Outrage Beyond (2012)

- Autoreiji Biyondo

- Túl a haragon

Rendezte: Takeshi Kitano

5 év telt el azóta, hogy Kato megölte főnökét, és átvette a Sanno klán vezetését, aminek a hatalma mostanra jelentősen megnőtt, és még a politikában is befolyást tudott szerezni. Néhány alvezér azonban elégedetlen, és az oszakai Hanabishi klán segítségét kérve, összeesküvést szerveznek Kato ellen. Kataoka, a manipulatív rendőr ezt megpróbálja kihasználni arra, hogy szétrobbantsa a Sanno-t, de az összeesküvést elárulják, és ő is gyanúba keveredik. Ekkor kihozatja a börtönből Otomót (aki mint kiderült, él és virul), és a Sanno elleni bosszúra próbálja rábírni. Otomo inkább nyugalomra vágyik, de hamar kiderül, hogy erre aligha van esélye, miután a Sanno, és különösen az őt eláruló egykori embere, Ishihara nem vár sokat az első merényletkísérlettel. Így Otomo kénytelen felvenni a kesztyűt, amihez társat is kap maga mellé: egykori ellenségét, Kimurát (aki korábban megkéselte őt a börtönben). A két férfi, akiknek egyformán van okuk bosszút állni Katón, végül a Hanabishivel szövetkezve üzen hadat a Sannónak, miközben a háttérben egyre véresebb hatalmi harcok veszik kezdetüket.

A kissé rideg és lélektelen Outrage után nehéz volt megértenem, hogy miért is akar Kitano folytatást csinálni neki, pláne, hogy a története is kerek és lényegében lezártnak tekinthető volt. Bár a film semmiképpen sem volt kudarc, a többség számára mégis enyhe csalódást okozott, és a nem rajongók számára sem jelentett többet egy kőkemény, de átlagos jakuza-film élménynél. Akárhogy is nézzük, lényegében semmi nem indokolta a folytatást.  Kitano mégis megcsinálta, és egy tökéletesen integrált második részt készített.

A véleményezéssel könnyű dolgom van, hiszen lényegében bemásolhatnám ide az első részről írtakat. Az Outrage Beyond ugyanis pont olyan szenvtelen, végletekig lecsupaszított, nihilista jakuza-eposz, mint az elődje. Ugyanolyan száraz, olykor komplikált és nehezen követhető történetet kapunk, ugyanolyan minimalista zene és stílus jellemzi, mint az első filmet, vagyis Kitano nem változtatott a recepten, és ezt a következetességet most már mindenképpen pozitívumként éltem meg. Ez Kitano új stílusa, vagyis hogy a filmjének sincs igazán stílusa.

A folytatás története azért egy hajszállal talán mégis átgondoltabb lett, ezúttal van egyfajta szerkezete is, szemben az első film egymás után pakolt random jakuza-leszámolásaival, és bizonyos karakterek is jobban ki lettek bontva a korábbinál, bár még mindig messze vagyunk attól, hogy bárkit is szimpátiával illethessünk, de ez egyébként is aligha lehetett szándéka a filmnek vagy a rendezőnek. Konkrét főszereplő továbbra sincs, de Otomo karaktere ezúttal nagyobb reflektorfényt kap, és Kataoka motivációi is egyre világosabbá váltak, de a szereplők többsége (hasonlóan a Yakuza Papers szériához) csak "átmeneti látogató" a történetben, aki idő előtt, és általában nem túl dicső halállal távozik az élők sorából és így a filmből is. A rosszarcú, nagyhangú és indulatos gengszterek mellől pedig továbbra is hiányoznak a külsősök, a civilek, és női mellékszereplő is csak épp, hogy elvétve akad. Ez itt a modernkori jakuzák legbelső világa.

Valamivel talán kevesebb lett az öncélú brutalitás, és némileg több az emlékezetes momentum, és összességében egy fokkal érettebb és szórakoztatóbb mozi lett az elődjénél, de az Outrage Beyond így is főként azoknak való mozi, akik az elsőt is tudták élvezni, de szeretni azonban valószínűleg ezt is nehéz lesz. Kitano keményvonalas jakuzamozija elsősorban a műfajt értőknek szól, azoknak akik tudnak értékelni olyanokat, amiket a laikus nem vesz észre, vagy esetleg talán még zavarja is. Az Outrage nem hollywoodi mintára és nem is a japán filmes hagyományokat követve készült, mégis leginkább a már említett Jingi Naki Tatakai szériához (=Yakuza Papers) lehetne a leginkább mérni. A rengeteg szereplő, a szövevényes történet, a túlzó, sőt olykor paródiába is hajló brutalitás egyértelműen Fukasaku hatását tükrözik, de Kitano már azt a nyers és letisztított stílust is tovább pucolta, ő már a maradék tradícióktól, becsülettől, kötelességtudattól is megfosztja szereplőit, ahogyan a filmjét pedig az egyéni stílusjegyektől.

A rendező azóta már bejelentette, hogy trilógiának szánja az Outrage-et, és most már kétségünk sem lehet affelől, hogy mit várhatunk a záró darabtól. A trilógia eddigi két filmje lehet, hogy nehezen fogyasztható, de kétségtelen, hogy Kitano korábbi melankolikus-jakuzafilmjei, bolondos komédiái és zavaros művészfilmjei után egy új stílust, egy új fajta filmes típust mutatott be, aminek legkevesebb az ínséges időket átélő jakuzafilm rajongók mindenképpen tudnak örülni. Köztük én.

A sorozat további részei:

- Outrage

Outrage (2010)

- Autoreiji
- Emésztő Harag

Rendezte: Takeshi Kitano

Előre leszögezem, hogy nem igazán vagyok Kitano rajongója, bár nem is utálom a filmjeit, csak éppen nem hagytak bennem semmilyen maradandó nyomot, illetve a tempójukat kifejezetten utáltam. (A Fivért viszont nagyon szerettem.) Éppen ezért nem is különösebben hozott lázba a hír, miszerint a rendező 10 év után visszatér az őt egykoron ismertté tévő zsánerhez, hiszen újabb csigatempójú melankólikus művész-jakuzafilmre számítottam. Az Outrage ezzel szemben egy hagyományos jakuzafilm lett, csak az a baj vele, hogy kemény és száraz, ezért nem is lehet vele jóllakni.

A film története gyakorlatilag 100 percnyi sűrített gengszterkedés, véres és kegyetlen leszámolások sorozata, a hatalmi harcok valamint a gyors felemelkedés és a még gyorsabb bukás témájának rapid összefoglalása. Bár sűrű és szövevényes film, mégsem olyan nehéz a történetét röviden összefoglalni.

A Sanno-Kai nagyfőnök (Soichiro Kitamura) nemtetszését fejezi ki Ikemoto főnöknek (Jun Kunimura), amiért az kapcsolatban áll a rivális Murase családdal. Hogy elkerülje a további konfliktusokat, Ikemoto megbízza egyik emberét Otomo-t (Kitano), hogy intézze el az ügyet. Otomo konfliktust provokál a Murase családdal, amit kölcsönös adok-kapok követ, amíg végül Murase (Renji Ishibashi) visszavonulásra nem kényszerül, ezután Ikemoto-ék megszerzik Murase területét és érdekeltségeit. Pl. a ghánai nagykövetet (Hershel Peppers) megzsarolva illegális kaszinót nyitnak a nagykövetségen (amely emiatt kívül esik a rendőrség hatáskörén), és elkezdik termelni a pénzt. De a nagyfőnök közben a háttérből kijátsza őket is egymás ellen, aminek újabb véres harcok lesznek a következményei, és a végén már mindenki mindenki ellen fordul.



Kitano új filmje teljes mértékben japán rétegfilm, ami néhány jakuzafilm (illetve pár elvakult Kitano) rajongón kívül valószínűleg nehezen eladható a közönség számára, így nem is csoda, hogy az Európában egyébként oly kedvelt rendező Cannes-ban is jelentős csalódást okozott. És nyilván nem csak azok számára, akik a szürreális őrültségeit kedvelték, hanem főleg azoknak, akik a Szonatina vagy a Tűzvirágok című filmjeihez hasonló hangvételű alkotásra éheztek.

Az Outrage nyers, kíméletlen nihilista jakuzafilm, ami nem akar közölni semmit, nincs mondanivalója, mint általában Fukasaku vagy Miike filmjeinek. Nem emel ki egyetlen szereplőt sem, hogy valamiféle tartalmat töltsön belé, itt mindenki hidegvérű és számító, aki rászolgált a halálra vagy a börtönre. A kőarcú és kőszívű jakuzákon túl mindössze egy ostoba nagykövet, valamint egy korrupt zsaru (Fumiyo Kohinata) jelent némi színt. Előbbi szinte már komikus karakter, ahogy dróton rángatják a szerencsétlent (egy megrendezett prostigyilkossággal megzsarolják, a wc-jében összezárják egy kígyóval, ami után a korábban emelést követelő követ addigi 30%-os részesedését 15 %-ra viszik le, és még egy hullát is eltemettetnek vele), utóbbi Otomo egykori iskolatársa, aki élvezi, amint a rendőrtársai előtt hatalmat gyakorolhat a jakuzák felett, és persze vaskos borítékokért cserébe elsikál ezt-azt.

A film legnagyobb baja, hogy nem ad semmit, csak egyszerhasználatos élmény, bár akkor kétségtelenül működik. Egy komplex, ám egyáltalán nem követhetetlen, sőt, sokszor kifejezetten kiszámítható modernkori jakuzasztorit kapunk, csupa antipatikus szereplővel, ismétlődő helyszínekkel, sok szöveggel, amit az esetek többségében természetesen ordítva kommunikálnak le egymással, és persze sok agresszióval és erőszakkal, amely ráadásul sokszor már szinte paródiává torzul.

Pedig a film technikailag nem igazán problémás, a fényképezése nagyon szép, a színészi játék korrekt (még a pókerarcú színész/rendező is rendesen odatette magát), az akciójelenetek hatásosak és brutálisak, de fájóan hiányzik a stílus, a hangulat, az agyunkba bevésődő emlékezetes momentumok. Kitano kézjegye nem igazán köszön vissza sehol a filmen, olyan merev, hideg és szürke az egész film, mint a rendező ábrázata, mintha csak egy igényesen megcsinált V-cinemát látnánk, bár még azokban is több stílus akad. Az alkalmasint felcsendülő halovány, ám de a filmnek némi atmoszférát mégis csak kölcsönző zene miatt itt is érződik ugyan némi melankólia, de olyannyira embertelenek a karakterek és maga a cselekmény is, hogy emiatt ez nem is működik rendesen. Ide talán jobban passzolt volna a kemény rock.

Mindazonáltal én jakuzafilm rajongóként mégis tudtam élvezni és kedvelni a filmet, a végét pl. kifejezetten erősnek érzem (kicsit Keresztapa dejavu-m volt), de nem látom be, hogy Kitano a készülő második résszel mit tud, illetve akar majd kezdeni. Én mindenesetre várom, és azt sem bánom, hogy újra jakuzafilmekben gondolkodik, hátha ezzel egy kicsit felhúzza ezt a régóta haldokló műfajt. Kitano most se lett a kedvencem, és ha így folytatja, akkor sem lesz, de ha már filmeket csinál, akkor inkább ilyeneket csináljon. Illetve jobbakat.

GONIN (1995)

Rendezte: Takashi Ishii

Takashi Ishii közel sem olyan termékeny rendező mint Miike, csekély számú filmográfiájában azonban még így is számos kultuszfilmet találhatunk, sajátos filmes látásmódja miatt pedig őt is nyugodtan a legjobb kortárs japán rendezők közé sorolhatjuk. Ishii a 70-es években még mangákat írt és rajzolt, bár igazából mindig is a filmkészítés vonzotta. Amikor a 80-as években az Angel Guts című sikeres horror manga sorozatát filmre vitték, lehetőséget kapott rá, hogy a széria ötödik epizódját megrendezhesse, és Ishii innentől fogva már csak a filmezésnek élt. Eleinte főleg horror és pinku filmeket forgatott, az igazi kritikai és szakmai elismerést azonban egy 1995-ös kíméletlen gengszterdráma hozta meg számára: a Gonin, vagyis az Ötök.

Bandai (Koichi Sato) egy éjszakai klubbot vezet, és közben rengeteg pénzzel tartozik a Jakuzának. Miután a fizetési határidőig nem tudja előteremteni a pénzt, kétségbeesett lépésre szánja rá magát. Hozzá hasonló lecsúszott szerencsétlen alakokból csapatot szervez, majd együtt kirabolják a jakuzák főhadiszállását. A jakuzák persze ezt nem hagyják válasz nélkül, és két kegyetlen bérgyilkost küldenek a banda után.

A film főhősei egytől-egyig félrecsúszott sorsú hétköznapi emberek, illetve kisstílű bűnözők, akik valamilyen módon csapdába estek, méghozzá többnyire a pénz csapdájába. Bandai egykor sikeres énekes volt, életét a Jakuza tette tönkre, és most már a klubja is kockán forog. Ogiwara-t (Naoto Takenaka) elbocsátották a cégétől, és azóta nem mer hazamenni a családjához. Telefonon azt hazudja nekik, hogy egy másik városban van kiküldetésen. Hizu (Jinpachi Nezu) rendőr volt, az ő karrierjét a szerencsejáték tette tönkre, azóta kidobóember egy ócska bordélyban. Jimmy (Kippei Shiina) lepattant junkie, aki csak el akar menni Japánból thai barátnőjével együtt. Mitsuya (Masahiro Motoki) pedig egy csaló, aki homoszexuális üzletembereket csábít el, majd ver át. Ezt a kilátástalanság szélére sodródott társaságot könnyen rá lehetett venni, hogy részt vegyenek a rablásban. Közülük igazából csak Hizu mondható profinak, a többiek mind forrófejű amatőrök. Az eleinte ügyetlen és szánalmas társaság a rablást követően kétségbeesett űzött vadként lesz kénytelen menekülni a bérgyilkosok elől.

Takashi Ishii munkássága sok esetben Miike-éhez hasonlítható, még ha Ishii kevésbé szélsőséges eszközökkel is dolgozik. A különleges képi és hangulati megoldások, a bizarr karakterek, a rendhagyó és sokkoló jelenetsorok ugyanúgy beletartoznak Ishii kelléktárába is. Remek példa erre a jelenet, amikor Ogiwara hazatér a családjához. A rendező itt még a nézőket is alaposan megzavarja, amikor is megjelenik Ogiwara kislánya, és apja kérésére elkezd játszani a nyitott ajtó mögött lévő zongorán, holott ekkor már erősen gyanítható, hogy a házban valószínűleg valami szörnyű dolog történt. Majd amikor a férfi kicsit később becsukja az ajtót, meglátjuk a zongorára borult kislány véres holttestét. Ogiwara-n eközben teljesen eluralkodik a téboly, és mintha nem is akarna tudomást venni a tényről, miszerint az egész családját kiirtották. Ami a karaktereket illeti, a Miike-i párhuzam itt is helytálló. Bár már az ötök némelyike is kimondottan sajátos figura (főleg Mitsuya), a Takeshi Kitano által megformált homoszexuális bérgyilkos minden bizonnyal a film legbizarrabb és ezáltal legemlékezetesebb alakja. (A homoszexualitás szintén Miike-t juttatja eszünkbe. A Gonin-ban Kitano félszemű bérgyilkosa Ogiwara meggyilkolása után gyakorlatilag megerőszakolja saját, fiatalabb társát, valamint a Mitsuya és a Bandai közötti kapcsolat is eléggé félreérthetetlen.) Mintha Kitano valamelyik korábbi saját jakuza karakterét csavarta volna meg egy kissé. Nyugodt és sztoikus, ugyanakkor félelmetes és megállíthatatlan gyilkológépként jelenik meg, aki az utolsó pillanatig nem adja fel.

A kicsit lassan és döcögősen induló film a rablástól kezdve válik egyre komorabbá és feszültebbé, a korábbi könnyed, néhol még humorosnak is mondható hangulat ekkor már teljesen eltűnik, és helyüket a véres, brutális erőszak és a kétségbeesett meneküléssel járó dráma veszi át. A film csúcspontja a jakuzákkal való végső leszámolás, ami után még mindig hátra van a nagyszerű befejezés is, amivel azt hiszem mindenki teljesen elégedett lehet.

A Gonin-t sokszor emlegetik úgy, mint afféle válasz Tarantino-ra és a Ponyvaregényre, de ezt sürgősen felejtsük el, mindez csak ócska reklámszlogen a laikusoknak. Japánnak és Ishii-nek aztán végképpen nincs miért válaszolnia bármely amerikai rendezőnek vagy filmnek is. Takashii Ishii filmjének története talán kissé egyszerű és többnyire meglepetésmentes, de a kiváló érzékkel megteremtett neo-noir hangulat (Ishii-re jellemző látványvilág: éjszakai neonfények által megfestett, esőáztatta utcák, sikátorok, sötét és elhagyatott épületek, stb.) miatt joggal tarthatjuk a 90-es évek egyik legnagyobb japán kultuszfilmjének. A rendező egy évvel később készített egy második részt is (folytatásról ugye nem beszélhetünk), amiben már egy nőkből álló öttagú csapat szerepel.

A DVD Magyarországon is megjelent. Forgalmazza a Black Mirror Kft.

A sorozat további részei:

Gonin 2 (1996)