Brutal Tales Of Chivalry 3 (1966)

- Showa zankyo-den: Ippiki Okami
- Brutal Tales Of Chivalry 3 - The Lone Wolf

Rendezte: Kiyoshi Saeki

A Ken Takakura számára óriási népszerűséget hozó Showa Zankyo-den széria sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a sorozat az indulása utáni következő évben máris a harmadik epizódnál járt. (Ez a tempó természetesen a későbbi ninkyo szériákra is igaz.) A The Lone Wolf alcímmel ellátott folytatásban a rendező maradt, akárcsak a két sztár, Takakura és Ryo Ikebe, de ezúttal a csodaszép Junko Fuji is betársult a neves kompániába, aki szintén ekkoriban kezdte építgetni a karrierjét.


Shigejiro (Takakura) a Shimazu klán tagja, aki miután főnökét megölik, egymaga váltja be a bosszút, és végez a felelős klán vezetőjével. A börtönből kiszabadult férfi már csak családja romjait találja, azaz néhány civil életre áttért egykori tagot. Találkozik egyik emberének özvegyével, a súlyos beteg prostituálttal Kayo-val is, akinek egyetlen vágya, hogy utoljára még láthassa az édesapját. Shigejiro kivásárolja, és elviszi a lányt a szülőfalujába. De az apa (Shiomasa, aki maga is jakuzafőnök) nem tud megbocsájtani, amiért a lány évekkel korábban elszökött, így ő nem hajlandó a tékozló lányt újra látni. Nem sokkal később Kayo meghal. A bűntudattól szenvedő Shiomasa arra kéri Shigejiro-t, hogy maradjon. A városban közben a gazember Kawagin főnök és klánja próbál minél nagyobb hatalomra szert tenni, és a halászokat megzsarolni, mindezt a Shiomasa család kárára, így feszültség keletkezik a két klán között.

De nem csak köztük. Ugyanis megérkezik a városba Katsuragi Ryuzo (Ikebe) is, aki nem más, mint Shigejiro egykori főnőkének a gyilkosa, és akinek egykori főnökét pedig ugye bosszúból Shigejiro ölte meg. A két férfi közötti pattanásig feszült helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Katsuragi a Kawagin család vendégszeretetét élvezi. És ha mindez még nem volna elég, Katsuragi ráadásul annak a helyi kocsmárosnénak (Junko Fuji) a bátyja, aki egyébként gyengéd érzelmeket táplál Shigejiro iránt. A Kawagin klán egyre durvább eszközökhöz folyamodik, így végül nem marad más, mint a szokásos végelszámoltatás, karddal és sok vérrel.


A korábbi epizódoknál sokkal pergősebb, akciódúsabb alkotás lett a Lone Wolf, ezáltal egyben jóval nézőbarátabb is. Vegyük rögtön a film első perceit, ahol is Takakura hatásos belépőjét tekinthetjük meg. Shigejiro betoppan egy parti közepén, meghajolva illedelmesen bemutatkozik az ott éppen szórakozó jakuzafőnöknek, majd hatásszünet nélkül annyit mond csak: „Kérem, haljon meg!” Ezután természetesen a kardjával nyomatékosítja is a szándékát. Ez a jelenet valahol önmagában hordozza a giri/ninjo kettősséget is, vagyis, hogy a lovagias hős akkor is tartja magát a kódhoz, és megadja a kötelező udvariasságot és tiszteletet, amikor azért jön, hogy személyes okból a kardja élre hányja az illetőt. A halálra való felszólítás, illetve sokkal inkább felkérés lehet, hogy abszurdnak tűnik, de az adott korban és közegben egyáltalán nem elképzelhetetlen. Többek között ilyen kettőségek miatt is lehet annyira szeretni a ninkyo filmeket.

Takakura és Ikebe ismét ugyanazt a karakter hozza, mint mindig, ilyenkor gyakorlatilag csak a neveket cserélik alattuk, így az egyébként nagyszerű alakításuk most is csak a sztoikus igazság bajnokai figurákra korlátozódik, de a magabiztos, ám törékeny szerelmes szépség szerepében Fuji kisasszony már egy kicsit szokatlan annak fényében, hogy ő maga is az erős (de továbbra is törékeny) női jakuza karaktereknek köszönhetően vált ismertté. Hozzáteszem jól áll neki mindegyik szerep.


Érdekes, de amennyire sok a szereplő és amennyire szövevényes a cselekmény, annyira könnyen követhető az egész. Ez nem mindig van így a ninkyo filmeknél, itt viszont szerencsére van annyira lineáris és következetes a történet, hogy ne kelljen közben azon agyalnunk, hogy most akkor az illető névhez melyik arc, szereplő tartozik, és hogy mit is csinált korábban. Ninkyo filmhez képest tehát remek ütemmel lett megáldva.

A film szokás szerint gyönyörűen van fényképezve, ami által kifejezetten impozánsan festenek a színekben gazdag díszletek és kosztümök, valamint a külső helyszíneken forgatott jelenetek is nagymértékben illeszkednek a film alapvető romantikus-drámai/tragikus hangulatához. A film végi leszámolás során, a Kawagin család főhadiszállásán kezdődő vérontás egy kimondottan emlékezetes jelenetben például már az alkonyi tengerparton végződik. Ez a direkt természetes fényben hagyott jelenet is egyfajta művészi elgondolásról tanúskodik. Mint már említettem, a film akcióban gazdagabb, így jóval gyakrabban láthatjuk a szereplőket konfliktusba kerülni másokkal, több a harc és még egy látványos robbantási jelenetet is láthatunk, ellenben a végső leszámolás során mintha a művérrel spóroltak volna.


Nyugati normák szerint nevelkedett embernek nem könnyű megfejtenie, hogy mitől is voltak olyan népszerűek az azonos sémára épülő ninkyo filmek, hiszen ennek magyarázata valahol a japán lélekben és a történelemben keresendő. De ezek a férfias hősök, és ez a fajta idealizmus a nyugati emberek számára is irigylésre méltó és vonzó, így hiába azonos a cselekmény, és hiába a sok visszatérő elem, a ninkyo filmek megtalálták a nemzetközi közönségüket is. A Showa Zankyo-den széria pedig a lehető legalkalmasabb a nézői igények kielégítésére.

A sorozat további részei:

- Brutal Tales Of Chivalry 1/9: Black Market Game
- Brutal Tales Of Chivalry 2/9: The Tale of The Chinese Lion and Peony Tattoo
- Brutal Tales Of Chivalry 4/9: Blood Stained Tattoo
- Brutal Tales Of Chivalry 5/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 6/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 7/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 8/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 9/9:

PALE FLOWER (1964)

Kawaita Hana

Rendezte: Masahiro Shinoda

Doomed love...Yakuza style

Az európai Új Hullám a 60-as évekre Japánt is elérte. Az éppen átalakulóban lévő japán filmgyártásra főként a francia Új Hullám hatott, és az ennek nyomán odaát csak "Nuberu Bagu"-nak hívott új filmirányzat több, már korábban bizonyított rendezőt csábított magával, de számos új alkotó nevét is sikerrel hozta be a köztudatba. Ezek az új szemléletű filmek jelentősen különböztek a korábbi, hagyománytisztelő felfogásban készült japán filmektől, témájukat és megvalósításukat tekintve bátrabbak, modernebbek lettek. Egyre több szerzői film született, melyek sokszor politika- és társadalomkritikától sem voltak mentesek. A ninkyo-eigáknak köszönhetően a jakuzák ekkor már egyre gyakoribb és egyre népszerűbb szereplői voltak a kor filmjeinek, és előfordult, hogy az új irányzat mesterei is felhasználták őket alkotásaikban, bár kevésbé idealizált alakjukban. A Masahiro Shinoda rendezte Pale Flower is egy igazi avantgárd jakuzafilm, ezért a hagyományos jakuzafilmek rajongóinak csak óvatosan ajánlható.

A rendező sajátos látásmódját bíráló forgatókönyvíró közbenjárásának köszönhetően a Pale Flower hónapokig tiltólistán volt, ám bemutatása után nem sokkal már a kor fiataljainak és a japán Új Hullám egyik kultikus filmjévé vált. A Shintaro Ishihara regényéből készült film egy a 60-as évekre oly jellemző nihilista filmalkotás. Főhőse Muraki (Ryo Ikebe) egy lelkét vesztett, csalódott ember, aki szabadulása után nem találja a helyét a világban, úgy érzi, hogy az nem változott semmit, amíg ő börtönben volt (egyedül a klánja, aki közben békét kötött a korábbi riválisával), unalmában ezért szerencsejátékkal próbálja tölteni az időt. A szerencsejáték-barlangban aztán meglátja, majd megismeri a fiatal és gyönyörű Saeko-t (Mariko Kaga), aki azonnal rabul ejti a férfit. Muraki már az első alkalommal furcsa vonzalmat kezd érezni iránta, a lány tekintetén ugyanis látja, hogy ő is egy hasonlóan elveszett lélek. Saeko azonban megpróbálja ezt az egyhangú életet „felpörgetni”, izgalommal megtölteni, még ha veszélyes módon teszi is ezt (autóversenybe kezd az éjszakai utakon, a kábítószerek kipróbálásával kacérkodik, nagy pénzekben játszik). A férfinak imponál a lány viselkedése, csodálja és egyben irigyli is, annak ellenére, hogy mindvégig egy megfejthetetlen titok is marad a számára. (Saeko időnként eltűnik, majd egy másik férfival látja együtt, de Muraki-t komoly aggodalommal tölti el a lány körül időnként feltűnő titokzatos férfi is, akiről mint később megtudja, egy drogos kínai gengszter.) Kapcsolatuk nem is igazából szerelem, nem is pusztán testi vonzalom, sokkal inkább egyfajta lelki összhang, a férfi idővel szinte függővé válik tőle. Mikor rájön, hogy ez az önpusztító életvitel ugyanúgy nem vezet sehová, Muraki úgy dönt, hogy magára vállalja a rivális klán vezérének megölését, ami egyenlő a börtönbe való visszakerüléssel. Utolsó találkozásukkor felajánlja Saeko-nak, hogy ha a drognál is nagyobb izgalomra vágyik, akkor nézze végig a gyilkosságot. A két ember különös kapcsolata végül az egyikük számára sem hoz megváltást.

A nagyszerű Ryo Ikebe méltánytalanul vált a jakuzafilmek szinte állandó másodszereplőjévé, a Pale Flower-ben nyújtott alakítása is jól mutatja, hogy mennyivel többre érdemes egy színész is volt ő. Sztoikus karaktere a film-noir-ok klasszikus főhőseinek jakuza változata. Laza mégis elegáns, megkeseredett, magányos és kissé melankolikus figura, aki saját útját keresi, miközben egy nő hatása alá kerül.
A film tempója lassú, darabos, a szerencsejátékos részeknél kimondottan vontatott, bár ezen jelenetek önmagukban is beszédesek. A noir-os fényjátékok, a hatásosan beállított képek, az abszurdba hajló álomképek és Toru Takemitsu feszültséggel teli zenéje erősen meghatározzák a film sötét, keserédes hangulatát. A Pale Flower nem egy hagyományos jakuzafilm, itt nincsenek tetovált hátak, véres leszámolások, giri-ninjo válaszút, sem enka-ének. Muraki itt nem egy erőszakos rivális klánnal küzd meg, hanem saját lelkével viaskodik.

A Pale Flower inkább egy kiváló nihilista pszichodrámának, egy lenyűgöző művészi film-noir-nak tekinthető, mintsem egy izgalmas modern jakuzafilmnek. Türelem és nyitottság szükségeltetik hozzá, de ezeket bőven meghálálja, mivel a megtekintése után egy igazi műalkotás élményével leszünk gazdagabbak.

YAKUZA'S TALE (1969)

Tosei nin Retsuden

Rendezte: Shigehiro Ozawa

A ninkyo filmek történeteitől nem lehet túl sok változatosságot elvárni, de a színészeknek, a hangulatnak, vagy az akcióknak köszönhetően azért akadnak az átlagnál jobb filmek ebben a stílusban is, főleg azok között, amik az évtized vége felé készültek, illetve a rendező személye is sokat számíthat. Shigehiro Ozawa jól ismert a 70-es évek japán akciófilmjeit kedvelők sorában (elég ha csak annyit mondok, hogy a The Street Fighter trilógiával is ő ajándékozott meg minket), de sok legendás rendezőtársához hasonlóan, a 60-as években ő is lovagias jakuzafilmeket gyártott, méghozzá elég nagy számban. A Yakuza’s Tale című filmjében igazán impozáns jakuzafilm-sztár kollekciót láthatunk, a műfaj doayen-je Koji Tsuruta mellet megtalálhatjuk a nem kevésbé ismert Ken Takakura-t, Junko Fuji-t (Red Peony sorozat), Asao Koike-t, Ryo Ikebe-t, és kedvencemet Tomisaburo Wakayama-t is.

A Sanja család főnőkét megölik az utcán, de a klán tagjai a gyilkos kilétéről csak annyit tudnak, hogy egy Orochi (mitológiai kígyófejű sárkány) tetoválása volt. A gyilkosság mögött valójában Tokichi főnök, az elhunyt esküdt testvére áll, aki így akarja megszerezni egész Asakusa-t. Hogy kézben tarthassa a dolgokat, Tokichi Senzo Kikuno-t javasolja utódnak, aki ezzel szemben a tapasztaltabb, és a börtönből frissen szabadult Chokichi Inagaki-t (Tsuruta) tartja alkalmasabbnak a feladatra. Chokichi azonban lemond a tisztségről, és úgy dönt, hogy elindul megkeresni a gyilkost. Hamarosan talál is egy Tsukuda nevű férfit (Takakura) Orochi tetoválással, akit kihív párbajra, de a férfi elmondja, hogy ő el sem hagyta a várost már egy ideje, viszont a rég nem látott féltestvérének ugyanilyen tetoválása van. A nyomokat követve Chokichi eljut egy bányába, ahol meg is találja a gyilkost, Maruoke-t (Ikebe). Ám végül megkegyelmez a nagy beteg és bűnbánó férfinak. Chokichi eddigre már erősen sejti, hogy a háttérben Tokichi lehet, és amint a tudomására jut, hogy megölette Senzo-t, elindul leszámolni klánja elárulóival.

A Yakuza’s Tale egy kellemes ninkyo film, ami az elején még a szokott módon kicsit lassú ugyan, ám semmiképpen sem unalmas. Chokichi nyomozása, és a bányában zajló események alatt már felpörög a tempó is, egészen az elmaradhatatlan leszámolási jelenetig. A szokásos szentimentalizmustól, túlzott érzelmektől természetesen ez a film sem mentes, ám szerencsére mozgalmasabb jelenetek is akadnak.

Tsuruta-t a megszokott szerepében láthatjuk, mint a becsületes, megfontolt, a klán nagyra becsülését élvező klasszikus ninkyo-hős. Takakura és Ikebe ezúttal kisebb, ám annál fontosabb szerepben láthatóak, ami viszont meglepett, hogy a nagyszerű Tomisaburo Wakayama meglepően rövid és nem túl jelentős szerepet kapott. Az általa alakított karakter a bánya egyik mérnöke, aki külön elbánásban részesül (mivel hatalmas profitot termel a bányavállalatnak), és aki nem mellesleg Chokichi esküdt testvére. A két férfi találkozása és beszélgetése alapján arra lehetett számítani, hogy a későbbiekben még visszatér, és majd ő is Chokichi segítségére lesz, de ezzel szemben valami okból kifolyólag többet nem láthatjuk. Igazán kár érte, így viszont Wakayama szerepeltetése inkább csak időkitöltésre volt jó, másra nem nagyon.


A film csúcspontja, amikor Tokichi megöleti Senzo-t, vagyis a klán frissen kinevezett vezetőjét. Chokichi éppen akkor érkezett vissza Tokióból, és miután megtudja, hogy mi történt, elindul a ninkyo főhősök szokásos végső útjára, esernyővel a kezében, tantóval a ruhájában, enka-ének kíséretében, hogy vérét ontsa a latornak. Ezúttal sem egyedül megy, a nagy mészárlásban Tsukuda lesz a partnere, amikor is nem csak Tokichi-vel, de egyúttal a bánya kegyetlen vezetőségével is végeznek.

A jobb, dinamikusabb ninkyo-eigák közé tartozó alkotás, ami bár számos helyen ugyanúgy a szokásos mintákat követi, a történetnek és a legendás színészeknek köszönhetően mégis újszerűnek hat.

BRUTAL TALES OF CHIVALRY 2 (1966)

- Showa zankyo-den: Karajishi botan
- Brutal Tales Of Chivalry 2 - The Tale of The Chinese Lion and Peony Tattoo

Rendezte: Kiyoshi Saeki

Mint azt már többször is említettem, a ninkyo filmekre nem kimondottan jellemző a változatos alaptörténet valamint a fordulatos cselekményszövés, egy szinte végig azonos színészeket felvonultató széria esetében pedig még inkább ott az a bizonyos deja-vu érzés. A Brutal Tales Of Chivalry sorozat részei függetlenek egymástól, ugyanazon színészek minden alkalommal más és más karaktert és szituációt játszanak el, és valójában többnyire csak a nevek és helyszínek változnak. Így a széria második epizódjában is tulajdonképpen ugyanazt kapjuk, mint amit az elsőben. Tipikus ninkyo sablonsztorit, amiben a bűntudata által gyötört főhős végül egy öngyilkos küldetéssel áll bosszút az ő és szerettei életét megkeserítő tisztességtelen jakuzaklánon.

Ken Takakura-t ezúttal egy Hanada Hidejiro nevű vándorló jakuza szerepében láthatjuk, aki hogy megváltsa barátja és annak szerelmének életét, kénytelen egy szívességet tenni a Soda család főnökének Toramatsu-nak: meg kell ölnie a Sakaki család főnökét. Miután Hanada három év múlva kijön a börtönből, első útja a megölt férfi sírjához vezet, ahol találkozik az özveggyel Yae asszonnyal (Yoshiko Mita), és annak kisfiával. A férje halála óta Yae vezeti a főleg kőfejtésből élő Sakaki családot. Hanada összebarátkozik velük, de azt nem meri nekik elmondani, hogy igazából ő az, aki annakidején végzett a családfővel. Hogy valamelyest könnyítsen a kínzó lelkiismeretén, megpróbál kívülállóként segíteni a Sakaki családnak az egyre erőszakosabb Soda családdal szemben (a Soda a Sakaki kőbányájára pályázik, de mivel Yae inkább egy nagyobb vállalat ajánlatát akarja elfogadni, ezért a Soda folyamatosan szabotálni próbálja a bányászatot). Végül nem bírja tovább, és elmondja Yae-nek az igazságot, ami után természetesen a Sakaki család számára nemkívánatos személy lesz. Hanada éppen készül elhagyni a várost, amikor megtudja, hogy a Soda újabb akciójának következményeként egy ember meghalt a kőbányában. Hanada úgy érzi, hogy neki kell a dolgot lerendeznie a Soda klánnal, de ezúttal egyszer és mindenkorra.

Takakura karaktere, a megilletődött, ábrándos tekintetű vándorló jakuza, szinte tökéletesen azonos a Brutal Tales Of Chivalry első részében látottal. Ezúttal is afféle romantikus főhősként láthatjuk, aki ugyan a múltban elkövetett bűne miatt nem teljesen fedhetetlen, de alapjában véve egyenes jellem és nemes lélek, korábbi tettét is mások életének és a saját becsületének megmentése érdekében követte el. Hanada akarata ellenére is túl közel kerül egykori áldozatának családjához (a kisfiú már szinte pót-apaként tekint rá), ez pedig csak még jobban megnehezíti a dolgát. Az igazság feltárása utáni nyomasztó számkivetettség érzése, és a Soda család egyre erőszakosabb viselkedése következtében Hanada rájön, hogy lelki békéjének és alaposan megtépázott becsületének helyreállítására már csak egyetlen megoldás maradt, mégpedig az, ha ő maga tesz pontot az ügy végére, akár a saját életét is feláldozva. Az utolsó pillanatban ehhez segítséget is kap Mikami személyében. Mikami (Ryo Ikebe) a Sakaki család egyik távolba szakadt prominens tagja, aki éppen akkor ért haza, és a hírek hallattán egyből párbajra is hívja Hanada-t, ő azonban még nem hajlandó vele harcolni, időt kér, majd nemsokára úgy hozza a sors, hogy a korábban még párbajozni készülő felek végül szövetségessé válnak a közös érdek miatt.

A második rész tempója most kicsit lassabb, ezzel szemben a végére sűrített akciójelenetsor már annál grandiózusabb és véresebb. A végső összecsapás ezúttal két részletben zajlik: Soda család főhadiszállásán, és végül a kőbányában, ahol Hanada végre szembekerül Toramatsu főnökkel, akivel nemcsak a Sakaki család zaklatása, de saját maga miatt is van elszámolnivalója. (Takakura és Ikebe pontosan ugyanolyan módon indul a végső leszámolás helyszínére, mint az előző filmben: a bazsarózsa tetoválású jakuzáról szóló dal kíséretében a két férfi a sötét utcán halad elszántan a végzetébe, miközben a kamera változatos perspektívákból mutatja őket.)

Bár a laikus szemnek érthető módon úgy tűnhet, hogy ez a sokadszorra használt történetsablon, és ez az idealizált, romantikus gengsztertípus (aki a film nagy részében még csillogó szemekkel és lányos zavarodottsággal néz a távolba, majd a film végén pedig láncaitól szabadult oroszlánként veti bele tetovált testét az ellenség sűrűjébe) hosszú távon unalmas, valójában a nyers és brutális végkifejletbe torkolló folyamatos erkölcsi vívódás valahogy mégis képes működni sokadszorra is. Talán a film lassabb első fele, és a szinte már túlzóan is brutális vég által teremtett erős kontraszt miatt, vagy talán a művészi igényű fényképezés, esetleg Takakura-szan vonzereje miatt, de a lényeg, hogy a Brutal Tales Of Chivalry sorozat ha nem is egyenletes, de folyamatosan magas színvonalat képes produkálni. A második epizód az első tükrében azonban most kicsit egysíkúbb és kevésbé újszerű, de még mindig nagyon szórakoztató egy alkotás.

A sorozat további részei:

- Brutal Tales Of Chivalry 1/9: Black Market Game

- Brutal Tales Of Chivalry 3/9: The Lone Wolf
- Brutal Tales Of Chivalry 4/9: Blood Stained Tattoo
- Brutal Tales Of Chivalry 5/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 6/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 7/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 8/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 9/9:

BRUTAL TALES OF CHIVALRY 1 (1965)

- Showa Zankyo-den
- Remnants of Chivalry in the Showa Era
- Brutal Tales Of Chivalry - Black Market Game

Rendezte: Kiyoshi Saeki

A ninkyo filmek legnagyobb sztárja kétség kívül Ken Takakura volt, aki ezeknek a lovagias jakuzafilmeknek köszönheti azt, hogy mára az egyik legnagyobb Japán filmsztárként tartják számon. A szerényen csak „a japán Clint Eastwood”-nak hívott Takakura az Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) széria magányos antihőseként hívta fel magára a figyelmet, az ezzel egyidőben forgatott Showa zankyo-den (The Brutal Tales Of Chivalry) című sorozat nyitó epizódja pedig pillanatok alatt szupersztárt faragott belőle. Így aztán az első részt rövid időn belül, még további nyolc epizód követte, egymástól független történetekkel, de mindegyik Takakura főszereplésével. A Black Market Game alcímmel ellátott nyitó epizód a ninkyo filmek egyik legnagyobb klasszikusának tekinthető, a Takakura által megformált sztoikus, higgadt karakter pedig ezekután a színész és egyben a műfaj egyik védjegyévé is vált.

Két évvel járunk a Japán fegyverletétel után. Iwasa, a Shinsei család feje szeretné megszerezni a Kozu család felügyelete alá tartozó piacteret. Ezért megpróbálja rávenni Kawada-t, a Kozu család idős főnökét, hogy csatlakozzon a korrupt kereskedőkből álló szövetségükhöz. Kawada azonban nem akar a feketepiacról származó árukkal foglalkozni, ezért visszautasítja az ajánlatot. Nem sokkal később rálőnek, és halálosan megsebesítik. Az idős Oyabun a halálos ágyán lediktálja a végakaratát, amiben utódjának kinevezi Seiji Terajima-t (Ken Takakura), valamint kiköti, hogy a család ezentúl semmilyen erőszakos konfliktusban sem vehet részt. Seiji éppen ekkor tér haza a háborúból, és kinevezése után tartja is magát elődje akaratához, így emberei legnagyobb sajnálatára úgy dönt, hogy a nem állnak bosszút a néhai főnökért. A Shinsei közben egyre durvább eszközökhöz nyúl, a szegény árusokat átcsábítja, megveri a Kozu embereit, de még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Seiji azonban továbbra sem hajlandó erőszakos lépésre szánni magát, ami miatt már-már meginogni látszik emberei lojalitása is. Becsületes kereskedők egy csoportja pénzt ad Seiji-nek egy korszerűbb, fedett piactér építésére, amivel könnyen visszacsábíthatná az árusokat. Ám egy szabotázsakció keretén belül a Shinsei emberei felgyújtják az építkezést, és a tűzben meghal a Kozu család egyik embere is. Ekkor úgy tűnik, hogy végleg betelt a pohár Seiji-nél, és kénytelen megszegni elődjének tett ígéretét.

A vérben tocsogó jakuza történetekhez szokott nézők valószínűleg nehezebben barátkoznak meg a ninkyo-eigák visszafogottságával. Pedig ezeknek a régimódi gengszterfilmeknek egyáltalán nincs miért szégyenkezniük. Az igaz, hogy jóval higgadtabb tempóval bírnak, a történetek nagyrészt ugyanarra a kaptafára készülnek, és még a karakterek sem mutatnak túl sok változatosságot, de mindezek ellenére van bennük valami, ami miatt képesek kiállni az idő próbáját.

Mint ahogyan általában a ninkyo filmek, a Brutal Tales Of Chivalry fő témaköre elsősorban a becsület, tisztesség, lojalitás és természetesen a jakuza-kódex, vagyis a Jingi szabályai köré épül. A fő konfliktus tehát a klasszikus giri/ninjo problematika, vagyis hogy Seiji tartsa-e magát a végakarathoz, avagy azt megszegve állítsa meg az erőszakot, és szerezze vissza a család becsületét?
Seiji főnökké való kinevezése után máris a lehető legnehezebb helyzetbe kerül. Meg kell felelnie az embereinek, a halott főnök utolsó kívánságának, ráadásul még azzal is szembe kell néznie, hogy egykori szerelme Aya megházasodott, amíg a férfi a háborúban volt. Merengő, érzelmektől mentes ábrázata tehát olyan embert rejt, akinek szívében komoly viharok dúlnak. Seiji jakuza létére tökéletesen pozitív hős. Számára minden egyes emberének élete ugyanolyan fontos. Amikor egyik emberét elrabolják (Masa szerepében a mára már szintén legendának számító Hiroki Matsukata), akkor egyedül, fegyvertelenül indul el a kiszabadítására, a család véres bosszúra szomjazó többi tagjának megtiltva, hogy csatlakozzanak hozzá. A Shinsei főhadiszálláson a rivális család egyik embere hiába lő bele Seiji karjába, az elszánt és rettenthetetlen férfit ez sem állítja meg. Úgy viszi haza emberét, hogy nem hogy nem szegte meg a végakaratban leírtakat, de tulajdonképpen még meg is alázta ellenfeleit.

A könnyen követhető történet néhol kisebb mellékszálakra bomlik, melyek aztán végül egytől-egyig újra összeérnek. A film legelején például megismerhetjük Kazama-t (az ugyancsak legendás Ryo Ikebe - The Executioner I-II), a másik városból érkezett jakuzát, aki elveszett nővérét jött megtalálni. A Kozu család vendégül látja a férfit, és bár jó barátságot köt Seiji-vel, Kazama szinte végig a háttérben marad, nagyobb szerepet igazából majd csak a film végi kulcsjelent során kap. Aya új férjét, Ishioka-t pedig folyamatos bűntudat gyötri, amiért családja üzleti kapcsolatban áll a Shinsei-el. A tisztességes jakuza tudja, hogy mindez a családja jóléte miatt elkerülhetetlen volt, mégis becsületbeli ügyként kezeli a dolgot, és ezért később még az életét is hajlandó feláldozni.

Mivel oldschool jakuzafilmről van szó, érthető, hogy jóval idealizáltabb a háború utáni gengszterekről alkotott kép. Több a túl teátrális jelenet, illetve a könnyes szemű szentimentalizmus, ám mindezek ellenére sem tekinthető csak egy egyszerű nosztalgikus melodrámának. A film az akciók és a mozgalmasság tekintetében sem teljesít rosszul, bár a jitsuroku filmekhez képest még jó pár literrel kevesebb a művér. Természetesen a kulcsjelenet maga a filmet lezáró leszámolás, mely egy gyönyörűen megkomponált jelenetsor, amiben a szokott módon kardok és pisztolyok feszülnek egymásnak, tetovált férfiak kezében.

A ninkyo filmek semmivel sem kevesebbek későbbi társaiknál, mindössze egy másik kor szülöttei, éppen ezért más felfogásban is készültek. Kevésbé akcióorientáltak, sokkal több bennük a tradíciókra kihegyezett, még a szamurájfilmekből átörökített eposzi jelleg. Érdemes a ninkyo filmekkel való ismerkedést ezzel a sorozattal kezdeni, mert az azóta már nemzetközi elismertséget is kivívó (Fekete Eső, Jakuzák) Ken Takakura kiváló játéka, és a film kellemesen régimódi hangulata teljesen alkalmas rá, hogy a lovagias jakuzafilmek irányába fordítsa a tekintetünket.

A sorozat további részei:

- Brutal Tales Of Chivalry 2/9: The Tale of The Chinese Lion and Peony Tattoo

- Brutal Tales Of Chivalry 3/9: The Lone Wolf

- Brutal Tales Of Chivalry 4/9: Blood Stained Tattoo

- Brutal Tales Of Chivalry 5/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 6/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 7/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 8/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 9/9: