Abashiri Prison 3 (1965)

- Abashiri Bangaichi: Bōkyō-hen

- Abashiri Prison: Longing for Home

- Abashiri Prison: Duel on the Wharf

Rendezte: Teruo Ishii

A nagy sikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) sorozat első része valójában nem is jakuzafilm volt, mindössze a főszereplő Tachibana karaktere kötődött a jakuzákhoz. A folytatásnak pedig már semmi köze nem volt hozzájuk, a (mindössze két hét alatt leforgatott) második rész egy kis idóta, bár a maga módján mégis élvezhető akciókomédia volt, ami néhány ellopott gyémánt körül bonyolódott. Így aztán ezen a blogon nem is nagyon indokolt róla a cikk. A harmadik epizódról viszont már annál inkább, mivel az egy ízig-vérig jakuzafilm, méghozzá az egyik legjobbnak tartott az egész Abashiri szériából.

Tachibana hazatér szülővárosába, hogy meglátogassa anyja sírját, és ha már úgy alakult, akkor az egykori klánját, az Asahi családot is. Érkeztének híre eljut a rivális Yasui főnök (Toru Abe) fülébe is, akit korábban Tachibana sebesített meg, és amiért anno az Abashiri börtönbe került. Yasui természetesen azóta is neheztel mind a férfira, mint az egész Asahi klánra, így amikor az Asahi kap egy fontos munkát a kikötőben, Yasui-ék mindent elkövetnek, hogy ellehetetlenítsék a munkát. De Tachibana vezetésével az Asahi sikeresen elhárítja ezeket a nehézségeket. Ekkor a Yasui emberei megölik Tachibana egyik barátját (Kunie Tanaka, aki az előző két részben is eljátszotta a lökött nőcsábász mitugrászt), majd Asahi főnököt is (Kanjuro Arashi, aki viszont az előző két részhez hasonlóan most is új karaktert alakít). Végül Tachibana úgy dönt, hogy befejezi Yasui-n azt, amit évekkel korábban már elkezdett.

Ránézésre ez is teljesen olyan sablon sztorinak tűnik, mint a több tucatnyi ninkyo bármelyikéé, és hát valójában olyan is. Ishii azonban sosem volt egy klasszikus sablonrendező, ő mindig is éreztette saját egyéni stílusát a filmjein, még ha azok ilyen megrendelésre készülő, és eleve sikerre ítélt tucat-közönségfilmek is voltak. Az Abashiri Prison filmek kortárs korokban játszódnak, és nem a díszletek között mászkáló kimonós színészeket látunk, akik mesterkélt párbeszédekkel és túljátszásokkal operálnak, hanem sokkal színesebb, karakteresebb, életszerűbb figurákat kapunk, így még csak véletlenül sem fulladunk bele a teatralitás unalmas egyhangúságába.

Tehát egy gyorsabb ütemű, izgalmasabb ninkyoval van dolgunk, amiben kevesebb az érzelgősség, több az indulat, és a szereplők is változatosabbak. A színes bőrű félvér kislány viszont kifejezetten ártott a filmnek, Emi ugyanis a szokásos cukinak szánt, de valójában rettentően idegesítő kötelező gyermekkarakter, akihez a főhős érzelmileg kötődik és aki olykor segít is emberünknek a problémái megoldásában (Piedone, illetve Ötvös Csöpi szindróma). A kisgyerek több szempontból is problémás, egyrészt nem igazán illik ebbe a férfias világba egy ilyen vinnyogó szereplő, másrészt az egyébként ránézésre nehezen megállapítható nemű gyermek ugyanis valójában egy feketére mázolt képű japán kiskölyök csak, amitől még kevésbé vehető komolyan a jelenléte.

Annál érdekesebb és szimpatikusabb karakter a Yasui klán által felbérelt Killer Jo nevű bérgyilkos (Naoki Sugiura), aki már igazi Ishii filmbe illő noir-os karakter. A fehér öltönyös, tüdőbeteg, vért köhögő napszemüveges férfinak imponál Tachibana állhatatossága, és amikor utóbbi a börtöntetoválását egy öngyújtóval próbálja meg eltüntetni a kezéről, bizonyítva, hogy ő már nem az az ember, aki régen volt, a TBC-s bárgyilkos rájön, hogy ez az a régi jakuza érték, ami a maiakból már elveszett, ezért visszavonulót fúj. Jo szerepe igazából csak a film végére értékelődik fel, amiért szintén kár, mert sokkal több időt és helyet érdemelt volna ez a misztikus figura. A végső leszámolás alkalmával ezúttal inkább klasszikus szamurájfilmes összecsapásban csúcsosodik ki a lezárás, ahol is Yasui (Toru Abe) megölése már kevésbé tűnik fontos vagy jelentős eseménynek, mint a Jo-val való újabb találkozás. Jo, aki a betegsége okán már úgyis halálra van ítélve, ezért inkább méltó módon, egy értékes ember keze által kíván meghalni, így a szamurájfilmekből ismert módon egyetlen mozdulattal csap össze tiszteletreméltó ellenfelével. Véleményem szerint nagyon impozáns befejezése lett ez így ennek a történetnek.

Az Abashiri sorozat eddigi három része három különböző típusú filmet sorakoztatott fel, melyből egyértelműen ez, a harmadik emelkedik ki a legjobban. Takakura bár a bűnbánó jakuza klasszikus sablon figuráját hozza itt is, valamivel több lehetőséget kapott kibontani ezt a szerepet. Ishii filmje kevésbé túlbeszélt, karakter és akció-orientáltabb alkotás, ami viszont hibáival együtt is még mindig csak egy jobb ninkyo, mintsem egy eredeti jakuzafilm. De attól még feltétlenül javaslom a megtekintését.

A sorozat további részei: 

- Abashiri Prison (Abashiri Bangaichi) 1965

- Abashiri Prison Continued (Zoku Abashiri Bangaichi) 1965

Abashiri Prison (1965)

- Abashiri Bangaichi
- Az Abashiri Börtön

- A Man from Abashiri Prison

- The Walls Of Abashiri Prison

Rendezte: Teruo Ishii

A japán filmstúdióknál a 60-as és a 70-es években bevett szokás volt (és a V-cinema berkeiben még ma is az), hogy ha egy film kicsit is sikeres, akkor ahhoz a lehető leggyorsabban le kell forgatni a folytatást, és mindezt addig ismételgetni, amíg csak lehet. Ha a rendező esetleg közben besokallt, akkor gond nélkül leváltották, és a sorozat folytatódhatott egészen addig, amíg a nézők kíváncsiak voltak rá, és amíg el lehetett adni azt a címet. Ez történt az Abashiri Bangaichi című filmmel is, ami egyébként a jakuzafilmek krónikájában ugyanúgy külön fejezetet érdemel, mint ahogyan az össz-japán filmgyártáséban is. Ez a sorozat ugyanis óriási sikernek örvendett, és ennek a népszerű szériának köszönhették a japánok az egyik legnépszerűbb filmcsillagukat is.

Ken Takakura feltörekvő fiatal színész volt még, Teruo Ishii viszont egy már két stúdiónál, és különböző műfajokban is alaposan kipróbált rendező, amikor a Toei megbízásából elkezdték közösen leforgatni az Abashiri Bangaichi című börtönregény filmváltozatát. Az eredeti művet 1956-ban Hajime Ito írta saját tapasztalataiból, mivel az író maga is eltöltött valamennyit a címben szereplő intézményben. A regényből a Nikkatsu stúdió már 59-ben készített egy regényhez (állítólag) hű feldolgozást, ám Ishii végül egészen sajátos módon használta fel az irodalmi alapanyagot. A rendezőre nagy hatással volt ugyanis Stanley Kramer Megbilincseltek című amerikai filmje, aminek alaphelyzetét ügyesen, ám jól észrevehetően beillesztette a filmjébe. A forgatáshoz a Toei-től megszokott szerény költségvetési keret állt csak rendelkezésre, többek között ennek köszönhető, hogy fekete-fehérben készült el.

A Japán legészakabbi szigetének legészakabbi csücskében lévő rossz hírű Abashiri börtönbe új rabok érkeznek. Köztük van Tachibana Shinichi, aki egy rivális jakuzafőnök megöléséért kénytelen itt eltölteni a következő három évét. Társai közé nehezen sikerül csak beilleszkednie, mivel odabent olyan hierarchia működik, miszerint minél régebb óta ül valaki, annál nagyobb hatalma van a többiek felett. Tachibana pedig ezt nem akarja elfogadni, ami természetesen nem tetszik a többségnek. Két év múlva a helyzet nem nagyon változott, sőt, további ellenszenvet vált ki rabtársai körében, amikor megakadályozza egyik idősebb rabtársuk (Kanjuro Arashi) elhallgattatását.

Mikor Tachibana értesül róla, hogy anyja mellrákban szenved, és hogy valószínűleg nem éri meg hogy fia kiszabaduljon, a férfi mindenáron el szeretne jutni hozzá, hogy még utoljára láthassa. Tsubaki (Tetsuro Tamba) a börtön pártfogó tisztje segíteni akar neki, és megpróbálja idő előtt feltételes szabadlábra helyeztetni. De a rabtársak közben egy nagy szökést terveznek, és amikor egyszer éppen dolgozni viszik őket az erdőbe, a Gonda nevű rab (Koji Nanbara) sikeresen kereket is old. Csakhogy a Gonda kezén lévő bilincs másik végén Tachibana van, aki viszont nem akart szökni. Az összeláncolt páros így végül egymásra utaltan kénytelen leküzdeni az óriási havat, a hideget, valamint az egymás iránt érzett utálatot, hogy az őket üldözők elől minél gyorsabban eltűnhessenek.

Bármily furcsának tűnik, de ez a jelentős jakuzafilm klasszikus valójában nem is jakuzafilm. Mint az a fentiekből is látszik, a jakuza kapcsolat kimerül annyiban, hogy hősünk tagja a Jakuzának. A film sokkal inkább egy izgalmas börtöndráma, és egy remek akciófilm egyenlő arányú keveréke.

Ishii nem titkolt szándéka volt, hogy Takakura-ból nagy sztárt faragjon, így szándékosan olyan karaktert is írt az egyébként is jóképű és sármos színésznek, akivel a nézők az első perctől fogva szimpatizálni tudnak. A ninkyo filmek később bevált toposzának számító sztoikus és karót nyelt jakuza típusától kissé eltérően, Tachibana egy igazi esendő ember, aki ki van szolgáltatva rabtársainak, az őröknek, és saját érzelmeinek is, amiket beteg édesanyja iránt érzett aggodalma indikál. A férfi ugyan jakuza, de csak kisstílű alak, a büntetésül kiszabott három évével a börtön hierarchia alján helyezkedik el, így semmiféle tiszteletet nem kap. A lázadozó természete miatt állandó vendég a magánzárkában, ahol a háta mögé bilincselt kezei miatt bőven jut ideje az emlékein merengeni, minek következtében mi is megismerhetjük a férfi előéletét, vagyis hogy a mostoha apjával való összeférhetetlensége miatt hagyta hátra szeretett édesanyját és húgát, hogy beálljon a jakuzák közé.

Az utolsó fél órában az addigi börtönfilm hirtelen vált át a Megbilincseltek akciódús újragondolásába. Az 1890-ben épített japán Alcatraz, vagyis az Abashiri börtön nem véletlenül épült oda, ahova. A hokkaidói végtelen hómezők és a hegyes, dombos jégvilág már önmagában is embert próbáló egy környezet, hát még két összeláncolt ember számára. A két szökésben lévő férfinak azonban nem is a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hanem sokkal inkább Tsubaki-val. Menekülés közben ugyanis betérnek egy házba, amiről Tachibana ekkor még nem tudja, hogy az Tsubaki otthona. Gonda leüti a ház asszonyát, vagyis Tsubaki feleségét. A férj értesülve az esetről óriási haragra gerjed Tachibana iránt, lévén ő segíteni akart neki, és a rab pedig így hálálja meg? Az elszánt férfi maga indul a két szökevény után.

A film akciójelenetei még mai szemmel nézve is rendkívül élvezetesek. Az őrült tempót diktáló fék nélküli hajtányos üldözési jelenet például a film egyik legizgalmasabb epizódja, amit remek érzékkel örökített meg az operatőr. A film kulcsjelenetének számító lezárás kicsit mintha megidézné a klasszikus ninkyo dilemmát, vagyis hogy hősünk a szabadságot válassza, vagy a lelkiismeretére hallgatva, inkább segítsen sérült társán. Az erkölcsi megtisztulás persze ezúttal is elkerülhetetlenül megtörténik.

A film elképesztő nagy siker volt, Takakura pedig egy szempillantás alatt hatalmas sztár lett általa, így természetesen nem is volt kérdéses a folytatás. Ishii ezután még további kilenc részt forgatott, mindezt két év alatt!! A rendező miután úgy látta, hogy elegendő bőrt nyúzott le a karakterről, szerette volna végre megölni főhősét és lezárni a szériát, ám a stúdió nem engedte az aranytojást tojó tyúkot levágni. Távozása után még újabb nyolc epizód készült több rendező gondnoksága alatt, ezek a folytatások már az „Új” szócskát viselték a címük előtt. A 18 részes sorozat minössze 10 év alatt készült el, ami alapján láthatjuk, hogy milyen iramot is diktáltak a japán mozi aranykorában. A filmek népszerűségét pedig jól mutatja, hogy később jelentős turizmus indult az immáron kétszeresen is legendás börtönhöz, aminek régebbi szárnyait 1983-ban múzeummá alakították.

De nem csak a film és a főszereplője lett ilyen sikeres, hanem (az európai ízlésvilággal rendelkezőek számára kicsit talán nehezen érthető módon) a film és egyben a sorozat főcímdala is. A Takakura által előadott csoszogó lassúságú jakuza-enka dal szinte azonnal toplistás lett.

Az Abashiri Bangaichi bár feltétlenül egy nagy klasszikus, és egy rendkívül szórakoztató film, azért nem is egy remekmű, elsősorban a film két felének különböző ritmusa miatt. Ishii a sorozat többi részében már többet adhatott magából, ennek folytán fokozatos javulás is tapasztalható majd, de színvonalukat tekintve azért jócskán elmaradnak Takakura, és pláne Teruo Ishii későbbi munkáihoz képest. Ettől függetlenül is kötelező, nem csak jakuzafilm rajongóknak.

THE YAKUZA'S LAW – LYNCHING (1969)

- Yakuza keibatsu-shi: Rinchi – shikei!

Rendezte: Teruo Ishii

"The Yakuza are a group of men who are bound by iron rules"

A kultikus rendező Teruo Ishii, a nagysikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri börtön) szériára ráunva (amiből nem kevesebb, mint 10 részt forgatott az összesen 18-ból), egy teljesen másfajta műfajban szerette volna magát kipróbálni. A Toei stúdió ebben partnere volt, így 1967-ben útjára indult a hírhedt Joy Of Torture (A kínzás öröme) sorozat, amely alkotások a pinku filmek legvéresebb, legkegyetlenebb alműfaját, az ún. eroguro (erotikus groteszk) vagy zenkoku (kegyetlenség) kategóriát képviselték. Mint az a címből is kikövetkeztethető, ezek a sokkoló exploitation filmek egy közös téma, a kínzás, a szadizmus, a kíméletlen büntetés körül forogtak, és különböző történelmi korokban játszódtak. A többnyire epizodikus felépítésű, antológiaszerű filmekben az erőszak meglehetősen grafikusan került bemutatásra (a 60-as évek végéhez képest meg pláne), Ishii ugyanis szerette volna magát tesztelni, megnézni, hogy meddig képes elmenni a szex és az erőszak terén. A sorozat egyik filmje a különböző korok jakuzáinak nem éppen idealizált világára koncentrál, természetesen ugyancsak nem kevés erőszakkal és kegyetlenséggel körítve.

A The Yakuza's Law – Lynching szintén epizódokból áll, szám szerint háromból, melyek mindegyike egy-egy különböző korszakban zajlik. A film már a nyitó képsorokkal sokkol: szemkiégetés, élve eltemetés, kocsi után kötés, izzó vassal billogozás, kézátfúrás. Montázsszerű bemutatót kapunk abból, hogy mire számíthatunk, mintha Ishii ezzel a direkt módszerrel akarná elriasztani, kirostálni a nem elég felkészült nézőket.

"Ne lopj és ne szeress házas nőt!"

Az első történet az Edo korban, a szamurájok idejében zajlik. Mamushi és Shohei pénzt lop a szerencsejáték barlang bevételéből, majd Tomoso-t a szerencsejátékot felügyelő alvezért és hűséges emberét Tsune-t (Bunta Sugawara) vádolják meg a lopással. Tsune viszont valóban megszegi a kettes számú szabályt, mivel titkokban a nagyfőnök feleségével Oren-nel tart fent viszonyt. A bűnbánó Shohei végül figyelmezteti Tsune-t (és közben megöli az álnok Mamushi-t, miután az megpróbálta megerőszakolni szerelmét), de a dolgok végül napfényre kerülnek. Az oyabun megkínoztatja mindkettejüket, Shohei-t a lopásért, Tsune-t a tiltott szerelem miatt. Tomoso azonban nem nézheti szótlanul a szokatlanul brutális büntetést, és végül szembefordul az oyabunnal.
A három közül talán ez az epizód lett a legjobban kidolgozva, és emiatt valóban emlékeztet egy kicsit egy ninkyo filmre, de a többi epizódhoz hasonlóan a mindössze fél órás időtartamhoz képest itt is rengeteg a szereplő és a történés, emiatt pedig elsőre egy kissé nehezen követhető a cselekmény. Bunta Sugawara visszafogott, sőt, hozzá képest kimondottan unalmas szerepe miatt, és a mai szemmel legalábbis nem túl meggyőző gore effektek miatt azonban ez a történet sem képes túl mély nyomokat hagyni bennünk.

"Akik bajba sodorják a főnököt és a klánt, száműzettetnek. Aki visszatér, arra büntetés vár."

A folytatás a Showa korszakban, a két világháború közötti időszakban játszódik. Ogata három év után szabadul a börtönből, miután levágta a rivális Koda klán oyabunjának karját. Mivel engedély nélkül cselekedett és ezzel a háború szélére sodorta az Arikada családot, száműzik a Kanto negyedből. Szabadulása után Ogata mégis visszatér, hogy lássa szerelmét Sayo-t. A lány azóta Amamiya-val, a Koda család egyik testőrével él együtt. Ogata mindkét oldal számára nem kívánatos személlyé vált, egykori klánja pedig megpróbálja Amamiya-t Ogata ellen kijátszani, hogy könnyebben megszabaduljanak tőle.
A történetét tekintve a legegyszerűbb, és a film végi nagy leszámolás ellenére is a legkevésbé véres rész. A történet többé-kevésbé ismét a ninkyo filmek sablonjára épít (a börtönből szabaduló főhős, az egykori szerelem, a westernfilmek párbajjeleneteit idéző találkozás, a végső leszámolás), maga a központi témaként szolgáló kínzás pedig mindössze egy furcsa, de közel sem megrázó kézeltörésben merül csak ki. Lassabb, átlagosnak tekinthető epizód.

"Azok, akik tönkreteszik a szervezetet, és akik titkokat szivárogtatnak ki bármi okból is, el lesznek pusztítva."

Az utolsó fél óra akcióban gazdag epizódja a maga módján a legstílusosabb, ugyanakkor a legnehezebben követhető rész is egyben. A 60-as évek végén a tokiói gengszterek már lőfegyverekkel harcolnak és autókkal közlekednek. Az Omura család emberei betörtek a Hashiba csoport épületébe és elvitték a széfből az aranytömböket. Hashiba főnök természetesen minden eszközzel az arany visszaszerzésén és a tolvajok megbüntetésén fáradozik, és végül az arany felét vissza is szerzik. Közben Shimazu, a Hashiba egyik kapitánya és az emberei megölik a főnököt, hogy átvegyék a hatalmat tőle, majd ők is a hiányzó arany után indulnak. Eközben felbukkan egy titokzatos férfi, aki nem csak hogy mesterien bánik a fegyverrel, de a két család közti véres konfliktust ügyesen kihasználva próbálja az aranyat megszerezni.
Ennek a kívülről egy vagány akciófilm látszatát keltő epizódnak a sztorija meglehetősen nehezen áttekinthető, a 30 perc talán itt bizonyult a legkevesebbnek, ezért a szereplők kiléte, motivációja, valamint maga a cselekmény sem teljesen világos minden esetben. Az akcióból viszont bőven kijut, autós üldözés, pisztolypárbaj, ostrom tölti ki túlnyomórészt az időt. A kínzás a gyanakvó jakuzák gyakori eszköze, élnek is vele bőven, a helikopterből való kilógatás és az öngyújtóval való megégetés mellett találkozhatunk olyan a nyugati filmekből ismerős tipikus maffiamódszerekkel is, mint pl. a betonba öntés vagy az autóval együtt való bezúzatás. A karakterek szempontjából is érdekesebb, a laza mesterlövész mintha csak egy Nikkatsu akciófilmből lépett volna elő, de az árulókat kiszimatoló, állandóan yo-yo-zó és irritálóan nevető jakuza (Hideo Ko) alakja már önmagában is van annyira bizarr, hogy ezt az epizódot tekintsük a legemlékezetesebbnek. Pörgős, látványos, de kissé túlzsúfolt lezárása lett ennek a hamisítatlan jakuza-exploitation antológiának.

Ishii bár ennek az extrém műfajnak az egyik legnagyobb alakja volt, ezúttal nem igazán tudta ezt a két zsánert megfelelő érzékkel egybegyúrni, pedig valljuk be, a jakuzák és az erőszak nem éppen egy összeilleszthetetlen fogalompár. (Gondoljunk csak Miike legismertebb jakuzafilmjeire, ahol az erőszak valóban sokkolólag hat, miközben jakuzafilmként is abszolút működőképes marad a dolog.) A rövidségük miatt a történetek színvonala bőven hagy kívánnivalót maga után, így maga a brutalitás is sokkal inkább tűnik öncélúnak, hiteltelennek, bár valójában ennek a zsánernek pontosan ez is a célja. A Joy Of Torture széria korábbi darabjaihoz képest a Yakuza's Law minden téren egy nagyon átlagos alkotásnak tűnik. Az egyetlen mentség talán csak az lehetne, hogy ebben az időszakban már ez a vér és erőszak mennyiség is kellően megbotránkoztató volt, de elnézve a korszak jakuzafilmjeit, azt kell, hogy mondjam, ez sem feltétlenül igaz. Érdekességként, jakuzafilm különlegességként persze mindenképpen értékelendő. Teruo Ishii ettől függetlenül is megmarad a "Kult Királyának", ahogy rajongói (köztük én is) szokták illetni.