Onibi: The Fire Within (1997)

- Onibi

Rendezte: Rokuro Mochizuki

Yoshio Harada emlékére (1940 - 2011)

Rokuro Mochizuki, a romantikus jakuzafilmek nagymestere a 90-es évek közepén érte el legnagyobb sikereit. Az Another Lonely Hitman, az A Yakuza in Love és az Onibi: The Fire Within egyaránt nagy közönség- és szakmai siker lett. Az eredetileg az Another Lonely Hitman folytatásának szánt Onibi (az "another" és a 2 már nem mutatott volna jól a címben) sem éppen egy akciódús jakuzafilm, sokkal inkább egy melankólikus, lassú folyású romantikus jakuza-dráma, ám ennek ellenére sem mondanám unalmasnak, viszont annál inkább gondolom róla azt, hogy egy remek film.

Kunihiro (Yoshio Harada) több, mint húsz év után kijön a börtönből, ahová két ember megölése miatt került. Régi barátja Tanigawa (Sho Aikawa) szívesen látná az időközben megújult klánban a szinte már legendaszámba menő ex-jakuzát, de Kunihiro úgy dönt, hogy kerüli a bajt és annak a kockázatát, hogy újra börtönbe kerüljön, és ezért inkább a normális életet választja, még ha a beilleszkedés kissé nehézkes is a számára. Megismerkedik Asakóval (Reiko Kataoka) a zongorista nővel, akivel egymásba szeretnek, és boldogan élnének is, de amikor az Asako nővérének életét tönkretévő nőcsábászt a pár megleckézteti, magukra hozzák a bajt. A kérdéses férfi ugyanis a rivális jakuzaklán főnökének testvére.

Mochizuki Kunihiro alakját egy igazi jakuzáról mintázta, aki két ember megöléséért hosszú ideig volt börtönben. A talákozásukkor a rendező érdekesnek találta a férfi ambivalens viselkedését, és az erőszakhoz való viszonyulását, ugyanis azt állította, hogy még egy embert meg akar ölni, de olyat, aki miatt érdemes ölni, mert a korábbi áldozatai jelentéktelen figurák voltak. 

A filmben mindezt a kettősséget, mind az áldozathozatalra való készséget megfigyelhetjük Kunihiro karakterében is. A férfi nagyon hosszú idő után érkezik vissza a kinti életbe, és ez a viselkedésén is meglátszik. Nehezen viszonyul a dolgokhoz, nem találja a helyét az új világban, néha kicsit mafla, olykor barátságos és udvarias, de van, amikor robbanékony és vad. Szabadulásakor visszautasítja a Tanigawa által felajánlott pénzt, és inkább beköltözik egy homoszexuális volt cellatársához. Kétkezi munkát vállal, de hamar kiderül, hogy nem az ő fizikumának való a talicskázás. Majd rövid időre a jakuzafőnök sofőrje lesz (bár nincs jogosítványa), de végül ott is kudarcot vall.

Asakóval való találkozása végzetszerű, a nő által egy klubban játszott gyönyörű dallam megérinti Kunihirót, aki rajong a klasszikus zenéért (a japán börtönökben csak ilyen zenét hallgathatnak a rabok). De a nő először érdekből közeledik a férfihoz, ugyanis az ő segítségével szeretne fegyverhez jutni, és megölni a testvérét kihasználó férfit, bár benne is hamar kialakul a vonzalom iránta. Kunihiro tisztában van vele, hogy a gyilkosságban való részvétel számára az életfogytiglant jelenti, de a nő iránti érzései erősebbnek bizonyulnak. Fegyvert szereznek, de végül Asako nem képes meghúzni a ravaszt (Kunihiro ezt tudta előre, hiszen korábban a gyakorlás során azt mondta a lánynak, hogy lőjjön le egy kiskutyát, amire a nem igazán eltökélt Asako természetesen képtelen volt), és Kunihiro is úgy gondolja, hogy nem éri meg egy ilyen senkiházi miatt eldobni a szabadságát. De már ez a kísérlet is elég volt ahhoz, hogy a következmények visszahassanak rájuk. 

 

 

Elcsépelt szófordulat, de ezúttal abszolút jogos, miszerint Yoshio Haradánál alkalmasabb színészt nem is lehetett volna a szerepre találni. A kiváló művész egész életében többnyire a vad macsó és az összetettebb, érzékenyebb karakterek között ingadozott. Az ekkor már a szerephez illő korban lévő Harada tökéletes átéléssel alakítja ezt a "belső tűzét" (Onibi) elfojtani próbáló, a boldogságot, és a helyét a világban kereső kemény, de belül nagyon is érzékeny hőst. Már csak emiatt a kiváló alakítás miatt is érdemes esélyt adni a filmnek.

A rendező nagy hangsúlyt fektetett a zenére, hogy ezáltal hatékonyabban közvetíthesse a férfi belső világát és az érzelmeit, olykor művészi igényű képsorokkal is támogatva. (Lásd a medencés jelenet gyönyörű vízibalettjét.) A film vége kettős értelmezést nyer, mert bár elmarad a happy end, de mégis egyfajta megnyugvást hoz a főszereplő és a néző számára egyaránt. 

Azok közül, akik kedvelik a mélyebb karaktervizsgálatokat, a lágy hangulatfestő zenével kísért melodramatikus jakuzafilmeket, sokan remekműnek is tartják az Onibit, a vérgőzös akciófilmeket kedvelők némelyike viszont a pokolba kívánja, én személy szerint köztes álláspontot foglalok el, kiváló filmnek gondolom, még ha nem is remekműnek. 

New Third Yakuza (1996)

- Shin Daisan no Gokudo - Boppatsu Kansai Gokudo Senso
- New Third Gangster: Outbreak Kansai Yakuza Wars
- The Third Yakuza I.

Rendezte: Takashi Miike

Miike az első három epizódott rendezte ebből a videóra szánt, és összesen 12 részből álló sorozatból, amely Kazuhiko Murakami mangája alapján készült, Kiyoshi Nakajo állandó főszereplésével. Annak ellenére, hogy videós sorozat, tudni kell, hogy a legelső epizód volt Miike mozis debütálása, bár az mindössze csak egyetlen oszakai moziban került bemutatásra. Mint a legtöbb korai Miike film, úgy ezek is még (viszonylag) hagyományos jakuzafilmeknek tekinthetők, amelyeken azért itt-ott már észrevehetőek a rendező jellegzetes stílusjegyei is.

A Todo családdal megvívott háborút követően Reijiro Masaki (Nakajo) úgy dönt, hogy feloszlatja a Daimon családot, és visszavonul a civil életbe. A Todo főnök (Koji Shimizu) azonban felkéri egykori ellenfelét, hogy vállalja el inkább a Todo szárnyai alá tartozó Hattori család vezetői posztját. Ez persze nem tetszik a klán többi tagjának, különösen Kazama-nak (Takeshi Caesar), aki saját magának akarta ezt a pozíciót, ezért mindent el is követ, hogy kizárja a hatalomból Masaki-t. Megpróbálja lejáratni, megzsarolni a férfit, majd miután minden ilyen próbálkozása hiábavalónak bizonyult, illetve fordítva sült el, az ész- és kegyvesztett Kazama végül drasztikusabb eszközökhöz folyamodik. Rálő Masakira és megöleti annak alvezérét Soma-t (Harumi Sone). Ekkor Masaki és a barátai hajtóvadászatot indítanak utána.

Ez a film a széria második darabja, érdekes módon az első rész nem került nyugaton kiadásra (csak a 2. és a 3.), ami azért is furcsa, mert az epizódok részben összefüggenek. Ezt a problémát a film maga is megpróbálja áthidalni több flashback jelenet bevágásával, így azért szerencsére érthetőek és élvezhetőek önmagukban is a filmek. És hogy még komplikáltabb legyen a dolog, ez a második rész japán szokás szerint már a "New" előtaggal került bemutatásra, és így aztán a széria számozása ettől fogva újraindult.

A New Third Yakuza (a "Third" sorszámnév a jakuza klán harmadik generációjára utal) központi karaktere Masaki, a higgadt, de végtelenül magabiztos és megfontolt jakuza, aki bár a modern idők embere, valahol mégis a régi lovagias idők erkölcsiségét hordozza magában. (A már említett flashback jelenetekből tudjuk meg azt is, hogy Masaki az első részben megvívott háború idején megkímélte ellenfele, a Todo-gumi főnökének életét, aki valószínűleg ezért is találta őt a legmegfelelőbbnek a Hattori család élére.)

Annak ellenére, hogy Todo garanciát vállalt rá, Masaki személye mégis erősen vitatott a jakuzák között (hiszen egykor halálos ellenség volt), ezért nehéz feladat vár rá. Nem csak bizonyítania kell az alkalmasságát, de közben meg is kell védenie magát Kazama lejárató hadjáratától. Márpedig Kazama nem válogat az eszközökben. Először bizalmatlansági szavazást kezdeményez ellene, miközben elraboltatja Masaki egyik barátját, egy bár tulajdonosnőjét, ezzel kényszerítve rá a férfit a távol maradásra a szavazásról. De Masaki tudva, hogy mit kockáztat, meghozza a nehéz döntést, és mégis elmegy a szavazásra, ahol ráadásul úgy bizonyítja be rátermettségét, hogy közben alaposan meg is szégyeníti Kazama-t. (A ninkyo filmeket idéző nagyszerű jelenetben Masaki egy oroszrulett párbajra hívja ki ellenlábasát. Kazama beijed, majd miután Masaki helyette is elsüti a fegyvert a halántékánál, Kazama visszakozni kezd, végül Masaki fenyegetése után a többi főnök előtt összevizeli magát.) A megszégyenült Kazama ezután bosszúból megerőszakoltatja a fogvatartott nőt, ezzel végérvényesen magára vonva Masaki haragját, és elindít egy olyan véres eseménysort, ami után már neki is bujkálnia kell.

Masaki a jakuzák között megosztó személyiség, de civil barátai körében megingathatatlan tisztelet övezi, legtöbbjüket korábban Masaki segítette ki a bajból. Ezek a valószerűtlenül különböző emberek összeállnak, és egy ravasz tervvel próbálják a bujdokoló Kazama-t és embereit előcsalogatni. A társaságban akad fiatal utcai suhanc, öregedő alkoholista orvos, kisstílű magánnyomozó, jól szituált jóképű bárénekes. A rendezőtől elvárható extremitás itt még csak kisebb adagokban vehető észre (fekete műpénisszel való gyepálás, nyálladzó szellemi fogyatékos nemierőszakoló), de a Masaki baráti körébe tartozó emberek közül leginkább a transzvesztita klubtulajdonos illik bele Miike saját bizarr univerzumába. Elsőre csak egy piperkőc homokosnak tűnik, de később kiderül, hogy a sminkelt ábrázat és a tarkabarka köntös alatt egy izompacsirta karatebajnok lapul, aki aztán alaposan ellátja Kazama embereinek a baját. (Lásd még: Ichi The Killer)

Mint említettem a széria többé-kevésbé összefüggő részekből áll, így a film legvége kaput nyit a folytatásra is, így aztán a film végén szembesülünk vele, hogy még csak egy felvonáson vagyunk túl, és a java még csak ezután jön. A New Third Yakuza egy átlagosnál valamivel jobb korai Miike jakuza akciófilm, érdekes sztorival és karakterekkel, de még kevés stílussal és egyediséggel. Ebben az időszakában Miike tudott jobbat és rosszabbat is ennél, de ha a laikus közönség számára nem is éppen említésre méltó, a jakuzafilmrajongók számára ettől függetlenül még érdekes csemege.

Heat Wave (1991)

- Kagero

Rendezte: Hideo Gosha

Az elsősorban a pesszimista és komor hangulatú csambaráiról ismert Hideo Gosha filmjeiben a 80-as évektől kezdve már egyre inkább a nők lettek a központi szereplők, többnyire prostituáltként vagy jakuzaként. Amíg a korábbi, kimondottan férfiasnak tekinthető filmjeiben a nők még csak a háttérben maradtak, ha úgy tetszik csak díszletek voltak, addig ezzel szemben a későbbi filmjeiben Gosha már az ő kezükbe adta az erőt, a hatalmat és a fegyvert. A rendezőzseni utolsó előtti filmjében, a Kagero-ban is egy jakuzának nevelt nő kálváriáját követhetjük végig, mindezt egy kései ninkyo-eiga keretein belül.

Orin kislány volt még, amikor szerencsejátékos apját a szeme láttára meggyilkolta egy jakuza. Az árván maradt gyereket egy Yagumo nevű jakuzafőnök veszi magához, és a lányt ugyanolyan gondoskodással neveli fel, mint a mostohatestvérét Ichitaro-t (Masahiro Motoki). Évekkel később Orin vándorló játékosnőként járja a vidéket, amikor is Oszakában találkozik Ichitaro-val, aki elmondja, hogy elvesztette a család éttermét, miután Otaki (Hakuryu), az Iwabune család egyik főnöke belehajszolta egy játékba. Orin visszamegy Kumamotóba, és amikor megtudja, hogy az Iwabune család egy nagy játékra készül, Namba nagyfőnök támogatásával ő is részt vesz a játékon, hogy így szerezze vissza az étteremet, és a családja becsületét. Csakhogy az Iwabune játékosa nem más, mint Murai Tsunejiro, másnéven a "Megingathatatlan Tsune" (Tatsuya Nakadai), aki nem csak hogy egy legendás játékos, de ő volt az a jakuza, aki megölte Orin apját. Kezdetét veszi a nagy játszma, de Orin-nak nem a játék, és nem is Tsune jelenti majd az igazi nehézséget, hanem Otaki és az Iwabune család árménykodásai.

Vérbeli ninkyoval van dolgunk, a karakterek típikusak, a tempó visszafogott, folyamatosan tombolnak az érzelmek, a történet pedig természetesen egy epikus vérontásban zárul le. Gosha mindig is az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektetett az érzelmek bemutatására és a szereplők közti viszonyok részletesebb taglalására, így itt is inkább melodrámát kapunk, mintsem véráztatta gengszterfilmet, vagy csak egy kiszámítható lovagias tanmesét. Az Orin és a Tsune közötti viharos és bonyolult kapcsolat pl. sokkal fontosabb része a történetnek, mint az étterem és a becsület visszaszerzése a játékon. Még a jóval dinamikusabb lezárásban is ez a viszony kerül előtérbe, bár az akció minőségére sem panaszkodhatunk.

Gosha a kor hangulata és igénye miatt talán egy kicsit már kevéssé teátrálisra is szabta a filmet, mint pl. Takakura régi klasszikusai, ami nem is feltétlenül baj. Emellett mérsékelt stílusossággal tálalja a sztorit, gyönyörű beállításokban és színekben gyönyörködhetünk, és ezúttal a külső helyszínek sem díszletek, egyértelműen látszik, hogy nagyobb költségvetésből készült, mint olcsón és nagy számban gyártott elődei.

A főszereplő Kanako Higuchi kevésbé magávalragadó jelenség, bár szolid szépségével és viselkedésével ő is kellően elbűvölő tud lenni, de a karaktere másfajta női jakuza, mint például Junko Fuji amazon típusú hősnői. A szereposztás egyébként mondhatni parádés, a legnagyobb névnek számító Nakadai mellett a fiatal Hakuryu-val (The Legend of Ando Family), Naoto Takenaka-val (Gonin), Tetsuro Tanba-val, és Gosha állandó színészével, Isao Natsuyagi-val is találkozhatunk. Az All-star gála ellenére azért igazán emlékezetes alakításokról nem nagyon beszélhetünk, Nakadai az egyébként is színtelen karakterét meglehetősen unalmasan hozza, Hakuryu pedig már itt is azt a pokerarcú hidegvérű jakuzát alakítja, akiket később még számtalan alkalommal, de hozzá egyébként is illik ez a kifejezéstelenség.

A film címe annyit tesz: hőhullám, ami egy többféleképpen is értelmezhető szimbólum. Egyrészt a történet szerint hatalmas kánikula tombol, másrészt utalhat a fülledt erotikára, hiszen Gosha most sem spórolta ki a testiséget, ami egyébként a 60-as évek ninkyoiból értelemszerűen még hiányzott, Gosha kései filmjeire viszont annál inkább volt jellemző. És a hőség egy új értelmezést is nyer a film végi nagy leszámolás során is, amikor is a robbanások következtében kigyulladt étterem lángoló pokollá változik. A film legjobb része természetesen ez a nagyszerűen levezényelt, gyönyörűen fényképezett és igencsak véres epikus végkifejlet, ahol főhősnőnk vérrel rajzolja fel a pontot az események végére.

A Kagero egy igényes ninkyo, nem több, nem kevesebb. Gosha életművében nem foglal el kitüntetett helyet, és közel sem remekmű, de a stílus szerelmeseinek már csak a gyönyörű képei és a neves színészgárda miatt is érdemes megtekinteni.

 

Gonin 2 (1996)

Rendezte: Takashi Ishii

Ishii nem várt sokat a nagyszerű nihilista neo-noir akciófilmje, a Gonin folytatásának elkészítésével, egy évvel később már be is mutatta a Gonin 2-őt, amely nagyrészt az első film újragondolása, és amihez képest azonban akad egy fontos különbség, mégpedig, hogy ezúttal „az ötök” kizárólag nőkből állnak össze. A kritikák és a különböző internetes visszhangok általában jól lehúzták a filmet, sokan feleslegesnek tartották a folytatást, és a kudarcért pedig elsősorban a kissé kusza cselekményt és az egysíkú karaktereket, valamint a feleslegesen erőszakos jeleneteket hibáztatták. Én azonban egészen másképpen látom a dolgot.

Masamichi Toyama (a mindig kiváló Ken Ogata), a Toyama acélmű igazgatója tartozik a jakuzáknak, de nem tud fizetni. A gengszterek ekkor a szeme láttára megerőszakolják a feleségét, aki később szégyenében felakasztja magát. Az összetört férfi elhatározza, hogy bosszút áll, ezért készít magának egy kardot, és bosszúálló fantomként nekiáll egyesével levadászni a feleségét megszégyenítő jakuzákat. Eközben öt, egyaránt szerencsétlen sorsú nőt egymás útjába sodor a végzet. (Shinobu Ootake, Kimiko Yo, Mai Kitajima, Yui Natsukawa, Yumi Nishiyama) A nők, akik korábban nem ismerték egymást, cinkosokká válnak, mikor is egy ékszerbolt kirablása közben az úgymond túszokból rablókká lépnek elő. Meglépnek a rablóktól rabolt ékszerekkel, de ezután menekülniük kell, mivel a rablást eredetileg kitervelő jakuzák a nyomukba erednek. De nem csak ők, hanem Toyama is, aki azt a gyűrűt szeretné, amire a néhai felesége annyira vágyott, és ami most az öt nő által megfújt szajré között van.

Valóban az első film feminin változatáról van itt szó, de ez egy csöppet sem baj, sőt. Az öt nő itt is hányattatott sorsú emberek társasága, akik között akad túlkoros prostituált, megalázott szerető, nemi erőszakon átesett nő, a dolog érdekessége azonban sokkal inkább az a mód, ahogyan találkoztak egymással. Az ékszerüzletbe többnyire a véletlen sodorta be őket, a rablás során azonban egyik percről a másikra válnak egymás segítőivé, bűntárasaivá, hogy aztán később a menekülésben és az ezzel járó megpróbáltatásokban is közösen osztozzanak. Toyama esete egészen más. Ő egyszerű, hétköznapi cégvezetőből lesz a halál angyala. Számára a felesége jelentett mindent, olyannyira, hogy bosszúhadjárata során a nő holttestét is magával viszi a kocsijában. A férfi a kalapban, hosszú trencskó kabátban, és a saját kezével, a saját üzemében gyártott kardjával szinte már egy démoni figurának tűnik, olyan, mint Ogami Itto, vagy bármely másik filmen látott bosszúszomjas rónin, akit már nem érdekel a saját élete. Toyama két dolgot akar, bosszút és a „Macskaszem” nevű gyűrűt, amire felesége annyira vágyott (a film elején láthattuk, amint az ékszerboltban álmodozik róla). Mivel ugyanazok a jakuzák felelősek Toyama balsorsáért, mint akik az ékszerrablást megrendelték, így a közös ellenség végül fegyvertársakat csinál a férfiból és az öt nőből.

Bár valóban kicsit zavarosan indul, én nem találtam különösebben bonyolultnak és nehezen követhetőnek a történetet. Az is való igaz, hogy a karakterek nem lettek igazán elmélyítve, de ezek hiányát sem éreztem fájónak. Toyama klasszikus sztoikus bosszúálló figura, alig beszél, bár Ken Ogata alakításában ez a szótlanság így is többet mond ezer szónál is. Az öt nő esetében a film első harmadában rövid visszaemlékezések formájában kapjuk meg a háttértörténeteket, de igazából ezek egyike se ad túl sok információt, viszont a film során egyik nő sem kap nagyobb hangsúlyt a többinél, így ötüket egyetlen kollektív főszereplőként is felfoghatjuk, vagyis jellemük külön-külön nem olyan érdekes, mint az, amit közösségként művelnek. Ennek ellenére a különböző női karakterek közötti viszonyok később fontos szerepet kapnak.

Nem éreztem indokolatlanul erőszakosnak sem, japán viszonylatban meg aztán pláne nem, a bosszúfilmek pedig valahol mindig is a túlzásokról szóltak. Ishii pinku filmekkel kezdte a karrierjét, és a mai napig is hasonló típusú filmeket készít, így az sem meglepő, hogy ha már nők főszereplésével készített filmet, akkor megpróbált a rózsaszín műfaj elemeiből is egy keveset becsempészni. Persze nem kell féktelen orgiákra és ostorral kényszerített pucér nőkre gondolni, de az öncélú fedetlen kebel megjelenése azért szerintem igazán szimpatikus, és mindenképpen elvárható húzás is volt tőle.

Takashi Ishii mangakából lett filmrendező, és tetszik, nem tetszik, de véleményem szerint egy igazi tehetség bujkált a rajzasztal mögött. A stílusa egészen magával ragadó, bár annyiban ismét igaza van a negatív kritikáknak, hogy a stílusossága elmarad az előző filmhez képest, bár hozzáteszem, nem sokkal. A vizualitása ismét tökéletesen megfelel a neo-noir alapkövetelményeinek, a pillanatnyi képkimerevítések, a baljós atmoszférát teremtő bevilágítások, és persze az elmaradhatatlan esőzések még sötétebbé teszik a hangulatot, nem is beszélve az igazán depresszív, de mégis gyönyörű drámai zenei aláfestésről.

A Gonin 2 nem hogy nem rossz film, de szerény, ám jelentősen elfogult véleményem szerint a Gonin filmek a 90-es évek legjobb akciófilmjei közé tartoznak.

A sorozat további részei:

Gonin (1995)

AMBITION WITHOUT HONOR (1996)

- Jingi Naki Yabo

Rendezte: Takashi Miike

„A yakuza’s life is poisonous. Only those who survive the poison would be able to continue down the road.”

Miike a sikeres mozis bemutatkozása után szerencsére még sokáig hű maradt a videófilmekhez is. A 90-es évek közepén további kis költségvetésű, kevésbé extrém, ám rendkívül színvonalas jakuzafilmek kerültek ki a keze alól. Ezek közé tartozik a három részes Jingi Naki Yabo széria is (amiből Miike csak az első kettőt rendezte), melynek címe utalás a Yakuza Papers, vagyis Fukasaku jakuzafilm-eposzának nyitófilmjére, a Jingi Naki Tatakai (Battles Without Honor And Humanity)-ra. Bár vannak párhuzamok, valójában a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, leszámítva néhány közös szereplőt és a zeneszerzőt, Toshiaki Tsushima-t.

A 17 éves Tatsuya (Hideki Sone első filmjében) megöli a Tamazawa család főnökét (Hideki apja, Harumi Sone, aki egyben a film producere is), mivel ígéretet kapott rá, hogy majd cserébe a Shiramatsu család beveszi a sorai közé. Miután letöltötte a hét éves börtönbüntetését, csalódottan tapasztalja, hogy a börtön előtt csak a barátnője Kayo (Naoko Amihama) várja. Tatsuya elmegy a Shiramatsu főhadiszállására, de ott sem a várt tisztelettel fogadják, mindössze csak némi pénzzel szúrják ki a szemét, majd sok szerencsét kívánva elküldik. A Shiramatsu és a Tamazawa ugyanis közben békét kötött, és Tatsuya felvétele veszélyt jelenthetne a törékeny békére. Ő persze ebbe nem akar belenyugodni, hiszen minden vágya az volt, hogy jakuza lehessen, úgy érzi elárulták. Mindezek tetejébe még meg is alázzák, mikor a makacskodó fiút a klán második embere Ishibashi (Kojiro Shimizu) a limuzinjával elütteti. Az ennek köszönhetően testi és lelki sebektől egyaránt szenvedő srác mindössze a régi barátaira számíthat, akik a korházban megígérik, hogy segítenek neki. A kissé szedett-vedett banda figyelemfelhívó, ám vértelen bosszúhadjáratot indít (szétverik a pachinko termeket, megverik a Shiramatsu jakuzákat az utcán, az egyik alvezér hajóját pedig elrabolják, miközben a tulajdonost meztelenre vetkőztetve otthagyják egy gumicsónakban a vízen). Ennek eredményeképpen a két család között a kapcsolat egyre jobban megromlik, végül Shiramatsu úgy dönt, hogy egy bocsánatkérés után hajlandó felvenni Tatsuya-t, aki boldogan és lelkesen fogadja el az ajánlatot. De Shiramatsu valójában csak ki akarja használni őt, titokban megbízza ugyanis, hogy ölje meg a Tamazawa főnökét. A merénylet balul sül el, így a sokat tudó Tatsuya-nak már mindkét család haragja elől menekülnie kell. Miután Shiramatsu emberei végeznek a fiú barátaival és a szerelmével, nem marad más választása, mint hogy bosszút álljon a korábban még bálványozott főnökön.

Tatsuya alakjában Miike tipikus „gyökerek nélküli” karaktere köszön vissza. A fiatal fiú nem tartozik sehová, Kayo-n kívül nincs családja, nem ismerte az apját, az anyja pedig már korán meghalt. Bár barátnője ebben egyáltalán nem támogatja, Tatsuya-nak szinte rögeszméjévé vált, hogy jakuza lehessen, egész életében erre készült. A jakuzákhoz való tartozás jelenthetné számára a családot, saját bevallása szerint, mindig is Shiramatsu-ra nézett fel, ő volt számára az ideális apafigura. Ezért amikor Shiramatsu-ék visszautasítják, nem csak azt a hét évet veszik el tőle, amit a börtönben töltött, de az egyetlen igazi életcélját is, tulajdonképpen az áhított családjától fosztják meg. Pedig Tatsuya igazi apja valójában él, méghozzá ironikus módon a Tamazawa egyik kapitánya Shibayama (Shinichiro Mikami) az, aki a távolból és titokban próbál gondoskodni elhagyott fiáról, és persze igyekszik életben tartani is őt. Amikor egy alkalommal a jakuzák elkapják Tetsuya-t és alaposan elverik, ő menti meg az életét, majd pénzt ajánlva neki arra kéri, hogy hagyja el a várost, de a kilétét még ekkor sem fedi fel előtte. (Tatsuya nem emlékszik a férfira, pedig a 7 évvel korábbi merényletnél megsebezte Shibayama arcát is.)

A végképp összetört és csalódott fiatalember számára az utolsó reményt egy idős szerencsejátékos jakuza, Fujisaki (a legendás enka énekes és színész Saburo Kitajima alakításában, lásd Honor Among Brothers), Shiramatsu klán-testvére jelenti (aki korábban szemtanúja volt amint Tetsuya-t kidobták egy szerencsejáték barlangból, és még jól emlékezett a vad és kezelhetetlenül fiúra). Fujisaki régimódi jakuza, a ninkyo filmek jellegzetes, kimonós becsület-lovagja. Ő megérti Tatsuya indulatait, és úgy dönt, hogy segít neki. Megígéri, hogy amennyiben hajlandó bocsánatot kérni az oyabuntól, ő majd közbenjár az érdekében. Később a gyanúsan nyájas főnök fogadja Tatsuya-t, és annak dacára, hogy Fujisaki (aki átlát Shiramatsu kétszínűségén) óvatosságra inti, a fiú álma a nem hivatalos szertartást követően beteljesül, és beavatott jakuza lesz, de ezzel együtt az oyabun egyszer használatos és könnyen feláldozható eszközévé is válik. Erre Tatsuya csak súlyos áron döbben rá, az igazi, valóban törődő családja, vagyis Kayo és a barátai élete árán. A végső leszámolásban csatlakozik hozzá Fujisaki is, aki a ninkyo filmek giri/ninjo dilemmáját idéz vissza. Bár konkrét személyes érdeke nem fűződik Shiramatsu és a Tamazawa klán jakuzáinak megöléséhez, azzal, hogy segít Tatsuya-nak a bosszúállásban, ő maga a lovagias jakuza-becsületet hívatott megvédeni. Szimbolikus jelentéssel bír, amint Fujisaki kimonóban és karddal, Tatsuya pedig pisztollyal indul harcba. A régi és a modern kor jakuzája az új idők becstelensége ellen.

Az Ambition Without Honor több, mint egy átlagos videóra forgatott jakuzafilm, története jól átgondolt és mélyebb jelentéstartalommal bír, valamint a színészi játék, a látvány és zene tekintetében is igazán minőségi munka. A film bőven felér Miike a nyugati világban jobban ismert jakuzafilmjeinek a színvonalához, némely esetben pedig túl is szárnyalja azt.

A sorozat további részei:

Ambition Without Honor 2/3 (1997)
Ambition Without Honor 3/3 (1998)