan újra Japán része lett, és ezzel megnyílt az út a terjeszkedésre a szárazföldi Yamato klán előtt. Erre válaszul a kozai Kunigami és a nahai Oshiro jakuzaklánok Ryuseikai néven szövetségbe tömörültek, de ez egy meglehetősen törékeny és feszült kapcsolat volt. A Kunigami veszett kutyaként viselkedő főnöke (Sonny Chiba) rendszeresen provokálja Nakazato (Hiroki Matsukata) embereit, de amikor Kunigami megöli az egyik ott nyaraló Yamato főnököt, veszélyes helyzet alakul ki. A Ryuseikai vezetői Nakazatót küldik Oszakába a Yamatóhoz, hogy bocsánatot kérjen, de ez csak még jobban felbőszíti Kunigamit. Egy megoldás maradt: Kunigami likvidálása, ez viszont egyet jelent a biztos háborúval. 

Az Okinawa Yakuza War jitsuroku-film, tehát valós eseményeket dolgoz fel, szokás szerint a nevek megváltoztatásával. Jöjjön most egy kis okinavai jakuza történelem: 
Okinaván a háború előtt nem igazán volt befolyása a Jakuzának, és ez a háború utáni években is így maradt egy ideig. A megszállás alatt lévő, katonai bázisokkal teli sziget ugyanis nem volt túl vonzó a nagyobb bűnszervezetek számára, így azt a háborút követő években is csak kisebb helyi bandák tartották ellenőrzésük alatt. A két legerősebb ilyen banda a nahai (Naha Okinava központja) és a kozai klánok voltak, akik ugyan nem voltak hagyományos értelemben vett jakuzák, de némileg szervezettek voltak. A létszámuk egyenként legfeljebb 30-40 főre volt tehető, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy védelmi pénzeket szedjenek a helyi bároktól, kicsempésszenek ezt-azt az amerikai bázisokról, illetve hogy időnként egymással is megharcoljanak a területek ellenőrzésért. 
Amikor már tudni lehetett, hogy Okinava hamarosan újra Japán fennhatóság alá kerül, a legnagyobb jakuza szervezet, a Yamaguchi-gumi a figyelmét a sziget irányába fordította. Ez szövetségbe forrasztotta a két okinavai klánt, így 1970-ben megalakult az Okinawa-rengo Kyokuryu-kai, amitől azt remélték, hogy ezzel erőt mutathatnak és megakadályozhatják a fő szigetekről érkező jakuzacsoportok beáramlását. Természetesen a Yamaguchit ez nem félemlítette meg, és a következő években minden idők egyik legvéresebb és legbrutálisabb jakuzaháborúját vívták a szigeten, amit a sajtóban csak a Negyedik Okinavai Háborúként emlegettek. A háború egészen 1984-ig tartott, amikor is a Yamaguchi végül belátta, hogy nem tudja megvetni a lábát a szigeten. A Kyokuryu-kai azóta megerősödött, és ma már igazi jakuza szervezetként működik, adaptálva a régi jakuzáktól átvett szokásokat. A 90-es években kivált belőlük egy csoport, akik Okinawa Kyokuryu-kai néven önállósultak, és ma ismét két szervezet létezik Okinaván. 


Ez a háború több jakuzafilmet is inspirált, az 1978-as Okinawa - The 10 Year War szintén ezt a konfliktust dolgozza fel (szintén Matsukata és Chiba főszereplésével), de Fukasaku remekműve, a Sympathy For The Underdog is érinti a témát, hiszen az Okinavára benyomuló nagyvárosi jakuzákról szól. Nem meglepő módon a jelen tárgyalt filmet Okinaván betiltották, attól tartva, hogy esetleg csak még jobban felszítja a tüzet a harcoló felek között.


Sadao Nakajima filmje tehát erősen a valóságból táplálkozik, és a jitsuroku hagyományokhoz hűen erőszakosságban sem szenved hiányt, sőt! A korszak egyik legerőszakosabb, legvéresebb, de főleg legakciódúsabb jakuzafilmjével van dolgunk, ami néhol már tényleg egy háborús filmet idéz. Az eleinte még csak szóló merényletek után a konfliktus kiszélesedése odáig vezet, hogy a szembenálló felek végül már géppuskákkal a nyílt utcán egy katonai Jeepről drive-by módon ritkítják egymást. (Ne felejtsük, Okinava egy hatalmas fegyverraktár volt akkoriban, ahol nem volt nehéz komoly arzenálra szert tenni, ha megvolt rá a megfelelő pénzmennyiség.) De robbanásokat, autós és motorcsónakos üldözéseket is kapunk, és bár az akciójelenetek kétségkívül dinamikussá és szórakoztatóvá teszik a filmet, de komolyanvehetőségük szokás szerint eléggé alacsony szinten van, a haláljelenetek pedig már-már a komédia határait súrolják. Kunigami utolsó másodpercei például felkerülhetnének akár a "minden idők leggagyibb haláltusája" listára is. De ezeket már megszokhattuk a japán filmektől.



Bár az átlagnál harsányabb és nyilvánvaló túlzásokkal teli akció-jakuza filmről beszélünk, azért a sztori sem érdektelen. A háborús allegória részben helytálló amiatt is, hogy a film lényegében egy invázió visszaveréséről szól, bár ezúttal főleg a védők ontják egymás vérét. A hatalmukat féltő helyiek egy sokkal nagyobb erővel kénytelenek szembeszállni, akik nyílt támadások helyett inkább a már meglévő helyi feszültségeket igyekeznek kihasználni a saját érdekükben. A központi "hős" Nakazato, aki megjárta a börtönt is az aktuális jóléti állapot létrejöttének érdekében, és ezáltal tiszteletet vívott ki magának. Érthető, hogy ő inkább a szövetség és a béke fenntartásában érdekelt, még ha Kunigami zabolátlan viselkedését és annak következményeit kénytelen is eltűrni. Bár Kunigami is tiszteli, de túl puhának és megalkuvónak tartja, így Nakazato végül belátja, hogy a békés rendezés útjában csakis Kunigami áll. Később azonban rá kell jönnie, hogy klánja is csak eszköz volt a fejesek kezében, és ők maguk feláldozhatóak lettek, ezért most már a saját bőrüket kell menteniük.



A film a 70-es évek jakuza és sexploitation filmjeinek ikonikus szereplői közül jópárat felvonultat, de a showt egyértelműen Sonny Chiba lopja el. Mintha a Street Fighter Terry Tsurugijának vendégszereplését látnánk, rögtön az első jelenetek egyikében Kunigami szétkaratézik egy bárt berendezésestől, személyzetistől. Később pedig, hogy provokáljon egy Yamato főnököt, annak karaoke előadását egy spontán Kyokushin karate formagyakorlat bemutatóval zavarja meg. Chibától sosem álltak messze az ilyen őrült és állatiasan brutális karakterek, de itt most kétség kívül az egyik legemlékezetesebb ilyen megjelenését láthatjuk. Matsukata Nakazato szerepében a szokásos higgadt, mérsékelt, megfontolt vezető, aki nem az erőszakban látja minden ügy megoldását, de később az árulás belőle is hasonló vadságot hoz elő. Mind Chiba, mind Matsukata remekel a szerepében, előbbi meg is kapta a Legjobb Színész díját a 76-os kiotói filmfesztiválon.


A vidéki klánok versus nagyvárosi csoportok háborúja már igazi jakuzatoposz, de ezeket sokszor a valós események ihlették. Az Okinawa Yakuza War ugyan messze nem olyan stílusos és kimunkált, mint Fukasaku klasszikusai, karakterei sem olyan árnyaltak, a cselekménye pedig néhol kicsit elnagyolt és vázlatos, de egy kimondottan izgalmas és az átlagosnál látványosabb, pörgősebb jakuzafilmről beszélhetünk, ami már csak Sonny miatt is kötelező látnivaló.