Theater of Life: Hishakaku (1963)

- Jinsei Gekijo: Hishakaku

Rendezte: Tadashi Sawashima

Kaku (Koji Tsuruta) a Kokin csoport tagja szerelmével Otoyóval, a híres gésával éppen boldog közös életüket tervezgetik. De Otoyo nagy bánatára Kaku előtte még önzetlenül felajánlja a Kokin főnökének, hogy részt vesz egy harcban egy rivális klán ellen, annak ellenére, hogy a Kokin főnök ezt egyáltalán nem várja el tőle. A harc után Kaku feladja magát a rendőrségen, és hét év börtönt kap. Odabent a szerelem tartja életben, de amikor két év után kiengedik, kénytelen szembesülni a helyzettel, hogy többszörösen is elárulták. Bent léte alatt ugyanis a Kokin főnökét megölték, a csoport feloszlott, Otoyo pedig egy egykori Kokin taggal, Miyagawával (Ken Takakura) él együtt.

A különböző filmzsánereknél gyakran vita tárgyát képezi, hogy melyik is volt a legelső film, a prototípus, ami elsőként hordozta magán az adott műfaj legfőbb jellemzőit, de ezekre legtöbbször nincs egyértelmű válasz, egyszerűen azért, mert ilyen ős-film általában nem létezik. A jakuzafilmeknél sem beszélhetünk konkrét eredetről, műfajteremtésről, sokkal inkább evolúcióról, átmenetről (lásd: A jakuzafilmek evolúciója című cikkemet), de a ninkyo filmek esetében azért többnyire egyetértés van abban, hogy leginkább a Theater of Life: Hishakaku tekinthető felelősnek a 60-as évek lovagias jakuzafilm-boomjáért. A Koyo Ozaki önéletrajzi ihletésű regényéből készült 63-as feldolgozás sikere ugyanis végleg meggyőzte a filmeseket, miszerint a kifulladt szamurájfilmeket hősies gengsztereposzokra érdemes lecserélni.

Ozaki sikeres regényéből számos filmadaptáció született, már a jelenleg tárgyaltat megelőzően és követően is. A korábbi verziók azonban még egészen máshova helyezték a hangsúlyt, és inkább a főhős fiatal korára és a kisemberek drámájára koncentrált, a jakuza aspektus ekkor még a háttérbe szorult. A Theater of Life: Hishakaku is elsősorban egy szerelmi melodráma jakuza környezetben, de már minden jellemző ninkyo alapmotívum visszaköszön belőle, a feloldhatatlan giri-ninjo ellentéttől a cselszövő ellenséges klánon át a végső öngyilkos küldetésig bezárólag. Azonban itt még mindig keserű emberi drámák vannak a középpontban, és kevésbé van szó a büszke jakuzaélet és a nemes emberi értékek dicsőítéséről, vagy éppen a vérgejzíres bandaháborúkról. A film szinte még deheroizálja is a jakuza életmódot, hiszen mindvégig azt látjuk, hogy a nemes kötelezettség, a hősies önfeláldozás mit sem ér, ha elveszítjük az életünket, a szabadságunkat, a szerelmünket. Persze az így megtépázott becsület visszaállítására is mégiscsak az önfeláldozás a legjobb módszer.

Hishakaku "elárulása" azonban nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Otoyo és egykori klántársa mondhatni a véletlen furcsa összjátéka során talál egymásra, egyikük sem tudja eleinte, hogy a másik kicsoda. A most riksaként dolgozó Miyagawa büszke jakuza maradt, aki várja a lehetőséget, hogy bosszút álljon és a Kokin család becsületét visszaállíthassa. Otoyo pedig bánatában és kiszolgáltatottságában csak biztonságra vágyik, ezért marad együtt a férfival (aki egyébként szerelme jeléül először megerőszakolta őt). Mikor felfedezik egymás kilétét, mindkettejükre hatalmas szégyen száll, de Hishakaku bármennyire is szenved, megbocsájt nekik. De a Kokint eláruló másik klánnak már ő sem tud.

Kimondottan szépen fényképezett, igényesen rendezett és eljátszott komoly drámáról van szó, ami bár látszólag lassabb és persze visszafogottabb, mint a későbbi ninkyók, de remek története miatt a legkevésbé sem unalmas, sőt. Koji Tsuruta alakítása egészen kiváló, és a későbbi jellemző sztoikus karaktertípusához képest itt kifejezetten "eleven" a játéka, ahogy az itt még csak születőben lévő későbbi ninkyo szupersztár, Ken Takakura (R.I.P.) szerepe is kicsit még más, mint amivel később majd ikonná válik. De a film legmeggyőzőbb alakítását az Otoyót játszó Yoshiko Sakuma tudhatja magáénak. A film a még viszonylag ismeretlen Takakurát és a már valamivel gyakorlottabb Tsurutát egycsapásra a jakuzafilmek elsőszámú legendáivá avatta, a film alapsémája pedig egy fél évtizeden át visszatérő alapvetése lett a jakuzafilmeknek.

Szerelem, árulás, intrika, harc, büszkeség és becsület. A Theater Of Life: Hishakaku egy igazi ninkyo remekmű, ami bár mindenben megfelel a klasszikus értelembe vett ninkyo követelményeknek, mégis több szempontból is rendhagyó, bár ebben az esetben ez igencsak furán hangzik. Kevésbé jakuza-orientált és öncélú, némileg kidolgozottabb, színvonalasabb alkotás, mint a későbbi epigonok többsége. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a finálé, amikor is Hishakaku végső nagy leszámolását már nem láthatjuk, a vége felirat pont a jellegzetes vérfürdőtől kímél meg minket. Így Hishakaku sorsa vagy végzete is homályban marad. 

Honor Among Brothers 2 (1966)

 

- Zoku Kyodai Jingi 

Rendezte: Kosaku Yamashita

A Saburo Kitajima enka-énekes nevével fémjelzett ninkyo sorozat első része egy teljesen átlagos, nem túl emlékezetes alkotás, minden benne volt ugyan, amit a klasszikus ninkyo alaprecept előír, de csakis annyi, semmi extra fűszer. A sorozat második darabja is pont ez alapján a recept alapján készült, és még a sztori is mutat némi hasonlóságot, az egyetlen, amiben ez a film jelentősebben különbözik az előzőtől, hogy ez már színes.

 

Az Umehara egy kis létszámú és szegény, de dolgos jakuzacsalád Joshuban, és éppen a háború szélén állnak az arrogáns Iwasa családdal. Ebben a vészterhes időben érkezik vendégségbe az Umehara családhoz két vándorló szerencsejátékos is. Kozakura Seiji (Saburo Kitajima) és Inagami Chojiro, másnéven Choji a Gyilkos (Koji Tsuruta), aki egyben az Umehara főnök kisfiának igazi apja is. (A vándorló életmód miatt gondolta úgy, hogy jobb, ha Umehara és felesége neveli fel a kisfiút a sajátjaként.) Hiába próbálja meg a mindkét oldal által nagy tiszteletben tartott Fujigaya (Hideo Murata, szintén rendkívül népszerű enka-énekes volt) főnök fenntartani a békét, Iwasa szeretné átvenni az egész város irányítását, ezért megpróbálja kiprovokálni a háborút. Seijinek és Chojironak végül nem marad más választása, mint megakadályozni azt, ezért saját kezükbe veszik a dolgot és persze a kardjaikat.

Csak a szokásos: vándorló jakuza érkezik a kisvárosba, ahol a jó, de csóró klán próbál meg hidegvérrel ellenállni a gonosz, nagyhatalmú klán intrikáinak, majd néhány provokáció és áldozat után végül a film elején érkező férfi(ak) hősies önfeláldozásuk során vérontással zárják rövidre a konfliktust.

A film egy viszonylag érdekes indítás után a végéig erősen visszafogott marad. A történet, mint látjuk újdonságokat, meglepetéseket nyomokban sem tartalmaz, mégis azt gondolom, hogy láttam már unalmasabb ninkyót is. A legnagyobb baj, hogy akciót menetközben nem is kapunk, a kisfiú és Choji kapcsolata kidolgozatlan és felesleges, a Seijivel együtt érkező Ken, a puskagolyó nevű komikus karakter pedig teljesen belerondít a film egyébként komor hangulatába, még szerencse, hogy kevés játékidőt kapott. 

Az alapvető becsület, büszkeség, önfeláldozás, jakuzakódex szerinti életvitel témaköröket rendesen körbejárja a film, bár annál a résznél már kissé megcsömörlik az ember, amikor az Iwasa egyik lelkiismeretes és önfeláldozásra hajlandó tagja a sikertelen merényletkísérlete után (Iwasa megbízásából látszólag Fujigaya életére tört, de valójában inkább öngyilkosságra készült), haldoklás és könnyek között még testvérévé fogadja Seijit. A férfinak pont annyi ideje maradt még hátra a földi létből, ami a Sakazuki ceremónia lebonyolításához szükségeltetik, majd annak befejeztével el is hunyt. Az ilyen túlcsorduló érzelmekkel teli színpadias jelenetek az európai ízlésvilágba szocializálódott filmrajongók számára sokkal nehezebben tolerálhatóak. 

Kitajima (aki néhol már-már félelmetesen hasonlít Jet Li-re) korrekt színész, de vonzereje a nullával vetekszik, Koji Tsurutát azonban mindig élmény látni, még akkor is, ha ugyanazt a karaktert hozza sokadjára is. A film végi mészárlás szerencsére felrázza kissé az egészet, de a befejezése ismét elég geilre sikerült. 

Átlagos, alkalmi ninkyo az unalomig ismert klisékből, ami valószínűleg hamar el fog tűnni az emlékezetünkből. A sorozat későbbi részeiben már Bunta és Wakayama is fel-fel bukkan, szóval még nem adtam fel a reményt, de persze a ninkyo esetében korlátozottak a lehetőségek, így ők sem tudnak csodát művelni.

A sorozat további részei:

- Honor Among Brothers 

BLOODSTAINED CLAN HONOR (1970)

- Chizome no Daimon
- Bloodstained Gang Honor
- Blood-Soaked Gang Crest
- Bloody Gambles

Rendezte: Kinji Fukasaku

A Bloodstained Clan Honor is tökéletesen illeszkedik Fukasaku pre-Yakuza Papers filmjeinek sorába, vagyis a Jitsuroku stílus megszületéséhez vezető hibrid filmek közé. A rendező ebben az időszakban készült jakuzafilmjeihez hasonlóan ez is még a ninkyo alapsémára épül ugyan, de mind technikailag, mind pedig a realitásra való törekvést illetően már jelentősen előremutató alkotásról van szó.

1965. Rossz idők járnak a jakuzákra. A háborút követő aranykor már a múlt, mostanra egymást érik a harcok és a rendőrségi razziák, a családok egymás után legalizálják vállalkozásaikat, és számos klán dönt úgy, hogy feloszlatja magát. Ebben a zűrzavaros időben a yokohamai Hamayasu család újonnan megválasztott főnöke, a fiatal Kensaku Gunji (Bunta Sugawara) azt a feladatot kapja Iwakiri (Asao Uchida) nagyfőnöktől, hogy számolja fel az egyik értékes építési területen lévő nyomornegyedet, és űzze el az ott élőket. Cserébe az oda tervezett beruházásból befolyó pénz 50%-át kapná meg. A telepen élők viszont nem hajlandóak elhagyni a helyet. Gunji ráadásul érzelmileg is érintett az ügyben, hiszen ő is ott nőtt fel, egyik embere Kasama szülei pedig még most is ott élnek. Ezen a megbízáson múlik a klánjuk túlélése, de ha nem vállalják, akkor majd a tokiói Daimon klán végzi el a piszkos munkát.

A Daimon főnök érdeke tehát az, hogy Gunji ne járjon sikerrel, ezért felbéreli az egykori bokszolót Hayami-t (Tatsuo Umemiya), aki szintén a telepről származik (és aki Gunji-t is jól ismeri), hogy tartsa össze az embereket, és akadályozza meg a kitelepítést, hogy a Daimon közben saját maga szerezhesse meg az értékes területet. Gunji-nak így már nem csak a telep kiürítését kell megoldania, de a rivális klán intrikáival is számolnia kell.

Bár a film sokban hasonlít Fukasaku olyan korábbi és későbbi munkáihoz, mint pl. a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog, most mégis a korábbiakhoz képest is valamivel sötétebb tónusú sztorit kapunk. A hagyományos jakuzafilmes elemek mellett ugyanis ezúttal még a megszokottnál is erősebb drámai színezetet kap a történet, a főszereplők lelki konfliktusain pedig nagyobb a hangsúly. Ezek még mindenképpen a ninkyo filmek hagyatékainak tekinthetőek.

Gunji ugyanis lelkiismeretes főnök, aki egyaránt meg akar felelni a klánjának, Iwakiri főnök elvárásainak, és közben a nyomortelepen élők sorsa miatt meghasonulni kényszerül önmagával. A klán érdeke és saját gyökerei között kellene választania. Az ő lelkiismerete egyben a gyengesége is, képtelen erőszakkal elzavarni az embereket, ezért többnyire a helyiek kerekednek fölébük, de a rivális klán miatt a Hamayasu-nak így is kétfrontos háborút kell vívnia, és ez fokozatosan fel is őrli a klánt.

A filmben Sugawara nem a kizárólagos főszereplő, bár valóban ő a központi figura. Hayami legalább olyan jelentős karakter, és rá is hasonló kettőség jellemző. Az ő nagy álma volt, hogy sikeres bokszoló legyen, de végül a pénztelenség miatt kellett feladnia az álmait, és végül így kötött ki ő is újra a telepen. Eleinte pénzért segít a Daimon-nak, de mindezt jóhiszeműen, a telepen lakók érdekében. Később fiatal pártfogoltja, majd annak halála döbbenti csak rá, hogy a rossz oldalra állt. Hayami-t és Gunji-t egyaránt saját múltja kísérti, vagyis a telep, amit mindketten elhagytak, de mégis kénytelenek voltak újra szembenézni vele.

A tulajdonképpeni csatatérként szolgáló lepusztult, és igencsak lehangoló nyomortelep az ócska fából tákolt viskóival, a rengeteg szeméttel, az utcán heverő döglött állatokkal és a szerencsétlen sorsú lakosaival erősen emlékeztet a háború utáni Japán romos, lepusztult városaira, a feketepiacokra, mely környezetben maga Fukasaku is felnőtt. (Több mint valószínű, hogy a rendező ezzel a hasonló miliővel saját fiatal korára is utalni akart, arra a zavaros világra, amit majd később a Yakuza Papers során újra megidéz.) A nyomortelep itt a helyiek reménytelenségét ugyanúgy jelképezi, mint azt az erkölcsi fertőt, és romlottságot, amit ezek a modern jakuzák jelentettek a társadalom számára.

A filmben epizodikus szerepben láthatjuk Koji Tsuruta-t is, aki a klasszikus ninkyo főhős karakterét hozza. Méltósággal teli, szolid külsejű veterán, aki a régi időket, és a régi erkölcsöket képviseli. Kuroki a Hamayasu frissen szabadult egykori kapitánya, aki rájön, hogy Iwakiri valójában kettős játékot játszik, vagyis közben a Daimon klánt is támogatja. Ezért az információért azonban kénytelen ott helyben az életével fizetni, de közben az áruló nagyfőnököt is magával viszi a másvilágra. Úgy jelenik meg, és úgy is távozik, mint egy ninkyo hős, büszkén, önfeláldozóan és végül vérben fagyva.

A ninkyo jelleg a film végi leszámolásnál is visszaköszön, hiszen epikus és véres bosszúállással zárul a film, ami ettől függetlenül is már az új időket, egy újfajta filmes szemléletet vetít előre, többek között a jitsuroku-ra jellemző narrációnak az alkalmazásával.

Szokás szerint remek színészi jelenlét és összetéveszthetetlen atmoszféra jellemzi ezt a művet is, amiből viszont teljesen hiányzik a humor, és még a romantika is csak jelzésértékűre lett lecsupaszítva, hangulatában pedig komorabb a többihez képest. Jól példázza, hogy egy jakuzafilm mennyivel több is tud lenni, mint klánok eszeveszett harcai, vagy a romantikus antihősök szenvelgése. Talán nem tartozik a legnagyobb Fukasaku klasszikusok közé, de kétség kívül figyelemreméltó alkotás.

A SCARRED LIFE (1971)

- Kizudarake no jinsei

Rendezte : Shigehiro Ozawa

Sosem titkoltam, hogy milyen nagy rajongója vagyok Tomisaburo Wakayama-nak, ha egy filmben ő felbukkan (legyen az akár fő- vagy mellékszerep), az számomra mindig örömteli esemény, hiszen a legendás színész jelenléte már eleve sokat emel még egy-egy álmosabb ninkyo film élvezhetőségi értékén is. És ha színészi alakításával a szintén legendás Koji Tsuruta-t támogatja, akkor az a film már eleve jó esélyekkel indul, legalábbis az én kegyeimért. Szerencsére jó pár olyan alkotás létezik, melyben közösen szerepelnek. Ilyen például az A Scarred Life is, ami egy klasszikus ninkyo film, relatíve izgalmas és fordulatos történettel, és a szokásos látványos lezárással, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezek elegendőek lettek volna a sikerhez, pláne azok számára, akik már láttak egynéhány ninkyo filmet életük során. A fent említett két úriember szereplése viszont megadta azt a szükséges pluszt hozzá.

Osaka, közvetlenül a második világháború után. A szerencsejátékokból élő Daishoji csoport idős főnöke szívrohamban elhunyt. Megindul az utódlási folyamat, ami során a többi vezető a tisztességtelen Handa-t teszi meg a csoport élére. A Daishoji csoporthoz tartozó Mihashi (Wakayama) főnök egyik embere Goro összetűzésbe is kerül az új főnökkel, amit akkor Mihashi még el tud rendezni (yubitsume árán), de később ő maga rajtakapja Handa-t a néhai főnök özvegyével (a gyász ideje alatt), ami után Handa rátámad, és a dulakodásban Mihashi megkéseli őt. Túléli, de a nagyfőnökök megfosztják hatalmától, és a szabályok szerint ekkor Mihashi kerülne a Daishoji élére, de neki viszont az eset miatt börtönbe kell vonulnia, ezért átmenetileg egy másik főnök veszi át a helyét. Domoto nagyfőnök (akinek egyébként Handa a kegyeltje) mindenáron magának akarja a hatalmat, ezért mindent elkövet, hogy fenntartsa a zűrzavart, ezért további konfliktusokat generál Mihashi felesküdt testvérnek, Oshima (Tsuruta) főnöknek a családjával. A helyzet teljesen elmérgesedik, Oshima pedig már éppen a harcra készül, mikor hirtelen a tudomására jut, hogy Domoto nem más, mint az igazi apja, akit egész életében keresett. A háború így elmarad, de az elvetemült nagyfőnök ezzel mit sem törődik, és mikor a frissen szabadult Mihashi is áldozatául esik Domoto álnokságának, végül elkerülhetetlenné válik a viszály véres lezárása.

Koji Tsuruta énekesként is nagyon népszerű volt hazájában, és az egyik nagy slágeréből született a két részes „Life Of Pain” széria, melynek egyik fele az A Scarred Life. (Természetesen a film elején fel is csendül az ihlető dal.)

Tipikus ninkyo film, a szokásos hozzávalókból, a szövevényes sztori nem hordoz semmi újdonságot, a sok-sok szentimentalizmus néhol most is émelyítő, de összességében azért érezni rajta, hogy már a ninkyo stílus alkonyán készült, mert az átlagosnál kicsit pergősebb, erőszakosabb film lett. Tsuruta a korábbiaknál jóval erélyesebb, magabiztosabb főnökként jelenik meg, ezzel szemben a többnyire félelmetes és erőteljes jakuzákat alakító Wakayama most sokkal érzelmesebb figurát alakít. Ők ketten egyaránt a film „lovagias” főszereplői, egymást segítve állnak ellent Domoto nyomásának, mindketten elsősorban a békés megoldást keresve. Oshima szeretné megismerni az igazi apját, akiről korábban még semmit sem tudott, csak hogy elhagyta őket gyerekkorában. Csak a kíváncsiság hajtja, mert elmondása szerint mostohaapját, illetve a mentorának számító Ogiyama főnököt tekinti igazi apjának. A mostohaapa is csak azért árulja el neki az igazi apa kilétét, hogy így próbálja megakadályozni a kitörni készülő jakuza háborút. A kiderült titok arra ideiglenesen alkalmas ugyan, hogy elejét vegye a vérontásnak, de sem Oshima, és pláne Domoto nem tulajdonít a dolognak nagy jelentőséget. A törékeny béke végül akkor szűnik meg, amikor Domoto emberei merényletet követnek el Mihashi ellen, amiben Mihashi kisfia életét veszti. De a gyászoló apa még ekkor is békejobbot nyújt, majd mikor ezt elutasítják, akkor nem marad más választása, mint hogy rátámad Domoto-ra. (Hatásos a jelenet, amikor meghozza a döntést, miszerint a becsülete úgy kívánja, hogy a végső és a számára egyértelműen végzetes lépés előtt megszakítja a testvéri köteléket Oshima-val, hogy ne hozzon rá szégyent. Mielőtt kést rántana az álnok főnökre, a kimonójához kap, és a ruhán keresztül töri el a köteléket jelképező szertartási csészét.) A film végi leszámolási jelenet igencsak véresre sikerült, és azon ritka filmek egyikével van dolgunk, ahol a végső igazságtételben résztvevő főhős és a segédje (Goro) is élve hagyja el a mészárlás színhelyét.

100%-osan tiszta ninkyo alapvetés, melyet a két színészlegenda szereplése valóban kiemelt kissé az átlagból, de összességében még mindig egy sablonos, és ezért könnyen kiszámítható alkotásról beszélhetünk. A ninkyo filmekkel való ismerkedéshez viszont tökéletes.

YAKUZA'S TALE (1969)

Tosei nin Retsuden

Rendezte: Shigehiro Ozawa

A ninkyo filmek történeteitől nem lehet túl sok változatosságot elvárni, de a színészeknek, a hangulatnak, vagy az akcióknak köszönhetően azért akadnak az átlagnál jobb filmek ebben a stílusban is, főleg azok között, amik az évtized vége felé készültek, illetve a rendező személye is sokat számíthat. Shigehiro Ozawa jól ismert a 70-es évek japán akciófilmjeit kedvelők sorában (elég ha csak annyit mondok, hogy a The Street Fighter trilógiával is ő ajándékozott meg minket), de sok legendás rendezőtársához hasonlóan, a 60-as években ő is lovagias jakuzafilmeket gyártott, méghozzá elég nagy számban. A Yakuza’s Tale című filmjében igazán impozáns jakuzafilm-sztár kollekciót láthatunk, a műfaj doayen-je Koji Tsuruta mellet megtalálhatjuk a nem kevésbé ismert Ken Takakura-t, Junko Fuji-t (Red Peony sorozat), Asao Koike-t, Ryo Ikebe-t, és kedvencemet Tomisaburo Wakayama-t is.

A Sanja család főnőkét megölik az utcán, de a klán tagjai a gyilkos kilétéről csak annyit tudnak, hogy egy Orochi (mitológiai kígyófejű sárkány) tetoválása volt. A gyilkosság mögött valójában Tokichi főnök, az elhunyt esküdt testvére áll, aki így akarja megszerezni egész Asakusa-t. Hogy kézben tarthassa a dolgokat, Tokichi Senzo Kikuno-t javasolja utódnak, aki ezzel szemben a tapasztaltabb, és a börtönből frissen szabadult Chokichi Inagaki-t (Tsuruta) tartja alkalmasabbnak a feladatra. Chokichi azonban lemond a tisztségről, és úgy dönt, hogy elindul megkeresni a gyilkost. Hamarosan talál is egy Tsukuda nevű férfit (Takakura) Orochi tetoválással, akit kihív párbajra, de a férfi elmondja, hogy ő el sem hagyta a várost már egy ideje, viszont a rég nem látott féltestvérének ugyanilyen tetoválása van. A nyomokat követve Chokichi eljut egy bányába, ahol meg is találja a gyilkost, Maruoke-t (Ikebe). Ám végül megkegyelmez a nagy beteg és bűnbánó férfinak. Chokichi eddigre már erősen sejti, hogy a háttérben Tokichi lehet, és amint a tudomására jut, hogy megölette Senzo-t, elindul leszámolni klánja elárulóival.

A Yakuza’s Tale egy kellemes ninkyo film, ami az elején még a szokott módon kicsit lassú ugyan, ám semmiképpen sem unalmas. Chokichi nyomozása, és a bányában zajló események alatt már felpörög a tempó is, egészen az elmaradhatatlan leszámolási jelenetig. A szokásos szentimentalizmustól, túlzott érzelmektől természetesen ez a film sem mentes, ám szerencsére mozgalmasabb jelenetek is akadnak.

Tsuruta-t a megszokott szerepében láthatjuk, mint a becsületes, megfontolt, a klán nagyra becsülését élvező klasszikus ninkyo-hős. Takakura és Ikebe ezúttal kisebb, ám annál fontosabb szerepben láthatóak, ami viszont meglepett, hogy a nagyszerű Tomisaburo Wakayama meglepően rövid és nem túl jelentős szerepet kapott. Az általa alakított karakter a bánya egyik mérnöke, aki külön elbánásban részesül (mivel hatalmas profitot termel a bányavállalatnak), és aki nem mellesleg Chokichi esküdt testvére. A két férfi találkozása és beszélgetése alapján arra lehetett számítani, hogy a későbbiekben még visszatér, és majd ő is Chokichi segítségére lesz, de ezzel szemben valami okból kifolyólag többet nem láthatjuk. Igazán kár érte, így viszont Wakayama szerepeltetése inkább csak időkitöltésre volt jó, másra nem nagyon.


A film csúcspontja, amikor Tokichi megöleti Senzo-t, vagyis a klán frissen kinevezett vezetőjét. Chokichi éppen akkor érkezett vissza Tokióból, és miután megtudja, hogy mi történt, elindul a ninkyo főhősök szokásos végső útjára, esernyővel a kezében, tantóval a ruhájában, enka-ének kíséretében, hogy vérét ontsa a latornak. Ezúttal sem egyedül megy, a nagy mészárlásban Tsukuda lesz a partnere, amikor is nem csak Tokichi-vel, de egyúttal a bánya kegyetlen vezetőségével is végeznek.

A jobb, dinamikusabb ninkyo-eigák közé tartozó alkotás, ami bár számos helyen ugyanúgy a szokásos mintákat követi, a történetnek és a legendás színészeknek köszönhetően mégis újszerűnek hat.

HONOR AMONG BROTHERS (1966)

Kyodai Jingi
Family Obligations
Fraternal Honor

Rendezte: Kosaku Yamashita

A Kyodai Jingi egy egymástól független részekből álló oldschool jakuza széria a 60-as évekből. Bár a 9 részes sorozatban a műfaj és a korszak legnagyobb színészei közül is feltűnik jó néhány, a széria fő húzóneve azonban Saburo Kitajma volt, aki mindegyik részben szerepelt. Kitajima hazájában az egyik legsikeresebb enka-énekesként ismert, nem túl jelentős filmes karrierjének legnagyobb részét pedig pont a Kyodai Jingi filmek teszik ki. A filmben Kitajima mellett olyan legendás színészeket találhatunk, mint például Koji Tsuruta (Sympathy for The Underdog, Japan Organized Crime: Boss), vagy éppen a három generációs jakuzafilm sztár Hiroki Matsukata (A még mindig aktív Matsukata a ninkyo, a jitsuroku és a v-cinema filmek megbízható oszlopa volt, illetve még az a mai napig is.), a film egyik írója pedig a kultikus rendező, Norifumi Suzuki volt.

Az időpont 1919, a helyszín pedig a termálvizeiről nevezetes Kusama, ahol az arrogáns Kito csoport és a jóval mérsékeltebb Naruko klán között egyre feszültebb a viszony. Ide érkezik meg Katsuji Kijima (Kitajima), a vándorló jakuza, aki társával Goro-val együtt csalásból tartja fent magát. Katsuji szakítani akar eddigi életvitelével, mivel azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megkeresi még sosem látott anyját Tokióban, de Goro rábeszéli, hogy még egy utolsó balhéban vegyenek részt. Katsuji a városban üzemelő két kaszinó közül azt választja, amelyik a Naruko klánhoz tartozik. Megismerkedik Yukichi-vel (Matsukata), a klán jövendőbeli vezetőjével, és a két férfi összebarátkozik, olyannyira, hogy Yukichi meg is kéri újdonsült barátját, hogy egy estére álljon be a kaszinóba az éppen megbetegedett osztó helyére. Katsuji és Goro az este folyamán összejátszanak, vagyis megpróbálnak csalni, de lebuknak. Goro elmenekül, Katsuji-t viszont elkapják. A helyszínen tartózkodó Kito főnök azonnali felelősségre vonást követel. Katsuji mindössze annyit kér még utoljára, hogy juttassák el a levelét Tokióba, az anyjához. Yukichi bár nagyot csalódott barátjában, mégis arra kéri a főnököket, hogy engedjék el őt, had találkozzon személyesen az édesanyjával. Az ötlet természetesen nem tetszik Kito-nak, de ekkor közbelép a szintén a Naruko vendégszeretetét élvező Fujikami (Tsuruta), és ő is arra kéri a Naruko főnököt, hogy adjon a megtévedt férfinak három napot, hogy Tokióba utazhasson. Ha pedig nem tér vissza, ő majd vállalja a következményeket. Naruko főnök végül elengedi Katsuji-t. A három nap alatt a két klán közötti hidegháború egyre jobban elmélyül, és minden azon áll, hogy Kijima visszatér-e, hiszen a Naruko klán becsülete és egy esetleges háború kitörése múlhat rajta. A Kito azonban pont ezt akarja, ezért megpróbálja megölni Kijima-t, mielőtt még visszaérne a városba.

A Honor Among Brothers nem meglepő módon pont arról szól, amit a címe is sugall, vagyis a becsületről. Az átlagos ninkyo filmekhez képest összetettebb és több rétegűbb sztorival bíró film egy hosszabb időszakot ölel fel, így a Katsuji visszatértéig tartó szakasz igazából még csak a film első fele, később pedig előfordul, hogy egy évet is ugrunk az időben.

Katsuji egy újonnan érkezett idegen, egy pitiáner csaló, aki visszaélt a vendégszeretettel és egy friss barátsággal, ennek dacára a vendéglátói mégis bizalmat szavaztak neki. Éppen ezért az utolsó utáni esély egyben hatalmas felelősséggel is jár számára. Hiszen nemcsak egy másik ember élete múlik rajta, de gyakorlatilag egy egész klán becsülete és sorsa is. A fiatal Yukichi azért áll ki Katsuji mellett, mert személyében nemcsak egy barátra, de egyben sorstársa is talált, ugyanis a megismerkedésükkor kiderült, mindketten árvák, ezért Yukichi jobban át tudja érezni barátja helyzetét. A titokzatos Fujikami indokai már kissé nehezebben érthetőek, bár ő is arra hivatkozik, hogy az ilyen nehéz sorsú, széthullott családból származó embereknek meg kell adni az utolsó esélyt. Katsuji meghatódik a történtektől, ezért (és mert Yukichi megmentette az életét a város határában az életére törő Kito jakuzáktól) a visszatérte után Yukichi testvérévé esküszik, és ettől fogva ő is a Naruko sorait erősíti.

A klasszikus ninkyo sémákat követve, a fő konfliktus itt is a gátlástalan bűnözői csoport, és a velük ellentétes előjelű, a jakuza kódexhez még mindig hű, békés és idealista klán között bontakozik ki. Az események vesztese ugyanis természetesen a tekintélyéből vesztett, kissé lejáratott Kito család, akik ezután minden eszközt megragadnak, hogy az eseményeket a saját javukra fordítsák. Megpróbálják pénzzel maguk mellé állítani Fujikami-t (akiről kiderül, hogy valójában ő egy Eiji, a hullócsillag néven ismert hírhedt jakuza), majd a visszatérő Katsuji életére törnek, végül pedig már odáig merészkednek, hogy megölik Naruko nagyfőnököt is, amire már a Naruko klánnak, pontosabban a klán új főnökének Yukichi-nek is reagálnia kell. Az események viszont nem feltétlen úgy alakulnak, ahogyan arra mi számítanánk.

A film semmiben sem tér el az ebben az évtizedben született „lovagias filmek” nagy átlagától, az ismert alapszituáció és az ismert karaktersablonok vonulnak fel benne, a film tempója ugyan a szokásos régimódi „udvariasságok” miatt darabos, de ezzel szemben számos kisebb, a korához képest látványos harcjelenet is található benne, bár a megszokott végső nagy leszámolás itt most kevésbé monumentálisra sikerült. A ninkyo filmekre nyitott emberek számára kétség kívül élvezhető (már csak a legendás színészek miatt is) alkotás, de tény és való, hogy nem tartozik a feledhetetlen ninkyo klasszikusok közé.

A sorozat további részei:

Honor Among Brothers 2