2014. december 1., hétfő

2014. november 25., kedd

Theater of Life: Hishakaku (1963)

- Jinsei Gekijo: Hishakaku

Rendezte: Tadashi Sawashima

Kaku (Koji Tsuruta) a Kokin csoport tagja szerelmével Otoyóval, a híres gésával éppen boldog közös életüket tervezgetik. De Otoyo nagy bánatára Kaku előtte még önzetlenül felajánlja a Kokin főnökének, hogy részt vesz egy harcban egy rivális klán ellen, annak ellenére, hogy a Kokin főnök ezt egyáltalán nem várja el tőle. A harc után Kaku feladja magát a rendőrségen, és hét év börtönt kap. Odabent a szerelem tartja életben, de amikor két év után kiengedik, kénytelen szembesülni a helyzettel, hogy többszörösen is elárulták. Bent léte alatt ugyanis a Kokin főnökét megölték, a csoport feloszlott, Otoyo pedig egy egykori Kokin taggal, Miyagawával (Ken Takakura) él együtt.


A különböző filmzsánereknél gyakran vita tárgyát képezi, hogy melyik is volt a legelső film, a prototípus, ami elsőként hordozta magán az adott műfaj legfőbb jellemzőit, de ezekre legtöbbször nincs egyértelmű válasz, egyszerűen azért, mert ilyen ős-film általában nem létezik. A jakuzafilmeknél sem beszélhetünk konkrét eredetről, műfajteremtésről, sokkal inkább evolúcióról, átmenetről (lásd: A jakuzafilmek evolúciója című cikkemet), de a ninkyo filmek esetében azért többnyire egyetértés van abban, hogy leginkább a Theater of Life: Hishakaku tekinthető felelősnek a 60-as évek lovagias jakuzafilm-boomjáért. A Koyo Ozaki önéletrajzi ihletésű regényéből készült 63-as feldolgozás sikere ugyanis végleg meggyőzte a filmeseket, miszerint a kifulladt szamurájfilmeket hősies gengsztereposzokra érdemes váltani.


Ozaki sikeres regényéből számos filmadaptáció született, már a jelenleg tárgyaltat megelőzően és követően is. A korábbi verziók azonban még egészen máshova helyezték a hangsúlyt, és inkább a főhős fiatal korára és a kisemberek drámájára koncentrált, a jakuza aspektus ekkor még a háttérbe szorult. A Theater of Life: Hishakaku is elsősorban egy szerelmi melodráma jakuza környezetben, de már minden jellemző ninkyo alapmotívum visszaköszön belőle, a feloldhatatlan giri-ninjo ellentéttől a cselszövő ellenséges klánon át a végső öngyilkos küldetésig bezárólag. Azonban itt még mindig keserű emberi drámák vannak a középpontban, és kevésbé van szó a büszke jakuzaélet és a nemes emberi értékek dicsőítéséről, vagy éppen a vérgejzíres bandaháborúkról. A film szinte még deheroizálja is a jakuza életmódot, hiszen mindvégig azt látjuk, hogy a nemes kötelezettség, a hősies önfeláldozás mit sem ér, ha elveszítjük az életünket, a szabadságunkat, a szerelmünket. Persze az így megtépázott becsület visszaállítására is mégiscsak az önfeláldozás a legjobb módszer.


Hishakaku "elárulása" azonban nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Otoyo és egykori klántársa mondhatni a véletlen furcsa összjátéka során talál egymásra, egyikük sem tudja eleinte, hogy a másik kicsoda. A most riksaként dolgozó Miyagawa büszke jakuza maradt, aki várja a lehetőséget, hogy bosszút álljon és a Kokin család becsületét visszaállíthassa. Otoyo pedig bánatában és kiszolgáltatottságában csak biztonságra vágyik, ezért marad együtt a férfival (aki egyébként szerelme jeléül először megerőszakolta őt). Mikor felfedezik egymás kilétét, mindkettejükre hatalmas szégyen száll, de Hishakaku bármennyire is szenved, megbocsájt nekik. De a Kokint eláruló másik klánnak már ő sem tud.




Kimondottan szépen fényképezett, igényesen rendezett és eljátszott komoly drámáról van szó, ami bár látszólag lassabb és persze visszafogottabb, mint a későbbi ninkyók, de remek története miatt a legkevésbé sem unalmas, sőt. Koji Tsuruta alakítása egészen kiváló, és a későbbi jellemző sztoikus karaktertípusához képest itt kifejezetten "eleven" a játéka, ahogy az itt még csak születőben lévő későbbi ninkyo szupersztár, Ken Takakura (R.I.P.) szerepe is kicsit még más, mint amivel később majd ikonná válik. De a film legmeggyőzőbb alakítását az Otoyót játszó Yoshiko Sakuma tudhatja magáénak. A film a még viszonylag ismeretlen Takakurát és a már valamivel gyakorlottabb Tsurutát egycsapásra a jakuzafilmek elsőszámú legendáivá avatta, a film alapsémája pedig egy fél évtizeden át visszatérő alapvetése lett a jakuzafilmeknek.


Szerelem, árulás, intrika, harc, büszkeség és becsület. A Theater Of Life: Hishakaku egy igazi ninkyo remekmű, ami bár mindenben megfelel a klasszikus értelembe vett ninkyo követelményeknek, mégis több szempontból is rendhagyó, bár ebben az esetben ez igencsak furán hangzik. Kevésbé jakuza-orientált és öncélú, némileg kidolgozottabb, színvonalasabb alkotás, mint a későbbi epigonok többsége. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a finálé, amikor is Hishakaku végső nagy leszámolását már nem láthatjuk, a vége felirat pont a jellegzetes vérfürdőtől kímél meg minket. Így Hishakaku sorsa vagy végzete is homályban marad. 


2013. szeptember 20., péntek

Outrage Beyond (2012)

- Autoreiji Biyondo
- Túl a haragon

Rendezte: Takeshi Kitano

5 év telt el azóta, hogy Kato megölte főnökét, és átvette a Sanno klán vezetését, aminek a hatalma mostanra jelentősen megnőtt, és még a politikában is befolyást tudott szerezni. Néhány alvezér azonban elégedetlen, és az oszakai Hanabishi klán segítségét kérve, összeesküvést szerveznek Kato ellen. Kataoka, a manipulatív rendőr ezt megpróbálja kihasználni arra, hogy szétrobbantsa a Sanno-t, de az összeesküvést elárulják, és ő is gyanúba keveredik. Ekkor kihozatja a börtönből Otomót (aki mint kiderült, él és virul), és a Sanno elleni bosszúra próbálja rábírni. Otomo inkább nyugalomra vágyik, de hamar kiderül, hogy erre aligha van esélye, miután a Sanno, és különösen az őt eláruló egykori embere, Ishihara nem vár sokat az első merényletkísérlettel. Így Otomo kénytelen felvenni a kesztyűt, amihez társat is kap maga mellé: egykori ellenségét, Kimurát (aki korábban megkéselte őt a börtönben). A két férfi, akiknek egyformán van okuk bosszút állni Katón, végül a Hanabishivel szövetkezve üzen hadat a Sannónak, miközben a háttérben egyre véresebb hatalmi harcok veszik kezdetüket.


A kissé rideg és lélektelen Outrage után nehéz volt megértenem, hogy miért is akar Kitano folytatást csinálni neki, pláne, hogy a története is kerek és lényegében lezártnak tekinthető volt. Bár a film semmiképpen sem volt kudarc, a többség számára mégis enyhe csalódást okozott, és a nem rajongók számára sem jelentett többet egy kőkemény, de átlagos jakuza-film élménynél. Akárhogy is nézzük, lényegében semmi nem indokolta a folytatást.  Kitano mégis megcsinálta, és egy tökéletesen integrált második részt készített.


A véleményezéssel könnyű dolgom van, hiszen lényegében bemásolhatnám ide az első részről írtakat. Az Outrage Beyond ugyanis pont olyan szenvtelen, végletekig lecsupaszított, nihilista jakuza-eposz, mint az elődje. Ugyanolyan száraz, olykor komplikált és nehezen követhető történetet kapunk, ugyanolyan minimalista zene és stílus jellemzi, mint az első filmet, vagyis Kitano nem változtatott a recepten, és ezt a következetességet most már mindenképpen pozitívumként éltem meg. Ez Kitano új stílusa, vagyis hogy a filmjének sincs igazán stílusa.


A folytatás története azért egy hajszállal talán mégis átgondoltabb lett, ezúttal van egyfajta szerkezete is, szemben az első film egymás után pakolt random jakuza-leszámolásaival, és bizonyos karakterek is jobban ki lettek bontva a korábbinál, bár még mindig messze vagyunk attól, hogy bárkit is szimpátiával illethessünk, de ez egyébként is aligha lehetett szándéka a filmnek vagy a rendezőnek. Konkrét főszereplő továbbra sincs, de Otomo karaktere ezúttal nagyobb reflektorfényt kap, és Kataoka motivációi is egyre világosabbá váltak, de a szereplők többsége (hasonlóan a Yakuza Papers szériához) csak "átmeneti látogató" a történetben, aki idő előtt, és általában nem túl dicső halállal távozik az élők sorából és így a filmből is. A rosszarcú, nagyhangú és indulatos gengszterek mellől pedig továbbra is hiányoznak a külsősök, a civilek, és női mellékszereplő is csak épp, hogy elvétve akad. Ez itt a modernkori jakuzák legbelső világa.



Valamivel talán kevesebb lett az öncélú brutalitás, és némileg több az emlékezetes momentum, és összességében egy fokkal érettebb és szórakoztatóbb mozi lett az elődjénél, de az Outrage Beyond így is főként azoknak való mozi, akik az elsőt is tudták élvezni, de szeretni azonban valószínűleg ezt is nehéz lesz. Kitano keményvonalas jakuzamozija elsősorban a műfajt értőknek szól, azoknak akik tudnak értékelni olyanokat, amiket a laikus nem vesz észre, vagy esetleg talán még zavarja is. Az Outrage nem hollywoodi mintára és nem is a japán filmes hagyományokat követve készült, mégis leginkább a már említett Jingi Naki Tatakai szériához (=Yakuza Papers) lehetne a leginkább mérni. A rengeteg szereplő, a szövevényes történet, a túlzó, sőt olykor paródiába is hajló brutalitás egyértelműen Fukasaku hatását tükrözik, de Kitano már azt a nyers és letisztított stílust is tovább pucolta, ő már a maradék tradícióktól, becsülettől, kötelességtudattól is megfosztja szereplőit, ahogyan a filmjét pedig az egyéni stílusjegyektől.


A rendező azóta már bejelentette, hogy trilógiának szánja az Outrage-et, és most már kétségünk sem lehet affelől, hogy mit várhatunk a záró darabtól. A trilógia eddigi két filmje lehet, hogy nehezen fogyasztható, de kétségtelen, hogy Kitano korábbi melankolikus-jakuzafilmjei, bolondos komédiái és zavaros művészfilmjei után egy új stílust, egy új fajta filmes típust mutatott be, aminek legkevesebb az ínséges időket átélő jakuzafilm rajongók mindenképpen tudnak örülni. Köztük én.

A sorozat további részei:


2012. július 28., szombat

CONFESSIONS OF A DOG (2006)

Rendezte: Gen Takahashi

"In Japan, there are two things, you should never try to oppose. The emperor and the police."

Jelen film aligha nevezhető jakuzafilmnek, lévén jakuzák nem is szerepelnek benne, de mégis úgy gondolom, hogy helye van ezen a blogon. A szervezett bűnözés ugyanis nem feltétlenül a gengszterek privilégiuma, olykor akár a rendőrség is lehet a törvény sötét oldalán. Erről a témáról már nem egy film készült csak Amerikában, de meg merem kockáztatni, hogy a Confessions of a Dognál őszintébben és keményebben megfogalmazott vádirat még aligha volt látható filmen.


Takahashi filmje csak nehezen jutott el a nézőkhöz, és bár azt hihetnénk, hogy erre a film kényes témája szolgáltatott okot, valójában egyszerű töketlenkedés állt a háttérben. (A producerek nem szabtak határidőt a megjelenésre, úgy látszik, nem hiányzott nekik annyira a pénzük, és a rendező sem kapkodta el a bemutatást. Az angol nyelvű DVD kiadáson azért a jól eladhatóság jegyében mindenesetre ott virít a hatásvadász, ám de nem igaz "Japánban betiltva" szöveg.) Így aztán csak közel négy év múlva jutott el a forgalmazásig a film, de a DVD megjelenés mellett akkor is csak mindössze néhány vetítésre került sor Japánban. De még a várható botrány is elmaradt, a közönség és a rendőrség ugyanis egyszerűen nem törődött a filmmel. Az ugyanis veszélytelen volt. A rendőrségi korrupció és a köztisztviselők visszaélései nyílt titoknak számítanak Japánban, vagyis nem leleplezés történt, mindössze szembesítés a nyilvánvalóval. Bár a film sztorija és karakterei fiktívek, Takahashi állítja, hogy a filmben látható dolgok 99%-ban valósak, és azokat saját tapasztalatai, valamint Yu Terasawa nyomozóriporter cikkei alapján írta. (A rendőrség szemében közellenségnek számító Terasawa leleplezései nyomán már közel 100 rendőrt bocsájtottak el.) 



A mackós alkatú, szimpatikus Takeda (Shun Sugata) becsületes közrendőr és szerető férj, aki izgatottan várja első gyermeke születését. Mie főfelügyelő (Gen Idemitsu) felfigyel rá, és előlépteti nyomozóvá, ahol aztán Takeda rövidesen sikeres karriert fut be. Amikor Mie arra kéri, hogy intézzen el neki néhány kisebb, nem teljesen legális ügyet, ő vonakodva ugyan, de megteszi, abban a hitben, hogy ezzel is a törvényt szolgálja. A főfelügyelő látva, hogy egy jól irányítható, megbízható és szófogadó emberre tett szert, fokozatosan egyre kétesebb ügyekbe vonja be Takedát, amiket a férfi továbbra is vonakodva ugyan, de mégis szó nélkül hajt végre, hiszen ahogy kollégái gyakran mondják neki, ők mind egy nagy család tagjai, és persze az sem utolsó szempont, hogy így a zsebbe is több jut. Az idő múlásával aztán Takeda egyre mélyebbre kerül a mocsokba.



Öt évvel később pedig már egy másik Takedát látunk, egy mocskos zsarut, aki székkel veri el a kihallgatószobában a bűnözőt, családjától elhidegülve kiskorú szeretőt tart, cigarettán és kávén él, a felsőbb utasításokat pedig immáron lelkiismeret furdalás nélkül hajtja végre. Eközben a korábban sikertelen leleplező kampányt folytató, a sok aljasságtól megundorodott önjelölt oknyomozó páros, Kitamura és Kusama (Kunihiko Ida, Junichi Kawamoto) a koreai maffiától olyan információkhoz jut, amivel végre kiboríthatják a bilit. Tudva, hogy a rendőrség markában tartott japán sajtó csak eltussolná ezt is, ezért a külföldi sajtó képviselőihez fordulnak. A főfelügyelő megszimatolva a bajt, azonnal bűnbakot keres, aki majd elviszi a készülődő balhét. A kézenfekvő választás pedig Takeda, aki még ekkor is szó nélkül dugja a fejét a hurokba.



A Confessions Of A Dog a rendőrségről és sajtóról egyaránt leveszi a keresztvizet. A film és Takahashi szerint Japánban a rendőrség és a sajtó remek összhangban dolgozik egymással. Minden ügy lezárása után a rendőrség kiadja a rendszerint szépen kikozmetikázott nyilatkozatot, amit az újságírók ezután kérdések nélkül szépen megírnak és leközölnek. Mindenki jól jár, az újságok rendszeres témát kapnak, a rendőrség pedig fürdik a hamis dícsfényben. De ez csak a felszín, alatta azonban minden rohadt. A zsaruk visszaélve hatalmukkal, összejátszanak a hazai és külföldi bűnszervezetekkel, drogot árulnak, fegyvert csempésznek, politikusokat, bírókat zsarolnak, vagy éppen elkennek nekik kényes ügyeket, és persze korrumpálnak mindenkit, akit csak az érdekük megkívánja.



A "rendőrbűnözés" párhuzamosan zajlik nagyban, a felsőbb vezetők körében, és kicsiben az utcán is. Míg Mie főfelügyelő államilag biztosított hatalma a legerősebb jakuzaklánok főnökeinél is nagyobb, és ezáltal kénye-kedve szerint sakkfigurákként mozgathat bárkit, addig az utcaszinten a kis kobanban (Japánszerte megtalálható mini utcai rendőrőrsök) posztoló egyenruhások közül az egyik pl. kemény drogos, a befolyásos apuka rendőr fiacskája eleinte még szófogadó mintarendőr, de később a többiek hatására előbújik valódi énje, és az iskolából magával hozott frusztrációit viperával vezeti le az utcai suhancokon, majd követel tőlük még havi apanázst is a verés után. Mindeközben az öregek viccelődve mesélik neki, hogyan lehet az egyenruha és a törvények mögé bújva nőket zaklatni és megerőszakolni. Ezekből az utcai rendőrökből válogatnak aztán be újabb, megbízhatóan romlott embereket a nyomozók közé.



Takeda a film központi alakja a film során hármas átalakuláson megy keresztül. A film eleji szerethető és szimpatikus figurából később egy, a korrupt rendszerbe tökéletesen beilleszkedett hűséges "eb" lesz, egy elintéző ember, akiből már eltűnt a kétség és az aggodalom. Végül pedig egy megtört, reményvesztett, saját szégyenérzete által fojtogatott emberként áll a bíróság elé, miközben a felette lévők neki köszönhetően érintetlenek maradnak. Takeda szája csak a legutolsó percben nyílna szólásra, de tesznek róla, hogy ezt már ne hallja senki. (Nem elég, hogy a bíró és az ügyvéd is Mie zsebében van, még a teljes sajtót is kizárják a tárgyalásról.) A film utolsó 10 perce a leghatásosabb jelenet, amikor is Takeda a börtönrácsok mögül a "negyedik falon" át kiszólva egy zaklatott monológban összefoglalja nekünk, nézőknek az eddigieket, és ez a társadalommal való szembesítés Takeda önmeghasonulása és lelki felszabadulása is egyben.


Shun Sugata nem véletlenül a kedvenc kortárs japán színészem. (Előszeretettel hívom Tomisaburo Wakayama modern reinkarnációjának, bár Ken Takakura sztoikussága is ugyanúgy felfedezhető benne, de az előbbihez akár külsőleg is hasonlíthatjuk.) Rendkívül intenzív és meggyőző alakítása sikeresen tesz minket még empatikusabbá a figurával, a filmet pedig reálisabbá, és hitelesebbé teszi. Szerényebb képességű színésszel a film valószínűleg fele ilyen jól sem működött volna. (Nagy szüksége lenne most Japánnak hozzá hasonló színészekre, és persze nekem is.)


A Confessions Of A Dog egy független alkotás, mely kevés pénzből készült és videóra forgott, ami ugyan meg is látszik rajta, de ez esetben mindez még az előnyére is válik, a nyers képi világ ugyanis ugyanúgy erősíti a dokumentarista jelleget, mint a minimális (de jól időzített) zene és stíluseszköz használat, még ha valakinek talán kicsit száraznak is tűnhet emiatt a film. A bemutatása idején a film hossza szintén sokakat elriasztott a moziból, és annak ellenére, hogy a 195 perc szinte egyáltalán nem is tartalmaz akciót, mégis az elsőtől az utolsó percig abszolút mértékben lebilincseli a néző figyelmét, a 3 óra feletti játékidő egyetlen felesleges képkockát sem tartalmaz, minden perce azt a célt szolgálja, hogy a néző ne csak felületes külső szemlélő legyen, hanem hogy szereplők lelkének-, illetve a romlottság legmélyébe láthasson.


Persze nehéz ezt a filmet ilyen földrajzi és kulturális távolságból igazságosan megítélni, de az kétségtelen, hogy Takahashi nagyon ijesztő és aggasztó képet fest a japán rendőrség viselt dolgairól, és az emberek passzívitása kapcsán a társadalmuk tökéletlenségéről is. Nem vérrel és brutalitással sokkol, hanem a felismeréssel, hogy milyen könnyen vissza is lehet élni azzal a hatalommal és bizalommal, amit az adófizetőktől kaptak azok a hivatalos szervek, akiknek a dolga pont hogy az lenne, hogy az ehhez hasonló bűnöket felszámolja. És attól, hogy tudjuk, ez nem csak egy elképzelt és eltúlozva bemutatott eshetőség, hanem (állítólag) a jelenben is zajló, és a társadalom által közönnyel fogadott és megtűrt jelenség, csak még felkavaróbb lesz az élmény. Pedig mindenki tudja, hogy ez nem japán jellegzetesség, nekünk magyaroknak pont az utóbbi hetek hasonló botrányai (rendőri vezetők letartoztatása, drogos helyek védelme) adtak keserű aktualitást a filmnek. Takahashi a filmet figyelemfelhívásnak szánta, eszköznek, hogy megpróbálja elindítani a változást hazájában. A sors iróniája, hogy pont a japánok nem nézték meg.

2012. május 5., szombat

Tokyo Drifter (1966)

- Tokyo Nagaremono

R.. Seijun Suzuki

Seijun Suzuki, Japán egyik legexcentrikusabb rendezője a korábbi olcsó, másodvonalbeli akció- és jakuzafilmjei után, a 60-as években kezdte megtalálni igazi hangját, stílusát. A Nikkatsu stúdió, amely akkoriban kifejezetten a fiataloknak szánt szórakoztató zsánerfilmekre szakosodott, többször is figyelmeztette Suzukit, hogy fogja vissza magát, és a vizuális bohóckodások helyett inkább közérthető filmeket készítsen. A Tokyo Drifter esetében kimondottan az volt a feladata, hogy csináljon sztárt az akkor még ismeretlen Tetsuya Watariból. Suzuki, hogy megpróbáljon enyhíteni a stúdió és a közte lévő feszültségen, megnyirbálta kicsit a költségvetést, aminek a stúdió természetesen örült, annak viszont már kevésbé, hogy mivel a szűkebb büdzsé miatt Suzukinak és stábjának új világosítási és operatőri technikákat, módszereket kellett kitalálniuk, ennek köszönhetően a film látványvilága még puritánabb, még sajátosabb, ezáltal pedig még szürreálisabb lett.



Kurata főnök (Ryuji Kita) feloszlatta a családot, hogy ezentúl tisztességes üzletemberként éljen tovább, és vele együtt korábbi jobbkeze, Főnix Tetsuya (Tetsuya Watari) is visszavonulni készül. Otsuka főnök ezt megpróbálja kihasználni, és szemet vet Kurata új ingatlanjára és magára Tetsuyára is. De Tetsuya visszautasítja őt, ami után Otsuka megpróbálja megöletni. Hogy enyhítsen a bajba került volt főnökére nehezedő nyomáson, Tetsuya jobbnak látja, ha elhagyja Tokiót (és a barátnőjét, Chiharut is (Chieko Matsubara)). Csavargóvá válik, és járja a vidéket, de Otsuka bérgyilkosa folyton a nyomában van. Miután egykori főnöke, Kurata elárulja őt, Tetsuya visszatér Tokióba, hogy pontot tegyen az ügy végére.




A Tokyo Drifter története valójában említésre sem méltó, egy egyszerű sablon sztori, amiben nincsen igazán súlya sem a cselekménynek, sem pedig a karaktereknek, ráadásul eléggé inkoherens is, mintha tudatosan össze akarná zavarni a nézőt. (Például a Tetsu(ya) után küldött bérgyilkos neve is Tetsu, és sokszor nem egyértelmű, hogy éppen kiről is van szó.) Ugyanakkor valamennyire előremutató is, hiszen a ninkyo filmek népszerűségének csúcspontján Suzuki mellőzi a tradíciókat, a giri/ninjo ambivalenciát, lovagiasságot, helyette deheroizált karaktereket vonultat fel, akik számára a becsület és büszkeség semmit sem jelent, ellenben gyorsan előkapják a fegyvert, ha kell. Ezek a minták később a jitsuroku filmek sajátosságai lesznek.



Suzuki az ezt megelőző jakuzafilmjeiben még visszafogottabban használta ezt az azóta már a fő kézjegyének számító jellegzetes színfestést, leginkább csak bizonyos jelenetek "feldobására", a Tokyo Drifter esetében viszont már szinte erre építi fel a filmet, néhol szimbolikus jelentést adva a színeknek, de többnyire mégis csak öncélúan, a stílus és a hangulat kedvéért használva. Ez a "színkód rendszer" egyébként végigkíséri a filmet, a díszletektől, a tárgyakon át a szereplők öltönyéig mindenhol megjelenik. De Suzuki a színeken túl előszeretettel használ hatalmas belső tereket, széles plánokat, szokatlan perspektívákat, kontrasztos színeket, noiros világításokat, ezzel egy impozáns képregényes esztétikát hozva létre. Kurata irodája például egy ókori római csarnokra emlékeztet, a jazzklub pedig, ahol a film kulcsjelenete is zajlik, olyan, mint valami múzeum, vagy egy posztmodern színház. A film elején még sárga, majd a végső jelenetben már hófehér színű terem (azonos színű, ezért a háttérbe olvadó) absztrakt műalkotásszerű díszletei között folyó pisztolypárbaj olyan hatást kelt, mintha csak egy színházi előadást látnánk. Ezek a tetszetős, hangulatos, de kicsit nehezen dekódolható szándékú megoldások uralják a filmet, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk belefeledkezni az egyébként gyors ritmusú, de nem túl érdekes cselekménybe is.




A Tokyo Drifter egy hiper-stílusos, melankolikus hangulatú, noir és western hatásokat mutató nihilista jakuzafilm, ahol a látványos vizuál-orgia jelentősen felülírja a valós tartalmat. Néhol egészen zavarba ejtő (pl. a burleszkszerű tömegverekedés, mely láthatóan gúnyt űz az amerikaiakból), máskor érzelmes (a Chiharutól való elszakadás), olykor pedig csak egyszerűen látványos és hatásos (az izgalmasan fényképezett akciójelenetek). A film emblematikus főcímdala pedig a film végére akaratlanul is befészkeli magát az ember agyába, hogy aztán hamarosan azon kapja magát, hogy önkéntelenül is fütyörészi, ahogy egy tokiói csavargó. (A Watari által énekelt dalnak számos feldolgozása született, Meiko Kaji verziójától egészen a szerintem legjobban sikerült punkrock feldolgozásig.)




A Nikkatsu főnökeinek türelme a mester fő művének számító kultikus Branded To Killt (1967) követően fogyott el, amikor is megelégelve az extravagáns rendező vizuális ámokfutásait, 10 évre feketelistára tették, véget vetve ezzel a nagyszerű direktor aranykorának. Suzukit szokás a japán Godardnak is hívni, így aztán nem is meglepő, hogy a Tokyo Drifter, hasonlóan a rendező ebben az időszakban készült többi filmjéhez, avantgárd jellege, sajátos 60-as évekbeli "jazzy" látvány és hangulatvilága okán, elsősorban művészfilmes közegekben talált magának tisztelőket, ugyanakkor úgy általában a japán filmek és jakuzafilmek rajongói körében is joggal elismert és nagyra tartott alkotás.