2009. november 25.

BRIGHT RED FLOWER OF COURAGE (1970)

- Nihon Jokyo-den: Makka na dokyo bana
- Tales of chivalrous women: Brave red flower of the north
Rendezte: Yasuo Furuhata

A 70-es évekre az addig jellemzően maszkulin filmek után (és mellett) szerencsére megjelentek az erős női karakterek is a japán filmekben, vagyis a korábban többnyire csak alsórendűbb szerepek után végre a nők is főszereplőkké léphettek elő a csambarákban és a jakuzafilmekben egyaránt. A varázslatos mosolyú Junko Fuji elsősorban a népszerű Red Peony Gambler szériának köszönhetően vált az első számú női jakuza színésszé, de az öt részt megélt Nihon Jokyo-den sorozat (angol címe alapján „Történetek lovagias nőkről”) állandó főszerepe is nagyban hozzájárult a hírneve megalapozásához, illetve megszilárdításához. Ez a sorozat tulajdonképpen egy másik széria, a Ken Takakura nevével fémjelzett 11 epizódos Nihon kyokaku-den („Történetek a Japán lovagiasságról”) női változata volt, értelemszerűen a lovagias főhős szerepében ezúttal Fuji-val. A „Bátorság élénk vörös virága” a sorozat második epizódja.




A történet Hokkaidón játszódik, az 1900-as évek elején. A kietlen és zord északi vidéken elsősorban lótenyésztéssel és kereskedéssel foglalkoznak az emberek. Természetesen a jakuzák itt is megjelennek, hogy átvegyék az irányítást a Lókereskedő Szövetség felett. Amikor a lókereskedők szakszervezeti képviselője Matsuo feljelentéssel fenyegetőzik, a jakuzák megölik a férfit. Az így megüresedett fontos pozícióban a kereskedők Matsuo lányát látnák szívesen, a jakuzák pedig mindenáron maguknak akarják azt megszerezni, hogy a szavazásokon a saját javukra dönthessenek. Amikor Yuki (Junko Fuji) megérkezik Hokkaidóra eleinte nemet mond a felkérésre, mondván, hogy ő csak apja halála miatt utazott ide. De látva a korrupt helyi vezetést és a kétségbeesett embereket, végül úgy dönt, hogy harcba száll a lókereskedők jogaiért. A jakuzák minden eszközzel megpróbálják ezt megakadályozni, de Yuki-nak a helyieken kívül még egy másik szövetségese is akad. Egy magányos férfi Kazami (Ken Takakura), aki mellesleg szívből gyűlölte Yuki apját. 20 évvel korábban ugyanis Matsuo volt az, aki elvette Kazami apjának földjét, hogy ott lovakat tenyésszenek.




Ninkyo-eiga spagetti-westernfilm stílusban. Igazán öröm egy olyan ninkyo filmet látni, ahol bár az alaphelyzet a szokásos, az mégis egészen más módon van tálalva. A western párhuzam tökéletesen helytálló, ezúttal nyoma sincs a Showa korszakban játszódó kosztümös jakuzafilmek külsőségeinek. A kietlen hokkaidói vidék sivársága a közép-nyugat amerikai sztyeppéket idézi, ahol az emberek lovakon és szekereken közlekednek. A kardok és kések helyett természetesen itt sokkal inkább a puskák és pisztolyok osztják a halált. A tradíciókhoz ragaszkodó jakuzák helyett pedig vad banditák terrorizálják az egyszerű embereket. A sáros utcákat olcsó prostituáltak járják, a sziget őslakosaiként kisebbségben élő ainuk a mostoha sorsuk alapján pedig tulajdonképpen akár az indiánoknak is megfeleltethetőek. Nincsenek tetovált hátak, ceremóniák, sem enka dalok kíséretében igazságosztásra induló kimonós hősök. De még a film zenéje is ezúttal jobban mellőzi a hagyományos japán hangszerelést, a főtéma akármelyik olasz westernfilm zenéjének is tökéletesen megfelelne.




Ami megmaradt, az a tipikus ninkyo váz, a szomorkás, szenvelgős jelenetek (itt kevésbé zavaróak, sőt, egyenesen indokoltak is), a giri/ninjo alapvetés a végén a látványos leszámolással. Bármily meglepő, a film nem igazán véres, mindössze két olyan jelenet van, ahol jobban utat adtak a vörös folyadék áramlásának, de ebben a két esetben viszont valószínűleg valamilyen szimbolikus művészi megfontolásból kicsit túlzásba is vitték. Mondhatni az egész filmből kispórolt vér ebben a két jelenetben folyik el. Igaz, a sok vér a western filmekre amúgy sem igazán jellemző. Fuji kisasszony most is igéző és gyönyörű, törékeny alkata és magabiztos fellépése alapján teljesen érthető, hogy miért is ő lett az egyik legnagyobb ninkyo filmikon. A mindig megbízható „Japán Ken-t”, azaz Ken Takakura-t pedig ebben a mellékszerepében is a már ismert sztoikus, magányos hős karakterként láthatjuk.




Igazán remekül sikerült mind a két, egymástól valójában nem is olyan távol álló zsánert ötvözni. A western hívők bizonyára kevesellnék a lövöldözést, a jakuzafilm rajongók meg talán a vért és a jakuza formalitásokat, bár véleményem szerint egyikből sem hiányzik bele több, mint amennyi van. Egy izgalmas, látványos, és kellemesen újszerű ninkyo film élményével lehetünk gazdagabbak amennyiben megtekintjük.

6 megjegyzés:

TheBerzerker írta...

Imádom Ken Takakura-t! Egy igazi fél isten!
Hokkaido meg elég érdekes helyszín. Ueshiba is töltött ott jó pár évet.

Érdekesnek tűnik ez a fajta stílusötvözet. Asszem ha majd lesz időm az államvizsga után filmeket nézni szánok rá idők!

Chavez írta...

Takakurát kb. 100 millió japán is istenként tiszteli, csak ők nem fél, hanem egész istenként. :)
Junko Fuji pedig tulajdonképpen a női Takakura volt. Őt is imádom.

wurlitzer írta...

Ezt látnom kell! Hokkaido egyébként is a kedvenc japán szigetem a négy nagy közül :)

Chavez írta...

Amúgy vannak ám még nem jakuzás japán westernnek is, de az általam látott képek alapján azok erősen Nszk-style filmek lehetnek. :)

Chavez írta...

Csináltam hozzá feliratot, oldalmenüből tölthető.

Oldfan írta...

Valóban nem tipikus jakuza mozi, erős western hatásokkal lett fűszerezve. Azért kellően egyedi és helyi maradt, hogy ne legyen zavaró a két stílus keveredése. Szórakoztató anyag, tehát ha valaki egyedi darabra vágyik nyugodtan tűzze műsorra. Megéri.