Abashiri Prison (1965)

- Abashiri Bangaichi
- Az Abashiri Börtön

- A Man from Abashiri Prison

- The Walls Of Abashiri Prison

Rendezte: Teruo Ishii

A japán filmstúdióknál a 60-as és a 70-es években bevett szokás volt (és a V-cinema berkeiben még ma is az), hogy ha egy film kicsit is sikeres, akkor ahhoz a lehető leggyorsabban le kell forgatni a folytatást, és mindezt addig ismételgetni, amíg csak lehet. Ha a rendező esetleg közben besokallt, akkor gond nélkül leváltották, és a sorozat folytatódhatott egészen addig, amíg a nézők kíváncsiak voltak rá, és amíg el lehetett adni azt a címet. Ez történt az Abashiri Bangaichi című filmmel is, ami egyébként a jakuzafilmek krónikájában ugyanúgy külön fejezetet érdemel, mint ahogyan az össz-japán filmgyártáséban is. Ez a sorozat ugyanis óriási sikernek örvendett, és ennek a népszerű szériának köszönhették a japánok az egyik legnépszerűbb filmcsillagukat is.

Ken Takakura feltörekvő fiatal színész volt még, Teruo Ishii viszont egy már két stúdiónál, és különböző műfajokban is alaposan kipróbált rendező, amikor a Toei megbízásából elkezdték közösen leforgatni az Abashiri Bangaichi című börtönregény filmváltozatát. Az eredeti művet 1956-ban Hajime Ito írta saját tapasztalataiból, mivel az író maga is eltöltött valamennyit a címben szereplő intézményben. A regényből a Nikkatsu stúdió már 59-ben készített egy regényhez (állítólag) hű feldolgozást, ám Ishii végül egészen sajátos módon használta fel az irodalmi alapanyagot. A rendezőre nagy hatással volt ugyanis Stanley Kramer Megbilincseltek című amerikai filmje, aminek alaphelyzetét ügyesen, ám jól észrevehetően beillesztette a filmjébe. A forgatáshoz a Toei-től megszokott szerény költségvetési keret állt csak rendelkezésre, többek között ennek köszönhető, hogy fekete-fehérben készült el.

A Japán legészakabbi szigetének legészakabbi csücskében lévő rossz hírű Abashiri börtönbe új rabok érkeznek. Köztük van Tachibana Shinichi, aki egy rivális jakuzafőnök megöléséért kénytelen itt eltölteni a következő három évét. Társai közé nehezen sikerül csak beilleszkednie, mivel odabent olyan hierarchia működik, miszerint minél régebb óta ül valaki, annál nagyobb hatalma van a többiek felett. Tachibana pedig ezt nem akarja elfogadni, ami természetesen nem tetszik a többségnek. Két év múlva a helyzet nem nagyon változott, sőt, további ellenszenvet vált ki rabtársai körében, amikor megakadályozza egyik idősebb rabtársuk (Kanjuro Arashi) elhallgattatását.

Mikor Tachibana értesül róla, hogy anyja mellrákban szenved, és hogy valószínűleg nem éri meg hogy fia kiszabaduljon, a férfi mindenáron el szeretne jutni hozzá, hogy még utoljára láthassa. Tsubaki (Tetsuro Tamba) a börtön pártfogó tisztje segíteni akar neki, és megpróbálja idő előtt feltételes szabadlábra helyeztetni. De a rabtársak közben egy nagy szökést terveznek, és amikor egyszer éppen dolgozni viszik őket az erdőbe, a Gonda nevű rab (Koji Nanbara) sikeresen kereket is old. Csakhogy a Gonda kezén lévő bilincs másik végén Tachibana van, aki viszont nem akart szökni. Az összeláncolt páros így végül egymásra utaltan kénytelen leküzdeni az óriási havat, a hideget, valamint az egymás iránt érzett utálatot, hogy az őket üldözők elől minél gyorsabban eltűnhessenek.

Bármily furcsának tűnik, de ez a jelentős jakuzafilm klasszikus valójában nem is jakuzafilm. Mint az a fentiekből is látszik, a jakuza kapcsolat kimerül annyiban, hogy hősünk tagja a Jakuzának. A film sokkal inkább egy izgalmas börtöndráma, és egy remek akciófilm egyenlő arányú keveréke.

Ishii nem titkolt szándéka volt, hogy Takakura-ból nagy sztárt faragjon, így szándékosan olyan karaktert is írt az egyébként is jóképű és sármos színésznek, akivel a nézők az első perctől fogva szimpatizálni tudnak. A ninkyo filmek később bevált toposzának számító sztoikus és karót nyelt jakuza típusától kissé eltérően, Tachibana egy igazi esendő ember, aki ki van szolgáltatva rabtársainak, az őröknek, és saját érzelmeinek is, amiket beteg édesanyja iránt érzett aggodalma indikál. A férfi ugyan jakuza, de csak kisstílű alak, a büntetésül kiszabott három évével a börtön hierarchia alján helyezkedik el, így semmiféle tiszteletet nem kap. A lázadozó természete miatt állandó vendég a magánzárkában, ahol a háta mögé bilincselt kezei miatt bőven jut ideje az emlékein merengeni, minek következtében mi is megismerhetjük a férfi előéletét, vagyis hogy a mostoha apjával való összeférhetetlensége miatt hagyta hátra szeretett édesanyját és húgát, hogy beálljon a jakuzák közé.

Az utolsó fél órában az addigi börtönfilm hirtelen vált át a Megbilincseltek akciódús újragondolásába. Az 1890-ben épített japán Alcatraz, vagyis az Abashiri börtön nem véletlenül épült oda, ahova. A hokkaidói végtelen hómezők és a hegyes, dombos jégvilág már önmagában is embert próbáló egy környezet, hát még két összeláncolt ember számára. A két szökésben lévő férfinak azonban nem is a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hanem sokkal inkább Tsubaki-val. Menekülés közben ugyanis betérnek egy házba, amiről Tachibana ekkor még nem tudja, hogy az Tsubaki otthona. Gonda leüti a ház asszonyát, vagyis Tsubaki feleségét. A férj értesülve az esetről óriási haragra gerjed Tachibana iránt, lévén ő segíteni akart neki, és a rab pedig így hálálja meg? Az elszánt férfi maga indul a két szökevény után.

A film akciójelenetei még mai szemmel nézve is rendkívül élvezetesek. Az őrült tempót diktáló fék nélküli hajtányos üldözési jelenet például a film egyik legizgalmasabb epizódja, amit remek érzékkel örökített meg az operatőr. A film kulcsjelenetének számító lezárás kicsit mintha megidézné a klasszikus ninkyo dilemmát, vagyis hogy hősünk a szabadságot válassza, vagy a lelkiismeretére hallgatva, inkább segítsen sérült társán. Az erkölcsi megtisztulás persze ezúttal is elkerülhetetlenül megtörténik.

A film elképesztő nagy siker volt, Takakura pedig egy szempillantás alatt hatalmas sztár lett általa, így természetesen nem is volt kérdéses a folytatás. Ishii ezután még további kilenc részt forgatott, mindezt két év alatt!! A rendező miután úgy látta, hogy elegendő bőrt nyúzott le a karakterről, szerette volna végre megölni főhősét és lezárni a szériát, ám a stúdió nem engedte az aranytojást tojó tyúkot levágni. Távozása után még újabb nyolc epizód készült több rendező gondnoksága alatt, ezek a folytatások már az „Új” szócskát viselték a címük előtt. A 18 részes sorozat minössze 10 év alatt készült el, ami alapján láthatjuk, hogy milyen iramot is diktáltak a japán mozi aranykorában. A filmek népszerűségét pedig jól mutatja, hogy később jelentős turizmus indult az immáron kétszeresen is legendás börtönhöz, aminek régebbi szárnyait 1983-ban múzeummá alakították.

De nem csak a film és a főszereplője lett ilyen sikeres, hanem (az európai ízlésvilággal rendelkezőek számára kicsit talán nehezen érthető módon) a film és egyben a sorozat főcímdala is. A Takakura által előadott csoszogó lassúságú jakuza-enka dal szinte azonnal toplistás lett.

Az Abashiri Bangaichi bár feltétlenül egy nagy klasszikus, és egy rendkívül szórakoztató film, azért nem is egy remekmű, elsősorban a film két felének különböző ritmusa miatt. Ishii a sorozat többi részében már többet adhatott magából, ennek folytán fokozatos javulás is tapasztalható majd, de színvonalukat tekintve azért jócskán elmaradnak Takakura, és pláne Teruo Ishii későbbi munkáihoz képest. Ettől függetlenül is kötelező, nem csak jakuzafilm rajongóknak.

BLOODSTAINED CLAN HONOR (1970)

- Chizome no Daimon
- Bloodstained Gang Honor
- Blood-Soaked Gang Crest
- Bloody Gambles

Rendezte: Kinji Fukasaku

A Bloodstained Clan Honor is tökéletesen illeszkedik Fukasaku pre-Yakuza Papers filmjeinek sorába, vagyis a Jitsuroku stílus megszületéséhez vezető hibrid filmek közé. A rendező ebben az időszakban készült jakuzafilmjeihez hasonlóan ez is még a ninkyo alapsémára épül ugyan, de mind technikailag, mind pedig a realitásra való törekvést illetően már jelentősen előremutató alkotásról van szó.

1965. Rossz idők járnak a jakuzákra. A háborút követő aranykor már a múlt, mostanra egymást érik a harcok és a rendőrségi razziák, a családok egymás után legalizálják vállalkozásaikat, és számos klán dönt úgy, hogy feloszlatja magát. Ebben a zűrzavaros időben a yokohamai Hamayasu család újonnan megválasztott főnöke, a fiatal Kensaku Gunji (Bunta Sugawara) azt a feladatot kapja Iwakiri (Asao Uchida) nagyfőnöktől, hogy számolja fel az egyik értékes építési területen lévő nyomornegyedet, és űzze el az ott élőket. Cserébe az oda tervezett beruházásból befolyó pénz 50%-át kapná meg. A telepen élők viszont nem hajlandóak elhagyni a helyet. Gunji ráadásul érzelmileg is érintett az ügyben, hiszen ő is ott nőtt fel, egyik embere Kasama szülei pedig még most is ott élnek. Ezen a megbízáson múlik a klánjuk túlélése, de ha nem vállalják, akkor majd a tokiói Daimon klán végzi el a piszkos munkát.

A Daimon főnök érdeke tehát az, hogy Gunji ne járjon sikerrel, ezért felbéreli az egykori bokszolót Hayami-t (Tatsuo Umemiya), aki szintén a telepről származik (és aki Gunji-t is jól ismeri), hogy tartsa össze az embereket, és akadályozza meg a kitelepítést, hogy a Daimon közben saját maga szerezhesse meg az értékes területet. Gunji-nak így már nem csak a telep kiürítését kell megoldania, de a rivális klán intrikáival is számolnia kell.

Bár a film sokban hasonlít Fukasaku olyan korábbi és későbbi munkáihoz, mint pl. a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog, most mégis a korábbiakhoz képest is valamivel sötétebb tónusú sztorit kapunk. A hagyományos jakuzafilmes elemek mellett ugyanis ezúttal még a megszokottnál is erősebb drámai színezetet kap a történet, a főszereplők lelki konfliktusain pedig nagyobb a hangsúly. Ezek még mindenképpen a ninkyo filmek hagyatékainak tekinthetőek.

Gunji ugyanis lelkiismeretes főnök, aki egyaránt meg akar felelni a klánjának, Iwakiri főnök elvárásainak, és közben a nyomortelepen élők sorsa miatt meghasonulni kényszerül önmagával. A klán érdeke és saját gyökerei között kellene választania. Az ő lelkiismerete egyben a gyengesége is, képtelen erőszakkal elzavarni az embereket, ezért többnyire a helyiek kerekednek fölébük, de a rivális klán miatt a Hamayasu-nak így is kétfrontos háborút kell vívnia, és ez fokozatosan fel is őrli a klánt.

A filmben Sugawara nem a kizárólagos főszereplő, bár valóban ő a központi figura. Hayami legalább olyan jelentős karakter, és rá is hasonló kettőség jellemző. Az ő nagy álma volt, hogy sikeres bokszoló legyen, de végül a pénztelenség miatt kellett feladnia az álmait, és végül így kötött ki ő is újra a telepen. Eleinte pénzért segít a Daimon-nak, de mindezt jóhiszeműen, a telepen lakók érdekében. Később fiatal pártfogoltja, majd annak halála döbbenti csak rá, hogy a rossz oldalra állt. Hayami-t és Gunji-t egyaránt saját múltja kísérti, vagyis a telep, amit mindketten elhagytak, de mégis kénytelenek voltak újra szembenézni vele.

A tulajdonképpeni csatatérként szolgáló lepusztult, és igencsak lehangoló nyomortelep az ócska fából tákolt viskóival, a rengeteg szeméttel, az utcán heverő döglött állatokkal és a szerencsétlen sorsú lakosaival erősen emlékeztet a háború utáni Japán romos, lepusztult városaira, a feketepiacokra, mely környezetben maga Fukasaku is felnőtt. (Több mint valószínű, hogy a rendező ezzel a hasonló miliővel saját fiatal korára is utalni akart, arra a zavaros világra, amit majd később a Yakuza Papers során újra megidéz.) A nyomortelep itt a helyiek reménytelenségét ugyanúgy jelképezi, mint azt az erkölcsi fertőt, és romlottságot, amit ezek a modern jakuzák jelentettek a társadalom számára.

A filmben epizodikus szerepben láthatjuk Koji Tsuruta-t is, aki a klasszikus ninkyo főhős karakterét hozza. Méltósággal teli, szolid külsejű veterán, aki a régi időket, és a régi erkölcsöket képviseli. Kuroki a Hamayasu frissen szabadult egykori kapitánya, aki rájön, hogy Iwakiri valójában kettős játékot játszik, vagyis közben a Daimon klánt is támogatja. Ezért az információért azonban kénytelen ott helyben az életével fizetni, de közben az áruló nagyfőnököt is magával viszi a másvilágra. Úgy jelenik meg, és úgy is távozik, mint egy ninkyo hős, büszkén, önfeláldozóan és végül vérben fagyva.

A ninkyo jelleg a film végi leszámolásnál is visszaköszön, hiszen epikus és véres bosszúállással zárul a film, ami ettől függetlenül is már az új időket, egy újfajta filmes szemléletet vetít előre, többek között a jitsuroku-ra jellemző narrációnak az alkalmazásával.

Szokás szerint remek színészi jelenlét és összetéveszthetetlen atmoszféra jellemzi ezt a művet is, amiből viszont teljesen hiányzik a humor, és még a romantika is csak jelzésértékűre lett lecsupaszítva, hangulatában pedig komorabb a többihez képest. Jól példázza, hogy egy jakuzafilm mennyivel több is tud lenni, mint klánok eszeveszett harcai, vagy a romantikus antihősök szenvelgése. Talán nem tartozik a legnagyobb Fukasaku klasszikusok közé, de kétség kívül figyelemreméltó alkotás.

LADY GAMBLER (1972)

- Showa onna bakuto

Rendezte: Tai Kato

Annak ellenére, hogy a valóságban többször is volt már rá precedens, a nők nem lehetnek tagjai a Jakuzának. A filmek világában azonban rugalmasabban kezelték ezt az szabályt. A 60-as évek közepén megjelentek a női jakuzák is a filmvásznon, és nyugodtan állíthatjuk, hogy hasonló mértékű népszerűséget is élveztek, mint férfi kollégáik. A tetovált hátú gyönyörű feminák hamar a ninkyo korszak emblematikus alakjaivá váltak, és ezen filmes éra végnapjaiig ki is tartottak.

 

A Daiei stúdió 1966-ban indította útjára az Onna Tobakushi (Woman Gambler - Szerencsejátékosnő) sorozatát, főszerepben a szép és tehetséges Kyoko Enami-val. A széria 17 változó színvonalú filmet termelt ki 1966 és 1971 között. Kevesebb akció, több érzelem jellemezte őket, ezért a többi ninkyo filmhez képest igencsak vértelenek és unalmasak voltak, bár az utolsó epizódot a minőségi csambaráiról ismert Kenji Misumi rendezte, és ennek megfelelően az sokkal látványosabbra is sikerült.

A Lady Gambler ( Showa Onna Bakuto) már a Toei égisze alatt készült, és hivatalosan nem is része a sorozatnak. Amikor Junko Fuji, a legendás Hibotan Bakuto (Red Peony Gambler) filmek sztárja úgy döntött, hogy a filmezés helyett inkább a feleségek kissé egyhangúbb életét választja, a Toei még mindig szerette volna a ninkyo, és azon belül a női jakuzafilmek népszerűségét kihasználni, ezért 72-ben mondhatni "átvette" a karaktert az akkor már csőd felé közelítő Daiei stúdiótól. Addigra azonban a ninkyo stílus már az utolsókat rúgta, így végül nem lett belőle egy újabb sorozat, és ezután a női jakuzák is inkább már csak a pinky violence filmekben jelentek meg, bár ott már egy kissé más kontextusban, és általában jóval lengébb öltözetben.

 

Ofuji (Kyoko Enami) bosszút keresve járja a vidéket. Egykori szerelme tönkretette őt és az apját, aki emiatt öngyilkosságot követett el. Tévedésből azonban a Horikawa család fiatal alvezérét, Tatsumi-t (Hiroki Matsukata) támadja meg az utcán. A fiatal főnök nem sérül meg, sőt, megszánja és hazaviszi magával a szomorú, minden életkedvét elvesztett lányt, aki közben szép lassan bele is szeret a férfiba. Tatsumi közben nehéz helyzetbe kerül. Főnöke a család irányítását őrá bízza, de ebbe a döntésbe esküdt testvére, Morito nem hajlandó belenyugodni. A dühödt és csalódott posztvárományos egy másik főnök támogatásával ezért a Horikawa család ellen fordul, majd később megöli Tatsumi-t. A lelkében ismét összetört Ofuji ekkor úgy dönt, hogy "beszennyezi magát" és jakuza, pontosabban bakuto (szerencsejátékos) lesz belőle. Majd Tatsumi-no-Ofuji néven elindul bosszút állni mindenkin, aki elárulta a szerelmét.

Ofuji-ból csak a film második felében lesz igazi főszereplő, az első felvonásban még Tatsumi és családja konfliktusait, valamint a hatalmi harc kibontakozását követhetjük figyelemmel, ekkor Ofuji még a háttérben marad, mint egy csendes, a sorsa felett bánkódó, de közben a szerelem által aztán újra reményekkel teli törékeny nő. Tatsumi halálával egy időbeni ugrás is következik.

 

A szerelmét gyászoló nő testi és lelki átalakuláson egyaránt keresztülmegy. Egy másik városban, egy másik család vendégszeretetét élvezve kiképzést kap, és játéktermi osztó, pontosabban egy női bakuto válik belőle. Egy év után tér vissza Tokyo-ba, miután távollétében az egyik gyilkossal már végzett. Hamar híre is megy, hogy egy Tatsumi-no-Ofuji nő keresi a közben széthullott Horikawa család főnökének gyilkosait. De hiába keményítette meg a gyász, amikor Ofuji találkozik a feltételezett gyilkossal, egy Shimazaki nevű felbérelt vándorló jakuzával, a nő mégsem képes végezni vele, mert az utolsó pillanatban megjelenik a férfi fiatal szerelme. Ofuji nem akarja a lányt kitenni annak, amit ő is átélt korábban, ezért elengedi őket. Bár Shimazaki jelen volt a gyilkosságnál, nem ő volt az, aki végzett Tatsumi-val, a férfi mégis küzd a lelkiismeretével, és később, ahogy az a ninkyo filmekben sokszor lenni szokott, a sors úgy hozza, hogy a végelszámoltatásnál egy egykori ellenfélből lesz a főszereplő szövetségese.

A Lady Gambler-en már érződik, hogy a 70-es években készült, hiszen a cselekmény is eltér kissé a ninkyo sablontól. Tulajdonképpen ugyanannyira tekinthetjük egy női bosszúfilmnek is, annak ellenére, hogy a ninkyo jellegzetességekből is sok jelen van azért. A film története is kevésbé bonyolult, a bosszúhadjárat és az epizodikus bontás miatt kissé felhígulnak a jakuzafilmek máskor oly szövevényes történései, és így egyértelműbbé válnak a szerepek, események is. Kyoko Enami legalább olyan szép és meggyőző, mint Junko Fuji kisasszony, és a film jellegéből fakadóan a játéka is kettős, eleinte finom, nőies, törékeny, halk szavú, majd végül egy elszánt, ravasz, szellemileg is edzett végzet asszonyává formálódik.

Ebben a filmben sem tombol igazán az erőszak, és itt is hangsúlyosabbak az érzelmek, de ettől még nem feltétlenül válik unalmas vagy szirupos alkotássá. Ofuji karakterének kettősége, a klánok közötti intrikák, vagy a látványos végső harc miatt is egy tartalmas, szórakoztató és némileg újszerű filmnek tekinthető, bár a Toei női jakuzás filmjeihez azért nem mérhető.

DRUNKEN ANGEL (1948)

- Yoidore Tenshi
- Részeg Angyal

Rendezte: Akira Kurosawa

Akira Kurosawa-t felesleges bemutatnom még egy jakuzafilmekkel foglalkozó blog olvasóinak is, hiszen nem csak a japán filmgyártás, de az egyetemes filmtörténelem egyik legismertebb, és legnagyobb hatású alkotójáról beszélünk, és nem túlzás azt állítani sem, hogy a japán filmművészet nemzetközi meg- és elismerése is nagyban az ő nevéhez fűzhető. A diktatórikus rendezői módszere miatt a „Császár” becenévvel illetett rendezőóriás március 23-án lett volna 100 éves, ennek kapcsán szeretnék róla megemlékezni egy olyan alkotásával, ami a jakuzafilmek műfajában is mérföldkőnek tekinthető. Ez a Drunken Angel, vagyis a Részeg Angyal, ami elsők között mutatta be a jakuzák világának árnyékosabb oldalát, és aminek jakuza főhőse már nem egy a korábban oly sokszor látott pozitív jellemű népi hős volt.

Bár Kurosawa kétség kívül zseni volt, a sikereihez nagyban hozzájárultak színészei is, akik közül Toshiro Mifune nagyobb ismertségre is szert tett az idők során, és jelentős kultusza alakult ki a nyugati világban is. Kettejük viszonya meglehetősen viharos volt, de az biztos, hogy együttműködésük idején születtek Kurosawa legjobb, legnépszerűbb és legsikeresebb alkotásai. A Részeg Angyal a Mester hetedik filmje, és az első, amiben együtt dolgozott Mifune-vel. Amikor Kurosawa megfelelő színészeket keresett, a figyelmébe ajánlották ezt a fiatalembert, aki éppen egy másik film meghallgatásán rendkívül meggyőzően játszott el egy dühös karaktert. Kurosawa megnézte a meghallgatást, és miután Mifune a castingon bemutatott intenzív játékával teljesen lenyűgözte a rendezőt (elmondása szerint a játéka „Ijesztő volt!”), az azonnal ráosztotta Matsunaga, a TBC-s jakuza szerepét. Eredetileg a történetben Matsunaga karaktere csak kisebb teret kapott volna, de látva Mifune képességeit, Kurosawa végül a Takashi Shimura által alakított doktorral egyenrangú főszereplővé tette.

A történet közvetlenül a háború utáni időkben játszódik, egy koszos külvárosban, melynek közepén egy hatalmas, bűzös mocsár terül el. Sanada, a környék jó szándékú, de meglehetősen pokróc modorú orvosa egyik nap egy jóképű, fiatal férfit lát el, akinek egy golyó fúródott a kezébe egy riválisokkal való harc során. A fiatal jakuza Matsunaga a környék „ura”, bár valójában csak egy kisstílű gengszter. Sanada figyelmezteti a férfit, hogy az állapota alapján arra gyanakszik, hogy baj lehet a tüdejével, és ezért mielőbb vizsgáltassa ki magát. Matsunaga nem kér a jó tanácsból, sőt, olyannyira nem hajlandó elfogadni a diagnózist, hogy először rá is támad Sanada-ra dühében. Ezzel kezdetét veszi kettejük viharos kapcsolata, ami fokozatosan egyfajta szokatlan barátsággá fajul. Matsunaga nem akar tudomást venni betegségéről, az idejét ivással, és a helyi lokálban való szórakozással tölti, Sanada pedig folyamatosan veszekszik vele emiatt. Egyszer csak visszatér Okada, a környék korábbi ura, Matsunaga egykori főnöke, és ezzel egy csapásra minden megváltozik. Matsunaga hirtelen elveszíti minden tekintélyét, többé már nem élvezi az emberek tiszteletét, Okada pedig nem csak ezt, de még a barátnőjét is elveszi tőle. Eközben a többszörösen is megszégyenített Matsunaga állapota folyamatosan romlik, végül a férfi úgy érzi, hogy nem marad vesztenivalója.

Kurosawa éles politikai és társadalmi kritikákat fogalmaz meg a filmben, elsősorban az amerikai megszállást illetően, emiatt az akkoriban felálló cenzorbizottság komoly kompromisszumokra kényszerítette a rendezőt (a megszállás alatt az amerikaiakat nem lehetett rossz színben feltüntetni a filmekben), aki azonban mégis számos ilyen elemet át tudott vinni a maga sajátos módján. Ilyenek például az amerikai katonák kegyeit kereső prostituáltak („pan-pan lányok”) és a nyugati öltözéket viselő, és nyugati italokat fogyasztó gengszterek, valamint Sanada doktor több megjegyzése is tartalmaz hasonló utalásokat („Az önfeláldozás már kiment a divatból. A japánoknak már így is túl sok áldozatot kellett meghozniuk.”), de a nightklubban látható táncjelenet is a dekadens amerikai életstílust jelképező jazz zene egyfajta paródiája. (A dal butuska szövegét maga a rendező írta.)

Kurosawa a japán társadalmat is kritizálja, illetve egészen pontosan az alvilágot, amely tudvalevőleg a megszállás alatt jelentős változáson, illetve torzuláson ment át. A feketepiacok, a modern erkölcsi kódex alapján élő(sködő) jakuzák, a prostik, és a beszivárgó nyugati életmód mind-mind az egykor oly nemes japán társadalom mételyei. A helyszínek és maga a film központjában is szereplő mocsár is ezt a fajta rothadást, romlottságot hivatott szimbolizálni. (Kurosawa a Részeg Angyalt tulajdonképpen mentora, Kajiro Yamamoto korábbi filmjének a These Foolish Times című komédiájának a díszleteiben forgatta, mivel azokat a stúdió sajnálta volna lerombolni. A rendező első kikötése az volt, hogy egy hatalmas mocsárt szeretne a díszlet közepébe.)

Mifune és Shimura játékáról csakis hiperlatívuszokban lehet beszélni. Matsunaga karaktere Mifune intenzív, kissé színpadias alakításában nyeri el tökéletes formáját. Az eleinte még hűvös, kimért, ám hirtelen haragú férfi a tekintélyével együtt veszíti el emberi alakját, a betegsége, az alkohol, és a megalázottsága egyaránt pusztítja, az egykor még nyugati szemmel is kifejezetten jóképű fiatalember a film végére külsejében is eltorzul, és sápadt, beesett arcával úgy néz ki, mint valami szellem. A háború utáni nyomorban fényes életét élő férfi hirtelen kénytelen lesz szembenézni az elmúlással, melyet nem egy másik jakuza fegyvere, hanem a tüdején lévő lyuk okoz majd. A haláltól való félelme, és az önmagával való kényszerű szembenézése egy szürreális álomszerű jelenetben is bemutatásra kerül a filmben, melyben a mocsár poshadt vizébe bámuló férfi előtt megjelenik saját maga, amint a tengerparton felnyit egy fakoporsót, amiben önmaga fekszik. Mifune ezt a fajta külső-belső átalakulást lenyűgöző alakításával rendkívül hatásosan közvetíti számunkra.

Sanada doktor maga a címben szereplő részeg angyal, egy iszákos, zsörtölődő, cinikus, de önzetlen jótevő, aki Matsunaga-ban önmaga fiatalságát látja, ezért is bánik vele szigorúan, és ezért is pöröl vele folyamatosan. Az öreg doktor nem vitte sokra (valószínűleg az alkohol miatt), egykori osztálytársa például most egy jó nevű kórházban dolgozik és autóval jár, míg ő egy koszos kis rendelőben lát el mindenféle környékbeli jöttmentet. Pedig Matsunaga és Sanada jobban hasonlít egymásra, mint azt maguk is gondolnák, önfejűségük, sajátos modoruk és az alkohol szeretete is összeköti őket. Szükségük van egymásra, a jakuzának nem kimondottan az orvosra, hanem valakire, aki még hisz benne, aki számára még fontos és aggódik érte. Az orvos pedig a hiábavalóságának cáfolatát találja meg a jakuza személyében, azt, hogy van értelme küzdenie még a legelveszettebb ügyekért is. Kurosawa másik állandó színésze, Takashi Shimura kevésbé drámaian alakítja a szerepet, a doktor dühkitörései például legtöbbször már egyenesen komikusak, és pont ettől válik nem csak szimpatikussá, de valós, hihető figurává.

Kurosawa úgy tartotta, hogy ez a filmje az, amelyiken először érezhető a saját látásmódja, filmes stílusa. Első komolyabb kritikai sikerét is valóban ennek a filmnek köszönhette. (A filmből később színpadi darabot is írt, amiben szintén a film szereplői játszottak.) Elmondása szerint a jakuzát, mint a háború után felbukkanó új jelenséget szerette volna bonckés alá helyezni. A filmben még sincs teljesen egyértelmű ítélet kimondva felettük. Okada karaktere vitathatatlanul negatív, mint ahogy ez a kétszínű alvilág ábrázolása is, de Matsunaga már sokkal ambivalensebb figura. Egy esendő ember, aki kénytelen az élet édes, és keserű oldalát is megtapasztalni. Egy elveszett ember, akiben azonban nem csak saját büszkesége, de a jakuza-becsület is még mindig megvan, így végül önfeláldozásával megváltást hoz mások, és persze saját maga számára is. De a megváltás Sanada számára is eljön, amint látja, hogy az egyik fiatal csinos páciense meggyógyult a TBC-ből. Ezzel elveszített egy fogadást, amit korábban a lánnyal kötött. (Édességben fogadtak.) Az optimista lezárás ismét a doktor állhatatosságát igazolja, miszerint nincs olyan, amiért ne lenne érdemes harcolni.

A Részeg Angyal nem a szó hagyományos értelmében vett jakuzafilm, hiszen sokkal inkább egy társadalmi dráma, de mégis nagy hatással és jelentőséggel bírt a jakuzafilmekre is. Egyike az első filmeknek, amiben az alvilág a korábbinál sokkal realistábban lett ábrázolva. A film mondanivalói örökérvényűek maradtak, a karakterek és a cselekmény pedig a későbbi jakuzafilmekben is rendre visszaköszönnek. Talán nem ez Kurosawa legjobb, legismertebb műve, de a nagyszerű színészek, a kiváló jellemábrázolások, és a kellemesen szomorkás noir hangulata miatt mindenképpen remekműnek tekinthető.

JUSEI: LAST DROP OF BLOOD (2003)

Rendezte: Yasushi Akimoto

Sajnos a 2000-es évek sem éppen a jakuzafilm zsáner újjáéledéséről szóltak, ezt az évtizedet ilyen téren szintén nagyban a videó határozta meg, és ebből következően ismét inkább a mennyiség, mintsem a minőség jellemezte a jakuzafilmek gyártását. De szerencsére azért néha még ekkor is születtek minőségi alkotások a műfajban, ilyen például a 2003-as Jusei: Last Drop Of Blood is, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem valami ősi átok gátolja a zsáner feltámadását, és hogy ha a japán kollégák egy kicsit összekapják magukat, akkor versenyképes gengszterfilmeket is tudnak gyártani.

Pedig a film rendezőjének személye kicsit szokatlannak mondható. Yasushi Akimoto hazájában igazi polihisztornak számít, de elsősorban író, dalszövegíró, és popzenei producerként ismert. (Ő írta többek között a One Missed Call című horrort, amiből Takashi Miike forgatott filmet, illetve a magyar Szomorú Vasárnap című dal legendájából építkező The Suicide Song című regényt is, amiből azóta szintén készült film.) Akimoto a 90-es évek eleje óta próbálkozik a rendezéssel is, bár filmográfiája a mai napig nem éri el az 5 darab filmet, és a Jusei közülük az egyetlen jakuzafilm.

Nem csak a rendező, hanem a főszereplő is meglehetősen érdekes választásnak tűnik. Takaaki Ishibashi japán egyik legismertebb médiaszemélyisége, tv-s műsorvezető, ismert komikus, énekes, és persze alkalmi színész, aki eddig viszont leginkább csak vígjátékokban csillogtathatta meg a tehetségét (mi is láthattuk a Nagy Csapat című amerikai vígjáték 2. és 3. részében). Ehhez képest a filmben egy komor, sztoikus karaktert alakít, aki hiába próbál menekülni előle, a múltja elkerülhetetlenül utoléri.

Leszámolás sorozat kavarja fel az indulatokat a japán alvilágban. Odanaka főnök is megsérül, amikor egy géppisztolyos bérgyilkos szitává lő egy találkozót. Beindulnak a találgatások, vádaskodások, mindenki a nyugati klánokat sejti a háttérben. Shuji, Odanaka főnök jobb keze viszont arra gyanakszik, hogy a családon belül akarja valaki a klánokat egymásnak ugrasztani.
Ezalatt Shoichi, a középkorú ex-jakuza a lábtörlőügynökök szürke és unalmas életét éli. A férfi egykor Odanaka embere volt, de a börtönből való szabadulása után úgy döntött, hogy visszavonul, és békés, hétköznapi életet él feleségével Kiyoko-val (Reiko Takashima – Yakuza Wives, Fekete Angyal). De hiába próbálja titkolni és feledni is egykori életét, az folyamatosan kísérti, főleg Tsuruoka, egy korrupt nyomozó képében, aki rendszeresen felkeresi, és beszámol neki a történésekről.

Shoichi nem kívánja a biztonságos, ám szürke életet feladni, de mégiscsak meglátogatja egykori főnökét a kórházban, sőt, egyszer meg is menti az öregember életét a ráküldött bérgyilkosoktól. Észre sem veszi, hogy régi élete lassan kezdi újra bekebelezni. Már a felesége számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy férje alaposan megváltozott. A férfi újból cigarettázik, a kötözködő utcai huligánokat pépesre veri, az idegesítő kuncsaftot pedig halálosan megfenyegeti. Shuji gyanúja közben beigazolódott: Shimazu, a család egyik kapitánya szövetkezett a rivális család embereivel, hogy a nagyfőnököket likvidálva, ők maguk vehessék majd kézbe az irányítást. Shuji, mielőtt végezne az árulóval, megtudja, hogy ki is az, aki valójában a háttérből irányítja a szálakat. Éppen húga avatóünnepségére tart, amikor egy kocsiból rálőnek, és súlyosan megsebesítik. Utolsó erejével elmondja a szintén az ünnepségen tartózkodó Shoichi-nek az igazi áruló nevét, majd meghal. Innentől már Shoichi feladata a rendrakás és persze a bosszúállás is.

Akimoto mondhatni nulla tapasztalattal egy igazi régi vágású, kemény és stílusos gengszterfilmet készített. Már a nyitójelenet is szenzációs. Egy kapafogú, sánta férfi bejut az étterem konyhájába, ahol magára ölt egy búvárruhát, és az étterem különtermének óriási akváriumába ereszkedve szórja a halált a teremben lévőkre. Miike-i megoldás, mondhatnánk. De hasonlón tetszetős ötletek később is felbukkannak.

A film nem csak akciófilm, jelentős hangsúlyt fektet a főbb karakterek lelkivilágának bemutatására is. Shoichi jelleme talán a legérdekesebb. Kapcsolata a feleségével a legkevésbé sem nevezhető idillinek. Egymástól elhidegülten, de mégis szerelemben élnek. A férfi furcsa viselkedése is azt sugallja, hogy ez a „salaryman” életvitel a legkevésbé sem jelent számára boldogságot. Sokáig próbál ellenállni a kísértésnek, de ahogy a kissé Columbo-ra emlékeztető nyomozó Tsuruoka is megemlíti a blog és a jakuza lét örökérvényű mottóját: „ha valaki egyszer jakuza volt, az mindig jakuza marad”.

A fiatal Shuji viszont ambiciózus és idealista jakuza, aki elmondása szerint csak a jakuza életet ismeri, bár kishúga boldogsága számára mindennél fontosabb. Az ő és Shoichi sorsa végül furcsa módon ér össze. A tragédia úgy hozza, hogy amit Shuji elkezdett, azt végül Shoichi fejezi be.

A film utolsó fél órája számos meglepetést tartogat. Ekkor mintha csak John Woo ült volna bele a rendezői székbe. A végső leszámolás során lassításokkal teli fegyver-balettet láthatunk, ami néhol megmosolyogtatóan b-filmes hatást kelt, de kétségtelenül sokként éri a nézőt. Az addigi melankolikus alaphangulat hirtelen megszűnik, és a film egy magas fordulatszámon pörgő akcióorgiába csap át, ami során Shoichi Terminátorként pucol ki egy golfklubot. (Még külsőleg is hasonlít, lásd a képet.) De az igazán nagy fordulat még a végére tartogatja magát. A film legutolsó jelenete számomra pedig teljesen váratlan és meglepő volt, valahogy így kell filmet csinálni, hogy akkor érje az embert a hideg zuhany, amikor már egyáltalán nem is számítana rá.

Kisebb-nagyobb hibái ellenére is egy nagyszerű újkori jakuzafilmmel van dolgunk, ami ugyanakkor számos értéket megőrzött a régi korok klasszikus japán jakuza- és hongkongi akciófilmes hagyományaiból is, ezeknek, a fordulatos forgatókönyvnek, és a visszafogott, de ezáltal mégis rendkívül hatásos színészi alakításoknak köszönhetően a Jusei magasan kiemelkedik az olcsó videó piaci tömegtermékek közül.