THE YAKUZA WIVES (1986)

- Gokudô no onna-tachi
- Wives of the Yakuza

Rendezte: Hideo Gosha

A 80-as évekre a jakuzafilmek szinte teljesen eltűntek a mozikból. Az egy évtizeddel korábban még virágkorát élő zsáner a videókorszak hajnalán már csak szerény mennyiségű és minőségű alkotásokat termelt ki, azokat is többnyire már csak videóra. Ezen ínséges időszak talán legjelentősebb jakuza témájú filmje a legendás rendező, Hideo Gosha nevéhez fűződik, aki két kiváló ninkyo (The Wolves, Onimasa) és egy remek jitsuroku (Violent Streets) eiga után, ezúttal a modern kor jakuzáiról forgatott egy kissé rendhagyó témájú filmet.

A Jakuza tagja csak férfi lehet, mivel úgy tartják, hogy a nők gyengék és megbízhatatlanok, így veszélyt jelenthetnek a klánra, kivétel egyedül az oyabun felesége, az „ane-san”, akit a családok minden tagja köteles tisztelni, bár érdemi döntést ő sem hozhat. A valóságban azonban volt már rá példa, hogy átmeneti ideig egy klán vezetését az ane-san vette át. (Csak egy példa: A 80-as évek elején, a nagyhatalmú oyabun, Kazuo „A medve” Taoka halála után néhány hónapig özvegye, Fumiko irányította a Yamaguchi-gumi-t, míg új főnököt nem választottak.) Gosha filmje is hasonló helyzetet dolgoz fel.

Míg a Domoto-csoport főnöke Awazu börtönben van, a felesége, Tamaki Awazu (Shima Iwashita) vezeti a családot. Tamaki erőskezű, határozott asszony, az ő irányítása alatt a Domoto hatalma és ereje is jelentősen megnőtt. A középkorú nő férfiakat megszégyenítő magabiztossággal tart kézben mindent, a család és az üzlet érdekeit tartva mindig szem előtt. Állandóan kimonóban jár, ezzel is azt sugallva, hogy a tradicionális lovagias eszmék híve. Az egyébként empatikus főnöknő, ha a helyzet úgy kívánja, képes keményen példát statuálni is, és nem ijed meg a nehéz helyzetekben sem. (Amikor nőnek öltözött bérgyilkosok támadnak rá, gondolkodás nélkül a kimonója alá rejtett pisztolyért nyúl, hogy viszonozza a tüzet, majd a gyilkossági kísérlet megtorlásaként teherautóval hajtat be ellenfele házába.) Tamaki saját húga életébe is igyekszik beleszólni, és megpróbálja rávenni a félénk és szerény Makoto-t (Rino Katase), hogy menjen hozzá egyik üzleti partneréhez, mivel azzal mindketten jól járnának. Makoto a nővére tökéletes ellentéte, halk szavú, visszahúzódó lány, aki egy bárban dolgozik pultosként, és az apjával él szerény körülmények között, a jakuzák világától távol, még testvére segítő szándékát is rendre visszautasítja.

Amikor a fő-klán oyabunja meghal, kezdetét veszi az utódlási versengés. A végül alulmaradt Koiso (Mikio Narita) számos kisebb főnökkel együtt kiválik, és saját klánt alakít, a Horyo-kai-t. Mivel még nem elég erősek, ezért megkörnyékezi Tamaki asszonyt is, arra kérve, hogy csatlakozzon hozzájuk, de a nő elutasítja. Koiso ekkor megbízza egyik emberét Sugita-t (Masanori Sera), hogy ölje meg az újonnan kinevezett főnököt, majd később pedig megpróbálja Tamaki-t is félreállítani az útból. Sugita éppen a merényletre készül, amikor találkozik az éppen Guam-on nyaraló Makoto-val. Nem tudja, hogy a lány a rivális családfő testvére, elcsábítja, majd megerőszakolja a törékeny lányt. Makoto ennek ellenére mégis beleszeret a férfiba, ezért otthon közli a nővérével, hogy nem megy hozzá a korábban kiszemelthez. Tamaki haragra gerjed amikor megtudja, hogy a húga a rivális csoport egyik tagjához ment hozzá titokban, és a két testvér szembekerül egymással (kettejük veszekedése odáig fajul, hogy szó szerint is egymásnak esnek, egy kissé komikus birkózó jelenet során, mely mintha csak egy pinku film egyik leszbikus jelenetének felvezetése lenne). Tamaki végül visszavonulásra készteti ellenfelét, és elfogadja húga döntését, de a fiatalok szerelme még így sem teljesülhet be.

A The Yakuza Wives alapjául Shoko Ieda írónő könyve szolgált, aki számos interjút készített igazi jakuzafeleségekkel és barátnőkkel. (Az írónő egy rövid szerepet is kapott a filmben.) A két órás film érdekes egyveleg. A klasszikus jakuzafilm-sémák mellett ugyanúgy megtalálható benne a szenvedélyes romantika, a testvérviszály, az erőszak, sőt, még az erotika is, így a The Yakuza Wives mondhatni egyfajta sajátos szappanopera jelleget mutat. Gosha sokoldalú tehetségéhez ezúttal sem férhet kétség, a karakterek, akárcsak a cselekmény, sokkal kidolgozottabbak és valószerűbbek, mint egy „hagyományos” jakuzafilm esetében. A film legnagyobb erőssége a Tamaki-t alakító Shima Iwashita, aki nagyszerűen formálja meg a rendíthetetlen női oyabunt. Iwashita asszony, aki egyébként az ismert Új-hullámos rendező, Masahiro Shinoda (Pale Flower) felesége, már gyakorlott színésznő, a filmben pedig így negyvenen túl is igencsak erős szexuális kisugárzással babonázza meg a filmben szereplő férfiakat ugyanúgy, mint a nézők között lévőket. A Koiso szerepében látható Mikio Narita szintén nagy rutinnal rendelkező, jakuzafilmeken érett színész, aki ugyancsak remekül hozza a hataloméhes, számító, ám gyáva jakuzafőnököt. (Kis trivia: a filmben a fiatal Riki Takeuchi is látható egy kisebb szerepben.)

A The Yakuza Wives izgalmas, szórakoztató és tanulságos film, amely most kivételesen egy matriarchális jakuzacsalád szemszögéből mutatja be ezt a kemény, harcokkal és intrikákkal teli férfias világot. Ezenkívül érdekes korkép a 80-as évek Japánjáról, a buborékgazdaság idején megerősödött jakuzaklánok és a média kapcsolatáról, valamint a nők szerepéről a szervezett bűnözésben. A 86-os első film időközben számos további epizóddal bővült, bár a folytatások Gosha filmjének minőségét már nem érik el, és már kevesebb figyelmet fordítanak magukra a jakuzákra.

A sorozat továbi részei:

- The Yakuza Wives 2

THE TATTOOED HIT MAN (1974)

Yamaguchi-gumi gaiden: Kyushu shinko-sakusen

Rendezte: Kosaku Yamashita

“I’m like a loaded gun. If anyone triggers me, I’ll kill!”

A 80-as években a New Line Cinema látva a Sonny Chiba fémjelezte véres karateparádé, a Street Fighter trilógia és az ugyancsak kultikus Sógun Orgyilkosa sikerét, más műfajú japán filmek szinkronizált változatának piacra dobásával is megpróbálkozott. A következő választásuk egy 1974-es jakuzafilmre esett, melyet szintén nem csak egyszerűen leszinkronizáltak, hanem az amerikai közönség számára a könnyebb befogadhatóság érdekében alaposan át is alakítottak. Az eredeti japán filmet Jack Sholder (a Rémálom az Elm utcában 2 későbbi rendezője) közreműködésével mintegy 30 perccel rövidebbre vágták, bizonyos jeleneteket megcseréltek, új zenét és sztorit írtak hozzá, valamint rettentően igénytelen angol szinkronnal látták el. A végeredmény így aztán sajnos csak ránézésre tűnik egy jófajta véres jitsuroku-eigának.

Ginji-t (Sugawara), a rettegett tokiói jakuzát főnöke Osakába küldi, hogy ott képviselje a család érdekeit. A férfi hamar megveti a lábát a másik városban, barátnőjét teherbe ejti, és egy kisstílű gengszterrel közösen a helyi alvilágban is gyorsan hírnevet szerez magának. Amikor összetűzésbe kerül az egyik helyi klánnal, egy kisebb háborút sikerül kirobbantania. Tömegével érkeznek a jakuzák Tokióból és Japán más részeiből, majd mindez végül azt eredményezi, hogy a tokióiak sikeresen megvetik a lábukat Osakában. Ginji főnöke többet akar, és úgy dönt, hogy északra küldi a férfit. A számítása bejött, Ginji hamarosan ott is konfliktusba keveredik az egyik nagyfőnökkel, ezzel egy újabb háborút kiprovokálva. De ezúttal a rendőrség is készen áll.

Az eredeti címből arra következtethetünk, hogy a legnagyobb japán jakuzaklán, a Yamaguchi-gumi történetének egyik filmes krónikájával van dolgunk. Sajnos mindez csak az eredeti japán filmre igaz, mivel az amerikanizált verzió sztorija ehhez túl sokban tér el az eredetitől. Az érintetlen japán verzióban a Yozakura névre hallgató főszereplő ugyanis nem hogy nem egy káoszt teremtő erőszakos bérgyilkos, de éppenhogy egy gyilkosság után menekülésben lévő jakuza. A végéből pedig egy monumentális jakuzaháborút vágtak ki, ami miatt a lezárás igencsak összecsapottnak tűnik. A film jelenetei éppen ezért olykor mintha nehezen illenének össze, ezáltal pedig a történet tempója sem lett túl ideális. Egy jitsuroku-filmhez képest ráadásul meglehetősen kevés akciót hagytak benne, és mivel a stílusra jellemző feliratok lefordítását is megspórolták, így számos szereplő kilétére kénytelenek vagyunk magunk rájönni a történet és a párbeszédek alapján. A pocsék minőségű angol szinkron magas tűrésképességet igényel, a hangok ugyanis teljesen mesterkéltek, a karakterekhez pedig gyakran a legkevésbé sem illőek, és hogy ezt észrevegyük, igazából még csak az sem kell, hogy ismerjük az eredeti hangokat. (A klánok között közvetítő szerepet vállaló öreg jakuzafőnököt alakító legendás Takashi Shimura hangja olyan, mint egy halálán lévő tüdőbeteg halálhörgése.)

Ami miatt viszont mégis mindenképpen érdemes megtekinteni ezt a filmet, az egy név: Bunta Sugawara. (A VHS borítóján érthetetlen okból Bud Sugawara néven szerepel!) Már megszokhattuk, hogy Bunta-szan puszta jelenléte is bőven elegendő egy film ázsiójának jelentős emeléséhez, de ennyire lazának, hűvösnek és férfiasnak talán még egyik filmben sem láthattuk őt. Elegáns fehér zakójában és napszemüvegében pont olyan elképesztően lehengerlő, mint nyakig jakuzatetoválásban. Bunta egyénisége, megjelenése képes elvinni a hátán még ezt a filmet is, és ha eddig azt hittük, hogy tudjuk mi a „macsóság”, hát most majd alaposan átértékelhetjük a fogalomról alkotott képünket. A filmben más jakuzaszínész-legendák is akadnak bőven, olyanok, mint például Tatsuo Umemiya, Tsunehiko Watase vagy éppen Hiroki Matsukata.

Sajnálatos módon még ez utóbbiak ellenére sem mondhatjuk jó filmnek ezt a lebutított verziót, maximum nézhetőnek. A történet elsőre kusza, nem túl izgalmas, az akciójelenetek ritkák és rövidek, a szinkron pedig teljes mértékben illúzióromboló. Ugyanakkor nincsenek kétségeim afelől, hogy az eredeti japán film valójában kiváló alkotás lehet. (Remélhetőleg hamarosan elérhető lesz az is.) A The Tattooed Hit Man egyébként az amerikai közönséget sem győzte meg, így a New Line fel is hagyott a szinkronnal megvert japán klasszikusok forgalmazásával.

BODYGUARD KIBA (1993)

Bodigaado Kiba

Rendezte: Takashi Miike

Miike és a karatemester forgatóköny- és mangaíró Hisao Maki közös munkái általában nem tartoznak éppen a legjobb Miike darabok közé. A Bodyguard Kiba is a fenti két művészember (immár második) kollaborációjának gyümölcse. A film forgatókönyvét Maki és Tetsuya Sasaki közösen jegyzik, annak alapjául pedig Maki bátyjának, a néhai Ikki Kajiwara-nak a 70-es évek elején indult mangasorozata szolgált. (Ugyanebből a mangából korábban már készült két film, akkor Sonny Chiba főszereplésével.) Ez a korai v-cinema Miike mindössze ötödik filmje, és bár az ezt megelőző munkáihoz képest már mindenképpen jelentős fejlődés tapasztalható, még így is csak egy átlagos, kissé kiforratlan akciófilmről beszélhetünk.

Junpei (Daisuke Nagekura) az okinawai Soryu klán egyik alacsony rangú jakuzája. A férfi egykoron bokszoló volt, és nagy álma, hogy egyszer saját edzőtermet nyithasson, ezért lenyúl 500 milliót a saját főnökétől (Ren Osugi). A vallatás során megkéseli a klán alvezérét is, ám a szerencse végül mellé szegődik, mert a rendőrség éppen ekkor üt rajtuk, így nem csak hogy megmenekül (azaz életben marad), de a pénz hollétét sem kell felfednie. Junpei 5 évvel később szabadul egy tokiói börtönből, és jól tudja, hogy Okinawán nem csak a pénz, de a jakuzák is várják. Ezért felbérel egy testőrt, Naoto Kiba-t (Takeshi Yamato), a Daito karateiskola legkiválóbb növendékét, hogy kísérje vissza Okinawára, megtalálni az elrejtett pénzt és egykori barátnőjét, akiről ekkor még nem tudja, hogy a lány azóta már a Soryu főnök szeretője.

A Bodyguard Kiba nem is igazán jakuzafilm, inkább egy karate-akciófilm jakuzákkal. Miike és operatőre igazán megtett minden tőle telhetőt, a film nekik köszönhetően akár le is tagadhatná v-cinema mivoltát, hiszen a technikai kivitel, a hangulat és a látvány az olcsóság ellenére is bőven több, mint vállalható. Az igazi problémák a forgatókönyvvel vannak, melyek fő okai valószínűleg a mangaalapanyag számlájára is írhatóak. A kidolgozatlanság miatt feleslegesnek tűnő mellékkarakterek, és a főszálhoz nehezen illeszkedő epizódok miatt a film olcsó fércmunka benyomását kelti, pedig az alaptörténet önmagában alkalmas lett volna egy igazán jó filmhez. A címmel ellentétben például Kiba, a testőr csak másodrangú szereplő Junpei mellett, a kettejüket segítő, időnként a semmiből előbukkanó rendőr alakja pedig mindenféle motiváció nélkül lóg a levegőben, de kétség kívül a leginkább csak cameo szinten megjelenő Hisao Maki az, aki a legkevésbé sem akar belepasszolni a történetbe, mintha csak saját magát és a karatetudását reklámozandó, gyorsan beleírta volna magát a történetbe. A jakuzák ugyanis úgy akarják Kiba-t eltávolítani az útból, hogy hamis újságcikkekkel elhíresztelik Okinawa-szerte, hogy Naoto szerint a Daito stílus a legerősebb karate a világon, ezért az okinawai karateiskolák (ne feledjük, hogy Okinawa a karate szülőhazája!) vezetői kihívják a férfit egy küzdelemre, ám a harcokat végül nem ő, hanem a feladatot hősiesen magára vállaló Daito (Hisao Maki) vívja meg egy tengerparti ceremónia során. Így aztán ennek a rövid és nevetséges kis kitérőnek az égvilágon semmi értelme nem volt.

A történet kiszámítható fordulatokkal dolgozik, de egyébként könnyen követhető tempóban halad, és szerencsére kellően mozgalmas és akciódús. A harcművészeti jelenetek koreográfiái teljesen átlagosak, néhol viszont Maki mester és Yamato mozgása is egyaránt furcsán esetlennek és nehézkesnek tűnik, előbbi talán a korával (ekkor 53) magyarázhatja, utóbbi pedig azzal, hogy eredetileg nem is karatéka, hanem „csak” középsúlyú bokszbajnok. A rendező későbbi munkásságához mérten a film még mérsékelten erőszakos, erotikától azonban nem mentes, ám érdekes módon a kábítószer használatot bemutató jelenetek viszont mozaikos cenzúrálással lettek kitakarva. A karakterek akciófilmekhez mérten is kimondottan felületesek, egyedül Junpei alakja lett némileg jobban kidolgozva.

Mindezen (nem éppen bagatell) hibáktól eltekintve a Bodyguard Kiba egy, ha nem is túl eredeti, de teljességgel élvezhető, középszerű b-kategóriás akciófilm. A különleges Miike-ínyencségekre vágyók számára kevésbé, a mindenevő rajongók számára már annál inkább érdekes lehet. A film hasonló színvonalú folytatásai egyébként szintén Miike keze munkáját dicsérik.

PALE FLOWER (1964)

Kawaita Hana

Rendezte: Masahiro Shinoda

Doomed love...Yakuza style

Az európai Új Hullám a 60-as évekre Japánt is elérte. Az éppen átalakulóban lévő japán filmgyártásra főként a francia Új Hullám hatott, és az ennek nyomán odaát csak "Nuberu Bagu"-nak hívott új filmirányzat több, már korábban bizonyított rendezőt csábított magával, de számos új alkotó nevét is sikerrel hozta be a köztudatba. Ezek az új szemléletű filmek jelentősen különböztek a korábbi, hagyománytisztelő felfogásban készült japán filmektől, témájukat és megvalósításukat tekintve bátrabbak, modernebbek lettek. Egyre több szerzői film született, melyek sokszor politika- és társadalomkritikától sem voltak mentesek. A ninkyo-eigáknak köszönhetően a jakuzák ekkor már egyre gyakoribb és egyre népszerűbb szereplői voltak a kor filmjeinek, és előfordult, hogy az új irányzat mesterei is felhasználták őket alkotásaikban, bár kevésbé idealizált alakjukban. A Masahiro Shinoda rendezte Pale Flower is egy igazi avantgárd jakuzafilm, ezért a hagyományos jakuzafilmek rajongóinak csak óvatosan ajánlható.

A rendező sajátos látásmódját bíráló forgatókönyvíró közbenjárásának köszönhetően a Pale Flower hónapokig tiltólistán volt, ám bemutatása után nem sokkal már a kor fiataljainak és a japán Új Hullám egyik kultikus filmjévé vált. A Shintaro Ishihara regényéből készült film egy a 60-as évekre oly jellemző nihilista filmalkotás. Főhőse Muraki (Ryo Ikebe) egy lelkét vesztett, csalódott ember, aki szabadulása után nem találja a helyét a világban, úgy érzi, hogy az nem változott semmit, amíg ő börtönben volt (egyedül a klánja, aki közben békét kötött a korábbi riválisával), unalmában ezért szerencsejátékkal próbálja tölteni az időt. A szerencsejáték-barlangban aztán meglátja, majd megismeri a fiatal és gyönyörű Saeko-t (Mariko Kaga), aki azonnal rabul ejti a férfit. Muraki már az első alkalommal furcsa vonzalmat kezd érezni iránta, a lány tekintetén ugyanis látja, hogy ő is egy hasonlóan elveszett lélek. Saeko azonban megpróbálja ezt az egyhangú életet „felpörgetni”, izgalommal megtölteni, még ha veszélyes módon teszi is ezt (autóversenybe kezd az éjszakai utakon, a kábítószerek kipróbálásával kacérkodik, nagy pénzekben játszik). A férfinak imponál a lány viselkedése, csodálja és egyben irigyli is, annak ellenére, hogy mindvégig egy megfejthetetlen titok is marad a számára. (Saeko időnként eltűnik, majd egy másik férfival látja együtt, de Muraki-t komoly aggodalommal tölti el a lány körül időnként feltűnő titokzatos férfi is, akiről mint később megtudja, egy drogos kínai gengszter.) Kapcsolatuk nem is igazából szerelem, nem is pusztán testi vonzalom, sokkal inkább egyfajta lelki összhang, a férfi idővel szinte függővé válik tőle. Mikor rájön, hogy ez az önpusztító életvitel ugyanúgy nem vezet sehová, Muraki úgy dönt, hogy magára vállalja a rivális klán vezérének megölését, ami egyenlő a börtönbe való visszakerüléssel. Utolsó találkozásukkor felajánlja Saeko-nak, hogy ha a drognál is nagyobb izgalomra vágyik, akkor nézze végig a gyilkosságot. A két ember különös kapcsolata végül az egyikük számára sem hoz megváltást.

A nagyszerű Ryo Ikebe méltánytalanul vált a jakuzafilmek szinte állandó másodszereplőjévé, a Pale Flower-ben nyújtott alakítása is jól mutatja, hogy mennyivel többre érdemes egy színész is volt ő. Sztoikus karaktere a film-noir-ok klasszikus főhőseinek jakuza változata. Laza mégis elegáns, megkeseredett, magányos és kissé melankolikus figura, aki saját útját keresi, miközben egy nő hatása alá kerül.
A film tempója lassú, darabos, a szerencsejátékos részeknél kimondottan vontatott, bár ezen jelenetek önmagukban is beszédesek. A noir-os fényjátékok, a hatásosan beállított képek, az abszurdba hajló álomképek és Toru Takemitsu feszültséggel teli zenéje erősen meghatározzák a film sötét, keserédes hangulatát. A Pale Flower nem egy hagyományos jakuzafilm, itt nincsenek tetovált hátak, véres leszámolások, giri-ninjo válaszút, sem enka-ének. Muraki itt nem egy erőszakos rivális klánnal küzd meg, hanem saját lelkével viaskodik.

A Pale Flower inkább egy kiváló nihilista pszichodrámának, egy lenyűgöző művészi film-noir-nak tekinthető, mintsem egy izgalmas modern jakuzafilmnek. Türelem és nyitottság szükségeltetik hozzá, de ezeket bőven meghálálja, mivel a megtekintése után egy igazi műalkotás élményével leszünk gazdagabbak.

YAKUZA'S TALE (1969)

Tosei nin Retsuden

Rendezte: Shigehiro Ozawa

A ninkyo filmek történeteitől nem lehet túl sok változatosságot elvárni, de a színészeknek, a hangulatnak, vagy az akcióknak köszönhetően azért akadnak az átlagnál jobb filmek ebben a stílusban is, főleg azok között, amik az évtized vége felé készültek, illetve a rendező személye is sokat számíthat. Shigehiro Ozawa jól ismert a 70-es évek japán akciófilmjeit kedvelők sorában (elég ha csak annyit mondok, hogy a The Street Fighter trilógiával is ő ajándékozott meg minket), de sok legendás rendezőtársához hasonlóan, a 60-as években ő is lovagias jakuzafilmeket gyártott, méghozzá elég nagy számban. A Yakuza’s Tale című filmjében igazán impozáns jakuzafilm-sztár kollekciót láthatunk, a műfaj doayen-je Koji Tsuruta mellet megtalálhatjuk a nem kevésbé ismert Ken Takakura-t, Junko Fuji-t (Red Peony sorozat), Asao Koike-t, Ryo Ikebe-t, és kedvencemet Tomisaburo Wakayama-t is.

A Sanja család főnőkét megölik az utcán, de a klán tagjai a gyilkos kilétéről csak annyit tudnak, hogy egy Orochi (mitológiai kígyófejű sárkány) tetoválása volt. A gyilkosság mögött valójában Tokichi főnök, az elhunyt esküdt testvére áll, aki így akarja megszerezni egész Asakusa-t. Hogy kézben tarthassa a dolgokat, Tokichi Senzo Kikuno-t javasolja utódnak, aki ezzel szemben a tapasztaltabb, és a börtönből frissen szabadult Chokichi Inagaki-t (Tsuruta) tartja alkalmasabbnak a feladatra. Chokichi azonban lemond a tisztségről, és úgy dönt, hogy elindul megkeresni a gyilkost. Hamarosan talál is egy Tsukuda nevű férfit (Takakura) Orochi tetoválással, akit kihív párbajra, de a férfi elmondja, hogy ő el sem hagyta a várost már egy ideje, viszont a rég nem látott féltestvérének ugyanilyen tetoválása van. A nyomokat követve Chokichi eljut egy bányába, ahol meg is találja a gyilkost, Maruoke-t (Ikebe). Ám végül megkegyelmez a nagy beteg és bűnbánó férfinak. Chokichi eddigre már erősen sejti, hogy a háttérben Tokichi lehet, és amint a tudomására jut, hogy megölette Senzo-t, elindul leszámolni klánja elárulóival.

A Yakuza’s Tale egy kellemes ninkyo film, ami az elején még a szokott módon kicsit lassú ugyan, ám semmiképpen sem unalmas. Chokichi nyomozása, és a bányában zajló események alatt már felpörög a tempó is, egészen az elmaradhatatlan leszámolási jelenetig. A szokásos szentimentalizmustól, túlzott érzelmektől természetesen ez a film sem mentes, ám szerencsére mozgalmasabb jelenetek is akadnak.

Tsuruta-t a megszokott szerepében láthatjuk, mint a becsületes, megfontolt, a klán nagyra becsülését élvező klasszikus ninkyo-hős. Takakura és Ikebe ezúttal kisebb, ám annál fontosabb szerepben láthatóak, ami viszont meglepett, hogy a nagyszerű Tomisaburo Wakayama meglepően rövid és nem túl jelentős szerepet kapott. Az általa alakított karakter a bánya egyik mérnöke, aki külön elbánásban részesül (mivel hatalmas profitot termel a bányavállalatnak), és aki nem mellesleg Chokichi esküdt testvére. A két férfi találkozása és beszélgetése alapján arra lehetett számítani, hogy a későbbiekben még visszatér, és majd ő is Chokichi segítségére lesz, de ezzel szemben valami okból kifolyólag többet nem láthatjuk. Igazán kár érte, így viszont Wakayama szerepeltetése inkább csak időkitöltésre volt jó, másra nem nagyon.


A film csúcspontja, amikor Tokichi megöleti Senzo-t, vagyis a klán frissen kinevezett vezetőjét. Chokichi éppen akkor érkezett vissza Tokióból, és miután megtudja, hogy mi történt, elindul a ninkyo főhősök szokásos végső útjára, esernyővel a kezében, tantóval a ruhájában, enka-ének kíséretében, hogy vérét ontsa a latornak. Ezúttal sem egyedül megy, a nagy mészárlásban Tsukuda lesz a partnere, amikor is nem csak Tokichi-vel, de egyúttal a bánya kegyetlen vezetőségével is végeznek.

A jobb, dinamikusabb ninkyo-eigák közé tartozó alkotás, ami bár számos helyen ugyanúgy a szokásos mintákat követi, a történetnek és a legendás színészeknek köszönhetően mégis újszerűnek hat.