BLOODY TERRITORIES (1969)

Kôiki bôryoku: ryuuketsu no shima

Rendezte: Yasuharu Hasebe

A 60-as évek legvégén készült ninkyo filmeken már erősen érezhető volt, hogy a régimódi, hagyománytisztelő jakuzák ideje kezd lejárni. Bár a történetek még mindig ragaszkodtak a giri/ninjo dilemma jól kitaposott (és már egyre unalmasabbá váló) alapsémájához, a karakterek már kezdték levetkőzni idejétmúlt idealizmusukat, és a műfaj jellegzetességének számító lovagias erkölcsiség is kezdett lassan eltünedezni. Ezekben a Nikkatsu stúdió által gyártott jakuzafilmekben fokozatosan egyre több lett az erőszak, a szex és a gátlástalanság. A Nikkatsu aztán a 70-es évek elején csődbe ment, és a túlélés érdekében kénytelenek voltak áttérni a jobban jövedelmező pinku filmek gyártására. Ekkor számos filmszínész és rendező hagyta ott a stúdiót, de néhányan maradtak, és egyszerűen csak alkalmazkodtak az új helyzethez. Yasuharu Hasebe neve is leginkább a legendás Stray Cat Rock lánybandás sorozathoz (a gyönyörű Meiko Kaji főszereplésével), illetve egyéb kultikus pinku-eigákhoz köthető, de ezeket megelőzően, még a Nikkatsu stúdió fénykorában, ő is készített néhány jakuzafilmet, mint például az 1969-es Bloody Territories, ami szintén valamivel reálisabb képet ad a jakuzák világáról, és ami hibái ellenére is egy igazi, hamisítatlan gengsztermozi.

A rendőrség állandó nyomása miatt, a Kanto régióban tevékenykedő Sakura Szövetség arra készül, hogy feloszlassa magát, és a tagok legálisan működjenek tovább. A főnökök mind beleegyeznek a visszavonulásba, kivéve az idős Onogi oyabun-t, aki harmadik generációs főnökként nem kívánja felszámolni a családját. A nagyhatalmú Kansai Szövetség kihasználva a helyzetet, meg akarja szerezni magának a klánok területeit, így az Onogi családét is. A Kansai folyamatosan zaklatja az Onogi klán embereit, és az eleinte csak kisebb incidensekkel járó konfliktus hamarosan már emberéletet is követel mindkét oldalon, egy háború kitörésének szélére sodorva a családokat. A két fél ezért egy közvetítő segítségével megpróbálja rendezni az ügyet, és elkerülni a vérontást. De a békekötés sokba kerül, ráadásul a békítő ceremónia alkalmával rendezett szerencsejátékon Onogi folyamatosan veszít, ezért Yuji-nak és Yato-nak, a klán két kapitányának gyorsan pénzt kell szerezniük. A főnök és a klán hírnevének megőrzése érdekében kénytelenek a gyorskölcsön fedezeteként a klán főhadiszállását feltenni. A Kansai azonban megvásárolja a tartozást, és ezzel a kezükbe került az Onogi klán is. Yuji-ék megpróbálnak mindent, hogy pénzt szerezzenek a visszavásárláshoz, de a Kansai-nak ezt sikerül megakadályoznia. Amikor a kisemmizett Onogi oyabun magából kikelve rátámad a Kansai főnőkére, a testőrök végeznek vele és Yato-val is. Yuji-nak nem marad más választása: bosszút kell állnia főnőkéért és az egész klánért.

A beszédes cím alapján joggal várhatnánk egy véres leszámolásokkal teli kíméletlen jakuza mészárszéket, ehelyett kapunk egy viszonylag egyszerű, és könnyen követhető gengszterfilmet, ami ráadásul meglehetősen spórol az akcióval. A terület miatt zajló konfliktus mértéke a film nagy részében inkább csak hidegháborús, tárgyalások és kisebb összetűzések teszik ki a cselekmény jelentős részét. Legalábbis amíg el nem érkezünk a film végéig, ahol aztán a végső leszámolás során igazi gyilkos ámokfutásnak lehetünk szemtanúi, ami valamelyest kárpótolhatja a vérre és akcióra szomjazó nézőket. És ha már akció: ami talán a legszembetűnőbb dolog az egész filmben, hogy bár a történet a modern Japánban játszódik, a jakuzák kezében egyáltalán nem látunk lőfegyvereket. Itt mindenki tanto-val (késre emlékeztető, rövid karddal) van felfegyverkezve, és azzal igyekszik az akaratának érvényt szerezni. Semmi golyótépte seb, semmi lőporszag a levegőben.

A már jól ismert "nagyhatalmú klán a régimódi jakuzákból álló kis klán ellen" alapkonfliktusra építő történet elsőre úgy tűnik, hogy nem sok meglepetést tartogat, és a film a középtájékon visszaeső tempó miatt kicsit talán fárasztóvá is válhat, de egy kis odafigyelés árán azonban meghálálja a türelmet. A Bloody Territories néhol egészen fordulatos és érdekes története során ugyanis szinte teljes körű betekintést nyerhetünk a jakuzák legbelsőbb rétegeibe. Megismerhetjük a szertartások folyamatait, a különféle pénzszerzési praktikákat, és úgy általában az egész szervezet működését. Így aztán érdekességnek sem utolsó, de a sztori önmagában is kellően szórakoztató, és éppen ezért a film képes rá, hogy a figyelmünket végig lekösse, de ehhez nem árt, ha a szereplőkkel és az eseményekkel folyamatosan tisztában vagyunk. Yuji szerepében a Nikkatsu egyik legnagyobb sztárját, az azóta a színészetet énekesi karrierre cserélő Akira Kobayashi-t láthatjuk, aki ezúttal nem nyújt különösebben emlékezetes alakítást, de igazából a karaktere sem túl izgalmas. Az öreg Onogi oyabun-t alakító, karakteres arcú Yoshi Kato viszont már sokkal meggyőzőbb. Kissé furcsa, de szimpatikus öreguras tekintete mögött van valami nemesi, ami miatt sokkal hihetőbbnek tűnik az általa életre keltett békeszerető, régimódi főnök figurája.

A Bloody Territories egyáltalán nem rossz film, de a legnagyobb hibája a kiszámíthatósága. Ezenkívül nincsenek benne igazán érdekes karakterek, stílusos fényképezés vagy az agyunkban kitörölhetetlen emlékként tovább élő bombasztikus képsorok, de mégis úgy gondolom, hogy érdemes vele egy próbát tenni. Megfelelő türelemmel ugyanis egy jól felépített, érdekes, de még mindig csak egy átlagos jakuzafilm élményével gazdagodhatunk.

MOBSTERS' CONFESSIONS (1998)

Gokudo Zangeroku

Rendezte: Rokuro Mochizuki

A V-cinema korszak is kitermelte a maga kultrendezőit. Ezek közül kétségtelenül Takashi Miike neve cseng a legjobban, aki a 90-es évek elején készített extravagáns akció és jakuzafilmjeinek köszönhetően ki tudott törni ebből a közegből, hogy aztán napjaink egyik legfontosabb japán rendezővé válhasson. De semmiképpen sem feledkezhetünk meg Rokuro Mochizuki-ról sem, aki az olyan filmjeivel, mint az Onibi, a Yakuza In Love vagy éppen az Another Lonely Hitman ugyanúgy helyet bérelt magának a korszak és egyben a műfaj legkiválóbb rendezőinek csekély létszámú elitjében. A Mobsters’ Confessions a rendező kevésbé jól sikerült, ebből következően pedig kevésbé is ismert műve. A népszerű japán író Jiro Asada mangája alapján készült filmalkotás, a szokásos "felemelkedés és bukás" témát dolgozza fel.

Tokióban járunk, a 80-as évek „buborékgazdaságának” idejében. Jiro Asakawa (Matsuoka Shunsuke) egyszerű szélhámos, aki a csőd szélén álló kisebb vállalatok vezetőitől próbál pénzt kicsalni. Egyik ilyen alkalommal megismerkedik Kumiko-val (Kanaya Amiko), aktuális áldozata mostohalányával. Jiro első látásra beleszeret a lányba. Mivel Moriyasu a mostohaapa, nemcsak nevelt lányaként szerette Kumiko-t, hanem gyermekkora óta szexuálisan is kihasználja, a lány nem is kéreti magát sokáig, hogy Jiro-val tartson. Kamewada jakuzafőnök (Hino Shohei), Moriyasu vállalatának fő hitelezője átlát Jiro tervein, de ahelyett, hogy megbüntetné, inkább kéri a részét a kicsalt pénzből. A biztonság kedvéért Jiro mellé adja az egyik emberét, a kissé lökött Jay-t (Tsurumi Shingo) is, hogy szemmel tarthassa. Jiro megpróbálja átverni Kamewada-t, ám a jakuzafőnök erre is rájön, de ismét megkíméli az életét, sőt, megengedi Jiro-nak, hogy saját üzletbe kezdjen, cserébe viszont 50%-os részesedést kér. Így Jiro, Jay és Kumiko segítségével belevág a saját, csalásra épülő bizniszébe, ami során egyre feljebb jutnak, de ugyanakkor egyre mélyebbre is süllyednek az alvilág mocskába. Idővel azonban Jiro többre vágyik, és amikor Kamewada visszautasítja a függetlenedési szándékát, a férfi úgy dönt, hogy szembefordul a jakuzákkal, ez pedig végül a bukását okozza.

A Mobsters’ Confessions a (v-cinema filmektől nem szokatlan módon) nem egy hagyományos jakuzatörténet. A középpontban nem a jakuzák állnak, a film főhőse Jiro valójában nem is csatlakozik hozzájuk. Ő csak amolyan „bedolgozó”, egy eszköz, ami termeli a pénzt, de bármikor feláldozható. A film, ahogyan a címe is mutatja, egy bűnöző vallomása. Jiro a történetet végig kísérő narrációja olyan, mintha a férfi lelkiismeretét hallanánk. Tisztában van ugyan saját erkölcstelenségével, ugyanakkor lelkiismeretfurdalást csak ritkán érez. Számára ugyanis semmi sem szent, a nagyobb profit érdekében bárkit hajlandó fel- illetve kihasználni. Még szerelmét Kumiko-t is nyugodt szívvel zavarja be az üzleti érdekeltségek ágyába, csak, hogy minél jobban elnyerje azok bizalmát. Kumiko-nak (valószínűleg a megrontott fiatalkor következményeként) persze nem esik különösebben nehezére a kurválkodás, ugyanakkor Jiro iránt az elejétől fogva őszinte szerelmet táplál. A férfi azonban mindezt elég furcsán viszonozza. Annak dacára, hogy rendszeresen kihasználja és megalázza a lányt, folyamatos féltékenység gyötri, amely időnként agresszió formájában tör ki belőle, hogy aztán az indulatos kirohanások, és néhány kiosztott pofon után, Kumiko-val újabb hosszantartó szexuális játszadozásokban találjanak ismét egymásra. A csapat harmadik tagja, az imbecillis Jay, (aki leginkább egy bedrogozott rockerre hasonlít) a kissé bizarr viselkedése ellenére is szimpatikus figura, látszólag(!) végig lojális marad Jiro-hoz. (Jiro is megbízik benne, még a saját részének 10%-ról is hajlandó volt lemondani, csak hogy Kamewada Jay életét is megkímélje.) A trió mondhatni tökéletes összhangban működik együtt. Jay és Kumiko a meggyőzésben segít, a dolog könnyebb részét viszont Jiro végzi. Ennek ellenére szereti a főnököt játszani, pedig valójában semmiféle tehetsége, vagy képessége nincs meg hozzá, uralkodási vágyát ezért többnyire Kumiko-n éli ki. A Jakuza szorításából azonban képtelen szabadulni, s végül a saját nagyravágyása áldozata lesz.

Mochizuki pinkufilmes múltja visszaköszön a filmben. Nem a pucér női testek, vagy az azokon elkövetett erőszak bemutatása miatt, hiszen ezekből viszonylag keveset láthatunk a filmben. Sokkal inkább Jiro felfoghatatlan dührohamai, és a feleslegesen elnyújtott szexjelenetek indokolatlan használata az, ami nagyon megterheli ezt a másfél órát. Az amúgy sem túl izgalmas történet így darabossá válik, a néző figyelme pedig folyamatosan kiesik a ritmusból. A karakterek egyike sem képes olyat felmutatni, ami miatt a megtekintés után akár egy nappal is még emlékeznünk kellene rájuk (egyedül talán Jay volt valamennyire „érdekes”), különösen Jiro alakja és viselkedése megfoghatatlan. Az ilyen esetekben még egy utolsó mentőöv lehetett volna a tökös akciószekvenciák halmozása, de sajnos itt ezekből is fájóan kevés van.

Igazából semmi különös vagy szokatlanul újszerű nincs ebben a filmben, ami miatt egy kicsit is kiemelkedhetne az ekkoriban futószalagon gyártott jakuzafilmek sokaságából. A szerelmi dráma, a bűnügyi krimi, a szex és a jakuza téma általában tökéletesen összeilleszthető darabok, itt azonban valahogy mégis hiányzik közülük a megfelelő összetartó erő. De mindezek ellenére, a filmben végig ott volt a potenciál, így a Mobsters' Confessions alapjában véve nem egy rossz film, csak túl sok dolog maradt kihasználatlan, míg némelyek viszont feleslegesen el lettek túlozva, plusz hiányzik belőle a feltűnéshez szükséges extravagancia is. Mindenevőknek javallott, máskülönben nyugodtan mehet a megnézendők listájának végére.

SYMPATHY FOR THE UNDERDOG (1971)

Bakuto gaijin butai

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Let me warn you. You better cut the crap, and get the fuck back to the mainland. Otherwise, it's gonna start raining blood around here." - Yonabal

Fukasaku a Japan Organized Crime: Boss-al megalkotta az egyik legnagyobb jakuzafilm klasszikust, és ezzel elindított egy olyan folyamatot, ami végül az egész műfaj reformjához vezetett. Ennek a folyamatnak az egyik következő állomása volt a Sympathy For The Underdog, ami vitathatatlanul a mester életművének egyik legjobb darabja. Fukasaku a filmet eredetileg a Japan Organized Crime: Boss folytatásának szánta, de miután látta Gillo Pontecorvo Az algíri csata című háborús filmjét, úgy érezte, hogy ő is valami hasonlót akar a vászonra vinni, csak természetesen jakuzákkal.

Gunji (Koji Tsuruta) az egykori jakuza főnők 10 év után szabadul a börtönből, ahová azért került, mert a Daitokai család feje Oba annak idején hatalma megszilárdításához felhasználta, majd később elárulta őt. A szabadulás után Gunji nem késlekedik sokat, összeszedi a közben szétszóródott embereit, majd nekiáll újraszervezni a családot. Mivel a Daitokai klán irányította Yokohamában már nincs számukra hely, ezért a banda átköltözik Okinawa szigetére, ahová Gunji egykori riválisa Kudo (Noboru Ando) is csatlakozik hozzájuk. Okinawára érkezve a csapat először óvatosan felméri a terepet, majd kezdetnek átveszik az amerikaiak által futtatott whisky csempész üzletet. Ez azonban felkelti a helyi alvilági főnökök, köztük a félelmetes, félkarú Yonabal (Tomisaburo Wakayama) figyelmét is. Gunji csak súlyos áldozatokkal járó véres összecsapások árán tudja a tiszteletét kivívni. A dolgok már éppen kezdenének rendbe jönni, mikor megérkezik Okinawára a Daitokai klán, és Oba nagyfőnök.

Pontecorvo filmjének inspirációja leginkább az egy idegen nemzet általi megszállás, az idegen környezetbe szakadás és az ezekkel járó konfliktusok alapszituációján érződik, de ennél sokkal szembeötlőbb Sam Packinpah - A vad banda című westernklasszikusának egyértelmű hatása. A karakterek és a már említett idegen környezet mellett, ez leginkább az olyan jelenetek során vehető észre, mint például a legutolsó képkockákon látható "felvonulás", Yonabal fegyvereseinek a semmiből való hirtelen előbukkanása, vagy akár a lövöldözés a bárban. Ez utóbbi egyébként a film egyik legjobban megkomponált jelenete. Az afro-amerikai gengszterek a bár felett elhaladó repülőgép zaját kihasználva nyitnak tüzet Gunji embereire, a tűzpárbaj előtti feszült pillanatok teljes mértékben a westernfilmek hangulatát idézi.

A film első felvonásában a csapat újraszerveződését láthatjuk, amint a teljesen széthullott család terveket szövöget a közben alaposan megkopott renomé visszaállítására. A második fejezet az első üzlet megszerzését, a riválisokkal való harcokat és az azzal járó súlyos veszteségeket tárgyalja, végül a Daitokai klán megjelenésével kezdődik az utolsó fejezet, melyben a teljesen legyengült csoport eljut arra a pontra, ahonnét már nincs visszatérés, az ebből következő végkifejlet pedig egy katartikus lezáráshoz vezet.

A megszállt Okinawa sajátos atmoszférával bír. A város utcái olyanok, mint egy hatalmas reklámfelület, a falakon, táblákon egyaránt megtaláljuk a japán és az amerikai írásjeleket is. A járókelők között rengeteg az amerikai, a klubokban dögös funky zene szól, az égen amerikai vadászgépek húznak el. A japán hatásoknak már szinte alig látni a nyomát, hatalmas Coca Cola feliratok és egyéb márkanevek takarják el őket, olyan, mintha egy amerikai kisvárosban játszódna a film. Ez a fajta kelet-nyugat találkozási pont ideális hely a bűnszervezetek számára, éppen ezért a rivalizálásra is.

A két film között rengeteg azonosságot találhatunk, de Noboru Ando, Tomisaburo Wakayama, és Koji Tsuruta is gyakorlatilag megismételték a Japan Organized Crime: Boss-ban látott szerepüket. Gunji, a régimódi jakuzafőnök napszemüveg mögé rejtett ábrázatáról csak a legritkább esetben lehet érzelmeket leolvasni. Kemény, hallgatag, szinte már irritálóan higgadt gengszter. Érzéseit egyedül csak egy helyi prostival hajlandó megosztani, vele is csak azért, mert a lány megtévesztően hasonlít egykori szerelmére. Ugyanakkor kitartó és eltökélt hozzáállásával még kíméletlen ellenfele, Yonabal tiszteletét is képes volt kivívni. Sorstársa Kudo hasonló figura, szótlan, egykoron szebb napokat látott, megtört ex-jakuzafőnök. Mindkettejük balsorsáért ugyanaz az ember, Oba főnök tehető felelőssé, annakidején ő tette őket riválissá, és most miatta váltak szövetségessé is. Kudo eleinte nem is vesz részt a balhékban, egykedvűen tölti idejét a szállodában, majd később is leginkább csak a háttérben marad, mint egyfajta utánpótlás. A film legemlékezetesebb alakja ezúttal is a Wakayama által megformált karakter. Yonabal a félkarú óriás mélyen zengő hangjával félelmet keltő egy jelenség, az ember egy ilyen jakuzával szeretné a legkevésbé összeakasztani a bajszát. Wakayama ismét zseniális a szerepében, és bár Yonabal nagyon sokban hasonlít a Japan Organized Crime: Boss indulatos bandafőnökére, a legendás színész alakítása ezúttal ha lehet, még meggyőzőbbre sikerült.

Valójában ez volt Fukasaku utolsó igazi ninkyo-jellegű filmje, és Koji Tsuruta-val is most dolgozott utoljára. A Sympathy For The Underdog egy hibátlan remekmű, tökéletes átmenet a régi és az új stílus között, jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még korunk egyik legismertebb japán rendezőjét, Takeshi Kitano-t is megihlette, Sonatine című filmjében nemcsak a helyszínt, de a történet bizonyos elemeit, a karaktereket, és még az egyik zenei témát is innen kölcsönözte. Ez a film egész egyszerűen kötelező!!!