BLOODSTAINED CLAN HONOR (1970)

- Chizome no Daimon
- Bloodstained Gang Honor
- Blood-Soaked Gang Crest
- Bloody Gambles

Rendezte: Kinji Fukasaku

A Bloodstained Clan Honor is tökéletesen illeszkedik Fukasaku pre-Yakuza Papers filmjeinek sorába, vagyis a Jitsuroku stílus megszületéséhez vezető hibrid filmek közé. A rendező ebben az időszakban készült jakuzafilmjeihez hasonlóan ez is még a ninkyo alapsémára épül ugyan, de mind technikailag, mind pedig a realitásra való törekvést illetően már jelentősen előremutató alkotásról van szó.

1965. Rossz idők járnak a jakuzákra. A háborút követő aranykor már a múlt, mostanra egymást érik a harcok és a rendőrségi razziák, a családok egymás után legalizálják vállalkozásaikat, és számos klán dönt úgy, hogy feloszlatja magát. Ebben a zűrzavaros időben a yokohamai Hamayasu család újonnan megválasztott főnöke, a fiatal Kensaku Gunji (Bunta Sugawara) azt a feladatot kapja Iwakiri (Asao Uchida) nagyfőnöktől, hogy számolja fel az egyik értékes építési területen lévő nyomornegyedet, és űzze el az ott élőket. Cserébe az oda tervezett beruházásból befolyó pénz 50%-át kapná meg. A telepen élők viszont nem hajlandóak elhagyni a helyet. Gunji ráadásul érzelmileg is érintett az ügyben, hiszen ő is ott nőtt fel, egyik embere Kasama szülei pedig még most is ott élnek. Ezen a megbízáson múlik a klánjuk túlélése, de ha nem vállalják, akkor majd a tokiói Daimon klán végzi el a piszkos munkát.

A Daimon főnök érdeke tehát az, hogy Gunji ne járjon sikerrel, ezért felbéreli az egykori bokszolót Hayami-t (Tatsuo Umemiya), aki szintén a telepről származik (és aki Gunji-t is jól ismeri), hogy tartsa össze az embereket, és akadályozza meg a kitelepítést, hogy a Daimon közben saját maga szerezhesse meg az értékes területet. Gunji-nak így már nem csak a telep kiürítését kell megoldania, de a rivális klán intrikáival is számolnia kell.

Bár a film sokban hasonlít Fukasaku olyan korábbi és későbbi munkáihoz, mint pl. a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog, most mégis a korábbiakhoz képest is valamivel sötétebb tónusú sztorit kapunk. A hagyományos jakuzafilmes elemek mellett ugyanis ezúttal még a megszokottnál is erősebb drámai színezetet kap a történet, a főszereplők lelki konfliktusain pedig nagyobb a hangsúly. Ezek még mindenképpen a ninkyo filmek hagyatékainak tekinthetőek.

Gunji ugyanis lelkiismeretes főnök, aki egyaránt meg akar felelni a klánjának, Iwakiri főnök elvárásainak, és közben a nyomortelepen élők sorsa miatt meghasonulni kényszerül önmagával. A klán érdeke és saját gyökerei között kellene választania. Az ő lelkiismerete egyben a gyengesége is, képtelen erőszakkal elzavarni az embereket, ezért többnyire a helyiek kerekednek fölébük, de a rivális klán miatt a Hamayasu-nak így is kétfrontos háborút kell vívnia, és ez fokozatosan fel is őrli a klánt.

A filmben Sugawara nem a kizárólagos főszereplő, bár valóban ő a központi figura. Hayami legalább olyan jelentős karakter, és rá is hasonló kettőség jellemző. Az ő nagy álma volt, hogy sikeres bokszoló legyen, de végül a pénztelenség miatt kellett feladnia az álmait, és végül így kötött ki ő is újra a telepen. Eleinte pénzért segít a Daimon-nak, de mindezt jóhiszeműen, a telepen lakók érdekében. Később fiatal pártfogoltja, majd annak halála döbbenti csak rá, hogy a rossz oldalra állt. Hayami-t és Gunji-t egyaránt saját múltja kísérti, vagyis a telep, amit mindketten elhagytak, de mégis kénytelenek voltak újra szembenézni vele.

A tulajdonképpeni csatatérként szolgáló lepusztult, és igencsak lehangoló nyomortelep az ócska fából tákolt viskóival, a rengeteg szeméttel, az utcán heverő döglött állatokkal és a szerencsétlen sorsú lakosaival erősen emlékeztet a háború utáni Japán romos, lepusztult városaira, a feketepiacokra, mely környezetben maga Fukasaku is felnőtt. (Több mint valószínű, hogy a rendező ezzel a hasonló miliővel saját fiatal korára is utalni akart, arra a zavaros világra, amit majd később a Yakuza Papers során újra megidéz.) A nyomortelep itt a helyiek reménytelenségét ugyanúgy jelképezi, mint azt az erkölcsi fertőt, és romlottságot, amit ezek a modern jakuzák jelentettek a társadalom számára.

A filmben epizodikus szerepben láthatjuk Koji Tsuruta-t is, aki a klasszikus ninkyo főhős karakterét hozza. Méltósággal teli, szolid külsejű veterán, aki a régi időket, és a régi erkölcsöket képviseli. Kuroki a Hamayasu frissen szabadult egykori kapitánya, aki rájön, hogy Iwakiri valójában kettős játékot játszik, vagyis közben a Daimon klánt is támogatja. Ezért az információért azonban kénytelen ott helyben az életével fizetni, de közben az áruló nagyfőnököt is magával viszi a másvilágra. Úgy jelenik meg, és úgy is távozik, mint egy ninkyo hős, büszkén, önfeláldozóan és végül vérben fagyva.

A ninkyo jelleg a film végi leszámolásnál is visszaköszön, hiszen epikus és véres bosszúállással zárul a film, ami ettől függetlenül is már az új időket, egy újfajta filmes szemléletet vetít előre, többek között a jitsuroku-ra jellemző narrációnak az alkalmazásával.

Szokás szerint remek színészi jelenlét és összetéveszthetetlen atmoszféra jellemzi ezt a művet is, amiből viszont teljesen hiányzik a humor, és még a romantika is csak jelzésértékűre lett lecsupaszítva, hangulatában pedig komorabb a többihez képest. Jól példázza, hogy egy jakuzafilm mennyivel több is tud lenni, mint klánok eszeveszett harcai, vagy a romantikus antihősök szenvelgése. Talán nem tartozik a legnagyobb Fukasaku klasszikusok közé, de kétség kívül figyelemreméltó alkotás.

OUTLAW KILLERS: THREE MAD DOG BROTHERS (1972)

Hito-kiri Yota: Kyoken San-kyodai

Rendezte: Kinji Fukasaku

Folytatva Kinji Fukasaku jakuzafilmjeinek kronológiai sorrendben való ismertetését, most egy kissé rendhagyó alkotáshoz érkeztünk el. Az Outlaw Killers: Three Mad Dog Brothers közvetlenül az eposzi jellegű és méretű The Yakuza Papers sorozat előtt készült, és sok tekintetben hasonlít a mester eggyel korábbi, ugyanazon évben készült filmjéhez, vagyis a Street Mobster-hez (valamint a későbbi Graveyard Of Honor-hoz is.). Fukasaku ezúttal egy némileg lazább, kissé komolytalanabb, néhol szinte már egyenesen vígjátékba illő jelenetekkel tarkított filmet forgatott, ezért meglepő lehet, amikor azt állítom, hogy ugyanakkor a jelen alkotásban a rendező és talán a 70-es évek egyik legerőszakosabb jakuzafilmjét tisztelhetjük. Ezekután az viszont már egy cseppet sem lehet meglepő, hogy a főszerepben újfent az isteni Bunta Sugawara-t láthatjuk, aki most talán még a Street Mobster Okita-jához képes is jóval indulatosabb és kezelhetetlenebb figurát hoz. A film közel másfél órája alatt szinte nem telik el úgy perc, hogy a Bunta által alakított karakter ne rontson rá valakire ököllel vagy bármilyen a keze ügyébe kerülő tárggyal. Ez a film 120 % Bunta!

Gondo (Bunta Sugawara) és Ohno (Kunie Tanaka) a Murai család két kisstílű katonája úgy akar nagyobb rangot és tiszteletet szerezni, hogy megölik a rivális Shinsei klán főnökét. Mivel Gondo volt aki szúrt, önként feladja magát a rendőrségen, és meg is kapja a 6 év börtönt érte. Szabadulásakor azonban kénytelen hatalmasat csalódni, mivel a kapuban az ünneplő klántagok helyett csak Ohno várja őt egyedül. Még nagyobbat csalódik, amikor megtudja, hogy a dolgok kissé megváltoztak és a két klán azóta békét kötött egymással. A férfi kihasználja a szabadságot, és társával gyorsan el is mulatják a főnöktől kapott nem túl nagy összeget, ami után hamar pénz nélkül maradnak, ezért megpróbálnak szerezni. Előbb a társaikból igyekeznek azt kissé nyers módszerrel kisajtolni, majd később erőszakkal átveszik egy illegális bordélyház irányítását, és közben beveszik maguk mellé társnak a hajléktalan jakuzát Taichi-t (Noboru Mitani) is. De a Shinsei család nem felejtette el Gondo-t, ezért bosszúból felnyomják a helyet a rendőrségen. A Murai családnál tartott rendőri razzia alaposan feldühíti a nagyfőnököt, aki megparancsolja, hogy azonnal zárják be a bordélyt, így Gondo és Ohno újra bevétel nélkül marad. Ekkor egy megzsarolt üzletembernek segítenek, úgy, hogy a zsarolókat elkergetik, majd utána ők maguk zsarolják meg az illetőt. A baj ezzel csak annyi, hogy mindezt a Shinsei területén teszik, és emiatt a két klán kapcsolata egyre feszültebbé válik. De Gondo gondoskodik róla, hogy a helyzet tovább súlyosbodjon, és ezzel sikerül veszélybe sodornia a már amúgy is nagyon törékeny békét. Hogy a háborút elkerülje, a Murai főnök megpróbálja megöletni az eszét vesztett férfit.

A film érdekes egyvelege a komédiának, a pinku eigának és természetesen a jakuzafilmeknek. A történetben ezúttal maga a szervezet kissé háttérbe szorul, a hangsúly inkább a három főszereplőre helyeződik. Gondo és Ohno két szürke kis lúzer, akik azt hiszik, hogy a rivális klán főnökének likvidálásával a nagymenők közé kerülhetnek. Kettejük közül Ohno az alárendelt, a merénylet során is csak szerencsétlenkedik, míg Gondo sokkal eltökéltebb, a nagyravágyása pedig megadja számára a bátorságot a tettek mezejére való lépéshez is. A szabadulás után Gondo nem is akarja leplezni csalódottságát. Úgy érzi, hogy neki több jár, a börtönben eltöltött 6 évért és a klán érdekében elkövetett gyilkosságért cserébe, és ezt nem is győzi elégszer hangoztatni, annak ellenére, hogy ez látszólag senkit nem érdekel, főleg mivel a gyilkosságot engedély nélkül követte el. A két férfi így aztán a saját útját kezdi járni, de szerencsétlenségük folytán nemcsak saját magukat keverik bajba, de az egész klánt is.

Márt az első saját üzletük, azaz a bordély működtetése sem indul problémamentesen. Mivel a kurvák visszataszítóak, ezért csinosabb nőket próbálnak meg erőszakkal rákényszeríteni a prostitúcióra. Ám az egyik fiatal nő viszont igencsak makacs, ezért Gondo rendszeresen elveri és megerőszakolja. A bordély bezárásakor azonban megsajnálja, és végül utcára teszi, de a szerencsétlen lány ekkor érthetetlen okból kifolyólag visszatér a társasághoz. Megmagyarázhatatlan kötődés alakult ki közte és a brutális férfi között. A balul sikerült zsarolási akció során Taichi-t megölik a Shinsei emberei, és saját főnökei újra alaposan letorkolják a két férfit. (Bocsánatkérésre kötelezik Gondo-t, de az a kisujjperc levágása helyett a saját kézfejébe vágja a kést.) Eddigre Gondo már teljesen kiszámíthatatlanná válik, eltaszítja magától Ohno-t, és megöli a Shinsei egyik kapitányát is. Innentől már nincs visszaút a számára. Főnöke ezért Ohno-val akarja megöletni, de ő képtelen ezt megtenni. Gondo ezekután szembefordul a saját főnökével.

Bunta olyan, mint akit rakéta-üzemanyag hajt, elképesztő méretű energiákat szabadít fel a játéka során. Karaktere a sztoikus ninkyo főhősök tökéletes invertje: az érzelmeit nem rejti el, sőt, a lehető leglátványosabban ki is mutatja azokat, legtöbbször gondolkodás nélkül cselekszik, és semmiféle szabály nem kötheti meg. Erőszakossága végtelen. Nőket ver és erőszakol, rátámad saját társaira is, egyik ellenfelét például (egy igencsak hatásosra sikeredett esős jelenet során) egy vascsővel veri halálra. Indulatossága a történet előrehaladtával egyre fokozódik, de Ohno sem sokkal különb. Ő a saját családjától akarja erővel elvenni a pénzt, majd a dolog odáig fajul, hogy végül a dulakodás közben a saját anyja végez vele. Eleinte a két férfi még erősen vígjátéki figura, Sugawara és Tanaka kissé rá is játszanak erre a szerepre. A film első képkockáin például láthatjuk, amint a gyilkossághoz kést vásárolnak egy üzletben, majd ott helyben próbálgatják, hogyan is kell majd a halálos szúrást bevinni, mindezt az eladónő legnagyobb rémületére. A további szerencsétlenkedéseik is erősen mosolyfakasztóak. De azért véletlenül se higgyük, hogy egy komédiával van dolgunk! A film során ezek a vígjátéki elemek fokozatosan eltűnnek, és egyre inkább egy feszült drámává alakul át a történet. A finis pedig ismételten az elkerülhetetlen és rengeteg vérben tocsogó teljes megsemmisüléshez vezet.

Fukasaku ezen filmje nem igazán sorolható be egyik stílusba sem. Erőszakossága folytán már bőven a jitsuroku filmek szintjét hozza, sőt, túl is mutat rajta, formailag azonban teljesen nélkülözi a dokumentarista eszközöket. Bunta jelenléte abszolút uralja a filmet, egyszerre laza és kőkemény, fellépései emlékezetesek (amikor az egyik jelenetben megjelenik egy szöges bottal a kezében, rajongói hátamon végigfutott a hideg), filmbéli agresszivitása félemetes, színészi játéka tudatosan erőltetett és ugyanakkor teljesen lenyűgöző. A film még a furcsa műfaji keveredése ellenére is közel remekmű. Bár a sztori itt is a megvadult jakuza sablonra épül, ezt mégis egy kicsit más tálalásban kapjuk. Bunta rajongóknak kihagyhatatlan!

STREET MOBSTER (1972)

Gendai Yakuza: Hito-kiri Yota
Modern Yakuza: Outlaw Killer
Modern Yakuza: Shameless Human Sacrifice

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Once a dog learns the taste of defeat, it never bites again."

A jitsuroku megszületése igazából csak formailag köthető a Yakuza Papers sorozathoz, az első igazán új felfogású jakuza-eiga kétségkívül a Gendai Yakuza (Modern Yakuza) széria hatodik, és egyben legutolsó darabja, a Street Mobster. Kinji Fukasaku rendező korai jakuzafilmjei már több szempontból is (főleg az erőszak terén) előremutatóak voltak, de az olyan alkotások, mint a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog többé-kevésbé még mindig a ninkyo-stílus keretein belül maradtak. Az 1972-es Street Mobster nem más, mint az a bizonyos hiányzó láncszem a jakuzafilmek fejlődéstörténetében. A tökéletes átmenet a régi és az új stílus között. Itt már nyoma sincs a giri/ninjo dilemmának, a főhős már nem egy visszafogott, romantikus hős, aki a régi értékek alapján igyekszik irányítani saját és a klánja életét, a "tisztelet" és a "becsület" szavak pedig többé már nem jelentenek semmit.

Okita (Bunta Sugawara) nagyszájú, öntörvényű utcai bandita, aki csapatával együtt szerencsejátékkal, verekedésekkel, valamint nők megerőszakolásával tölti mindennapjait. Miután egy alkalommal késsel vesz elégtételt az őket zaklató Takigawa klán jakuzáin, alkalma nyílik belülről is megismerkednie a japán börtönviszonyokkal. Szabadulása után felkeresi egy Kizaki (Asao Koike) nevű egykori jakuza, és felajánlja Okita-nak, hogy segít neki összehozni egy saját bandát, amivel aztán önálló balhéba kezdhetnének. Kizaki terve egyszerű és világos: A Takigawa klán félve a rendőrségtől, ma már egy legitim szervezet látszatát próbálja kelteni. Ezért ha megtámadják a Takigawa érdekeltségeit, akkor azok nem mernek majd komolyan visszavágni. Így hát Okita és társai nekiállnak szétverni néhány a Takigawa kezében lévő szórakozóhelyet, ám a jakuzák ezt természetesen nem nézik jó szemmel. Amikor Okita megsérül és a csapat szorult helyzetbe kerül, csak a Yato klánnal való szövetség segíthetne rajtuk. Bár Okita hevesen tiltakozik az elkötelezettség ellen, végül mégiscsak kénytelen hűséget fogadni a Yato klánnak, majd pedig békét kötni a Takigawa klánnal. A helyzet rendeződésével Okita igazi nagymenő jakuza lesz. De hiába a jól jövedelmező szerencsejáték és az aranyélet, a béke törékeny dolog. Okita továbbra sem bír magával, és ezzel nemcsak a Takigawa-val szövetséges, nagyhatalmú Saiei klán haragját hozza a saját fejükre, de még Yato (Noboru Ando) és Kizaki támogatását is elveszíti. Okita a maradék embereivel egy olyan reménytelen városi gerillaháborúba kezd, amit nem nyerhet meg.

Az isteni Bunta Sugawara a jitsuroku filmek legemblematikusabb alakja. Pontosan az ellentéte a Ken Takakura által addig képviselt klasszikus, erkölcsileg alig-alig fedhető jakuza figurájának. Míg utóbbi a megfontolt, és alapvetően pozitív emberi értékekkel felruházott lovagias hős, addig a Bunta által életre keltett indulatos, robbanékony, agresszív és erőszakos gengszter a tökéletes antihős mintaképe. Indulatos és öntörvényű jakuzákat ugyan már korábbi filmekben is láthattunk (pl. Yukio Mishima az 1960-as Afraid To Die-ban), de azokban a film végére legtöbbször bekövetkezik az erkölcsi megtisztulás is, míg a jitsuroku filmek főhőseinek jelleme már kevésbé radikálisan változik. Sugawara pályáját ebben az időben többnyire az ilyen, és ehhez hasonló karakterek jellemezték, ami elsősorban markáns arcának, és persze kiváló színészi játékának is köszönhető. A Street Mobster főszerepében egyenesen lubickol, Okita karaktere szinte a személyére lett szabva.

Isamu Okita már a háború utáni feketepiac-generáció tagja. Sanyarú sorsáért nem csak az alkoholista anyával (illetve pont hogy nélküle) töltött keserű gyermekkor tehető felelőssé. Okita maga is bevallja a film elején, hogy már a születési dátuma elég rossz ómen volt, mivel pont a háború elvesztésének napján látta meg a felkelő napot, és szerinte ennek köszönhetően lett egy született vesztes. Az utcán nevelkedett suhancot csak a balhé élteti, semmilyen célja sincs az életben. Már a börtönből szabadulva is azonnal balhéba keveredik, és míg ő maga a megtestesült arrogancia, addig ugyanezt másoktól egyáltalán nem képes elviselni. A film elején egy nyilvános fürdőből szó szerinti vérfürdőt csinál, mikor az őt korábban megalázó jakuzákra tör. Ez a fajta zabolázatlanság segíti végül hatalomhoz, majd ugyanez okozza a vesztét is. Okita olyan, mint az elszabadult shinkansen (japán gyorsvasút), irányíthatatlan és megállíthatatlan. Mindössze egyvalaki van, aki képes valamelyest (még ha rövid időre is) befékezni ezt a robogó gyorsvonatot: egy Kimiyo nevű prostituált (a hihetetlenül szexi Mayumi Nagisa által megformálva), akihez Okita-t igencsak sajátos kapcsolat fűzi. A lányt korábban a férfi megerőszakolta, majd ennek hatására lett belőle örömlány. Amikor később összetalálkozik a börtönből frissen szabadult és természetesen türelmetlenül kanos Okita-val, Kimiyo először még késsel támad rá, majd furcsa módon később a szeretője lesz. Okita lelkiismerete talán itt szólal meg egyedül, és bár titkolja, de valahol erős bűntudat gyötri amiatt, amit korábban a lánnyal tett. A férfi persze közel sem tekinthető a hűség szobrának, és ezt a féltékeny Kimiyo nehezen viseli. (Egy alkalommal például késsel csúnyítja el Okita aktuális partnernőjének arcát.) Mindezek ellenére is a legvégsőkig kitart nehéz természetű szerelme mellett.

Noboru Ando ismét a sziklaarcú jakuzafőnök szerepében tündököl, bár igazából más szerepet ugye nem is nagyon látni tőle. A Street Mobster-ben már valamivel nagyobb teret kapott a játéka, és így igazából a film másik igazán érdekes karaktere lett. Yato is egy amolyan a legalitás fedezékébe bújt keresztapa. A sors csak véletlenül sodorja az útjába Okita-t, aki éppen a Takigawa jakuzák elől menekülve fut be a Yato főhadiszállásra. Yato főnök pedig a Takigawa klán nemtetszését kiváltva, védelmébe veszi a menekülő huligánokat, majd később, mikor úgy alakul, akkor pedig a szárnyai alá is veszi őket. Yato ugyanis fiatalkori önmagát látja a kezelhetetlen és vad Okita-ban, ezért hajlandó segíteni nekik. Az utolsó pillanatig kitart patronáltja mellett, még bocsánatkérésre (yubitsume) is hajlandó a Takigawa/Saiei főnököknél. De Okita felelőtlen viselkedése végül odáig fajul, hogy már Yato sem tudja megmenteni őt.

Fukasaku igazán szélsőségesre formálta Okita figuráját (hasonló karaktert láthatunk majd Fukasaku másik nagy klasszikusában, a Graveyard Of Honor-ban is), ezért aztán a film kimondottan véres és erőszakos lett, de szerencsére a történet nem látta ennek kárát, rendesen kidolgozott, izgalmas sztori, a felemelkedés/bukás témájának egy újszerű vizsgálata. A dokumentarista filmes eszközök már szinte kivétel nélkül jelen vannak, így a kézikamerás felvételek, Okita saját narrációja és a kimerevített képek is megtalálhatóak, ellenben a feliratozás most hiányzik.

A Street Mobster volt az első Fukasaku film, amiben Sugawara már abszolút főszerepet játszott, majd ezt követően egy hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolat vette kezdetét, amelynek köszönhetően Sugawara lett az elsőszámú jitsuroku jakuzafilm szupersztár, Fukasaku pedig egy élvonalbeli sztárrendezővé magasztalódott. A Street Mobster nem véletlenül a kedvenc Fukasaku filmem. Zseniális főszereplő, kiváló támogató színészek, iszonyatos tempó, hangulatos képi megoldások, remek zene és persze a tomboló brutalitás, valamint egy katartikus befejezés. Kevésbé eposzi, sokkal inkább akció-orientáltabb alkotás, de minden pillanata lenyűgöző, Bunta Sugawara pedig élete talán legerőteljesebb alakítását nyújtja. Nemcsak a jakuzafilmek egyik legnagyobb klasszikusa, de minden gengszterfilmek egyik legnagyszerűbbike is.

A sorozat részei:

Modern Yakuza 1/6: Law Of The Shameless (1969)
Modern Yakuza 2/6: Shameless Obligation (1969)
Modern Yakuza 3/6: Shameless In Juku (1970)
Modern Yakuza 4/6: Returning The Offering Cup (1971)
Modern Yakuza 5/6: Bloody Cherry Blossoms Three Brothers (1971)

SYMPATHY FOR THE UNDERDOG (1971)

Bakuto gaijin butai

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Let me warn you. You better cut the crap, and get the fuck back to the mainland. Otherwise, it's gonna start raining blood around here." - Yonabal

Fukasaku a Japan Organized Crime: Boss-al megalkotta az egyik legnagyobb jakuzafilm klasszikust, és ezzel elindított egy olyan folyamatot, ami végül az egész műfaj reformjához vezetett. Ennek a folyamatnak az egyik következő állomása volt a Sympathy For The Underdog, ami vitathatatlanul a mester életművének egyik legjobb darabja. Fukasaku a filmet eredetileg a Japan Organized Crime: Boss folytatásának szánta, de miután látta Gillo Pontecorvo Az algíri csata című háborús filmjét, úgy érezte, hogy ő is valami hasonlót akar a vászonra vinni, csak természetesen jakuzákkal.

Gunji (Koji Tsuruta) az egykori jakuza főnők 10 év után szabadul a börtönből, ahová azért került, mert a Daitokai család feje Oba annak idején hatalma megszilárdításához felhasználta, majd később elárulta őt. A szabadulás után Gunji nem késlekedik sokat, összeszedi a közben szétszóródott embereit, majd nekiáll újraszervezni a családot. Mivel a Daitokai klán irányította Yokohamában már nincs számukra hely, ezért a banda átköltözik Okinawa szigetére, ahová Gunji egykori riválisa Kudo (Noboru Ando) is csatlakozik hozzájuk. Okinawára érkezve a csapat először óvatosan felméri a terepet, majd kezdetnek átveszik az amerikaiak által futtatott whisky csempész üzletet. Ez azonban felkelti a helyi alvilági főnökök, köztük a félelmetes, félkarú Yonabal (Tomisaburo Wakayama) figyelmét is. Gunji csak súlyos áldozatokkal járó véres összecsapások árán tudja a tiszteletét kivívni. A dolgok már éppen kezdenének rendbe jönni, mikor megérkezik Okinawára a Daitokai klán, és Oba nagyfőnök.

Pontecorvo filmjének inspirációja leginkább az egy idegen nemzet általi megszállás, az idegen környezetbe szakadás és az ezekkel járó konfliktusok alapszituációján érződik, de ennél sokkal szembeötlőbb Sam Packinpah - A vad banda című westernklasszikusának egyértelmű hatása. A karakterek és a már említett idegen környezet mellett, ez leginkább az olyan jelenetek során vehető észre, mint például a legutolsó képkockákon látható "felvonulás", Yonabal fegyvereseinek a semmiből való hirtelen előbukkanása, vagy akár a lövöldözés a bárban. Ez utóbbi egyébként a film egyik legjobban megkomponált jelenete. Az afro-amerikai gengszterek a bár felett elhaladó repülőgép zaját kihasználva nyitnak tüzet Gunji embereire, a tűzpárbaj előtti feszült pillanatok teljes mértékben a westernfilmek hangulatát idézi.

A film első felvonásában a csapat újraszerveződését láthatjuk, amint a teljesen széthullott család terveket szövöget a közben alaposan megkopott renomé visszaállítására. A második fejezet az első üzlet megszerzését, a riválisokkal való harcokat és az azzal járó súlyos veszteségeket tárgyalja, végül a Daitokai klán megjelenésével kezdődik az utolsó fejezet, melyben a teljesen legyengült csoport eljut arra a pontra, ahonnét már nincs visszatérés, az ebből következő végkifejlet pedig egy katartikus lezáráshoz vezet.

A megszállt Okinawa sajátos atmoszférával bír. A város utcái olyanok, mint egy hatalmas reklámfelület, a falakon, táblákon egyaránt megtaláljuk a japán és az amerikai írásjeleket is. A járókelők között rengeteg az amerikai, a klubokban dögös funky zene szól, az égen amerikai vadászgépek húznak el. A japán hatásoknak már szinte alig látni a nyomát, hatalmas Coca Cola feliratok és egyéb márkanevek takarják el őket, olyan, mintha egy amerikai kisvárosban játszódna a film. Ez a fajta kelet-nyugat találkozási pont ideális hely a bűnszervezetek számára, éppen ezért a rivalizálásra is.

A két film között rengeteg azonosságot találhatunk, de Noboru Ando, Tomisaburo Wakayama, és Koji Tsuruta is gyakorlatilag megismételték a Japan Organized Crime: Boss-ban látott szerepüket. Gunji, a régimódi jakuzafőnök napszemüveg mögé rejtett ábrázatáról csak a legritkább esetben lehet érzelmeket leolvasni. Kemény, hallgatag, szinte már irritálóan higgadt gengszter. Érzéseit egyedül csak egy helyi prostival hajlandó megosztani, vele is csak azért, mert a lány megtévesztően hasonlít egykori szerelmére. Ugyanakkor kitartó és eltökélt hozzáállásával még kíméletlen ellenfele, Yonabal tiszteletét is képes volt kivívni. Sorstársa Kudo hasonló figura, szótlan, egykoron szebb napokat látott, megtört ex-jakuzafőnök. Mindkettejük balsorsáért ugyanaz az ember, Oba főnök tehető felelőssé, annakidején ő tette őket riválissá, és most miatta váltak szövetségessé is. Kudo eleinte nem is vesz részt a balhékban, egykedvűen tölti idejét a szállodában, majd később is leginkább csak a háttérben marad, mint egyfajta utánpótlás. A film legemlékezetesebb alakja ezúttal is a Wakayama által megformált karakter. Yonabal a félkarú óriás mélyen zengő hangjával félelmet keltő egy jelenség, az ember egy ilyen jakuzával szeretné a legkevésbé összeakasztani a bajszát. Wakayama ismét zseniális a szerepében, és bár Yonabal nagyon sokban hasonlít a Japan Organized Crime: Boss indulatos bandafőnökére, a legendás színész alakítása ezúttal ha lehet, még meggyőzőbbre sikerült.

Valójában ez volt Fukasaku utolsó igazi ninkyo-jellegű filmje, és Koji Tsuruta-val is most dolgozott utoljára. A Sympathy For The Underdog egy hibátlan remekmű, tökéletes átmenet a régi és az új stílus között, jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még korunk egyik legismertebb japán rendezőjét, Takeshi Kitano-t is megihlette, Sonatine című filmjében nemcsak a helyszínt, de a történet bizonyos elemeit, a karaktereket, és még az egyik zenei témát is innen kölcsönözte. Ez a film egész egyszerűen kötelező!!!