2009. július 5.

THE YAKUZA'S LAW – LYNCHING (1969)

- Yakuza keibatsu-shi: Rinchi – shikei!

Rendezte: Teruo Ishii

"The Yakuza are a group of men who are bound by iron rules"

A kultikus rendező Teruo Ishii, a nagysikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri börtön) szériára ráunva (amiből nem kevesebb, mint 10 részt forgatott az összesen 18-ból), egy teljesen másfajta műfajban szerette volna magát kipróbálni. A Toei stúdió ebben partnere volt, így 1967-ben útjára indult a hírhedt Joy Of Torture (A kínzás öröme) sorozat, amely alkotások a pinku filmek legvéresebb, legkegyetlenebb alműfaját, az ún. eroguro (erotikus groteszk) vagy zenkoku (kegyetlenség) kategóriát képviselték. Mint az a címből is kikövetkeztethető, ezek a sokkoló exploitation filmek egy közös téma, a kínzás, a szadizmus, a kíméletlen büntetés körül forogtak, és különböző történelmi korokban játszódtak. A többnyire epizodikus felépítésű, antológiaszerű filmekben az erőszak meglehetősen grafikusan került bemutatásra (a 60-as évek végéhez képest meg pláne), Ishii ugyanis szerette volna magát tesztelni, megnézni, hogy meddig képes elmenni a szex és az erőszak terén. A sorozat egyik filmje a különböző korok jakuzáinak nem éppen idealizált világára koncentrál, természetesen ugyancsak nem kevés erőszakkal és kegyetlenséggel körítve.

A The Yakuza's Law – Lynching szintén epizódokból áll, szám szerint háromból, melyek mindegyike egy-egy különböző korszakban zajlik. A film már a nyitó képsorokkal sokkol: szemkiégetés, élve eltemetés, kocsi után kötés, izzó vassal billogozás, kézátfúrás. Montázsszerű bemutatót kapunk abból, hogy mire számíthatunk, mintha Ishii ezzel a direkt módszerrel akarná elriasztani, kirostálni a nem elég felkészült nézőket.

"Ne lopj és ne szeress házas nőt!"

Az első történet az Edo korban, a szamurájok idejében zajlik. Mamushi és Shohei pénzt lop a szerencsejáték barlang bevételéből, majd Tomoso-t a szerencsejátékot felügyelő alvezért és hűséges emberét Tsune-t (Bunta Sugawara) vádolják meg a lopással. Tsune viszont valóban megszegi a kettes számú szabályt, mivel titkokban a nagyfőnök feleségével Oren-nel tart fent viszonyt. A bűnbánó Shohei végül figyelmezteti Tsune-t (és közben megöli az álnok Mamushi-t, miután az megpróbálta megerőszakolni szerelmét), de a dolgok végül napfényre kerülnek. Az oyabun megkínoztatja mindkettejüket, Shohei-t a lopásért, Tsune-t a tiltott szerelem miatt. Tomoso azonban nem nézheti szótlanul a szokatlanul brutális büntetést, és végül szembefordul az oyabunnal.
A három közül talán ez az epizód lett a legjobban kidolgozva, és emiatt valóban emlékeztet egy kicsit egy ninkyo filmre, de a többi epizódhoz hasonlóan a mindössze fél órás időtartamhoz képest itt is rengeteg a szereplő és a történés, emiatt pedig elsőre egy kissé nehezen követhető a cselekmény. Bunta Sugawara visszafogott, sőt, hozzá képest kimondottan unalmas szerepe miatt, és a mai szemmel legalábbis nem túl meggyőző gore effektek miatt azonban ez a történet sem képes túl mély nyomokat hagyni bennünk.

"Akik bajba sodorják a főnököt és a klánt, száműzettetnek. Aki visszatér, arra büntetés vár."

A folytatás a Showa korszakban, a két világháború közötti időszakban játszódik. Ogata három év után szabadul a börtönből, miután levágta a rivális Koda klán oyabunjának karját. Mivel engedély nélkül cselekedett és ezzel a háború szélére sodorta az Arikada családot, száműzik a Kanto negyedből. Szabadulása után Ogata mégis visszatér, hogy lássa szerelmét Sayo-t. A lány azóta Amamiya-val, a Koda család egyik testőrével él együtt. Ogata mindkét oldal számára nem kívánatos személlyé vált, egykori klánja pedig megpróbálja Amamiya-t Ogata ellen kijátszani, hogy könnyebben megszabaduljanak tőle.
A történetét tekintve a legegyszerűbb, és a film végi nagy leszámolás ellenére is a legkevésbé véres rész. A történet többé-kevésbé ismét a ninkyo filmek sablonjára épít (a börtönből szabaduló főhős, az egykori szerelem, a westernfilmek párbajjeleneteit idéző találkozás, a végső leszámolás), maga a központi témaként szolgáló kínzás pedig mindössze egy furcsa, de közel sem megrázó kézeltörésben merül csak ki. Lassabb, átlagosnak tekinthető epizód.

"Azok, akik tönkreteszik a szervezetet, és akik titkokat szivárogtatnak ki bármi okból is, el lesznek pusztítva."

Az utolsó fél óra akcióban gazdag epizódja a maga módján a legstílusosabb, ugyanakkor a legnehezebben követhető rész is egyben. A 60-as évek végén a tokiói gengszterek már lőfegyverekkel harcolnak és autókkal közlekednek. Az Omura család emberei betörtek a Hashiba csoport épületébe és elvitték a széfből az aranytömböket. Hashiba főnök természetesen minden eszközzel az arany visszaszerzésén és a tolvajok megbüntetésén fáradozik, és végül az arany felét vissza is szerzik. Közben Shimazu, a Hashiba egyik kapitánya és az emberei megölik a főnököt, hogy átvegyék a hatalmat tőle, majd ők is a hiányzó arany után indulnak. Eközben felbukkan egy titokzatos férfi, aki nem csak hogy mesterien bánik a fegyverrel, de a két család közti véres konfliktust ügyesen kihasználva próbálja az aranyat megszerezni.
Ennek a kívülről egy vagány akciófilm látszatát keltő epizódnak a sztorija meglehetősen nehezen áttekinthető, a 30 perc talán itt bizonyult a legkevesebbnek, ezért a szereplők kiléte, motivációja, valamint maga a cselekmény sem teljesen világos minden esetben. Az akcióból viszont bőven kijut, autós üldözés, pisztolypárbaj, ostrom tölti ki túlnyomórészt az időt. A kínzás a gyanakvó jakuzák gyakori eszköze, élnek is vele bőven, a helikopterből való kilógatás és az öngyújtóval való megégetés mellett találkozhatunk olyan a nyugati filmekből ismerős tipikus maffiamódszerekkel is, mint pl. a betonba öntés vagy az autóval együtt való bezúzatás. A karakterek szempontjából is érdekesebb, a laza mesterlövész mintha csak egy Nikkatsu akciófilmből lépett volna elő, de az árulókat kiszimatoló, állandóan yo-yo-zó és irritálóan nevető jakuza (Hideo Ko) alakja már önmagában is van annyira bizarr, hogy ezt az epizódot tekintsük a legemlékezetesebbnek. Pörgős, látványos, de kissé túlzsúfolt lezárása lett ennek a hamisítatlan jakuza-exploitation antológiának.

Ishii bár ennek az extrém műfajnak az egyik legnagyobb alakja volt, ezúttal nem igazán tudta ezt a két zsánert megfelelő érzékkel egybegyúrni, pedig valljuk be, a jakuzák és az erőszak nem éppen egy összeilleszthetetlen fogalompár. (Gondoljunk csak Miike legismertebb jakuzafilmjeire, ahol az erőszak valóban sokkolólag hat, miközben jakuzafilmként is abszolút működőképes marad a dolog.) A rövidségük miatt a történetek színvonala bőven hagy kívánnivalót maga után, így maga a brutalitás is sokkal inkább tűnik öncélúnak, hiteltelennek, bár valójában ennek a zsánernek pontosan ez is a célja. A Joy Of Torture széria korábbi darabjaihoz képest a Yakuza's Law minden téren egy nagyon átlagos alkotásnak tűnik. Az egyetlen mentség talán csak az lehetne, hogy ebben az időszakban már ez a vér és erőszak mennyiség is kellően megbotránkoztató volt, de elnézve a korszak jakuzafilmjeit, azt kell, hogy mondjam, ez sem feltétlenül igaz. Érdekességként, jakuzafilm különlegességként persze mindenképpen értékelendő. Teruo Ishii ettől függetlenül is megmarad a "Kult Királyának", ahogy rajongói (köztük én is) szokták illetni.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Még mai szemmel is eléggé mozgalmas történet, bár tényleg nem tartozik a jakuza világot a maga rideg valóságában megmutató filmek közé, pláne nem nívós szinten. Teruo mester azért erősen feszegette a cenzúra által emelt falakat, amire viszont jó példa a mozi.