Gonin 2 (1996)

Rendezte: Takashi Ishii

Ishii nem várt sokat a nagyszerű nihilista neo-noir akciófilmje, a Gonin folytatásának elkészítésével, egy évvel később már be is mutatta a Gonin 2-őt, amely nagyrészt az első film újragondolása, és amihez képest azonban akad egy fontos különbség, mégpedig, hogy ezúttal „az ötök” kizárólag nőkből állnak össze. A kritikák és a különböző internetes visszhangok általában jól lehúzták a filmet, sokan feleslegesnek tartották a folytatást, és a kudarcért pedig elsősorban a kissé kusza cselekményt és az egysíkú karaktereket, valamint a feleslegesen erőszakos jeleneteket hibáztatták. Én azonban egészen másképpen látom a dolgot.

Masamichi Toyama (a mindig kiváló Ken Ogata), a Toyama acélmű igazgatója tartozik a jakuzáknak, de nem tud fizetni. A gengszterek ekkor a szeme láttára megerőszakolják a feleségét, aki később szégyenében felakasztja magát. Az összetört férfi elhatározza, hogy bosszút áll, ezért készít magának egy kardot, és bosszúálló fantomként nekiáll egyesével levadászni a feleségét megszégyenítő jakuzákat. Eközben öt, egyaránt szerencsétlen sorsú nőt egymás útjába sodor a végzet. (Shinobu Ootake, Kimiko Yo, Mai Kitajima, Yui Natsukawa, Yumi Nishiyama) A nők, akik korábban nem ismerték egymást, cinkosokká válnak, mikor is egy ékszerbolt kirablása közben az úgymond túszokból rablókká lépnek elő. Meglépnek a rablóktól rabolt ékszerekkel, de ezután menekülniük kell, mivel a rablást eredetileg kitervelő jakuzák a nyomukba erednek. De nem csak ők, hanem Toyama is, aki azt a gyűrűt szeretné, amire a néhai felesége annyira vágyott, és ami most az öt nő által megfújt szajré között van.

Valóban az első film feminin változatáról van itt szó, de ez egy csöppet sem baj, sőt. Az öt nő itt is hányattatott sorsú emberek társasága, akik között akad túlkoros prostituált, megalázott szerető, nemi erőszakon átesett nő, a dolog érdekessége azonban sokkal inkább az a mód, ahogyan találkoztak egymással. Az ékszerüzletbe többnyire a véletlen sodorta be őket, a rablás során azonban egyik percről a másikra válnak egymás segítőivé, bűntárasaivá, hogy aztán később a menekülésben és az ezzel járó megpróbáltatásokban is közösen osztozzanak. Toyama esete egészen más. Ő egyszerű, hétköznapi cégvezetőből lesz a halál angyala. Számára a felesége jelentett mindent, olyannyira, hogy bosszúhadjárata során a nő holttestét is magával viszi a kocsijában. A férfi a kalapban, hosszú trencskó kabátban, és a saját kezével, a saját üzemében gyártott kardjával szinte már egy démoni figurának tűnik, olyan, mint Ogami Itto, vagy bármely másik filmen látott bosszúszomjas rónin, akit már nem érdekel a saját élete. Toyama két dolgot akar, bosszút és a „Macskaszem” nevű gyűrűt, amire felesége annyira vágyott (a film elején láthattuk, amint az ékszerboltban álmodozik róla). Mivel ugyanazok a jakuzák felelősek Toyama balsorsáért, mint akik az ékszerrablást megrendelték, így a közös ellenség végül fegyvertársakat csinál a férfiból és az öt nőből.

Bár valóban kicsit zavarosan indul, én nem találtam különösebben bonyolultnak és nehezen követhetőnek a történetet. Az is való igaz, hogy a karakterek nem lettek igazán elmélyítve, de ezek hiányát sem éreztem fájónak. Toyama klasszikus sztoikus bosszúálló figura, alig beszél, bár Ken Ogata alakításában ez a szótlanság így is többet mond ezer szónál is. Az öt nő esetében a film első harmadában rövid visszaemlékezések formájában kapjuk meg a háttértörténeteket, de igazából ezek egyike se ad túl sok információt, viszont a film során egyik nő sem kap nagyobb hangsúlyt a többinél, így ötüket egyetlen kollektív főszereplőként is felfoghatjuk, vagyis jellemük külön-külön nem olyan érdekes, mint az, amit közösségként művelnek. Ennek ellenére a különböző női karakterek közötti viszonyok később fontos szerepet kapnak.

Nem éreztem indokolatlanul erőszakosnak sem, japán viszonylatban meg aztán pláne nem, a bosszúfilmek pedig valahol mindig is a túlzásokról szóltak. Ishii pinku filmekkel kezdte a karrierjét, és a mai napig is hasonló típusú filmeket készít, így az sem meglepő, hogy ha már nők főszereplésével készített filmet, akkor megpróbált a rózsaszín műfaj elemeiből is egy keveset becsempészni. Persze nem kell féktelen orgiákra és ostorral kényszerített pucér nőkre gondolni, de az öncélú fedetlen kebel megjelenése azért szerintem igazán szimpatikus, és mindenképpen elvárható húzás is volt tőle.

Takashi Ishii mangakából lett filmrendező, és tetszik, nem tetszik, de véleményem szerint egy igazi tehetség bujkált a rajzasztal mögött. A stílusa egészen magával ragadó, bár annyiban ismét igaza van a negatív kritikáknak, hogy a stílusossága elmarad az előző filmhez képest, bár hozzáteszem, nem sokkal. A vizualitása ismét tökéletesen megfelel a neo-noir alapkövetelményeinek, a pillanatnyi képkimerevítések, a baljós atmoszférát teremtő bevilágítások, és persze az elmaradhatatlan esőzések még sötétebbé teszik a hangulatot, nem is beszélve az igazán depresszív, de mégis gyönyörű drámai zenei aláfestésről.

A Gonin 2 nem hogy nem rossz film, de szerény, ám jelentősen elfogult véleményem szerint a Gonin filmek a 90-es évek legjobb akciófilmjei közé tartoznak.

A sorozat további részei:

Gonin (1995)

BRIGHT RED FLOWER OF COURAGE (1970)

- Nihon Jokyo-den: Makka na dokyo bana
- Tales of chivalrous women: Brave red flower of the north
Rendezte: Yasuo Furuhata

A 70-es évekre az addig jellemzően maszkulin filmek után (és mellett) szerencsére megjelentek az erős női karakterek is a japán filmekben, vagyis a korábban többnyire csak alsórendűbb szerepek után végre a nők is főszereplőkké léphettek elő a csambarákban és a jakuzafilmekben egyaránt. A varázslatos mosolyú Junko Fuji elsősorban a népszerű Red Peony Gambler szériának köszönhetően vált az első számú női jakuza színésszé, de az öt részt megélt Nihon Jokyo-den sorozat (angol címe alapján „Történetek lovagias nőkről”) állandó főszerepe is nagyban hozzájárult a hírneve megalapozásához, illetve megszilárdításához. Ez a sorozat tulajdonképpen egy másik széria, a Ken Takakura nevével fémjelzett 11 epizódos Nihon kyokaku-den („Történetek a Japán lovagiasságról”) női változata volt, értelemszerűen a lovagias főhős szerepében ezúttal Fuji-val. A „Bátorság élénk vörös virága” a sorozat második epizódja.

A történet Hokkaidón játszódik, az 1900-as évek elején. A kietlen és zord északi vidéken elsősorban lótenyésztéssel és kereskedéssel foglalkoznak az emberek. Természetesen a jakuzák itt is megjelennek, hogy átvegyék az irányítást a Lókereskedő Szövetség felett. Amikor a lókereskedők szakszervezeti képviselője Matsuo feljelentéssel fenyegetőzik, a jakuzák megölik a férfit. Az így megüresedett fontos pozícióban a kereskedők Matsuo lányát látnák szívesen, a jakuzák pedig mindenáron maguknak akarják azt megszerezni, hogy a szavazásokon a saját javukra dönthessenek. Amikor Yuki (Junko Fuji) megérkezik Hokkaidóra eleinte nemet mond a felkérésre, mondván, hogy ő csak apja halála miatt utazott ide. De látva a korrupt helyi vezetést és a kétségbeesett embereket, végül úgy dönt, hogy harcba száll a lókereskedők jogaiért. A jakuzák minden eszközzel megpróbálják ezt megakadályozni, de Yuki-nak a helyieken kívül még egy másik szövetségese is akad. Egy magányos férfi Kazami (Ken Takakura), aki mellesleg szívből gyűlölte Yuki apját. 20 évvel korábban ugyanis Matsuo volt az, aki elvette Kazami apjának földjét, hogy ott lovakat tenyésszenek.

Ninkyo-eiga spagetti-westernfilm stílusban. Igazán öröm egy olyan ninkyo filmet látni, ahol bár az alaphelyzet a szokásos, az mégis egészen más módon van tálalva. A western párhuzam tökéletesen helytálló, ezúttal nyoma sincs a Showa korszakban játszódó kosztümös jakuzafilmek külsőségeinek. A kietlen hokkaidói vidék sivársága a közép-nyugat amerikai sztyeppéket idézi, ahol az emberek lovakon és szekereken közlekednek. A kardok és kések helyett természetesen itt sokkal inkább a puskák és pisztolyok osztják a halált. A tradíciókhoz ragaszkodó jakuzák helyett pedig vad banditák terrorizálják az egyszerű embereket. A sáros utcákat olcsó prostituáltak járják, a sziget őslakosaiként kisebbségben élő ainuk a mostoha sorsuk alapján pedig tulajdonképpen akár az indiánoknak is megfeleltethetőek. Nincsenek tetovált hátak, ceremóniák, sem enka dalok kíséretében igazságosztásra induló kimonós hősök. De még a film zenéje is ezúttal jobban mellőzi a hagyományos japán hangszerelést, a főtéma akármelyik olasz westernfilm zenéjének is tökéletesen megfelelne.

Ami megmaradt, az a tipikus ninkyo váz, a szomorkás, szenvelgős jelenetek (itt kevésbé zavaróak, sőt, egyenesen indokoltak is), a giri/ninjo alapvetés a végén a látványos leszámolással. Bármily meglepő, a film nem igazán véres, mindössze két olyan jelenet van, ahol jobban utat adtak a vörös folyadék áramlásának, de ebben a két esetben viszont valószínűleg valamilyen szimbolikus művészi megfontolásból kicsit túlzásba is vitték. Mondhatni az egész filmből kispórolt vér ebben a két jelenetben folyik el. Igaz, a sok vér a western filmekre amúgy sem igazán jellemző. Fuji kisasszony most is igéző és gyönyörű, törékeny alkata és magabiztos fellépése alapján teljesen érthető, hogy miért is ő lett az egyik legnagyobb ninkyo filmikon. A mindig megbízható „Japán Ken-t”, azaz Ken Takakura-t pedig ebben a mellékszerepében is a már ismert sztoikus, magányos hős karakterként láthatjuk.

Igazán remekül sikerült mind a két, egymástól valójában nem is olyan távol álló zsánert ötvözni. A western hívők bizonyára kevesellnék a lövöldözést, a jakuzafilm rajongók meg talán a vért és a jakuza formalitásokat, bár véleményem szerint egyikből sem hiányzik bele több, mint amennyi van. Egy izgalmas, látványos, és kellemesen újszerű ninkyo film élményével lehetünk gazdagabbak amennyiben megtekintjük.

A SCARRED LIFE (1971)

- Kizudarake no jinsei

Rendezte : Shigehiro Ozawa

Sosem titkoltam, hogy milyen nagy rajongója vagyok Tomisaburo Wakayama-nak, ha egy filmben ő felbukkan (legyen az akár fő- vagy mellékszerep), az számomra mindig örömteli esemény, hiszen a legendás színész jelenléte már eleve sokat emel még egy-egy álmosabb ninkyo film élvezhetőségi értékén is. És ha színészi alakításával a szintén legendás Koji Tsuruta-t támogatja, akkor az a film már eleve jó esélyekkel indul, legalábbis az én kegyeimért. Szerencsére jó pár olyan alkotás létezik, melyben közösen szerepelnek. Ilyen például az A Scarred Life is, ami egy klasszikus ninkyo film, relatíve izgalmas és fordulatos történettel, és a szokásos látványos lezárással, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezek elegendőek lettek volna a sikerhez, pláne azok számára, akik már láttak egynéhány ninkyo filmet életük során. A fent említett két úriember szereplése viszont megadta azt a szükséges pluszt hozzá.

Osaka, közvetlenül a második világháború után. A szerencsejátékokból élő Daishoji csoport idős főnöke szívrohamban elhunyt. Megindul az utódlási folyamat, ami során a többi vezető a tisztességtelen Handa-t teszi meg a csoport élére. A Daishoji csoporthoz tartozó Mihashi (Wakayama) főnök egyik embere Goro összetűzésbe is kerül az új főnökkel, amit akkor Mihashi még el tud rendezni (yubitsume árán), de később ő maga rajtakapja Handa-t a néhai főnök özvegyével (a gyász ideje alatt), ami után Handa rátámad, és a dulakodásban Mihashi megkéseli őt. Túléli, de a nagyfőnökök megfosztják hatalmától, és a szabályok szerint ekkor Mihashi kerülne a Daishoji élére, de neki viszont az eset miatt börtönbe kell vonulnia, ezért átmenetileg egy másik főnök veszi át a helyét. Domoto nagyfőnök (akinek egyébként Handa a kegyeltje) mindenáron magának akarja a hatalmat, ezért mindent elkövet, hogy fenntartsa a zűrzavart, ezért további konfliktusokat generál Mihashi felesküdt testvérnek, Oshima (Tsuruta) főnöknek a családjával. A helyzet teljesen elmérgesedik, Oshima pedig már éppen a harcra készül, mikor hirtelen a tudomására jut, hogy Domoto nem más, mint az igazi apja, akit egész életében keresett. A háború így elmarad, de az elvetemült nagyfőnök ezzel mit sem törődik, és mikor a frissen szabadult Mihashi is áldozatául esik Domoto álnokságának, végül elkerülhetetlenné válik a viszály véres lezárása.

Koji Tsuruta énekesként is nagyon népszerű volt hazájában, és az egyik nagy slágeréből született a két részes „Life Of Pain” széria, melynek egyik fele az A Scarred Life. (Természetesen a film elején fel is csendül az ihlető dal.)

Tipikus ninkyo film, a szokásos hozzávalókból, a szövevényes sztori nem hordoz semmi újdonságot, a sok-sok szentimentalizmus néhol most is émelyítő, de összességében azért érezni rajta, hogy már a ninkyo stílus alkonyán készült, mert az átlagosnál kicsit pergősebb, erőszakosabb film lett. Tsuruta a korábbiaknál jóval erélyesebb, magabiztosabb főnökként jelenik meg, ezzel szemben a többnyire félelmetes és erőteljes jakuzákat alakító Wakayama most sokkal érzelmesebb figurát alakít. Ők ketten egyaránt a film „lovagias” főszereplői, egymást segítve állnak ellent Domoto nyomásának, mindketten elsősorban a békés megoldást keresve. Oshima szeretné megismerni az igazi apját, akiről korábban még semmit sem tudott, csak hogy elhagyta őket gyerekkorában. Csak a kíváncsiság hajtja, mert elmondása szerint mostohaapját, illetve a mentorának számító Ogiyama főnököt tekinti igazi apjának. A mostohaapa is csak azért árulja el neki az igazi apa kilétét, hogy így próbálja megakadályozni a kitörni készülő jakuza háborút. A kiderült titok arra ideiglenesen alkalmas ugyan, hogy elejét vegye a vérontásnak, de sem Oshima, és pláne Domoto nem tulajdonít a dolognak nagy jelentőséget. A törékeny béke végül akkor szűnik meg, amikor Domoto emberei merényletet követnek el Mihashi ellen, amiben Mihashi kisfia életét veszti. De a gyászoló apa még ekkor is békejobbot nyújt, majd mikor ezt elutasítják, akkor nem marad más választása, mint hogy rátámad Domoto-ra. (Hatásos a jelenet, amikor meghozza a döntést, miszerint a becsülete úgy kívánja, hogy a végső és a számára egyértelműen végzetes lépés előtt megszakítja a testvéri köteléket Oshima-val, hogy ne hozzon rá szégyent. Mielőtt kést rántana az álnok főnökre, a kimonójához kap, és a ruhán keresztül töri el a köteléket jelképező szertartási csészét.) A film végi leszámolási jelenet igencsak véresre sikerült, és azon ritka filmek egyikével van dolgunk, ahol a végső igazságtételben résztvevő főhős és a segédje (Goro) is élve hagyja el a mészárlás színhelyét.

100%-osan tiszta ninkyo alapvetés, melyet a két színészlegenda szereplése valóban kiemelt kissé az átlagból, de összességében még mindig egy sablonos, és ezért könnyen kiszámítható alkotásról beszélhetünk. A ninkyo filmekkel való ismerkedéshez viszont tökéletes.

DETECTIVE BUREAU 2-3: GO TO HELL BASTARDS! (1963)

- Tantei jimusho 23: Kutabare akuto-domo

Rendezte: Seijun Suzuki

Ilyen filmcímmel nem nehéz felcsigázni az embert, de ha ráadásul a rendezőt Seijun Suzuki-nak hívják, akkor ott már szinte biztos, hogy valami igazán kellemes filmélmény vár ránk. Suzuki a Nikkatsu stúdió égisze alatt készített stílusos és modern pop-art filmjei elsősorban a 60-as évek fiataljainak körében örvendtek nagy népszerűségnek, a stúdiók már nem feltétlenül osztoztak a rajongásban. A közízlés számára néhol kicsit talán extrém, a francia Új-hullámos hatásokat magán viselő, noir-os hangulatú bűnügyi filmjei sorában a Haruhiko Oyabu novellája alapján készült Detective Bureau 2-3: Go to Hell Bastards! azonban egy sokkal konvencionálisabb, földhözragadtabb mozi, miközben továbbra is egy jellegzetesen Suzuki alkotás. Egy könnyed, humorban, akcióban és zenében gazdag, gyors tempójú különc jakuzafilm, a rendező állandó színésze, Joe „The Ace” Shishido főszereplésével.

Feszült helyzet alakult ki a tokiói alvilágban, egy új banda ugyanis a két nagy helyi klánt fosztogatja. A rendőrség az egyik rablás alkalmával kialakult tűzpárbaj helyszínén letartoztat egy Manabe nevű férfit. Azt tervezik, hogy csaliként szabadon engedik, hogy elvezesse őket a rejtekhelyre, de a két nagy klán közben egyaránt arra vár, hogy végezhessen a rendőrség kapuján kilépő férfival. Ekkor lép színre Tajima (Shishido), a menő magánnyomozó (akinek irodája a 2. emelet 3. számú ajtaja mögött található, innen a cím), a divatos öltönyök, a gyors kocsik és a csinos nők szerelmese. Arra kéri Kumagaya rendőrfőnököt (Nobuo Kaneko), hogy adjon neki fegyvert és hamis személyazonosságot, hogy beépülhessen ebbe az új és titokzatos jakuza csoportba, és így buktassa le őket. Kumagaya vonakodva ugyan, de beleegyezik, így Tajima akcióba lép. Megmenti Manabe-t a lincseléstől, majd azt állítva, hogy ő Tanaka, egy kisstílű bandita, arra kéri, hogy cserébe adjon neki munkát. Manabe elviszi a klán főhadiszállására, de Hatano főnök és a többiek gyanakvóak vele szemben, mivel kémnek hiszik. Lenyomoztatják és bár mindent rendben találnak, továbbra sem bíznak meg az idegenben. Tajima hamarosan le is bukik, de ő még ekkor sem adja fel, és megpróbálja elhitetni a jakuzákkal, hogy elégedetlen a rendőröktől kapott pénzzel, így nagyobb összeg fejében továbbra is Hatano-nak dolgozna. Hatano látszólag beleegyezik, de valójában nem hisz Tajima-nak, és megpróbálja félrevezetni és megölni.

A film háromnegyede tulajdonképpen Tajima beépüléséről és inkognitójának megőrzéséről szól, ami egyaránt izgalmas és humoros pillanatokat eredményez. Tajima társainak és Kumagaya rendőrfőnöknek mindent meg kell tenniük, hogy igazolják a férfi háttér sztoriját. Hatano főnök magányos felesége (a gyönyörű Nikkatsu-sztár Reiko Sasamori) azonban idő előtt rájön, hogy a jóképű újonc valójában a rendőrségnek dolgozik, de mégsem árulja be, mivel titokban odavan érte. (Tajima azonban nem bánik finoman a nőkkel sem, előbb üt, aztán csókol, ahogyan az egy ilyen filmes mega-macsótól el is várható. ) A lebukás után a film még feszültebbé válik, Hatano ugyanis ekkor már meg akar szabadulni az árulótól, és amíg a csapdába csalt férfi az életét menti, addig a rendőrség a tőle szerzett információk alapján már készül lecsapni a jakuzák titkos raktárára. De nem csak a rendőrök, hanem a meglopott jakuzák is megkapták a címet.

Joe Shishido lenyűgöző egy jelenség. Nem is annyira a tehetsége okán, bár abban is messze kimagasló képességekkel bír. Egész egyszerűen még egy ilyen laza, sármos, és szemtelenül macsó egy figura talán az egész világ filmgyártásában sem akad. Nála a James Bond-os elegancia és csáberő, valamint pimaszság keveredik az Elvis Presley-s kisfiús jóképűséggel, és a nagy japán sztárok hűvösségével és persze tehetségével. Pedig Shishido ábrázata jól láthatóan mutat némi bizarr jelleget. A színész ugyanis még a karrierje hajnalán mesterséges implantátumokat ültettetett az arcába, hogy nyugatiasabb külsőt nyerjen általuk. És bár a műtét során némileg „hörcsögképűvé” vált, valójában pont ez a kissé túl kerekre sikeredett arcszerkezet lett a színész fő ismertetőjegye, és nem utolsó sorban a színészi pályáját is ennek köszönhetően sikerült beindítania. Pont egy ilyen idolra volt szüksége Seijun Suzuki-nak is a filmjeihez, nem is csoda, hogy több kultikus alkotás is született kettejük együttműködéséből.

A Detective Bureau 2-3 (mint ahogyan a Nikkatsu-eigák legtöbbje) jelentősen különbözik a Toei vagy a Daiei jakuzafilmjeitől. Itt semmi sem véresen komoly, itt nincs giri/ninjo oppozíció, nincsenek tradíciók, kimonók, sem katartikus végkifejlet, itt egy rettentő gyors tempójú, a látványra és a hangulatra kihegyezett, laza és szórakoztató képregényszerű filmet kapunk, amiben minden a nézőért van. Kémfilmnek, akciófilmnek, jakuzafilmnek, de még vígjátéknak és zenés filmnek is kitűnően alkalmas. Shishido divatbolond nyomozó karaktere a film fő motorja, minden róla szól és körülötte történik. A többi szereplő szinte érdektelen mellette. A detektív iroda komikus alkalmazottai, a jakuzafőnök frigid, ám Tajima iránt nem érzéketlen barátnője, a tipikusan állandóan morcos rendőrfőnök, vagy a megfontolt és gyanakvó jakuzák bár fontos szereplők, mégis mind teljesen alárendelődnek a megnyerő és magabiztos, a hidegvérét állandóan megőrző Tajima-nak.

Bár valóban kicsit populárisabb darab a Suzuki életműben, azért a rendező sajátosságai itt is jól észrevehetőek. Ilyen például a már védjegynek tekinthető és azóta is sokszor másolt élénk színű hátterek, vagy az ezekkel kellemes harmóniában lévő korabeli dögös zene. Ami a zenét illeti, már a film első perceiben zseniális sokként éri a nézőt, amint a tűzpárbajt követően kigyulladt és a lángok által lassan felemésztődő teherautó képe alá a film csak szuperlatívuszokkal méltatható surf-rockos főtémája felcsendül. De ugyanígy feledhetetlen a jelenet, amikor a lebukás veszélyétől feszélyezett Tajima hirtelen énekelni és táncolni kezd az egyik lokál énekesnőjével. Ez a pasas tényleg elképesztő.

Nehezen tudnék hibákat sorolni, mert sem a film hossza, sem a tempója, sem a története vagy a hangulata nem hagy kívánnivalót maga után. Aki a komolyabb hangvételű, vagy az erőszakosabb jakuzafilmeket kedveli, azt sem tudom igazán lebeszélni róla, mert bár könnyed és humoros, mégis tökéletesen feszült és magával sodró egy filmről van szó. A még ma is élő és szerencsére alkotó 83 éves Suzuki és a 76-ik életévét taposó Shishido nem csak a japán, de az egyetemes filmtörténet igazi egyéniségei, akiket szerencsénkre annak idején összehozott a sors. (Még ugyanebben az évben készült egy folytatása is a filmnek Shishido-val, de már nem Suzuki rendezésében.)

AKUMYO: NOTORIOUS DRAGON (1974)

- Akumyo: shima arashi
- Turf wars
- Bad Name's Breaking of Territories

Rendezte: Yasuzo Masumura

Az aranykorban, vagyis a 60-as, 70-es években a Toei és a Nikkatsu stúdiók jártak az élen a jakuzafilmek gyártásában, de az 1942-ben alapított Daiei stúdiónak (74 óta már Kadokawa) sem volt szégyenkeznivalója. Több sikeres jakuzafilm szériát is indítottak, ezek közül az egyik legsikeresebb az Akumyo, vagy angolszász nevén Bad Reputation (néha Tough Guy) sorozat volt, amely 16 részt ért meg, és amely elhozta az ismertséget a főszerepet játszó Shintaro Katsu-nak. (A sorozat két utolsó epizódját leszámítva, a filmek mindegyikében Jiro Tamiya volt Katsu állandó partnere.) A Toko Kon novelláiból készült filmek hazájukban közel egyenértékű népszerűségnek örvendtek az ugyanebben az időszakban futó, és szintén Shintaro Katsu főszereplésével készült Zatoichi szériával. Ennek ellenére a sorozat sajnálatos módon a mai napig nem került forgalmazásra külföldön, a 60-as években néhány amerikai moziban levetítettek ugyan néhány részt angol felirattal, de azóta sem látott bennük fantáziát egyetlen kiadó, illetve forgalmazó sem. Manapság Japánon kívül (ahol gyönyörű díszdobozos verziókban beszerezhető az egész sorozat) mindössze az utolsó, 16-ik epizód hozzáférhető, az is csak kalózkiadásban, és nem éppen tökéletes minőségben.

1937-ben járunk, a második Japán-Kínai háború kezdetekor. Asakichi-t (Katsu Shintaro) kitagadja az apja a léhűtő életmódja miatt. A férfi főleg szerencsejátékokból tartja el magát, majd Osaka-ban Yoshioka főnök jelentéktelen bandájának szolgálatába áll, ahol összebarátkozik Sada-val (Kinya Kitaoji). Sada egy nagyszájú chinpira (alacsony rangú jakuza), aki először beleköt Asakichi-be, majd miután az alaposan ellátja a baját, végül a férfi barátja, majd jobbkeze lesz. Asakichi nagy bajt hoz a saját fejére, amikor beleszeret egy Kotoito nevű gésába (Hiroko Isayama). A férfi meg akarja szöktetni a nehéz sorsú lányt, de ennek folyományaként konfliktusba keveredik Matsushima főnökkel, akinek a tulajdonában van a bordély és persze Kotoito is. A lányt erőszakkal veszik vissza, majd az Innoshima szigeten lévő bordélyházba helyezik át. Asakichi és Sada odamennek, hogy kiszabadítsák, és bár elkapják őket, a helyi főnöknő előtt Asakichi bebizonyítja, hogy mennyire erős egy jellem (szó nélkül és rezzenéstelen arccal tűri, ahogyan véresre verik a hátát), ezért az asszony azzal a megjegyzéssel, hogy mostantól az ő kezében lesz Asakichi élete, végül elengedi őket. Kotoito nagyon boldog, hogy a szeretett férfival lehet, immáron szabadon, de nem sokkal később sokkolja, amikor megtudja, hogy Asakichi közben megnősült. Megtört szívvel kénytelen búcsút inteni megmentőjének és vele együtt a beteljesülhetetlen szerelemnek. Asakichi állhatatosságának híre eljutott Osaka-ba is, így a visszatérő férfit megkérik, hogy mostantól vezesse Yoshioka bandáját. Elfogadja, de mivel nem hajlandó a szokásos kizsákmányoló jakuza módszereket követni, felszámol egy bordélyházat, ami után szembekerül a bordélyházat kezében tartó jakuzával, a hírhedt Capone-val is.

Lassú folyású, szomorkás hangulatú film, mely inkább a karakterekre koncentrál, azokat ügyesen fel is építi, mégis kellően mozgalmas marad, így semmiképpen sem beszélhetünk egy unalmas jakuza-drámáról. Bár itt is a „lovagiasság” az egyik legfontosabb központi téma, mégsem egy hagyományos ninkyo filmről van szó. Sőt! Bizonyos szempontból, mintha a ninkyo alapsémák megfordítása, illetve azok inverze lenne. Asakichi nehezen érthető, kissé ambivalens személyiség. Egyértelműen pozitív karakter, mégis képes számunkra is meglepetéseket okozni, amikor az egyébként higgadt férfi jakuzafőnökként már igencsak keményen bánik el az ellenfeleivel, vagy mint például amikor Kotoito-val nem közli, hogy megházasodott, és a lánynak ezt pont a feleségtől kell megtudnia. Bár Asakichi nem nagyon mutat érzelmeket, azért mégis észrevehetjük rajta a gyötrő bűntudatot, látható a férfi zavartsága, ahogyan a szöktetés után próbál menekülni az intim helyzetekből. Mintha Kotoito megszöktetésével nem csak a lánynak, de a saját lelkiismeretének is tartozott volna, és a kapott verés lett volna a vezeklése. Kotoito szomorú sorsa egyébként valóban nagyon megindító, tökéletesen átérezzük a már így is sokat szenvedett lány csalódottságát, akinek búcsúja egy igazán szívbemarkoló jelenet lett. (Az egy ennyire meghatározó karakterrel való ilyetén bánásmód Hollywoodban valószínűleg elképzelhetetlen lenne.) Mikor később Asakichi jakuzafőnök lesz, a konfliktusokat azzal idézi elő, hogy nem képes, illetve nem is akar megfelelni a jakuza nagyfőnökök elvárásainak. Felszámol egy bordélyházat és szélnek ereszti a lányokat, de a nagyfőnök figyelmezteti, hogy így nem lesz képes pénzt keresni, így végül az a visszás helyzet alakul ki, hogy Asakichi, aki korábban az életét kockáztatta egyetlen prostituált kiszabadításáért, még a végén maga is egy bordélyházból lesz kénytelen bevételhez jutni. A nagyfőnök csalódott a nem elég erélyes, és túlzottan lelkiismeretes Asakichi-ben, így a közelgő jakuzaháborúban magukra maradnak. Ráadásul a férfi megkapja a katonai behívóparancsot is, így kénytelen távozni, és magára hagyni a bandát, Sada-t, és a feleségét. A ninkyo filmek szokásos lezárásával szemben, a főhős itt éppen hogy megfutamodásra szólítja fel társát, arra kéri, hogy adja fel a területet, és inkább halljon meg idősen, a felesége és a gyermekei mellett, mivel ez többet ér, mint bármilyen terület.

Shintaro Katsu varázslatos személyisége, a keserédes hangulat és a sokrétű történet egy újszerű, a másik két nagy stúdió jakuzafilmjeitől kissé eltérő jellegű filmet eredményezett. Több szempontból is mintha a szintén a Daiei égisze alatt készült Zatoichi filmek tragikus főhőse és búskomor alaphangulata köszönne vissza benne. Kétlem, hogy az egész Bad Reputation sorozatot egyetlen epizód alapján meg lehetne ítélni, de mindenesetre úgy vélem, hogy ha a Turf Wars talán nem is versenyezhet a két nagy stúdió klasszikus filmjeivel, az biztos, hogy ezek a filmek látszólag egy harmadik, karakter- és érzelem-központúbb hangot képviselnek. Remélhetőleg idővel mind a 16 epizód elérhető lesz, és akkor erről pontosabban is meggyőződhetek. (Ebből a filmből 2001-ben egy remake is készült, többek között Sonny Chiba mellékszereplésével.)