Outrage Beyond (2012)

- Autoreiji Biyondo

- Túl a haragon

Rendezte: Takeshi Kitano

5 év telt el azóta, hogy Kato megölte főnökét, és átvette a Sanno klán vezetését, aminek a hatalma mostanra jelentősen megnőtt, és még a politikában is befolyást tudott szerezni. Néhány alvezér azonban elégedetlen, és az oszakai Hanabishi klán segítségét kérve, összeesküvést szerveznek Kato ellen. Kataoka, a manipulatív rendőr ezt megpróbálja kihasználni arra, hogy szétrobbantsa a Sanno-t, de az összeesküvést elárulják, és ő is gyanúba keveredik. Ekkor kihozatja a börtönből Otomót (aki mint kiderült, él és virul), és a Sanno elleni bosszúra próbálja rábírni. Otomo inkább nyugalomra vágyik, de hamar kiderül, hogy erre aligha van esélye, miután a Sanno, és különösen az őt eláruló egykori embere, Ishihara nem vár sokat az első merényletkísérlettel. Így Otomo kénytelen felvenni a kesztyűt, amihez társat is kap maga mellé: egykori ellenségét, Kimurát (aki korábban megkéselte őt a börtönben). A két férfi, akiknek egyformán van okuk bosszút állni Katón, végül a Hanabishivel szövetkezve üzen hadat a Sannónak, miközben a háttérben egyre véresebb hatalmi harcok veszik kezdetüket.

A kissé rideg és lélektelen Outrage után nehéz volt megértenem, hogy miért is akar Kitano folytatást csinálni neki, pláne, hogy a története is kerek és lényegében lezártnak tekinthető volt. Bár a film semmiképpen sem volt kudarc, a többség számára mégis enyhe csalódást okozott, és a nem rajongók számára sem jelentett többet egy kőkemény, de átlagos jakuza-film élménynél. Akárhogy is nézzük, lényegében semmi nem indokolta a folytatást.  Kitano mégis megcsinálta, és egy tökéletesen integrált második részt készített.

A véleményezéssel könnyű dolgom van, hiszen lényegében bemásolhatnám ide az első részről írtakat. Az Outrage Beyond ugyanis pont olyan szenvtelen, végletekig lecsupaszított, nihilista jakuza-eposz, mint az elődje. Ugyanolyan száraz, olykor komplikált és nehezen követhető történetet kapunk, ugyanolyan minimalista zene és stílus jellemzi, mint az első filmet, vagyis Kitano nem változtatott a recepten, és ezt a következetességet most már mindenképpen pozitívumként éltem meg. Ez Kitano új stílusa, vagyis hogy a filmjének sincs igazán stílusa.

A folytatás története azért egy hajszállal talán mégis átgondoltabb lett, ezúttal van egyfajta szerkezete is, szemben az első film egymás után pakolt random jakuza-leszámolásaival, és bizonyos karakterek is jobban ki lettek bontva a korábbinál, bár még mindig messze vagyunk attól, hogy bárkit is szimpátiával illethessünk, de ez egyébként is aligha lehetett szándéka a filmnek vagy a rendezőnek. Konkrét főszereplő továbbra sincs, de Otomo karaktere ezúttal nagyobb reflektorfényt kap, és Kataoka motivációi is egyre világosabbá váltak, de a szereplők többsége (hasonlóan a Yakuza Papers szériához) csak "átmeneti látogató" a történetben, aki idő előtt, és általában nem túl dicső halállal távozik az élők sorából és így a filmből is. A rosszarcú, nagyhangú és indulatos gengszterek mellől pedig továbbra is hiányoznak a külsősök, a civilek, és női mellékszereplő is csak épp, hogy elvétve akad. Ez itt a modernkori jakuzák legbelső világa.

Valamivel talán kevesebb lett az öncélú brutalitás, és némileg több az emlékezetes momentum, és összességében egy fokkal érettebb és szórakoztatóbb mozi lett az elődjénél, de az Outrage Beyond így is főként azoknak való mozi, akik az elsőt is tudták élvezni, de szeretni azonban valószínűleg ezt is nehéz lesz. Kitano keményvonalas jakuzamozija elsősorban a műfajt értőknek szól, azoknak akik tudnak értékelni olyanokat, amiket a laikus nem vesz észre, vagy esetleg talán még zavarja is. Az Outrage nem hollywoodi mintára és nem is a japán filmes hagyományokat követve készült, mégis leginkább a már említett Jingi Naki Tatakai szériához (=Yakuza Papers) lehetne a leginkább mérni. A rengeteg szereplő, a szövevényes történet, a túlzó, sőt olykor paródiába is hajló brutalitás egyértelműen Fukasaku hatását tükrözik, de Kitano már azt a nyers és letisztított stílust is tovább pucolta, ő már a maradék tradícióktól, becsülettől, kötelességtudattól is megfosztja szereplőit, ahogyan a filmjét pedig az egyéni stílusjegyektől.

A rendező azóta már bejelentette, hogy trilógiának szánja az Outrage-et, és most már kétségünk sem lehet affelől, hogy mit várhatunk a záró darabtól. A trilógia eddigi két filmje lehet, hogy nehezen fogyasztható, de kétségtelen, hogy Kitano korábbi melankolikus-jakuzafilmjei, bolondos komédiái és zavaros művészfilmjei után egy új stílust, egy új fajta filmes típust mutatott be, aminek legkevesebb az ínséges időket átélő jakuzafilm rajongók mindenképpen tudnak örülni. Köztük én.

A sorozat további részei:

- Outrage

CONFESSIONS OF A DOG (2006)

Rendezte: Gen Takahashi

"In Japan, there are two things, you should never try to oppose. The emperor and the police."

Jelen film aligha nevezhető jakuzafilmnek, lévén jakuzák nem is szerepelnek benne, de mégis úgy gondolom, hogy helye van ezen a blogon. A szervezett bűnözés ugyanis nem feltétlenül a gengszterek privilégiuma, olykor akár a rendőrség is lehet a törvény sötét oldalán. Erről a témáról már nem egy film készült csak Amerikában, de meg merem kockáztatni, hogy a Confessions of a Dognál őszintébben és keményebben megfogalmazott vádirat még aligha volt látható filmen.

Takahashi filmje csak nehezen jutott el a nézőkhöz, és bár azt hihetnénk, hogy erre a film kényes témája szolgáltatott okot, valójában egyszerű töketlenkedés állt a háttérben. (A producerek nem szabtak határidőt a megjelenésre, úgy látszik, nem hiányzott nekik annyira a pénzük, és a rendező sem kapkodta el a bemutatást. Az angol nyelvű DVD kiadáson azért a jól eladhatóság jegyében mindenesetre ott virít a hatásvadász, ám de nem igaz "Japánban betiltva" szöveg.) Így aztán csak közel négy év múlva jutott el a forgalmazásig a film, de a DVD megjelenés mellett akkor is csak mindössze néhány vetítésre került sor Japánban. De még a várható botrány is elmaradt, a közönség és a rendőrség ugyanis egyszerűen nem törődött a filmmel. Az ugyanis veszélytelen volt. A rendőrségi korrupció és a köztisztviselők visszaélései nyílt titoknak számítanak Japánban, vagyis nem leleplezés történt, mindössze szembesítés a nyilvánvalóval. Bár a film sztorija és karakterei fiktívek, Takahashi állítja, hogy a filmben látható dolgok 99%-ban valósak, és azokat saját tapasztalatai, valamint Yu Terasawa nyomozóriporter cikkei alapján írta. (A rendőrség szemében közellenségnek számító Terasawa leleplezései nyomán már közel 100 rendőrt bocsájtottak el.) 

A mackós alkatú, szimpatikus Takeda (Shun Sugata) becsületes közrendőr és szerető férj, aki izgatottan várja első gyermeke születését. Mie főfelügyelő (Gen Idemitsu) felfigyel rá, és előlépteti nyomozóvá, ahol aztán Takeda rövidesen sikeres karriert fut be. Amikor Mie arra kéri, hogy intézzen el neki néhány kisebb, nem teljesen legális ügyet, ő vonakodva ugyan, de megteszi, abban a hitben, hogy ezzel is a törvényt szolgálja. A főfelügyelő látva, hogy egy jól irányítható, megbízható és szófogadó emberre tett szert, fokozatosan egyre kétesebb ügyekbe vonja be Takedát, amiket a férfi továbbra is vonakodva ugyan, de mégis szó nélkül hajt végre, hiszen ahogy kollégái gyakran mondják neki, ők mind egy nagy család tagjai, és persze az sem utolsó szempont, hogy így a zsebbe is több jut. Az idő múlásával aztán Takeda egyre mélyebbre kerül a mocsokba.

Öt évvel később pedig már egy másik Takedát látunk, egy mocskos zsarut, aki székkel veri el a kihallgatószobában a bűnözőt, családjától elhidegülve kiskorú szeretőt tart, cigarettán és kávén él, a felsőbb utasításokat pedig immáron lelkiismeret furdalás nélkül hajtja végre. Eközben a korábban sikertelen leleplező kampányt folytató, a sok aljasságtól megundorodott önjelölt oknyomozó páros, Kitamura és Kusama (Kunihiko Ida, Junichi Kawamoto) a koreai maffiától olyan információkhoz jut, amivel végre kiboríthatják a bilit. Tudva, hogy a rendőrség markában tartott japán sajtó csak eltussolná ezt is, ezért a külföldi sajtó képviselőihez fordulnak. A főfelügyelő megszimatolva a bajt, azonnal bűnbakot keres, aki majd elviszi a készülődő balhét. A kézenfekvő választás pedig Takeda, aki még ekkor is szó nélkül dugja a fejét a hurokba.

A Confessions Of A Dog a rendőrségről és sajtóról egyaránt leveszi a keresztvizet. A film és Takahashi szerint Japánban a rendőrség és a sajtó remek összhangban dolgozik egymással. Minden ügy lezárása után a rendőrség kiadja a rendszerint szépen kikozmetikázott nyilatkozatot, amit az újságírók ezután kérdések nélkül szépen megírnak és leközölnek. Mindenki jól jár, az újságok rendszeres témát kapnak, a rendőrség pedig fürdik a hamis dícsfényben. De ez csak a felszín, alatta azonban minden rohadt. A zsaruk visszaélve hatalmukkal, összejátszanak a hazai és külföldi bűnszervezetekkel, drogot árulnak, fegyvert csempésznek, politikusokat, bírókat zsarolnak, vagy éppen elkennek nekik kényes ügyeket, és persze korrumpálnak mindenkit, akit csak az érdekük megkívánja.

A "rendőrbűnözés" párhuzamosan zajlik nagyban, a felsőbb vezetők körében, és kicsiben az utcán is. Míg Mie főfelügyelő államilag biztosított hatalma a legerősebb jakuzaklánok főnökeinél is nagyobb, és ezáltal kénye-kedve szerint sakkfigurákként mozgathat bárkit, addig az utcaszinten a kis kobanban (Japánszerte megtalálható mini utcai rendőrőrsök) posztoló egyenruhások közül az egyik pl. kemény drogos, a befolyásos apuka rendőr fiacskája eleinte még szófogadó mintarendőr, de később a többiek hatására előbújik valódi énje, és az iskolából magával hozott frusztrációit viperával vezeti le az utcai suhancokon, majd követel tőlük még havi apanázst is a verés után. Mindeközben az öregek viccelődve mesélik neki, hogyan lehet az egyenruha és a törvények mögé bújva nőket zaklatni és megerőszakolni. Ezekből az utcai rendőrökből válogatnak aztán be újabb, megbízhatóan romlott embereket a nyomozók közé.

Takeda a film központi alakja a film során hármas átalakuláson megy keresztül. A film eleji szerethető és szimpatikus figurából később egy, a korrupt rendszerbe tökéletesen beilleszkedett hűséges "eb" lesz, egy elintéző ember, akiből már eltűnt a kétség és az aggodalom. Végül pedig egy megtört, reményvesztett, saját szégyenérzete által fojtogatott emberként áll a bíróság elé, miközben a felette lévők neki köszönhetően érintetlenek maradnak. Takeda szája csak a legutolsó percben nyílna szólásra, de tesznek róla, hogy ezt már ne hallja senki. (Nem elég, hogy a bíró és az ügyvéd is Mie zsebében van, még a teljes sajtót is kizárják a tárgyalásról.) A film utolsó 10 perce a leghatásosabb jelenet, amikor is Takeda a börtönrácsok mögül a "negyedik falon" át kiszólva egy zaklatott monológban összefoglalja nekünk, nézőknek az eddigieket, és ez a társadalommal való szembesítés Takeda önmeghasonulása és lelki felszabadulása is egyben.

Shun Sugata nem véletlenül a kedvenc kortárs japán színészem. (Előszeretettel hívom Tomisaburo Wakayama modern reinkarnációjának, bár Ken Takakura sztoikussága is ugyanúgy felfedezhető benne, de az előbbihez akár külsőleg is hasonlíthatjuk.) Rendkívül intenzív és meggyőző alakítása sikeresen tesz minket még empatikusabbá a figurával, a filmet pedig reálisabbá, és hitelesebbé teszi. Szerényebb képességű színésszel a film valószínűleg fele ilyen jól sem működött volna. (Nagy szüksége lenne most Japánnak hozzá hasonló színészekre, és persze nekem is.)

A Confessions Of A Dog egy független alkotás, mely kevés pénzből készült és videóra forgott, ami ugyan meg is látszik rajta, de ez esetben mindez még az előnyére is válik, a nyers képi világ ugyanis ugyanúgy erősíti a dokumentarista jelleget, mint a minimális (de jól időzített) zene és stíluseszköz használat, még ha valakinek talán kicsit száraznak is tűnhet emiatt a film. A bemutatása idején a film hossza szintén sokakat elriasztott a moziból, és annak ellenére, hogy a 195 perc szinte egyáltalán nem is tartalmaz akciót, mégis az elsőtől az utolsó percig abszolút mértékben lebilincseli a néző figyelmét, a 3 óra feletti játékidő egyetlen felesleges képkockát sem tartalmaz, minden perce azt a célt szolgálja, hogy a néző ne csak felületes külső szemlélő legyen, hanem hogy szereplők lelkének-, illetve a romlottság legmélyébe láthasson.

Persze nehéz ezt a filmet ilyen földrajzi és kulturális távolságból igazságosan megítélni, de az kétségtelen, hogy Takahashi nagyon ijesztő és aggasztó képet fest a japán rendőrség viselt dolgairól, és az emberek passzívitása kapcsán a társadalmuk tökéletlenségéről is. Nem vérrel és brutalitással sokkol, hanem a felismeréssel, hogy milyen könnyen vissza is lehet élni azzal a hatalommal és bizalommal, amit az adófizetőktől kaptak azok a hivatalos szervek, akiknek a dolga pont hogy az lenne, hogy az ehhez hasonló bűnöket felszámolja. És attól, hogy tudjuk, ez nem csak egy elképzelt és eltúlozva bemutatott eshetőség, hanem (állítólag) a jelenben is zajló, és a társadalom által közönnyel fogadott és megtűrt jelenség, csak még felkavaróbb lesz az élmény. Pedig mindenki tudja, hogy ez nem japán jellegzetesség, nekünk magyaroknak pont az utóbbi hetek hasonló botrányai (rendőri vezetők letartoztatása, drogos helyek védelme) adtak keserű aktualitást a filmnek. Takahashi a filmet figyelemfelhívásnak szánta, eszköznek, hogy megpróbálja elindítani a változást hazájában. A sors iróniája, hogy pont a japánok nem nézték meg.

Yakuza Wives: Burning Desire (2005)

- Gokudô no onna-tachi: Jôen

Rendezte: Hajime Hashimoto

A Shoko Ieda cikksorozata alapján készült népszerű Yakuza Wives széria tíz mozifilmet ért meg többnyire Shima Iwashita főszereplésével, majd a színésznő távozásával a 90-es évek végén a producerek újraindították a sorozatot, és még további öt epizód készült el, ezekben már végig a szép Reiko Takashima (Jusei: Last Drop Of Blood) játszotta a főszerepet. A Yakuza Wives: Burning Desire ebből az új sorozatból az ötödik, és mindmáig az utolsó film az egész szériából.

Haldoklik az öreg Suganuma nagyfőnök (Minoru Oki), és ezzel együtt természetesen szóba kerül az utódlás is. A Suganuma alá tartozó családok főnökei a koreai származású Kawamotót (Naoki Hosaka) támogatják (aki mellesleg a nagyfőnök lányának férje is), kivéve Namiko Saigo asszony (Reiko Takashima), az egykori utódjelölt főnök özvegye, aki azt gyanítja, hogy férje haláláért a családon belül felelős valaki, emellett ő néhai férje testvérét, a fiatal Kyoheit (Junta Yamada) látná szívesen a család élén. A patthelyzet végére végül maga Suganuma tesz pontot, aki kijelenti, vagy Kyohei lesz az utód, vagy senki. Ennek természetesen a többség nem örül, tovább nő a feszültség, óhatatlanul is véres végkifejlet felé sodorva az eseményeket.

A dolgot tovább bonyolítja, hogy megérkezik Kawamoto koreai felesége Eigyoku (az überszexi Aya Sugimoto) is, aki a börtönből szabadult, miután magára vállalta férje bűneit, és most kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy szerelmének már új családja van. A sors végül összehozza Namikoval, a két nő között pedig furcsa kapcsolat kezd kialakulni, és sorsuk végül összefonódik.

Meglehetősen szövevényes történettel van dolgunk. Egy komplikált családregény bontakozik ki a szemünk előtt, több keserű sorsú nő történetén keresztül. Namikót a gyász, a felelősség és a jakuzalét nehézségei kísértik, Eigyokut a csalódottság, a kiszolgáltatottság bántja, de ott van még a számító Ranko (Misaki), a főnök lánya, aki miközben féltékeny a férje hirtelen felbukkanó exére, érdekből egy másik jakuzával is összeszűri a levet. A fiatal Kaori sorsa a legtragikusabb. A lány maga az ártatlanság, aki gyengéd érzelmeket táplál Kyohei iránt, de aztán a beteljesült szerelem végül tragikus fordulatot vesz.

A film egyértelműen a nők ünneplése, a bátorságot és nyílt kiállást is egyedül ők vállalják a filmben, míg a férfiak többsége tökéletlen, hazugok, gyávák, erőszakosak vagy éppen zsarnokok, valószínűleg a rendező erre is játszott rá azzal a szimbolikus jelenettel, amikor Kawamoto emberei rákot esznek, röfögve, fröcsögve, mint a disznók.
A sorozat emblematikus fő karakteréhez, a sztoikus, megfontolt, és a férfias világban is derekasan helytálló középkorú jakuzanőhöz remekül illik a mindig hűvös, de elbűvölő mosolyú Reiko Takashima. Kimért, titokzatos, gyönyörű és elegáns, igazán tekintélyt parancsoló jelenség. Aya Sugimoto viszont még rajta is túltesz vonzerőben. Kettejük leszbikus áthallásoktól sem mentes (ez egyébként az egész szériára jellemző) táncjelenete a két hasonló sorsú nő igazi egymásra találása, a film egyik legérdekesebb és leginkább szimbolikus jelentéssel bíró képsora.

Bár a film nagyobb része kevés akciót tartalmaz, mindezt a végén sokszorosan bepótolja. Brutális és vérben tocsogó leszámolás jelenettel zárul, a ninkyo filmek mintájára. Namiko és Eigyoku karddal és pisztollyal (méghozzá szuronyos pisztollyal) szolgáltat igazságot, zárójelbe téve mindazt a női kimértséget és eleganciát, ami korábban a film során jellemezte őket. A csúcspont egy látványos, dögös, de persze kissé eltúlzott akcióorgia, ami a Toei jakuzafilmek szebb napjait idézi fel.

A film főleg kesernyés melodráma, olykor giccsbe és a szokásos teatralitásba hajló momentumokkal, és nem utolsó sorban némi feminista felhangokkal. Története jól összerakott, izgalmas, amennyiben megfelelő türelemmel és figyelemmel ülünk neki egy igazán igényes dráma élményével lehetünk gazdagabbak. Jól fényképezett, hangulatos, szép és stílusos film, ami nem kevés hibája ellenére is felettébb kellemes alkotás egy olyan korszakból, amikor a jakuzafilm többnyire már csak filléres tucat videófilmekkel egyenlő.

A sorozat további részei:


- The Yakuza Wives (1986)
- The Yakuza Wives 2 (1987) 

Outrage (2010)

- Autoreiji
- Emésztő Harag

Rendezte: Takeshi Kitano

Előre leszögezem, hogy nem igazán vagyok Kitano rajongója, bár nem is utálom a filmjeit, csak éppen nem hagytak bennem semmilyen maradandó nyomot, illetve a tempójukat kifejezetten utáltam. (A Fivért viszont nagyon szerettem.) Éppen ezért nem is különösebben hozott lázba a hír, miszerint a rendező 10 év után visszatér az őt egykoron ismertté tévő zsánerhez, hiszen újabb csigatempójú melankólikus művész-jakuzafilmre számítottam. Az Outrage ezzel szemben egy hagyományos jakuzafilm lett, csak az a baj vele, hogy kemény és száraz, ezért nem is lehet vele jóllakni.

A film története gyakorlatilag 100 percnyi sűrített gengszterkedés, véres és kegyetlen leszámolások sorozata, a hatalmi harcok valamint a gyors felemelkedés és a még gyorsabb bukás témájának rapid összefoglalása. Bár sűrű és szövevényes film, mégsem olyan nehéz a történetét röviden összefoglalni.

A Sanno-Kai nagyfőnök (Soichiro Kitamura) nemtetszését fejezi ki Ikemoto főnöknek (Jun Kunimura), amiért az kapcsolatban áll a rivális Murase családdal. Hogy elkerülje a további konfliktusokat, Ikemoto megbízza egyik emberét Otomo-t (Kitano), hogy intézze el az ügyet. Otomo konfliktust provokál a Murase családdal, amit kölcsönös adok-kapok követ, amíg végül Murase (Renji Ishibashi) visszavonulásra nem kényszerül, ezután Ikemoto-ék megszerzik Murase területét és érdekeltségeit. Pl. a ghánai nagykövetet (Hershel Peppers) megzsarolva illegális kaszinót nyitnak a nagykövetségen (amely emiatt kívül esik a rendőrség hatáskörén), és elkezdik termelni a pénzt. De a nagyfőnök közben a háttérből kijátsza őket is egymás ellen, aminek újabb véres harcok lesznek a következményei, és a végén már mindenki mindenki ellen fordul.



Kitano új filmje teljes mértékben japán rétegfilm, ami néhány jakuzafilm (illetve pár elvakult Kitano) rajongón kívül valószínűleg nehezen eladható a közönség számára, így nem is csoda, hogy az Európában egyébként oly kedvelt rendező Cannes-ban is jelentős csalódást okozott. És nyilván nem csak azok számára, akik a szürreális őrültségeit kedvelték, hanem főleg azoknak, akik a Szonatina vagy a Tűzvirágok című filmjeihez hasonló hangvételű alkotásra éheztek.

Az Outrage nyers, kíméletlen nihilista jakuzafilm, ami nem akar közölni semmit, nincs mondanivalója, mint általában Fukasaku vagy Miike filmjeinek. Nem emel ki egyetlen szereplőt sem, hogy valamiféle tartalmat töltsön belé, itt mindenki hidegvérű és számító, aki rászolgált a halálra vagy a börtönre. A kőarcú és kőszívű jakuzákon túl mindössze egy ostoba nagykövet, valamint egy korrupt zsaru (Fumiyo Kohinata) jelent némi színt. Előbbi szinte már komikus karakter, ahogy dróton rángatják a szerencsétlent (egy megrendezett prostigyilkossággal megzsarolják, a wc-jében összezárják egy kígyóval, ami után a korábban emelést követelő követ addigi 30%-os részesedését 15 %-ra viszik le, és még egy hullát is eltemettetnek vele), utóbbi Otomo egykori iskolatársa, aki élvezi, amint a rendőrtársai előtt hatalmat gyakorolhat a jakuzák felett, és persze vaskos borítékokért cserébe elsikál ezt-azt.

A film legnagyobb baja, hogy nem ad semmit, csak egyszerhasználatos élmény, bár akkor kétségtelenül működik. Egy komplex, ám egyáltalán nem követhetetlen, sőt, sokszor kifejezetten kiszámítható modernkori jakuzasztorit kapunk, csupa antipatikus szereplővel, ismétlődő helyszínekkel, sok szöveggel, amit az esetek többségében természetesen ordítva kommunikálnak le egymással, és persze sok agresszióval és erőszakkal, amely ráadásul sokszor már szinte paródiává torzul.

Pedig a film technikailag nem igazán problémás, a fényképezése nagyon szép, a színészi játék korrekt (még a pókerarcú színész/rendező is rendesen odatette magát), az akciójelenetek hatásosak és brutálisak, de fájóan hiányzik a stílus, a hangulat, az agyunkba bevésődő emlékezetes momentumok. Kitano kézjegye nem igazán köszön vissza sehol a filmen, olyan merev, hideg és szürke az egész film, mint a rendező ábrázata, mintha csak egy igényesen megcsinált V-cinemát látnánk, bár még azokban is több stílus akad. Az alkalmasint felcsendülő halovány, ám de a filmnek némi atmoszférát mégis csak kölcsönző zene miatt itt is érződik ugyan némi melankólia, de olyannyira embertelenek a karakterek és maga a cselekmény is, hogy emiatt ez nem is működik rendesen. Ide talán jobban passzolt volna a kemény rock.

Mindazonáltal én jakuzafilm rajongóként mégis tudtam élvezni és kedvelni a filmet, a végét pl. kifejezetten erősnek érzem (kicsit Keresztapa dejavu-m volt), de nem látom be, hogy Kitano a készülő második résszel mit tud, illetve akar majd kezdeni. Én mindenesetre várom, és azt sem bánom, hogy újra jakuzafilmekben gondolkodik, hátha ezzel egy kicsit felhúzza ezt a régóta haldokló műfajt. Kitano most se lett a kedvencem, és ha így folytatja, akkor sem lesz, de ha már filmeket csinál, akkor inkább ilyeneket csináljon. Illetve jobbakat.

JUSEI: LAST DROP OF BLOOD (2003)

Rendezte: Yasushi Akimoto

Sajnos a 2000-es évek sem éppen a jakuzafilm zsáner újjáéledéséről szóltak, ezt az évtizedet ilyen téren szintén nagyban a videó határozta meg, és ebből következően ismét inkább a mennyiség, mintsem a minőség jellemezte a jakuzafilmek gyártását. De szerencsére azért néha még ekkor is születtek minőségi alkotások a műfajban, ilyen például a 2003-as Jusei: Last Drop Of Blood is, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem valami ősi átok gátolja a zsáner feltámadását, és hogy ha a japán kollégák egy kicsit összekapják magukat, akkor versenyképes gengszterfilmeket is tudnak gyártani.

Pedig a film rendezőjének személye kicsit szokatlannak mondható. Yasushi Akimoto hazájában igazi polihisztornak számít, de elsősorban író, dalszövegíró, és popzenei producerként ismert. (Ő írta többek között a One Missed Call című horrort, amiből Takashi Miike forgatott filmet, illetve a magyar Szomorú Vasárnap című dal legendájából építkező The Suicide Song című regényt is, amiből azóta szintén készült film.) Akimoto a 90-es évek eleje óta próbálkozik a rendezéssel is, bár filmográfiája a mai napig nem éri el az 5 darab filmet, és a Jusei közülük az egyetlen jakuzafilm.

Nem csak a rendező, hanem a főszereplő is meglehetősen érdekes választásnak tűnik. Takaaki Ishibashi japán egyik legismertebb médiaszemélyisége, tv-s műsorvezető, ismert komikus, énekes, és persze alkalmi színész, aki eddig viszont leginkább csak vígjátékokban csillogtathatta meg a tehetségét (mi is láthattuk a Nagy Csapat című amerikai vígjáték 2. és 3. részében). Ehhez képest a filmben egy komor, sztoikus karaktert alakít, aki hiába próbál menekülni előle, a múltja elkerülhetetlenül utoléri.

Leszámolás sorozat kavarja fel az indulatokat a japán alvilágban. Odanaka főnök is megsérül, amikor egy géppisztolyos bérgyilkos szitává lő egy találkozót. Beindulnak a találgatások, vádaskodások, mindenki a nyugati klánokat sejti a háttérben. Shuji, Odanaka főnök jobb keze viszont arra gyanakszik, hogy a családon belül akarja valaki a klánokat egymásnak ugrasztani.
Ezalatt Shoichi, a középkorú ex-jakuza a lábtörlőügynökök szürke és unalmas életét éli. A férfi egykor Odanaka embere volt, de a börtönből való szabadulása után úgy döntött, hogy visszavonul, és békés, hétköznapi életet él feleségével Kiyoko-val (Reiko Takashima – Yakuza Wives, Fekete Angyal). De hiába próbálja titkolni és feledni is egykori életét, az folyamatosan kísérti, főleg Tsuruoka, egy korrupt nyomozó képében, aki rendszeresen felkeresi, és beszámol neki a történésekről.

Shoichi nem kívánja a biztonságos, ám szürke életet feladni, de mégiscsak meglátogatja egykori főnökét a kórházban, sőt, egyszer meg is menti az öregember életét a ráküldött bérgyilkosoktól. Észre sem veszi, hogy régi élete lassan kezdi újra bekebelezni. Már a felesége számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy férje alaposan megváltozott. A férfi újból cigarettázik, a kötözködő utcai huligánokat pépesre veri, az idegesítő kuncsaftot pedig halálosan megfenyegeti. Shuji gyanúja közben beigazolódott: Shimazu, a család egyik kapitánya szövetkezett a rivális család embereivel, hogy a nagyfőnököket likvidálva, ők maguk vehessék majd kézbe az irányítást. Shuji, mielőtt végezne az árulóval, megtudja, hogy ki is az, aki valójában a háttérből irányítja a szálakat. Éppen húga avatóünnepségére tart, amikor egy kocsiból rálőnek, és súlyosan megsebesítik. Utolsó erejével elmondja a szintén az ünnepségen tartózkodó Shoichi-nek az igazi áruló nevét, majd meghal. Innentől már Shoichi feladata a rendrakás és persze a bosszúállás is.

Akimoto mondhatni nulla tapasztalattal egy igazi régi vágású, kemény és stílusos gengszterfilmet készített. Már a nyitójelenet is szenzációs. Egy kapafogú, sánta férfi bejut az étterem konyhájába, ahol magára ölt egy búvárruhát, és az étterem különtermének óriási akváriumába ereszkedve szórja a halált a teremben lévőkre. Miike-i megoldás, mondhatnánk. De hasonlón tetszetős ötletek később is felbukkannak.

A film nem csak akciófilm, jelentős hangsúlyt fektet a főbb karakterek lelkivilágának bemutatására is. Shoichi jelleme talán a legérdekesebb. Kapcsolata a feleségével a legkevésbé sem nevezhető idillinek. Egymástól elhidegülten, de mégis szerelemben élnek. A férfi furcsa viselkedése is azt sugallja, hogy ez a „salaryman” életvitel a legkevésbé sem jelent számára boldogságot. Sokáig próbál ellenállni a kísértésnek, de ahogy a kissé Columbo-ra emlékeztető nyomozó Tsuruoka is megemlíti a blog és a jakuza lét örökérvényű mottóját: „ha valaki egyszer jakuza volt, az mindig jakuza marad”.

A fiatal Shuji viszont ambiciózus és idealista jakuza, aki elmondása szerint csak a jakuza életet ismeri, bár kishúga boldogsága számára mindennél fontosabb. Az ő és Shoichi sorsa végül furcsa módon ér össze. A tragédia úgy hozza, hogy amit Shuji elkezdett, azt végül Shoichi fejezi be.

A film utolsó fél órája számos meglepetést tartogat. Ekkor mintha csak John Woo ült volna bele a rendezői székbe. A végső leszámolás során lassításokkal teli fegyver-balettet láthatunk, ami néhol megmosolyogtatóan b-filmes hatást kelt, de kétségtelenül sokként éri a nézőt. Az addigi melankolikus alaphangulat hirtelen megszűnik, és a film egy magas fordulatszámon pörgő akcióorgiába csap át, ami során Shoichi Terminátorként pucol ki egy golfklubot. (Még külsőleg is hasonlít, lásd a képet.) De az igazán nagy fordulat még a végére tartogatja magát. A film legutolsó jelenete számomra pedig teljesen váratlan és meglepő volt, valahogy így kell filmet csinálni, hogy akkor érje az embert a hideg zuhany, amikor már egyáltalán nem is számítana rá.

Kisebb-nagyobb hibái ellenére is egy nagyszerű újkori jakuzafilmmel van dolgunk, ami ugyanakkor számos értéket megőrzött a régi korok klasszikus japán jakuza- és hongkongi akciófilmes hagyományaiból is, ezeknek, a fordulatos forgatókönyvnek, és a visszafogott, de ezáltal mégis rendkívül hatásos színészi alakításoknak köszönhetően a Jusei magasan kiemelkedik az olcsó videó piaci tömegtermékek közül.