2012. május 5.

Tokyo Drifter (1966)

- Tokyo Nagaremono

R.. Seijun Suzuki

Seijun Suzuki, Japán egyik legexcentrikusabb rendezője a korábbi olcsó, másodvonalbeli akció- és jakuzafilmjei után, a 60-as években kezdte megtalálni igazi hangját, stílusát. A Nikkatsu stúdió, amely akkoriban kifejezetten a fiataloknak szánt szórakoztató zsánerfilmekre szakosodott, többször is figyelmeztette Suzukit, hogy fogja vissza magát, és a vizuális bohóckodások helyett inkább közérthető filmeket készítsen. A Tokyo Drifter esetében kimondottan az volt a feladata, hogy csináljon sztárt az akkor még ismeretlen Tetsuya Watariból. Suzuki, hogy megpróbáljon enyhíteni a stúdió és a közte lévő feszültségen, megnyirbálta kicsit a költségvetést, aminek a stúdió természetesen örült, annak viszont már kevésbé, hogy mivel a szűkebb büdzsé miatt Suzukinak és stábjának új világosítási és operatőri technikákat, módszereket kellett kitalálniuk, ennek köszönhetően a film látványvilága még puritánabb, még sajátosabb, ezáltal pedig még szürreálisabb lett.



Kurata főnök (Ryuji Kita) feloszlatta a családot, hogy ezentúl tisztességes üzletemberként éljen tovább, és vele együtt korábbi jobbkeze, Főnix Tetsuya (Tetsuya Watari) is visszavonulni készül. Otsuka főnök ezt megpróbálja kihasználni, és szemet vet Kurata új ingatlanjára és magára Tetsuyára is. De Tetsuya visszautasítja őt, ami után Otsuka megpróbálja megöletni. Hogy enyhítsen a bajba került volt főnökére nehezedő nyomáson, Tetsuya jobbnak látja, ha elhagyja Tokiót (és a barátnőjét, Chiharut is (Chieko Matsubara)). Csavargóvá válik, és járja a vidéket, de Otsuka bérgyilkosa folyton a nyomában van. Miután egykori főnöke, Kurata elárulja őt, Tetsuya visszatér Tokióba, hogy pontot tegyen az ügy végére.




A Tokyo Drifter története valójában említésre sem méltó, egy egyszerű sablon sztori, amiben nincsen igazán súlya sem a cselekménynek, sem pedig a karaktereknek, ráadásul eléggé inkoherens is, mintha tudatosan össze akarná zavarni a nézőt. (Például a Tetsu(ya) után küldött bérgyilkos neve is Tetsu, és sokszor nem egyértelmű, hogy éppen kiről is van szó.) Ugyanakkor valamennyire előremutató is, hiszen a ninkyo filmek népszerűségének csúcspontján Suzuki mellőzi a tradíciókat, a giri/ninjo ambivalenciát, lovagiasságot, helyette deheroizált karaktereket vonultat fel, akik számára a becsület és büszkeség semmit sem jelent, ellenben gyorsan előkapják a fegyvert, ha kell. Ezek a minták később a jitsuroku filmek sajátosságai lesznek.



Suzuki az ezt megelőző jakuzafilmjeiben még visszafogottabban használta ezt az azóta már a fő kézjegyének számító jellegzetes színfestést, leginkább csak bizonyos jelenetek "feldobására", a Tokyo Drifter esetében viszont már szinte erre építi fel a filmet, néhol szimbolikus jelentést adva a színeknek, de többnyire mégis csak öncélúan, a stílus és a hangulat kedvéért használva. Ez a "színkód rendszer" egyébként végigkíséri a filmet, a díszletektől, a tárgyakon át a szereplők öltönyéig mindenhol megjelenik. De Suzuki a színeken túl előszeretettel használ hatalmas belső tereket, széles plánokat, szokatlan perspektívákat, kontrasztos színeket, noiros világításokat, ezzel egy impozáns képregényes esztétikát hozva létre. Kurata irodája például egy ókori római csarnokra emlékeztet, a jazzklub pedig, ahol a film kulcsjelenete is zajlik, olyan, mint valami múzeum, vagy egy posztmodern színház. A film elején még sárga, majd a végső jelenetben már hófehér színű terem (azonos színű, ezért a háttérbe olvadó) absztrakt műalkotásszerű díszletei között folyó pisztolypárbaj olyan hatást kelt, mintha csak egy színházi előadást látnánk. Ezek a tetszetős, hangulatos, de kicsit nehezen dekódolható szándékú megoldások uralják a filmet, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk belefeledkezni az egyébként gyors ritmusú, de nem túl érdekes cselekménybe is.




A Tokyo Drifter egy hiper-stílusos, melankolikus hangulatú, noir és western hatásokat mutató nihilista jakuzafilm, ahol a látványos vizuál-orgia jelentősen felülírja a valós tartalmat. Néhol egészen zavarba ejtő (pl. a burleszkszerű tömegverekedés, mely láthatóan gúnyt űz az amerikaiakból), máskor érzelmes (a Chiharutól való elszakadás), olykor pedig csak egyszerűen látványos és hatásos (az izgalmasan fényképezett akciójelenetek). A film emblematikus főcímdala pedig a film végére akaratlanul is befészkeli magát az ember agyába, hogy aztán hamarosan azon kapja magát, hogy önkéntelenül is fütyörészi, ahogy egy tokiói csavargó. (A Watari által énekelt dalnak számos feldolgozása született, Meiko Kaji verziójától egészen a szerintem legjobban sikerült punkrock feldolgozásig.)




A Nikkatsu főnökeinek türelme a mester fő művének számító kultikus Branded To Killt (1967) követően fogyott el, amikor is megelégelve az extravagáns rendező vizuális ámokfutásait, 10 évre feketelistára tették, véget vetve ezzel a nagyszerű direktor aranykorának. Suzukit szokás a japán Godardnak is hívni, így aztán nem is meglepő, hogy a Tokyo Drifter, hasonlóan a rendező ebben az időszakban készült többi filmjéhez, avantgárd jellege, sajátos 60-as évekbeli "jazzy" látvány és hangulatvilága okán, elsősorban művészfilmes közegekben talált magának tisztelőket, ugyanakkor úgy általában a japán filmek és jakuzafilmek rajongói körében is joggal elismert és nagyra tartott alkotás.