R.I.P.

Ken & Bunta

Ken Takakura életrajz
Bunta Sugawara életrajz & interjú

Theater of Life: Hishakaku (1963)

- Jinsei Gekijo: Hishakaku

Rendezte: Tadashi Sawashima

Kaku (Koji Tsuruta) a Kokin csoport tagja szerelmével Otoyóval, a híres gésával éppen boldog közös életüket tervezgetik. De Otoyo nagy bánatára Kaku előtte még önzetlenül felajánlja a Kokin főnökének, hogy részt vesz egy harcban egy rivális klán ellen, annak ellenére, hogy a Kokin főnök ezt egyáltalán nem várja el tőle. A harc után Kaku feladja magát a rendőrségen, és hét év börtönt kap. Odabent a szerelem tartja életben, de amikor két év után kiengedik, kénytelen szembesülni a helyzettel, hogy többszörösen is elárulták. Bent léte alatt ugyanis a Kokin főnökét megölték, a csoport feloszlott, Otoyo pedig egy egykori Kokin taggal, Miyagawával (Ken Takakura) él együtt.

A különböző filmzsánereknél gyakran vita tárgyát képezi, hogy melyik is volt a legelső film, a prototípus, ami elsőként hordozta magán az adott műfaj legfőbb jellemzőit, de ezekre legtöbbször nincs egyértelmű válasz, egyszerűen azért, mert ilyen ős-film általában nem létezik. A jakuzafilmeknél sem beszélhetünk konkrét eredetről, műfajteremtésről, sokkal inkább evolúcióról, átmenetről (lásd: A jakuzafilmek evolúciója című cikkemet), de a ninkyo filmek esetében azért többnyire egyetértés van abban, hogy leginkább a Theater of Life: Hishakaku tekinthető felelősnek a 60-as évek lovagias jakuzafilm-boomjáért. A Koyo Ozaki önéletrajzi ihletésű regényéből készült 63-as feldolgozás sikere ugyanis végleg meggyőzte a filmeseket, miszerint a kifulladt szamurájfilmeket hősies gengsztereposzokra érdemes lecserélni.

Ozaki sikeres regényéből számos filmadaptáció született, már a jelenleg tárgyaltat megelőzően és követően is. A korábbi verziók azonban még egészen máshova helyezték a hangsúlyt, és inkább a főhős fiatal korára és a kisemberek drámájára koncentrált, a jakuza aspektus ekkor még a háttérbe szorult. A Theater of Life: Hishakaku is elsősorban egy szerelmi melodráma jakuza környezetben, de már minden jellemző ninkyo alapmotívum visszaköszön belőle, a feloldhatatlan giri-ninjo ellentéttől a cselszövő ellenséges klánon át a végső öngyilkos küldetésig bezárólag. Azonban itt még mindig keserű emberi drámák vannak a középpontban, és kevésbé van szó a büszke jakuzaélet és a nemes emberi értékek dicsőítéséről, vagy éppen a vérgejzíres bandaháborúkról. A film szinte még deheroizálja is a jakuza életmódot, hiszen mindvégig azt látjuk, hogy a nemes kötelezettség, a hősies önfeláldozás mit sem ér, ha elveszítjük az életünket, a szabadságunkat, a szerelmünket. Persze az így megtépázott becsület visszaállítására is mégiscsak az önfeláldozás a legjobb módszer.

Hishakaku "elárulása" azonban nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Otoyo és egykori klántársa mondhatni a véletlen furcsa összjátéka során talál egymásra, egyikük sem tudja eleinte, hogy a másik kicsoda. A most riksaként dolgozó Miyagawa büszke jakuza maradt, aki várja a lehetőséget, hogy bosszút álljon és a Kokin család becsületét visszaállíthassa. Otoyo pedig bánatában és kiszolgáltatottságában csak biztonságra vágyik, ezért marad együtt a férfival (aki egyébként szerelme jeléül először megerőszakolta őt). Mikor felfedezik egymás kilétét, mindkettejükre hatalmas szégyen száll, de Hishakaku bármennyire is szenved, megbocsájt nekik. De a Kokint eláruló másik klánnak már ő sem tud.

Kimondottan szépen fényképezett, igényesen rendezett és eljátszott komoly drámáról van szó, ami bár látszólag lassabb és persze visszafogottabb, mint a későbbi ninkyók, de remek története miatt a legkevésbé sem unalmas, sőt. Koji Tsuruta alakítása egészen kiváló, és a későbbi jellemző sztoikus karaktertípusához képest itt kifejezetten "eleven" a játéka, ahogy az itt még csak születőben lévő későbbi ninkyo szupersztár, Ken Takakura (R.I.P.) szerepe is kicsit még más, mint amivel később majd ikonná válik. De a film legmeggyőzőbb alakítását az Otoyót játszó Yoshiko Sakuma tudhatja magáénak. A film a még viszonylag ismeretlen Takakurát és a már valamivel gyakorlottabb Tsurutát egycsapásra a jakuzafilmek elsőszámú legendáivá avatta, a film alapsémája pedig egy fél évtizeden át visszatérő alapvetése lett a jakuzafilmeknek.

Szerelem, árulás, intrika, harc, büszkeség és becsület. A Theater Of Life: Hishakaku egy igazi ninkyo remekmű, ami bár mindenben megfelel a klasszikus értelembe vett ninkyo követelményeknek, mégis több szempontból is rendhagyó, bár ebben az esetben ez igencsak furán hangzik. Kevésbé jakuza-orientált és öncélú, némileg kidolgozottabb, színvonalasabb alkotás, mint a későbbi epigonok többsége. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a finálé, amikor is Hishakaku végső nagy leszámolását már nem láthatjuk, a vége felirat pont a jellegzetes vérfürdőtől kímél meg minket. Így Hishakaku sorsa vagy végzete is homályban marad. 

Abashiri Prison 3 (1965)

- Abashiri Bangaichi: Bōkyō-hen

- Abashiri Prison: Longing for Home

- Abashiri Prison: Duel on the Wharf

Rendezte: Teruo Ishii

A nagy sikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) sorozat első része valójában nem is jakuzafilm volt, mindössze a főszereplő Tachibana karaktere kötődött a jakuzákhoz. A folytatásnak pedig már semmi köze nem volt hozzájuk, a (mindössze két hét alatt leforgatott) második rész egy kis idóta, bár a maga módján mégis élvezhető akciókomédia volt, ami néhány ellopott gyémánt körül bonyolódott. Így aztán ezen a blogon nem is nagyon indokolt róla a cikk. A harmadik epizódról viszont már annál inkább, mivel az egy ízig-vérig jakuzafilm, méghozzá az egyik legjobbnak tartott az egész Abashiri szériából.

Tachibana hazatér szülővárosába, hogy meglátogassa anyja sírját, és ha már úgy alakult, akkor az egykori klánját, az Asahi családot is. Érkeztének híre eljut a rivális Yasui főnök (Toru Abe) fülébe is, akit korábban Tachibana sebesített meg, és amiért anno az Abashiri börtönbe került. Yasui természetesen azóta is neheztel mind a férfira, mint az egész Asahi klánra, így amikor az Asahi kap egy fontos munkát a kikötőben, Yasui-ék mindent elkövetnek, hogy ellehetetlenítsék a munkát. De Tachibana vezetésével az Asahi sikeresen elhárítja ezeket a nehézségeket. Ekkor a Yasui emberei megölik Tachibana egyik barátját (Kunie Tanaka, aki az előző két részben is eljátszotta a lökött nőcsábász mitugrászt), majd Asahi főnököt is (Kanjuro Arashi, aki viszont az előző két részhez hasonlóan most is új karaktert alakít). Végül Tachibana úgy dönt, hogy befejezi Yasui-n azt, amit évekkel korábban már elkezdett.

Ránézésre ez is teljesen olyan sablon sztorinak tűnik, mint a több tucatnyi ninkyo bármelyikéé, és hát valójában olyan is. Ishii azonban sosem volt egy klasszikus sablonrendező, ő mindig is éreztette saját egyéni stílusát a filmjein, még ha azok ilyen megrendelésre készülő, és eleve sikerre ítélt tucat-közönségfilmek is voltak. Az Abashiri Prison filmek kortárs korokban játszódnak, és nem a díszletek között mászkáló kimonós színészeket látunk, akik mesterkélt párbeszédekkel és túljátszásokkal operálnak, hanem sokkal színesebb, karakteresebb, életszerűbb figurákat kapunk, így még csak véletlenül sem fulladunk bele a teatralitás unalmas egyhangúságába.

Tehát egy gyorsabb ütemű, izgalmasabb ninkyoval van dolgunk, amiben kevesebb az érzelgősség, több az indulat, és a szereplők is változatosabbak. A színes bőrű félvér kislány viszont kifejezetten ártott a filmnek, Emi ugyanis a szokásos cukinak szánt, de valójában rettentően idegesítő kötelező gyermekkarakter, akihez a főhős érzelmileg kötődik és aki olykor segít is emberünknek a problémái megoldásában (Piedone, illetve Ötvös Csöpi szindróma). A kisgyerek több szempontból is problémás, egyrészt nem igazán illik ebbe a férfias világba egy ilyen vinnyogó szereplő, másrészt az egyébként ránézésre nehezen megállapítható nemű gyermek ugyanis valójában egy feketére mázolt képű japán kiskölyök csak, amitől még kevésbé vehető komolyan a jelenléte.

Annál érdekesebb és szimpatikusabb karakter a Yasui klán által felbérelt Killer Jo nevű bérgyilkos (Naoki Sugiura), aki már igazi Ishii filmbe illő noir-os karakter. A fehér öltönyös, tüdőbeteg, vért köhögő napszemüveges férfinak imponál Tachibana állhatatossága, és amikor utóbbi a börtöntetoválását egy öngyújtóval próbálja meg eltüntetni a kezéről, bizonyítva, hogy ő már nem az az ember, aki régen volt, a TBC-s bárgyilkos rájön, hogy ez az a régi jakuza érték, ami a maiakból már elveszett, ezért visszavonulót fúj. Jo szerepe igazából csak a film végére értékelődik fel, amiért szintén kár, mert sokkal több időt és helyet érdemelt volna ez a misztikus figura. A végső leszámolás alkalmával ezúttal inkább klasszikus szamurájfilmes összecsapásban csúcsosodik ki a lezárás, ahol is Yasui (Toru Abe) megölése már kevésbé tűnik fontos vagy jelentős eseménynek, mint a Jo-val való újabb találkozás. Jo, aki a betegsége okán már úgyis halálra van ítélve, ezért inkább méltó módon, egy értékes ember keze által kíván meghalni, így a szamurájfilmekből ismert módon egyetlen mozdulattal csap össze tiszteletreméltó ellenfelével. Véleményem szerint nagyon impozáns befejezése lett ez így ennek a történetnek.

Az Abashiri sorozat eddigi három része három különböző típusú filmet sorakoztatott fel, melyből egyértelműen ez, a harmadik emelkedik ki a legjobban. Takakura bár a bűnbánó jakuza klasszikus sablon figuráját hozza itt is, valamivel több lehetőséget kapott kibontani ezt a szerepet. Ishii filmje kevésbé túlbeszélt, karakter és akció-orientáltabb alkotás, ami viszont hibáival együtt is még mindig csak egy jobb ninkyo, mintsem egy eredeti jakuzafilm. De attól még feltétlenül javaslom a megtekintését.

A sorozat további részei: 

- Abashiri Prison (Abashiri Bangaichi) 1965

- Abashiri Prison Continued (Zoku Abashiri Bangaichi) 1965

Chivalrous Story of Japan (1964)

- Nihon Kyokakuden
- Chronicle of Japanese Outlaws

Rendezte: Masahiro Makino

Talán már nem lesz túl meglepő az információ, miszerint a Chivalrous Story of Japan ismét egy maratoni Toei ninkyo sorozat része, egészen pontosan az első a tizenegyből. Az 1964-től 1971-ig futó sorozatot szintén Ken Takakura neve fémjelzi, aki ezidőtájt még legalább három másik, minimum 10 részes sorozatban kezdte meg építgetni a karrierjét. És ebben a szériában is megfordult még rajta kívül a korszak minden fontos Toei sztárja is, leggyakrabban Junko Fuji, aki itt is általában Takakura szerelmének, de legalábbis vonzódásának tárgyát játszotta.

A Kibamasa család főnökének halála után a klán nehéz helyzetbe került. A rivális Okiyama család ugyanis kihasználva a helyzetet igyekszik a területüket megszerezni, többek között úgy, hogy alacsonyabb árakkal elcsábították a helyi üzletembereket, majd miután megkötötték velük a szerződést, egyből felemelték újra az árakat. A háborúból visszatérő Chokichi (Takakura) veszi át a Kibamasa vezetését, aki először megpróbálja tiszta úton és módon legyőzni az Okiyama-t. A család elvállal egy teljesíthetetlennek tűnő, rövid határidős munkát, ami során faanyagokat kell leszállítania a hadsereg számára. Amikor az Okiyama erről tudomást szerez, megpróbálja megakadályozni a dolgot, de sikertelenül. Az Okiyama ezzel csak újabb okot talált arra, hogy végleg megsemmisítse a Kibamasa családot. 

Az átlagosnál valamivel jobb ninkyo-val van dolgunk, de ez igazából csak a film utolsó harmadának köszönhető. A sztori abszolút a klasszikus sémát követi, nincs benne semmi olyan, amit még ne láttunk volna, szépen felsorakoztatja a ninkyo kliséket, de abban mégis eltér a nagy átlagtól, hogy a szokásos giri/ninjo választás terhe itt egyszerre két lovagias főhős vállát is nyomja. A filmnek a végső nagy leszámolást megelőzően ugyanis van egy korábbi csúcspontja, amikor is Seiji, a nagyszerű Kinnosuke Nakamura által alakított karakter szintén meghozza a sorsát végül megpecsételő nehéz elhatározást, és elégtételt vesz a klánt ért sérelmeken. Láttunk már ugyan ilyesmit, de Chokichi eddig a részig majdnem hogy csak mellékszereplő. Nakamura egyébként lényegesen jobb színész, mint Takakura (ez szerintem jócskán érezhető is a filmben), és sajnálatos módon nagyon kevés jakuzafilmben volt csak látható, lévén a specialitása mindig is a szamurájfilmek voltak. (Wakayama után a legjobb Magányos Farkas! ) 

A többi színész is a sablonkaraktereket hozza, Hiroki Matsukata pl. ugyanazt a forrófejű bajkeverő suhancot, mint a Brutal Tales Of Chivalry első részében, de amit a legjobban furcsáltam, hogy Junko Fuji szinte már csak cameo szintjén volt jelen. Kár, mert hiányzott az a szép mosolya.

A lassú tempó kényelmetlenségét végül az utolsó félóra oldja fel, amikor is alaposan besűrűsödnek az események, és elindul a több frontos végső leszámolás. Ez megint némileg újszerű dolog, ezúttal ugyanis nem egyetlen ember vállalja magára a bosszúállást, hanem egy félig-meddig megtervezett stratégia szerint jön el a végső igazságszolgáltatás, látványos, bár kicsit rövid és visszafogott pengecsörték során. A végén Takakura-nak így már nem egy halom jakuzával kell vérre menő harcokban megvédeni a klán becsületét, hanem csak a vezetőket kell elszámoltatnia, lényegesen könnyebben. (Érdekes, hogy Chokichi-nak nincs irezumi-ja.)

Decens kis ninkyo, de semmi extra. Véleményem szerint ez esetben főleg Nakamura miatt ajánlott a megtekintése. Sokadszorra mondom el, hogy minél több ilyen filmet néz meg az ember, annál kevésbé éri be már a hagyományos klisék halmozásával. De ettől függetlenül is, még mindig nem sikerült megunnom a ninkyo-kat, és akárhogy is, de ez a legfőbb erénye ennek a stílusnak.

Abashiri Prison (1965)

- Abashiri Bangaichi
- Az Abashiri Börtön

- A Man from Abashiri Prison

- The Walls Of Abashiri Prison

Rendezte: Teruo Ishii

A japán filmstúdióknál a 60-as és a 70-es években bevett szokás volt (és a V-cinema berkeiben még ma is az), hogy ha egy film kicsit is sikeres, akkor ahhoz a lehető leggyorsabban le kell forgatni a folytatást, és mindezt addig ismételgetni, amíg csak lehet. Ha a rendező esetleg közben besokallt, akkor gond nélkül leváltották, és a sorozat folytatódhatott egészen addig, amíg a nézők kíváncsiak voltak rá, és amíg el lehetett adni azt a címet. Ez történt az Abashiri Bangaichi című filmmel is, ami egyébként a jakuzafilmek krónikájában ugyanúgy külön fejezetet érdemel, mint ahogyan az össz-japán filmgyártáséban is. Ez a sorozat ugyanis óriási sikernek örvendett, és ennek a népszerű szériának köszönhették a japánok az egyik legnépszerűbb filmcsillagukat is.

Ken Takakura feltörekvő fiatal színész volt még, Teruo Ishii viszont egy már két stúdiónál, és különböző műfajokban is alaposan kipróbált rendező, amikor a Toei megbízásából elkezdték közösen leforgatni az Abashiri Bangaichi című börtönregény filmváltozatát. Az eredeti művet 1956-ban Hajime Ito írta saját tapasztalataiból, mivel az író maga is eltöltött valamennyit a címben szereplő intézményben. A regényből a Nikkatsu stúdió már 59-ben készített egy regényhez (állítólag) hű feldolgozást, ám Ishii végül egészen sajátos módon használta fel az irodalmi alapanyagot. A rendezőre nagy hatással volt ugyanis Stanley Kramer Megbilincseltek című amerikai filmje, aminek alaphelyzetét ügyesen, ám jól észrevehetően beillesztette a filmjébe. A forgatáshoz a Toei-től megszokott szerény költségvetési keret állt csak rendelkezésre, többek között ennek köszönhető, hogy fekete-fehérben készült el.

A Japán legészakabbi szigetének legészakabbi csücskében lévő rossz hírű Abashiri börtönbe új rabok érkeznek. Köztük van Tachibana Shinichi, aki egy rivális jakuzafőnök megöléséért kénytelen itt eltölteni a következő három évét. Társai közé nehezen sikerül csak beilleszkednie, mivel odabent olyan hierarchia működik, miszerint minél régebb óta ül valaki, annál nagyobb hatalma van a többiek felett. Tachibana pedig ezt nem akarja elfogadni, ami természetesen nem tetszik a többségnek. Két év múlva a helyzet nem nagyon változott, sőt, további ellenszenvet vált ki rabtársai körében, amikor megakadályozza egyik idősebb rabtársuk (Kanjuro Arashi) elhallgattatását.

Mikor Tachibana értesül róla, hogy anyja mellrákban szenved, és hogy valószínűleg nem éri meg hogy fia kiszabaduljon, a férfi mindenáron el szeretne jutni hozzá, hogy még utoljára láthassa. Tsubaki (Tetsuro Tamba) a börtön pártfogó tisztje segíteni akar neki, és megpróbálja idő előtt feltételes szabadlábra helyeztetni. De a rabtársak közben egy nagy szökést terveznek, és amikor egyszer éppen dolgozni viszik őket az erdőbe, a Gonda nevű rab (Koji Nanbara) sikeresen kereket is old. Csakhogy a Gonda kezén lévő bilincs másik végén Tachibana van, aki viszont nem akart szökni. Az összeláncolt páros így végül egymásra utaltan kénytelen leküzdeni az óriási havat, a hideget, valamint az egymás iránt érzett utálatot, hogy az őket üldözők elől minél gyorsabban eltűnhessenek.

Bármily furcsának tűnik, de ez a jelentős jakuzafilm klasszikus valójában nem is jakuzafilm. Mint az a fentiekből is látszik, a jakuza kapcsolat kimerül annyiban, hogy hősünk tagja a Jakuzának. A film sokkal inkább egy izgalmas börtöndráma, és egy remek akciófilm egyenlő arányú keveréke.

Ishii nem titkolt szándéka volt, hogy Takakura-ból nagy sztárt faragjon, így szándékosan olyan karaktert is írt az egyébként is jóképű és sármos színésznek, akivel a nézők az első perctől fogva szimpatizálni tudnak. A ninkyo filmek később bevált toposzának számító sztoikus és karót nyelt jakuza típusától kissé eltérően, Tachibana egy igazi esendő ember, aki ki van szolgáltatva rabtársainak, az őröknek, és saját érzelmeinek is, amiket beteg édesanyja iránt érzett aggodalma indikál. A férfi ugyan jakuza, de csak kisstílű alak, a büntetésül kiszabott három évével a börtön hierarchia alján helyezkedik el, így semmiféle tiszteletet nem kap. A lázadozó természete miatt állandó vendég a magánzárkában, ahol a háta mögé bilincselt kezei miatt bőven jut ideje az emlékein merengeni, minek következtében mi is megismerhetjük a férfi előéletét, vagyis hogy a mostoha apjával való összeférhetetlensége miatt hagyta hátra szeretett édesanyját és húgát, hogy beálljon a jakuzák közé.

Az utolsó fél órában az addigi börtönfilm hirtelen vált át a Megbilincseltek akciódús újragondolásába. Az 1890-ben épített japán Alcatraz, vagyis az Abashiri börtön nem véletlenül épült oda, ahova. A hokkaidói végtelen hómezők és a hegyes, dombos jégvilág már önmagában is embert próbáló egy környezet, hát még két összeláncolt ember számára. A két szökésben lévő férfinak azonban nem is a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hanem sokkal inkább Tsubaki-val. Menekülés közben ugyanis betérnek egy házba, amiről Tachibana ekkor még nem tudja, hogy az Tsubaki otthona. Gonda leüti a ház asszonyát, vagyis Tsubaki feleségét. A férj értesülve az esetről óriási haragra gerjed Tachibana iránt, lévén ő segíteni akart neki, és a rab pedig így hálálja meg? Az elszánt férfi maga indul a két szökevény után.

A film akciójelenetei még mai szemmel nézve is rendkívül élvezetesek. Az őrült tempót diktáló fék nélküli hajtányos üldözési jelenet például a film egyik legizgalmasabb epizódja, amit remek érzékkel örökített meg az operatőr. A film kulcsjelenetének számító lezárás kicsit mintha megidézné a klasszikus ninkyo dilemmát, vagyis hogy hősünk a szabadságot válassza, vagy a lelkiismeretére hallgatva, inkább segítsen sérült társán. Az erkölcsi megtisztulás persze ezúttal is elkerülhetetlenül megtörténik.

A film elképesztő nagy siker volt, Takakura pedig egy szempillantás alatt hatalmas sztár lett általa, így természetesen nem is volt kérdéses a folytatás. Ishii ezután még további kilenc részt forgatott, mindezt két év alatt!! A rendező miután úgy látta, hogy elegendő bőrt nyúzott le a karakterről, szerette volna végre megölni főhősét és lezárni a szériát, ám a stúdió nem engedte az aranytojást tojó tyúkot levágni. Távozása után még újabb nyolc epizód készült több rendező gondnoksága alatt, ezek a folytatások már az „Új” szócskát viselték a címük előtt. A 18 részes sorozat minössze 10 év alatt készült el, ami alapján láthatjuk, hogy milyen iramot is diktáltak a japán mozi aranykorában. A filmek népszerűségét pedig jól mutatja, hogy később jelentős turizmus indult az immáron kétszeresen is legendás börtönhöz, aminek régebbi szárnyait 1983-ban múzeummá alakították.

De nem csak a film és a főszereplője lett ilyen sikeres, hanem (az európai ízlésvilággal rendelkezőek számára kicsit talán nehezen érthető módon) a film és egyben a sorozat főcímdala is. A Takakura által előadott csoszogó lassúságú jakuza-enka dal szinte azonnal toplistás lett.

Az Abashiri Bangaichi bár feltétlenül egy nagy klasszikus, és egy rendkívül szórakoztató film, azért nem is egy remekmű, elsősorban a film két felének különböző ritmusa miatt. Ishii a sorozat többi részében már többet adhatott magából, ennek folytán fokozatos javulás is tapasztalható majd, de színvonalukat tekintve azért jócskán elmaradnak Takakura, és pláne Teruo Ishii későbbi munkáihoz képest. Ettől függetlenül is kötelező, nem csak jakuzafilm rajongóknak.

KEN TAKAKURA (1931-2014)

Ken Takakura hazájában sokkal több, mint egy színész. Ő egy ikon, egy filmes műfaj-, és tulajdonképpen egy egész korszak jelképe is. Nevét és arcát Japán szerte egyaránt ismerik idősek és fiatalok, de még a szigetországon kívül is jelentős kultusza van. Takakura a japán emberek számára a már elveszett régi értékek, a férfiasság és a lovagiasság szimbóluma lett, természetesen mindezt leginkább a filmszerepei által vívta ki magának.

A 60-as évek elejére a japán mozikat addig egyértelműen uraló szamurájfilmek kezdtek veszíteni a népszerűségükből. Ez komoly fejfájást okozott a Toei stúdiónak, lévén ők gyártották akkoriban a legtöbb ilyen típusú filmet (és persze egyben a legminőségibb darabokat is). A Toei egyik vezetője akkoriban Koji Shundo, egy korábbi jakuza volt, aki úgy gondolta, hogy az egyre több háztartásban megjelenő televíziós készülékek által is fenyegetett mozi iparnak azonnali profilváltásra van szüksége, hogy továbbra is piacvezető tudjon maradni. Shundo a jakuzafilmekben látta a megváltást, amik korábban tulajdonképpen még a szamurájfilmek egyik alfajának számítottak. A lovagias jakuzafilmek, vagyis a ninkyo-eigák a szamurájokhoz hasonló idealizált hősöket mutattak be, akik a jakuza kódex és a klánjuk iránti elkötelezettség, valamint a saját személyes érzelmeik kettőse között őrlődnek, hogy végül az utóbbi által vezérelve sajátos igazságot tegyenek. Az első ilyen jellegű Toei film a híres japán író Shiro Ozaki többször is feldolgozott regényéből készült Jinsei gekijo: hisha kaku (Theatre of Life) című 1963-as film volt, melyben az akkor már igencsak neves Koji Tsuruta mellett egy Ken Takakura nevű, még kevésbé ismert, ám már gyakorlott színész szerepelt. A film nagy siker lett, és ebben nem kis szerepe volt Takakura-nak is, aki kissé búskomor, sztoikus karakterével szinte azonnal elnyerte a nézők szimpátiáját. A fiatal és jóképű színész karrierje ezután indult csak be igazán.

Ken Takakura Gouichi Oda néven látta meg a felkelő nap világát, 1931. Február 16-án, Fukuoka prefektúra Kitakyushu nevű városának egy jómódú családjában. Gyermekként a gyenge tüdeje miatt sokat betegeskedett, viszont remekül tanult. Fiatalabb korában egyébként maga is szemtanúja volt a háború utáni jakuzák felemelkedésének, a feketepiacok elterjedésének és a területekért folyó ádáz harcoknak, így ezek az élmények később jelentősen inspirálták a jakuzafilmes szerepeinél is. A tokiói Meiji egyetem elvégzése után jelentkezett a Toei stúdió második „Új arcok” nevű, új tehetségeket felkutató versenyére, amit meg is nyert, így az 50-es évek közepén, 24 éves korában elindult a filmes karrierje.

Takakura az 1956-os Denko Karate Uchi (Lightning Karate Blow) című filmben, majd annak folytatásában debütált, ezt követően pedig különböző típusú filmekben kapott szerepeket. Krimikben, szamurájfilmekben, de a „Japán hangja”-ként elhíresült, és akkoriban abszolút szupersztárnak számító színész/énekesnő Misora Hibari mellett számos könnyed zenés komédiában is feltűnt. 1964-ben mutatták be Teruo Ishii Narazumono (An Outlaw) című noir krimijét, amiben Takakura és a legendás Tetsuro Tamba voltak a főszereplők. A komor hangulatú film nagy siker volt, és később olyan ázsiai filmesekre volt nagy hatással, mint pl. John Woo, aki a Bérgyilkos című akciófilm-klasszikusában meg is idézte Ishii ezen filmjét.

Ezek után Ishii és Takakura között egy igencsak gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét. Az 1965-ben bemutatott Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) című akciódús börtön/jakuzafilm olyannyira nagy siker lett, hogy a film 10 éven belül már egy 18 részes szériává bővült, mindegyik epizódban Takakura főszereplésével. A sorozat főcímdalát is maga a színész énekelte, a dal pedig önmagában is listavezető sláger lett Japánban. Ezeknek köszönhetően Ken Takakura nevét, arcát és hangját, sőt még a jellegzetes filmes karaktereit is kezdték egyre többen megismerni és megszeretni, ami folytán a színész rövid időn belül az egyik legnagyobb japán filmsztárrá nőtte ki magát. Népszerűségét tovább növelték az olyan ugyanebben az időszakban forgatott jakuzafilm sorozatok is, mint a szintén óriási sikernek számító Showa Zankyoden (Brutal Tales Of Chivalry), vagy a Nihon Kyokaku-den szériák, de még a gyönyörű Junko Fuji (a Toei főnök, Koji Shundo leánya) nevével fémjelzett Hibotan Bakuto (Red Peony Gambler) sorozatban is rendszeresen feltűnt. Fuji kisasszonnyal többször is szerepeltek közösen a filmvásznon, és emiatt a közönség szemében hamarosan ők lettek a jakuzafilmek eszményi szerelmespárja.

Ez az időszak volt a Toei stúdió nagy jakuzafilm boom-ja, ami után közel egy évtizedig a ninkyo jakuzafilmek nagyban meghatározták a japán filmipart. A közönség az azonos sémára épülő történetek ellenére imádta ezeket a filmeket, Takakura, vagy ahogy később hívták, „a japán Clint Eastwood” népszerűsége pedig még az oly legendás színészkollégáiét is elhomályosította, mint Koji Tsuruta, vagy Ryo Ikebe. Az általa alakított idealista, az igazságtalanság és az elnyomás ellen küzdő népi hős alakja egy időben még politikai jelképpé is vált, amikor is a rendszerben csalódott diákok az ő képmásával vonultak fel a 60-as évek végére oly jellemző diáktüntetések alkalmával.

A 70-es évek közepére a műfaj kifáradt, népszerűsége csökkent, az új stílus, a realista jitsuroku (dokumentarista eszközökkel ábrázolt, gyakran valós alapokon nyugvó jakuzafilmek) kiszorította a filmekből a lovagias értékrendű jakuzákat, a mozikból pedig a ninkyo filmeket. Takakura helyét a már jóval nyersebb modorú Bunta Sugawara, Shinichi „Sonny” Chiba, vagy éppen Hiroki Matsukata vette át. Sidney Pollack kultikus filmjében, az 1974-es The Yakuza-ban (Jakuzák) a kiváló Robert Mitchum partnereként még eljátszotta az idealista hőst, ami után már nyugaton is felfigyeltek rá, de ezidőtájt Takakura már egyre inkább kezdett eltávolodni a jakuzafilmektől. (Első nyugati filmes szerepét egyébként még 1970-ben kapta, akkor Robert Aldrich Megsemmisítését elrendelem című háborús drámájában játszott egy japán őrnagyot.)

1973-ban elsőként keltette életre a félelmetes bérgyilkost, a Takao Saito mangájából ismert Golgo 13-at, valamint 1975-ben egy nagyszabású és gyors ütemű modern akciófilmben a Shinkansen daibakuha-ban (Szuperexpressz) tűnt fel (amit később Amerikában Féktelenül címmel dolgoztak fel). Jó néhány rendkívül sikeres akció és drámai szerep után 1976-ban Ken Takakura otthagyta a Toei-t, és szabadúszó lett. A 80-as évektől már csak komolyabb témájú filmekben vett részt és ritkábban is állt a kamera elé, a jakuzafilmes szerepeket pedig rendre visszautasította. Ekkoriban többek között olyan filmekben volt látható, mint Yoji Yamada számos díjat nyert road-movieja, a Shiawase no kiiroi hankachi (The Yellow Handkerchief - 1977), a gyönyörű kalandfilm a Nankyoku monogatari (Antarctica - 1983), amelyhez Vangelis írt csodálatos zenét, vagy a szomorkás hangulatú Eki Station (Állomás - 1981). Angolnyelv tudásának köszönhetően rövid kirándulást tett Hollywoodban is, előbb Ridley Scott hangulatos 89-es neo-noir jakuzafilmjében a Fekete Esőben játszotta el Matsumoto felügyelőt, akit a Michael Douglas és Andy Garcia által alakított amerikai rendőrök mellé osztanak be, majd 1992-ben egy nem túl sikeres romantikus komédiában, a Mr. Baseball-ban egy japán baseball edzőt alakított, akkor Tom Selleck oldalán.

A máig forgatott utolsó három filmjét már mind barátjával Yasuo Furuhata-val, illetve legutóbbit a kínai Yimou Zhang-al közösen forgatta, mindegyik szomorkás, az emberi kapcsolatokat boncolgató szentimentális dráma, és mindegyik számos elismerésben és pozitív kritikai visszhangban részesült. A 2005-ös Lelki Vándorúton óta azonban sajnos nem szerepelt több filmben.

Ken Takakura magánéletéről csak keveset tudhatunk. Feleségétől, a néhai Chiemi Eri színésznőtől még 1971-ben, 12 év után elvált, azóta nem nősült újra. Békés, visszahúzódó ember hírében áll, aki nem iszik, nem dohányzik, és más káros szenvedélye sincs. Kollégái, ismerői mind nagy tisztelettel és elismeréssel beszéltek róla. Érdekesség, hogy Takakura szoros baráti kapcsolatot ápolt Kazuo „a Medve” Taoka-val, a Yamaguchi-gumi nagyhatalmú főnökével, akinek a temetésén Takakura volt az egyik koporsóvivő.

A most 79 éves színész nem csak a jakuzafilmek, de az egész japán filmgyártás egyik leghatalmasabb alakja. Remélhetőleg még sokáig az is marad, és talán még néhány film erejéig meg is örvendezteti a rajongóit és egyben tisztelőit.
Szerk.:
Ken Takakura 2014 november 10-én, 83 éves korában távozott közülünk, de már életében halhatatlanná vált.

Fontosabb jakuzafilmjei:
-Theatre Of Life (Jinsei gekijo: hisha kaku) 1963
-An Outlaw (Narazu-mono) 1964
-Wolves, Pigs & Men (Okami to buta to ningen) 1964
-Abashiri Prison sorozat (Abashiri Bangaichi) 1965-1972
-Brutal Tales Of Chivalry (Showa Zankyoden) 1965-1972
-Red Peony Gambler sorozat (Hibotan Bakuto) 1968-1971
-Yakuza’s Tale (Tosei-nin Retsuden) 1969
-Samurai Geisha (Nihon jokyo-den: kyokaku geisha) 1969
-Bright Red Flower Of Courage (Nihon jokyo-den: makka na dokyo-bana) 1970
-The Red Cherry Blossom Family (Junko intai kinen eiga: Kanto hizakura ikka) 1972
-Jakuzák (The Yakuza) 1974
-Fekete Eső (Black Rain) 1989