THE LEGEND OF ANDO FAMILY - THE ROAD TO HELL (2001)

Rendezte: Takeshi Miyasaka

Az egykori jakuzafőnökből színésszé lett Noboru Ando időnként íróként, illetve tanácsadóként is közreműködött bizonyos filmekben. Egykori családja, az Ando-gumi története már többször is filmre került (volt, amelyikben Ando saját magát alakította), de ezek legtöbbje valójában csak valós élményeken alapuló, de alapjában véve fiktív történetek voltak. (Ráadásul nem csak jakuzafilmek, de erotikus pinku-eigák is készültek Ando „élményei” alapján!) Mint ahogyan a The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell is, mely szintén az egykori oyabun bábáskodása mellett és feltehetően vigyázó szemei előtt lett forgatva, bár azt most is kétlem, hogy a filmnek kifejezetten magas lenne a valóságtartalma.

Genji Sokabe 15 évet kapott, amiért megölte a Rendo csoport fejét, ezzel hatalomra segítve saját közvetlen főnökét, Hino-t. Szabadulása után a férfi csak szórakozik, és balhéból-balhéba keveri magát. Egyszer azonban túl messzire megy, amivel sikerül felbosszantania a Fudoji családot. Főnökei megpróbálják a dolgot elsimítani, de Genji ezek után sem fér a bőrébe, és csak tovább súlyosbítja a helyzetet, amikor a bocsánatkérés helyett rálő a Fudoji embereire. Ezzel az akciójával a háború szélére sodorja a saját klánját, Hino főnök pedig megparancsolja Genji-nek, hogy húzza meg magát valahol, amíg a konfliktus nem rendeződik. A tárgyalások végül sikerrel járnak, így újra szent a béke a két család között, ám Genji jóvoltából ez ismét nem tart sokáig. A forrófejű jakuza ekkor már a saját klánja számára is kezd egyre kellemetlenebbé válni.

Elsőre talán hagyományos „megvadult jakuza az egész világ ellen” történetnek tűnik, de Genji Sokabe karaktere jóval bonyolultabb és sokrétűbb, mint a hasonló filmek főhősei. Ő egy tragikus figura, akinek a viselkedésére nem is olyan könnyű magyarázatot találni, és annyival sem lehet elintézni, hogy mindent a börtönben eltöltött évek számlájára írunk. Genji érdekes átalakuláson megy keresztül a film során. A Fudoji család haragját például azzal vívja ki, hogy kb. 3 másodperc alatt kirabol egy a Fudoji érdekeltségbe tartozó szerencsejáték-barlangot, majd teljesen kivetkőzve önmagából, egy szórakozóhelyen nyilvánosan szétszórja a pénzt, levizeli a vendégeket, és az este megkoronázásaképpen, mindenki szeme láttára magáévá teszi csinos nőismerősét. A későbbiekben ez a vadállatiasság aztán alábbhagy, és egy flegma, életunt figurává válik, akit mintha már semmi nem érdekelne a világon. Egész végig saját maga alatt vágja a fát, a film során pedig fokozatosan egyre mélyebbre süllyed saját poklában, hogy aztán a legvégére már egy teljesen irányíthatatlan, pusztitó démonná váljon.

Renitens viselkedésének oka talán abban keresendő, hogy Genji egy régimódi jakuza, aki abban az időben került börtönbe, amikor az ügyeket még főleg fegyverrel intézték, így nehezen veszi tudomásul az új és fiatalabb vezetés által előnyösebbnek tartott tárgyalásos módszereket. Manapság már minden a pénz körül zajlik, őt viszont nem érdekli a pénz. Ő abban hisz, hogy akinél az erő, annál a hatalom. Nem igazán találja a helyét ebben az újfajta rendszerben, a büszkesége pedig nem engedi, hogy bárki előtt is megalázkodjon. Egyetlen ember érdemli csak meg a tiszteletét, ő pedig nem más, mint Hino főnök, aki amolyan apafigura is a számára. Kettejük között különös, kivülről nehezen érthető kötelék van. Ez az önfejűség azonban áldozatokat is követel. Genji öreg barátját például a férfi nyomában lévő gengszterek korházba juttatják, amiért az nem volt hajlandó felfedni annak rejtekhelyét. Ez természetesen csak olaj volt a tűzre, hiszen ezekután a felbőszült Genji rettenetes mészárlást visz végbe a Fudoji főhadiszállásán, tovább súlyosbítva a kialakult helyzetet. A bujkálás alatt pedig unalmában módszeres önpusztításba kezd, amikor is rászokik a kábítószerre. Barátnője (akit egészen odáig csak egyszerű szextárgyként kezelt) még éppen az utolsó pillanatban menti meg az addigra már kis híján teljesen ronccsá vált férfit. Ám később ez az odaadó szerelem is a hajtóvadászat áldozatául esik, ami után Genji már tényleg veszélyes fegyverré válik.

A főszerepben látható, koreai származású rocksztár Hakuryu, elsősorban Kitano és Miike filmjeiből lehet ismerős, ahol általában a Genji-éhez hasonló, egykedvű karaktereket alakít. Játéka most is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Hino főnököt pedig egy igazi legenda, Hiroki Matsukata személyesíti meg, aki talán az egyetlen olyan még élő színész, aki a ninkyo és a jitsuroku filmek után, a kortárs jakuzafilmekben is rendszeresen bebizonyíthatja, hogy nem véletlenül ő a műfaj egyik legnagyobb alakja. Kisebb cameo szintű szereplés erejéig még Hisao Maki is megjelenik, akiről a későbbiekben még gyakran lesz szó. (Róla egyelőre csak annyit, hogy egy igazi polihisztor, aki mangákat ír, filmekben játszik és rendez, mellesleg Miike egyik mentora és egykori karatetanára.)

A The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell egy szomorkás hangulatú, akciódús jakuzafilm, melynek története kellően fordulatos ugyan, ám egy kissé talán kiszámítható. De a nagyszerűen eltalált keserédes hangulat, az ebben nem kis szerepet játszó fantasztikus zene, az érdekes karakterek, valamint a kiváló színészi alakítások okán azonban még így is kiemelkedik az átlag modern jakuzafilmek sorából.

STREET MOBSTER (1972)

Gendai Yakuza: Hito-kiri Yota
Modern Yakuza: Outlaw Killer
Modern Yakuza: Shameless Human Sacrifice

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Once a dog learns the taste of defeat, it never bites again."

A jitsuroku megszületése igazából csak formailag köthető a Yakuza Papers sorozathoz, az első igazán új felfogású jakuza-eiga kétségkívül a Gendai Yakuza (Modern Yakuza) széria hatodik, és egyben legutolsó darabja, a Street Mobster. Kinji Fukasaku rendező korai jakuzafilmjei már több szempontból is (főleg az erőszak terén) előremutatóak voltak, de az olyan alkotások, mint a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog többé-kevésbé még mindig a ninkyo-stílus keretein belül maradtak. Az 1972-es Street Mobster nem más, mint az a bizonyos hiányzó láncszem a jakuzafilmek fejlődéstörténetében. A tökéletes átmenet a régi és az új stílus között. Itt már nyoma sincs a giri/ninjo dilemmának, a főhős már nem egy visszafogott, romantikus hős, aki a régi értékek alapján igyekszik irányítani saját és a klánja életét, a "tisztelet" és a "becsület" szavak pedig többé már nem jelentenek semmit.

Okita (Bunta Sugawara) nagyszájú, öntörvényű utcai bandita, aki csapatával együtt szerencsejátékkal, verekedésekkel, valamint nők megerőszakolásával tölti mindennapjait. Miután egy alkalommal késsel vesz elégtételt az őket zaklató Takigawa klán jakuzáin, alkalma nyílik belülről is megismerkednie a japán börtönviszonyokkal. Szabadulása után felkeresi egy Kizaki (Asao Koike) nevű egykori jakuza, és felajánlja Okita-nak, hogy segít neki összehozni egy saját bandát, amivel aztán önálló balhéba kezdhetnének. Kizaki terve egyszerű és világos: A Takigawa klán félve a rendőrségtől, ma már egy legitim szervezet látszatát próbálja kelteni. Ezért ha megtámadják a Takigawa érdekeltségeit, akkor azok nem mernek majd komolyan visszavágni. Így hát Okita és társai nekiállnak szétverni néhány a Takigawa kezében lévő szórakozóhelyet, ám a jakuzák ezt természetesen nem nézik jó szemmel. Amikor Okita megsérül és a csapat szorult helyzetbe kerül, csak a Yato klánnal való szövetség segíthetne rajtuk. Bár Okita hevesen tiltakozik az elkötelezettség ellen, végül mégiscsak kénytelen hűséget fogadni a Yato klánnak, majd pedig békét kötni a Takigawa klánnal. A helyzet rendeződésével Okita igazi nagymenő jakuza lesz. De hiába a jól jövedelmező szerencsejáték és az aranyélet, a béke törékeny dolog. Okita továbbra sem bír magával, és ezzel nemcsak a Takigawa-val szövetséges, nagyhatalmú Saiei klán haragját hozza a saját fejükre, de még Yato (Noboru Ando) és Kizaki támogatását is elveszíti. Okita a maradék embereivel egy olyan reménytelen városi gerillaháborúba kezd, amit nem nyerhet meg.

Az isteni Bunta Sugawara a jitsuroku filmek legemblematikusabb alakja. Pontosan az ellentéte a Ken Takakura által addig képviselt klasszikus, erkölcsileg alig-alig fedhető jakuza figurájának. Míg utóbbi a megfontolt, és alapvetően pozitív emberi értékekkel felruházott lovagias hős, addig a Bunta által életre keltett indulatos, robbanékony, agresszív és erőszakos gengszter a tökéletes antihős mintaképe. Indulatos és öntörvényű jakuzákat ugyan már korábbi filmekben is láthattunk (pl. Yukio Mishima az 1960-as Afraid To Die-ban), de azokban a film végére legtöbbször bekövetkezik az erkölcsi megtisztulás is, míg a jitsuroku filmek főhőseinek jelleme már kevésbé radikálisan változik. Sugawara pályáját ebben az időben többnyire az ilyen, és ehhez hasonló karakterek jellemezték, ami elsősorban markáns arcának, és persze kiváló színészi játékának is köszönhető. A Street Mobster főszerepében egyenesen lubickol, Okita karaktere szinte a személyére lett szabva.

Isamu Okita már a háború utáni feketepiac-generáció tagja. Sanyarú sorsáért nem csak az alkoholista anyával (illetve pont hogy nélküle) töltött keserű gyermekkor tehető felelőssé. Okita maga is bevallja a film elején, hogy már a születési dátuma elég rossz ómen volt, mivel pont a háború elvesztésének napján látta meg a felkelő napot, és szerinte ennek köszönhetően lett egy született vesztes. Az utcán nevelkedett suhancot csak a balhé élteti, semmilyen célja sincs az életben. Már a börtönből szabadulva is azonnal balhéba keveredik, és míg ő maga a megtestesült arrogancia, addig ugyanezt másoktól egyáltalán nem képes elviselni. A film elején egy nyilvános fürdőből szó szerinti vérfürdőt csinál, mikor az őt korábban megalázó jakuzákra tör. Ez a fajta zabolázatlanság segíti végül hatalomhoz, majd ugyanez okozza a vesztét is. Okita olyan, mint az elszabadult shinkansen (japán gyorsvasút), irányíthatatlan és megállíthatatlan. Mindössze egyvalaki van, aki képes valamelyest (még ha rövid időre is) befékezni ezt a robogó gyorsvonatot: egy Kimiyo nevű prostituált (a hihetetlenül szexi Mayumi Nagisa által megformálva), akihez Okita-t igencsak sajátos kapcsolat fűzi. A lányt korábban a férfi megerőszakolta, majd ennek hatására lett belőle örömlány. Amikor később összetalálkozik a börtönből frissen szabadult és természetesen türelmetlenül kanos Okita-val, Kimiyo először még késsel támad rá, majd furcsa módon később a szeretője lesz. Okita lelkiismerete talán itt szólal meg egyedül, és bár titkolja, de valahol erős bűntudat gyötri amiatt, amit korábban a lánnyal tett. A férfi persze közel sem tekinthető a hűség szobrának, és ezt a féltékeny Kimiyo nehezen viseli. (Egy alkalommal például késsel csúnyítja el Okita aktuális partnernőjének arcát.) Mindezek ellenére is a legvégsőkig kitart nehéz természetű szerelme mellett.

Noboru Ando ismét a sziklaarcú jakuzafőnök szerepében tündököl, bár igazából más szerepet ugye nem is nagyon látni tőle. A Street Mobster-ben már valamivel nagyobb teret kapott a játéka, és így igazából a film másik igazán érdekes karaktere lett. Yato is egy amolyan a legalitás fedezékébe bújt keresztapa. A sors csak véletlenül sodorja az útjába Okita-t, aki éppen a Takigawa jakuzák elől menekülve fut be a Yato főhadiszállásra. Yato főnök pedig a Takigawa klán nemtetszését kiváltva, védelmébe veszi a menekülő huligánokat, majd később, mikor úgy alakul, akkor pedig a szárnyai alá is veszi őket. Yato ugyanis fiatalkori önmagát látja a kezelhetetlen és vad Okita-ban, ezért hajlandó segíteni nekik. Az utolsó pillanatig kitart patronáltja mellett, még bocsánatkérésre (yubitsume) is hajlandó a Takigawa/Saiei főnököknél. De Okita felelőtlen viselkedése végül odáig fajul, hogy már Yato sem tudja megmenteni őt.

Fukasaku igazán szélsőségesre formálta Okita figuráját (hasonló karaktert láthatunk majd Fukasaku másik nagy klasszikusában, a Graveyard Of Honor-ban is), ezért aztán a film kimondottan véres és erőszakos lett, de szerencsére a történet nem látta ennek kárát, rendesen kidolgozott, izgalmas sztori, a felemelkedés/bukás témájának egy újszerű vizsgálata. A dokumentarista filmes eszközök már szinte kivétel nélkül jelen vannak, így a kézikamerás felvételek, Okita saját narrációja és a kimerevített képek is megtalálhatóak, ellenben a feliratozás most hiányzik.

A Street Mobster volt az első Fukasaku film, amiben Sugawara már abszolút főszerepet játszott, majd ezt követően egy hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolat vette kezdetét, amelynek köszönhetően Sugawara lett az elsőszámú jitsuroku jakuzafilm szupersztár, Fukasaku pedig egy élvonalbeli sztárrendezővé magasztalódott. A Street Mobster nem véletlenül a kedvenc Fukasaku filmem. Zseniális főszereplő, kiváló támogató színészek, iszonyatos tempó, hangulatos képi megoldások, remek zene és persze a tomboló brutalitás, valamint egy katartikus befejezés. Kevésbé eposzi, sokkal inkább akció-orientáltabb alkotás, de minden pillanata lenyűgöző, Bunta Sugawara pedig élete talán legerőteljesebb alakítását nyújtja. Nemcsak a jakuzafilmek egyik legnagyobb klasszikusa, de minden gengszterfilmek egyik legnagyszerűbbike is.

A sorozat részei:

Modern Yakuza 1/6: Law Of The Shameless (1969)
Modern Yakuza 2/6: Shameless Obligation (1969)
Modern Yakuza 3/6: Shameless In Juku (1970)
Modern Yakuza 4/6: Returning The Offering Cup (1971)
Modern Yakuza 5/6: Bloody Cherry Blossoms Three Brothers (1971)

SYMPATHY FOR THE UNDERDOG (1971)

Bakuto gaijin butai

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Let me warn you. You better cut the crap, and get the fuck back to the mainland. Otherwise, it's gonna start raining blood around here." - Yonabal

Fukasaku a Japan Organized Crime: Boss-al megalkotta az egyik legnagyobb jakuzafilm klasszikust, és ezzel elindított egy olyan folyamatot, ami végül az egész műfaj reformjához vezetett. Ennek a folyamatnak az egyik következő állomása volt a Sympathy For The Underdog, ami vitathatatlanul a mester életművének egyik legjobb darabja. Fukasaku a filmet eredetileg a Japan Organized Crime: Boss folytatásának szánta, de miután látta Gillo Pontecorvo Az algíri csata című háborús filmjét, úgy érezte, hogy ő is valami hasonlót akar a vászonra vinni, csak természetesen jakuzákkal.

Gunji (Koji Tsuruta) az egykori jakuza főnők 10 év után szabadul a börtönből, ahová azért került, mert a Daitokai család feje Oba annak idején hatalma megszilárdításához felhasználta, majd később elárulta őt. A szabadulás után Gunji nem késlekedik sokat, összeszedi a közben szétszóródott embereit, majd nekiáll újraszervezni a családot. Mivel a Daitokai klán irányította Yokohamában már nincs számukra hely, ezért a banda átköltözik Okinawa szigetére, ahová Gunji egykori riválisa Kudo (Noboru Ando) is csatlakozik hozzájuk. Okinawára érkezve a csapat először óvatosan felméri a terepet, majd kezdetnek átveszik az amerikaiak által futtatott whisky csempész üzletet. Ez azonban felkelti a helyi alvilági főnökök, köztük a félelmetes, félkarú Yonabal (Tomisaburo Wakayama) figyelmét is. Gunji csak súlyos áldozatokkal járó véres összecsapások árán tudja a tiszteletét kivívni. A dolgok már éppen kezdenének rendbe jönni, mikor megérkezik Okinawára a Daitokai klán, és Oba nagyfőnök.

Pontecorvo filmjének inspirációja leginkább az egy idegen nemzet általi megszállás, az idegen környezetbe szakadás és az ezekkel járó konfliktusok alapszituációján érződik, de ennél sokkal szembeötlőbb Sam Packinpah - A vad banda című westernklasszikusának egyértelmű hatása. A karakterek és a már említett idegen környezet mellett, ez leginkább az olyan jelenetek során vehető észre, mint például a legutolsó képkockákon látható "felvonulás", Yonabal fegyvereseinek a semmiből való hirtelen előbukkanása, vagy akár a lövöldözés a bárban. Ez utóbbi egyébként a film egyik legjobban megkomponált jelenete. Az afro-amerikai gengszterek a bár felett elhaladó repülőgép zaját kihasználva nyitnak tüzet Gunji embereire, a tűzpárbaj előtti feszült pillanatok teljes mértékben a westernfilmek hangulatát idézi.

A film első felvonásában a csapat újraszerveződését láthatjuk, amint a teljesen széthullott család terveket szövöget a közben alaposan megkopott renomé visszaállítására. A második fejezet az első üzlet megszerzését, a riválisokkal való harcokat és az azzal járó súlyos veszteségeket tárgyalja, végül a Daitokai klán megjelenésével kezdődik az utolsó fejezet, melyben a teljesen legyengült csoport eljut arra a pontra, ahonnét már nincs visszatérés, az ebből következő végkifejlet pedig egy katartikus lezáráshoz vezet.

A megszállt Okinawa sajátos atmoszférával bír. A város utcái olyanok, mint egy hatalmas reklámfelület, a falakon, táblákon egyaránt megtaláljuk a japán és az amerikai írásjeleket is. A járókelők között rengeteg az amerikai, a klubokban dögös funky zene szól, az égen amerikai vadászgépek húznak el. A japán hatásoknak már szinte alig látni a nyomát, hatalmas Coca Cola feliratok és egyéb márkanevek takarják el őket, olyan, mintha egy amerikai kisvárosban játszódna a film. Ez a fajta kelet-nyugat találkozási pont ideális hely a bűnszervezetek számára, éppen ezért a rivalizálásra is.

A két film között rengeteg azonosságot találhatunk, de Noboru Ando, Tomisaburo Wakayama, és Koji Tsuruta is gyakorlatilag megismételték a Japan Organized Crime: Boss-ban látott szerepüket. Gunji, a régimódi jakuzafőnök napszemüveg mögé rejtett ábrázatáról csak a legritkább esetben lehet érzelmeket leolvasni. Kemény, hallgatag, szinte már irritálóan higgadt gengszter. Érzéseit egyedül csak egy helyi prostival hajlandó megosztani, vele is csak azért, mert a lány megtévesztően hasonlít egykori szerelmére. Ugyanakkor kitartó és eltökélt hozzáállásával még kíméletlen ellenfele, Yonabal tiszteletét is képes volt kivívni. Sorstársa Kudo hasonló figura, szótlan, egykoron szebb napokat látott, megtört ex-jakuzafőnök. Mindkettejük balsorsáért ugyanaz az ember, Oba főnök tehető felelőssé, annakidején ő tette őket riválissá, és most miatta váltak szövetségessé is. Kudo eleinte nem is vesz részt a balhékban, egykedvűen tölti idejét a szállodában, majd később is leginkább csak a háttérben marad, mint egyfajta utánpótlás. A film legemlékezetesebb alakja ezúttal is a Wakayama által megformált karakter. Yonabal a félkarú óriás mélyen zengő hangjával félelmet keltő egy jelenség, az ember egy ilyen jakuzával szeretné a legkevésbé összeakasztani a bajszát. Wakayama ismét zseniális a szerepében, és bár Yonabal nagyon sokban hasonlít a Japan Organized Crime: Boss indulatos bandafőnökére, a legendás színész alakítása ezúttal ha lehet, még meggyőzőbbre sikerült.

Valójában ez volt Fukasaku utolsó igazi ninkyo-jellegű filmje, és Koji Tsuruta-val is most dolgozott utoljára. A Sympathy For The Underdog egy hibátlan remekmű, tökéletes átmenet a régi és az új stílus között, jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még korunk egyik legismertebb japán rendezőjét, Takeshi Kitano-t is megihlette, Sonatine című filmjében nemcsak a helyszínt, de a történet bizonyos elemeit, a karaktereket, és még az egyik zenei témát is innen kölcsönözte. Ez a film egész egyszerűen kötelező!!!

JAPAN ORGANIZED CRIME: BOSS (1969)

Nihon boryoku-dan: Kumicho

Rendezte: Kinji Fukasaku

Kinji Fukasaku a főművének számító The Yakuza Papers széria előtt is forgatott már jakuzafilmeket, méghozzá nem is akármilyeneket. Hiszen a sorozat nyitódarabjával (Battles Without Honor And Humanity) útjára indult új irányzat természetesen nem egyik napról a másikra született meg. A jitsuroku eiga-k legfontosabb stílusjegyei már ezekben a korai alkotásokban is jól felismerhetőek, mindössze a főhős jelleme, és a giri/ninjo alapséma miatt sorolhatóak még a ninkyo filmek közé. Az 1969-es Japan Organized Crime: Boss talán az egyik első ilyen alapkő, Fukasaku ugyanis ezzel a filmmel mutatta be először egyéni látásmódját, mely később a védjegyévé vált, és amivel forradalmasította a japán filmgyártást.

Japán legnagyobb jakuza klánja, az osakai székhelyű Danno rohamosan terjeszkedik a szigetországban, emiatt pedig rengeteg kisebb háború tört ki a jelentősebb városok utcáin. Egy ilyen háború után, a yokohamai Hamanaka család kénytelen behódolni az egyre nagyobb hatalommal bíró Danno klánnak. Ekkor a tokiói családok féltve hatalmukat, létrehoztak egy szövetséget, hogy megálljt parancsoljanak a Danno-nak. A Tokiói Szövetség a szintén yokohamai Sakurada családdal összefogva megtámadja a Hamanaka klánt, így a keleti és a nyugati családok háborújának fő csatatere Yokohama utcái lesznek.

Ezalatt Tsukamoto (Koji Tsuruta), a Hamanaka főnök egykori jobb keze éppen 8 éves börtönbüntetéséből szabadul. Még szinte ki se tette a lábát a kapun, az események máris magukkal sodorják, a család fejét ugyanis felrobbantják az autójában. A haldokló oyabun utolsó erejével még rábízza a klán vezetését Tsukamoto-ra, és megkéri, hogy javítsa ki az általa elkövetett súlyos hibát, mentse meg a családot, és szakítson a Danno-val. Az újdonsült főnök ezt meg is teszi, és kilép a Danno klánnal kötött szövetségből. A Sakurada és a Tokiói Szövetség elleni harchoz a Danno családnak azonban újabb szövetségesre van szüksége, ezért a kissé bárdolatlan Miyahara (Tomisaburo Wakayama) által vezetett, és csupa gátlástalan gazemberből álló Hokuryu Kai nevű bandával kötnek egyezséget. A megvadult csordára emlékeztető banda még Tsukamoto embereivel is összetűzésbe kerül, amit csak Tsukamoto példátlan bátorsága révén tudnak harc nélkül megúszni. A rengeteg áldozattal járó harcok után a Danno klán és a Szövetség politikai nyomásra végül kénytelen békét kötni egymással, ez pedig azt jelenti, hogy se a Hokuryu bandára, sem pedig a Hamanaka-ra sincs többé szükség.

A Japan Organized Crime: Boss a ninkyo filmektől nem szokatlan módon, leginkább a nehéz döntésekről, és az önfeláldozásról szól. Az összes főbb szereplő kénytelen valamiféle áldozatot hozni a becsület, vagy éppen mások védelmében. Tsukamoto-nak már a film elején döntenie kell, hogy a haldokló főnök utolsó akaratát tiszteletben tartva távol tartsa-e a családot a tűztől, vagy pedig felvegye ő is a kesztyűt? Tisztában van vele ugyanis, hogy ha nem bosszulják meg a főnök halálát, akkor lemoshatatlan szégyenfolt esik a család becsületén. Ezért úgy dönt, hogy megkíméli az embereit, és ő maga áll majd bosszút, ami számára ugye egyenlő a börtönbe való visszajutással. Erre azonban már nem kerülhet sor, mert barátja, és leghűségesebb kapitánya Kazama (személyes kedvencem, az isteni Bunta Sugawara, itt még csak rövid szerepben) megelőzi, bár az életével kell fizetnie az egyéni akcióért. Tsukamoto a barátja elvesztése után dönt úgy, hogy elég a vérontásból. A béke azonban csak átmeneti.

A kiváló Koji Tsuruta a tőle megszokott karaktert hozza: sztoikus öregedő jakuza, aki az események miatt kénytelen átértékelni az életét. Tsuruta kiváló teljesítményét csak a másik legenda fejeli meg. A nyugaton főleg Magányos farkasként (vagy ha úgy tetszik, a Sógun orgyilkosaként) elhíresült Tomisaburo Wakayama a film igazi fénypontja. Karaktere tökéletes ellentéte a Tsuruta által alakított klasszikus ninkyo figurának. Harsány, romlott, megzabolázhatatlan, vadállatias bandita. Wakayama játéka rettentően intenzív, és nagyon meggyőző. Szinte uralja a filmet, kétség kívül az ő jelenetei a legmaradandóbbak.

A film legemlékezetesebb jelenete kettejük találkozása. Amikor a Hokuryu banda egy verekedés után túszul ejti egyik katonáját, Tsukamoto egyedül és fegyvertelenül indul embere kiszabadítására. Miyahara megpróbálja megalázni őt, többször megüti, sőt, még meg is vágja az arcát, de a férfi rezzenéstelen arccal újra és újra feláll, majd végül maga Miyahara lesz az, aki megszégyenítve érezheti magát. Ez a találkozás azonban nagy hatással bírt Miyahara-ra. Ellenfele kitartó viselkedése a szégyenérzet mellett, tiszteletet is ébresztett benne. Később, amikor rádöbbent, hogy elárulták, ő is feláldozza önmagát: könnyeivel küszködve elzavarja embereit, hogy aztán egymaga nézzen szembe a halállal. A körbevett kocsmából még felhívja Tsukamoto-t, és elmondja neki, mennyire csodálja őt, valamint hogy a találkozásuk óta arra vágyott, hogy testvérévé fogadhassa.
Miyahara karakterének kettősége, Wakayama személyében tökéletes közvetítőre talált. (Hatalmas tehetségét mi sem mutatja meg jobban, mint ha összevetjük ezt a szerepet a pár évvel későbbi Magányos farkas és farkaskölyök sorozat szótlan és megtört roninjával.)
Sugawara mellett egy hasonlóan rövid szerep erejéig találkozhatunk még Fukasaku másik későbbi állandó színészével, Noboru Ando-val is, mint a félkarú ex-jakuzafőnök, Ooba. Ando aztán zsigerből tudja, hogy milyen jakuzának lenni, lévén maga is az volt egykoron. Talán már mondanom sem kell, hogy Ooba rövid szereplése szintén önfeláldozással ér véget.

A komplex történet könnyebb megértését, feliratokkal, ún. freezing frame, azaz kimerevített képek, és narrátor alkalmazása segíti. Ez valóban hasznos, de az igazi haszna majd csak az agyoncsűrt-csavart cselekményű, és megszámlálhatatlanul sok szereplőt felvonultató jitsuroku filmeknél lesz. A film tempója kimondottan gyors, de a történet mégis könnyen követhető. Bár a szokottnál véresebb és brutálisabb jakuzafilmek korábban is készültek már, Fukasaku ezen alkotása jócskán túltesz elődein. Egymást érik a véres leszámolások, verekedések, tucatnyi embert mészárolnak le pillanatok alatt. Nyers és kíméletlen film ez, de az igazat megvallva, mindez még csak a közelében sincs a rendező későbbi klasszikusainak vérbőségéhez.

A Japan Organized Crime: Boss az egyik legnagyobb jakuzafilm-klasszikus. Igazi pre-jitsuroku, és poszt-ninkyo eiga. Fukasaku életművének jakuzafilmes szakaszát érdemes ezzel a tökéletes remekművel kezdeni. De ha másért nem is, akkor Wakayama brillírozásáért mindenképpen.