BRIGHT RED FLOWER OF COURAGE (1970)

- Nihon Jokyo-den: Makka na dokyo bana
- Tales of chivalrous women: Brave red flower of the north
Rendezte: Yasuo Furuhata

A 70-es évekre az addig jellemzően maszkulin filmek után (és mellett) szerencsére megjelentek az erős női karakterek is a japán filmekben, vagyis a korábban többnyire csak alsórendűbb szerepek után végre a nők is főszereplőkké léphettek elő a csambarákban és a jakuzafilmekben egyaránt. A varázslatos mosolyú Junko Fuji elsősorban a népszerű Red Peony Gambler szériának köszönhetően vált az első számú női jakuza színésszé, de az öt részt megélt Nihon Jokyo-den sorozat (angol címe alapján „Történetek lovagias nőkről”) állandó főszerepe is nagyban hozzájárult a hírneve megalapozásához, illetve megszilárdításához. Ez a sorozat tulajdonképpen egy másik széria, a Ken Takakura nevével fémjelzett 11 epizódos Nihon kyokaku-den („Történetek a Japán lovagiasságról”) női változata volt, értelemszerűen a lovagias főhős szerepében ezúttal Fuji-val. A „Bátorság élénk vörös virága” a sorozat második epizódja.

A történet Hokkaidón játszódik, az 1900-as évek elején. A kietlen és zord északi vidéken elsősorban lótenyésztéssel és kereskedéssel foglalkoznak az emberek. Természetesen a jakuzák itt is megjelennek, hogy átvegyék az irányítást a Lókereskedő Szövetség felett. Amikor a lókereskedők szakszervezeti képviselője Matsuo feljelentéssel fenyegetőzik, a jakuzák megölik a férfit. Az így megüresedett fontos pozícióban a kereskedők Matsuo lányát látnák szívesen, a jakuzák pedig mindenáron maguknak akarják azt megszerezni, hogy a szavazásokon a saját javukra dönthessenek. Amikor Yuki (Junko Fuji) megérkezik Hokkaidóra eleinte nemet mond a felkérésre, mondván, hogy ő csak apja halála miatt utazott ide. De látva a korrupt helyi vezetést és a kétségbeesett embereket, végül úgy dönt, hogy harcba száll a lókereskedők jogaiért. A jakuzák minden eszközzel megpróbálják ezt megakadályozni, de Yuki-nak a helyieken kívül még egy másik szövetségese is akad. Egy magányos férfi Kazami (Ken Takakura), aki mellesleg szívből gyűlölte Yuki apját. 20 évvel korábban ugyanis Matsuo volt az, aki elvette Kazami apjának földjét, hogy ott lovakat tenyésszenek.

Ninkyo-eiga spagetti-westernfilm stílusban. Igazán öröm egy olyan ninkyo filmet látni, ahol bár az alaphelyzet a szokásos, az mégis egészen más módon van tálalva. A western párhuzam tökéletesen helytálló, ezúttal nyoma sincs a Showa korszakban játszódó kosztümös jakuzafilmek külsőségeinek. A kietlen hokkaidói vidék sivársága a közép-nyugat amerikai sztyeppéket idézi, ahol az emberek lovakon és szekereken közlekednek. A kardok és kések helyett természetesen itt sokkal inkább a puskák és pisztolyok osztják a halált. A tradíciókhoz ragaszkodó jakuzák helyett pedig vad banditák terrorizálják az egyszerű embereket. A sáros utcákat olcsó prostituáltak járják, a sziget őslakosaiként kisebbségben élő ainuk a mostoha sorsuk alapján pedig tulajdonképpen akár az indiánoknak is megfeleltethetőek. Nincsenek tetovált hátak, ceremóniák, sem enka dalok kíséretében igazságosztásra induló kimonós hősök. De még a film zenéje is ezúttal jobban mellőzi a hagyományos japán hangszerelést, a főtéma akármelyik olasz westernfilm zenéjének is tökéletesen megfelelne.

Ami megmaradt, az a tipikus ninkyo váz, a szomorkás, szenvelgős jelenetek (itt kevésbé zavaróak, sőt, egyenesen indokoltak is), a giri/ninjo alapvetés a végén a látványos leszámolással. Bármily meglepő, a film nem igazán véres, mindössze két olyan jelenet van, ahol jobban utat adtak a vörös folyadék áramlásának, de ebben a két esetben viszont valószínűleg valamilyen szimbolikus művészi megfontolásból kicsit túlzásba is vitték. Mondhatni az egész filmből kispórolt vér ebben a két jelenetben folyik el. Igaz, a sok vér a western filmekre amúgy sem igazán jellemző. Fuji kisasszony most is igéző és gyönyörű, törékeny alkata és magabiztos fellépése alapján teljesen érthető, hogy miért is ő lett az egyik legnagyobb ninkyo filmikon. A mindig megbízható „Japán Ken-t”, azaz Ken Takakura-t pedig ebben a mellékszerepében is a már ismert sztoikus, magányos hős karakterként láthatjuk.

Igazán remekül sikerült mind a két, egymástól valójában nem is olyan távol álló zsánert ötvözni. A western hívők bizonyára kevesellnék a lövöldözést, a jakuzafilm rajongók meg talán a vért és a jakuza formalitásokat, bár véleményem szerint egyikből sem hiányzik bele több, mint amennyi van. Egy izgalmas, látványos, és kellemesen újszerű ninkyo film élményével lehetünk gazdagabbak amennyiben megtekintjük.

A SCARRED LIFE (1971)

- Kizudarake no jinsei

Rendezte : Shigehiro Ozawa

Sosem titkoltam, hogy milyen nagy rajongója vagyok Tomisaburo Wakayama-nak, ha egy filmben ő felbukkan (legyen az akár fő- vagy mellékszerep), az számomra mindig örömteli esemény, hiszen a legendás színész jelenléte már eleve sokat emel még egy-egy álmosabb ninkyo film élvezhetőségi értékén is. És ha színészi alakításával a szintén legendás Koji Tsuruta-t támogatja, akkor az a film már eleve jó esélyekkel indul, legalábbis az én kegyeimért. Szerencsére jó pár olyan alkotás létezik, melyben közösen szerepelnek. Ilyen például az A Scarred Life is, ami egy klasszikus ninkyo film, relatíve izgalmas és fordulatos történettel, és a szokásos látványos lezárással, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezek elegendőek lettek volna a sikerhez, pláne azok számára, akik már láttak egynéhány ninkyo filmet életük során. A fent említett két úriember szereplése viszont megadta azt a szükséges pluszt hozzá.

Osaka, közvetlenül a második világháború után. A szerencsejátékokból élő Daishoji csoport idős főnöke szívrohamban elhunyt. Megindul az utódlási folyamat, ami során a többi vezető a tisztességtelen Handa-t teszi meg a csoport élére. A Daishoji csoporthoz tartozó Mihashi (Wakayama) főnök egyik embere Goro összetűzésbe is kerül az új főnökkel, amit akkor Mihashi még el tud rendezni (yubitsume árán), de később ő maga rajtakapja Handa-t a néhai főnök özvegyével (a gyász ideje alatt), ami után Handa rátámad, és a dulakodásban Mihashi megkéseli őt. Túléli, de a nagyfőnökök megfosztják hatalmától, és a szabályok szerint ekkor Mihashi kerülne a Daishoji élére, de neki viszont az eset miatt börtönbe kell vonulnia, ezért átmenetileg egy másik főnök veszi át a helyét. Domoto nagyfőnök (akinek egyébként Handa a kegyeltje) mindenáron magának akarja a hatalmat, ezért mindent elkövet, hogy fenntartsa a zűrzavart, ezért további konfliktusokat generál Mihashi felesküdt testvérnek, Oshima (Tsuruta) főnöknek a családjával. A helyzet teljesen elmérgesedik, Oshima pedig már éppen a harcra készül, mikor hirtelen a tudomására jut, hogy Domoto nem más, mint az igazi apja, akit egész életében keresett. A háború így elmarad, de az elvetemült nagyfőnök ezzel mit sem törődik, és mikor a frissen szabadult Mihashi is áldozatául esik Domoto álnokságának, végül elkerülhetetlenné válik a viszály véres lezárása.

Koji Tsuruta énekesként is nagyon népszerű volt hazájában, és az egyik nagy slágeréből született a két részes „Life Of Pain” széria, melynek egyik fele az A Scarred Life. (Természetesen a film elején fel is csendül az ihlető dal.)

Tipikus ninkyo film, a szokásos hozzávalókból, a szövevényes sztori nem hordoz semmi újdonságot, a sok-sok szentimentalizmus néhol most is émelyítő, de összességében azért érezni rajta, hogy már a ninkyo stílus alkonyán készült, mert az átlagosnál kicsit pergősebb, erőszakosabb film lett. Tsuruta a korábbiaknál jóval erélyesebb, magabiztosabb főnökként jelenik meg, ezzel szemben a többnyire félelmetes és erőteljes jakuzákat alakító Wakayama most sokkal érzelmesebb figurát alakít. Ők ketten egyaránt a film „lovagias” főszereplői, egymást segítve állnak ellent Domoto nyomásának, mindketten elsősorban a békés megoldást keresve. Oshima szeretné megismerni az igazi apját, akiről korábban még semmit sem tudott, csak hogy elhagyta őket gyerekkorában. Csak a kíváncsiság hajtja, mert elmondása szerint mostohaapját, illetve a mentorának számító Ogiyama főnököt tekinti igazi apjának. A mostohaapa is csak azért árulja el neki az igazi apa kilétét, hogy így próbálja megakadályozni a kitörni készülő jakuza háborút. A kiderült titok arra ideiglenesen alkalmas ugyan, hogy elejét vegye a vérontásnak, de sem Oshima, és pláne Domoto nem tulajdonít a dolognak nagy jelentőséget. A törékeny béke végül akkor szűnik meg, amikor Domoto emberei merényletet követnek el Mihashi ellen, amiben Mihashi kisfia életét veszti. De a gyászoló apa még ekkor is békejobbot nyújt, majd mikor ezt elutasítják, akkor nem marad más választása, mint hogy rátámad Domoto-ra. (Hatásos a jelenet, amikor meghozza a döntést, miszerint a becsülete úgy kívánja, hogy a végső és a számára egyértelműen végzetes lépés előtt megszakítja a testvéri köteléket Oshima-val, hogy ne hozzon rá szégyent. Mielőtt kést rántana az álnok főnökre, a kimonójához kap, és a ruhán keresztül töri el a köteléket jelképező szertartási csészét.) A film végi leszámolási jelenet igencsak véresre sikerült, és azon ritka filmek egyikével van dolgunk, ahol a végső igazságtételben résztvevő főhős és a segédje (Goro) is élve hagyja el a mészárlás színhelyét.

100%-osan tiszta ninkyo alapvetés, melyet a két színészlegenda szereplése valóban kiemelt kissé az átlagból, de összességében még mindig egy sablonos, és ezért könnyen kiszámítható alkotásról beszélhetünk. A ninkyo filmekkel való ismerkedéshez viszont tökéletes.