- Tantei jimusho 23: Kutabare akuto-domoRendezte: Seijun Suzuki
Ilyen filmcímmel nem nehéz felcsigázni az embert, de ha ráadásul a rendezőt Seijun Suzuki-nak hívják, akkor ott már szinte biztos, hogy valami igazán kellemes filmélmény vár ránk. Suzuki a Nikkatsu stúdió égisze alatt készített stílusos és modern pop-art filmjei elsősorban a 60-as évek fiataljainak körében örvendtek nagy népszerűségnek, a stúdiók már nem feltétlenül osztoztak a rajongásban. A közízlés számára néhol kicsit talán extrém, a francia Új-hullámos hatásokat magán viselő, noir-os hangulatú bűnügyi filmjei sorában a Haruhiko Oyabu novellája alapján készült Detective Bureau 2-3: Go to Hell Bastards! azonban egy sokkal konvencionálisabb, földhözragadtabb mozi, miközben továbbra is egy jellegzetesen Suzuki alkotás. Egy könnyed, humorban, akcióban és zenében gazdag, gyors tempójú különc jakuzafilm, a rendező állandó színésze, Joe „The Ace” Shishido főszereplésével.
Feszült helyzet alakult ki a tokiói alvilágban, egy új banda ugyanis a két nagy helyi klánt fosztogatja. A rendőrség az egyik rablás alkalmával kialakult tűzpárbaj helyszínén letartoztat egy Manabe nevű férfit. Azt tervezik, hogy csaliként szabadon engedik, hogy elvezesse őket a rejtekhelyre, de a két nagy klán közben egyaránt arra vár, hogy végezhessen a rendőrség kapuján kilépő férfival. Ekkor lép színre Tajima (Shishido), a menő magánnyomozó (akinek irodája a 2. emelet 3. számú ajtaja mögött található, innen a cím), a divatos öltönyök, a gyors kocsik és a csinos nők szerelmese. Arra kéri Kumagaya rendőrfőnököt (Nobuo Kaneko), hogy adjon neki fegyvert és hamis személyazonosságot, hogy beépülhessen ebbe az új és titokzatos jakuza csoportba, és így buktassa le őket. Kumagaya vonakodva ugyan, de beleegyezik, így Tajima akcióba lép. Megmenti Manabe-t a lincseléstől, majd azt állítva, hogy ő Tanaka, egy kisstílű bandita, arra kéri, hogy cserébe adjon neki munkát. Manabe elviszi a klán főhadiszállására, de Hatano főnök és a többiek gyanakvóak vele szemben, mivel kémnek hiszik. Lenyomoztatják és bár mindent rendben találnak, továbbra sem bíznak meg az idegenben. Tajima hamarosan le is bukik, de ő még ekkor sem adja fel, és megpróbálja elhitetni a jakuzákkal, hogy elégedetlen a rendőröktől kapott pénzzel, így nagyobb összeg fejében továbbra is Hatano-nak dolgozna. Hatano látszólag beleegyezik, de valójában nem hisz Tajima-nak, és megpróbálja félrevezetni és megölni.
A film háromnegyede tulajdonképpen Tajima beépüléséről és inkognitójának megőrzéséről szól, ami egyaránt izgalmas és humoros pillanatokat eredményez. Tajima társainak és Kumagaya rendőrfőnöknek mindent meg kell tenniük, hogy igazolják a férfi háttér sztoriját. Hatano főnök magányos felesége (a gyönyörű Nikkatsu-sztár Reiko Sasamori) azonban idő előtt rájön, hogy a jóképű újonc valójában a rendőrségnek dolgozik, de mégsem árulja be, mivel titokban odavan érte. (Tajima azonban nem bánik finoman a nőkkel sem, előbb üt, aztán csókol, ahogyan az egy ilyen filmes mega-macsótól el is várható. ) A lebukás után a film még feszültebbé válik, Hatano ugyanis ekkor már meg akar szabadulni az árulótól, és amíg a csapdába csalt férfi az életét menti, addig a rendőrség a tőle szerzett információk alapján már készül lecsapni a jakuzák titkos raktárára. De nem csak a rendőrök, hanem a meglopott jakuzák is megkapták a címet.
Joe Shishido lenyűgöző egy jelenség. Nem is annyira a tehetsége okán, bár abban is messze kimagasló képességekkel bír. Egész egyszerűen még egy ilyen laza, sármos, és szemtelenül macsó egy figura talán az egész világ filmgyártásában sem akad. Nála a James Bond-os elegancia és csáberő, valamint pimaszság keveredik az Elvis Presley-s kisfiús jóképűséggel, és a nagy japán sztárok hűvösségével és persze tehetségével. Pedig Shishido ábrázata jól láthatóan mutat némi bizarr jelleget. A színész ugyanis még a karrierje hajnalán mesterséges implantátumokat ültettetett az arcába, hogy nyugatiasabb külsőt nyerjen általuk. És bár a műtét során némileg „hörcsögképűvé” vált, valójában pont ez a kissé túl kerekre sikeredett arcszerkezet lett a színész fő ismertetőjegye, és nem utolsó sorban a színészi pályáját is ennek köszönhetően sikerült beindítania. Pont egy ilyen idolra volt szüksége Seijun Suzuki-nak is a filmjeihez, nem is csoda, hogy több kultikus alkotás is született kettejük együttműködéséből.
A Detective Bureau 2-3 (mint ahogyan a Nikkatsu-eigák legtöbbje) jelentősen különbözik a Toei vagy a Daiei jakuzafilmjeitől. Itt semmi sem véresen komoly, itt nincs giri/ninjo oppozíció, nincsenek tradíciók, kimonók, sem katartikus végkifejlet, itt egy rettentő gyors tempójú, a látványra és a hangulatra kihegyezett, laza és szórakoztató képregényszerű filmet kapunk, amiben minden a nézőért van. Kémfilmnek, akciófilmnek, jakuzafilmnek, de még vígjátéknak és zenés filmnek is kitűnően alkalmas. Shishido divatbolond nyomozó karaktere a film fő motorja, minden róla szól és körülötte történik. A többi szereplő szinte érdektelen mellette. A detektív iroda komikus alkalmazottai, a jakuzafőnök frigid, ám Tajima iránt nem érzéketlen barátnője, a tipikusan állandóan morcos rendőrfőnök, vagy a megfontolt és gyanakvó jakuzák bár fontos szereplők, mégis mind teljesen alárendelődnek a megnyerő és magabiztos, a hidegvérét állandóan megőrző Tajima-nak.
Bár valóban kicsit populárisabb darab a Suzuki életműben, azért a rendező sajátosságai itt is jól észrevehetőek. Ilyen például a már védjegynek tekinthető és azóta is sokszor másolt élénk színű hátterek, vagy az ezekkel kellemes harmóniában lévő korabeli dögös zene. Ami a zenét illeti, már a film első perceiben zseniális sokként éri a nézőt, amint a tűzpárbajt követően kigyulladt és a lángok által lassan felemésztődő teherautó képe alá a film csak szuperlatívuszokkal méltatható surf-rockos főtémája felcsendül. De ugyanígy feledhetetlen a jelenet, amikor a lebukás veszélyétől feszélyezett Tajima hirtelen énekelni és táncolni kezd az egyik lokál énekesnőjével. Ez a pasas tényleg elképesztő.
Nehezen tudnék hibákat sorolni, mert sem a film hossza, sem a tempója, sem a története vagy a hangulata nem hagy kívánnivalót maga után. Aki a komolyabb hangvételű, vagy az erőszakosabb jakuzafilmeket kedveli, azt sem tudom igazán lebeszélni róla, mert bár könnyed és humoros, mégis tökéletesen feszült és magával sodró egy filmről van szó. A még ma is élő és szerencsére alkotó 83 éves Suzuki és a 76-ik életévét taposó Shishido nem csak a japán, de az egyetemes filmtörténet igazi egyéniségei, akiket szerencsénkre annak idején összehozott a sors. (Még ugyanebben az évben készült egy folytatása is a filmnek Shishido-val, de már nem Suzuki rendezésében.)
