Chivalrous Story of Japan (1964)

- Nihon Kyokakuden
- Chronicle of Japanese Outlaws

Rendezte: Masahiro Makino

Talán már nem lesz túl meglepő az információ, miszerint a Chivalrous Story of Japan ismét egy maratoni Toei ninkyo sorozat része, egészen pontosan az első a tizenegyből. Az 1964-től 1971-ig futó sorozatot szintén Ken Takakura neve fémjelzi, aki ezidőtájt még legalább három másik, minimum 10 részes sorozatban kezdte meg építgetni a karrierjét. És ebben a szériában is megfordult még rajta kívül a korszak minden fontos Toei sztárja is, leggyakrabban Junko Fuji, aki itt is általában Takakura szerelmének, de legalábbis vonzódásának tárgyát játszotta.

A Kibamasa család főnökének halála után a klán nehéz helyzetbe került. A rivális Okiyama család ugyanis kihasználva a helyzetet igyekszik a területüket megszerezni, többek között úgy, hogy alacsonyabb árakkal elcsábították a helyi üzletembereket, majd miután megkötötték velük a szerződést, egyből felemelték újra az árakat. A háborúból visszatérő Chokichi (Takakura) veszi át a Kibamasa vezetését, aki először megpróbálja tiszta úton és módon legyőzni az Okiyama-t. A család elvállal egy teljesíthetetlennek tűnő, rövid határidős munkát, ami során faanyagokat kell leszállítania a hadsereg számára. Amikor az Okiyama erről tudomást szerez, megpróbálja megakadályozni a dolgot, de sikertelenül. Az Okiyama ezzel csak újabb okot talált arra, hogy végleg megsemmisítse a Kibamasa családot. 

Az átlagosnál valamivel jobb ninkyo-val van dolgunk, de ez igazából csak a film utolsó harmadának köszönhető. A sztori abszolút a klasszikus sémát követi, nincs benne semmi olyan, amit még ne láttunk volna, szépen felsorakoztatja a ninkyo kliséket, de abban mégis eltér a nagy átlagtól, hogy a szokásos giri/ninjo választás terhe itt egyszerre két lovagias főhős vállát is nyomja. A filmnek a végső nagy leszámolást megelőzően ugyanis van egy korábbi csúcspontja, amikor is Seiji, a nagyszerű Kinnosuke Nakamura által alakított karakter szintén meghozza a sorsát végül megpecsételő nehéz elhatározást, és elégtételt vesz a klánt ért sérelmeken. Láttunk már ugyan ilyesmit, de Chokichi eddig a részig majdnem hogy csak mellékszereplő. Nakamura egyébként lényegesen jobb színész, mint Takakura (ez szerintem jócskán érezhető is a filmben), és sajnálatos módon nagyon kevés jakuzafilmben volt csak látható, lévén a specialitása mindig is a szamurájfilmek voltak. (Wakayama után a legjobb Magányos Farkas! ) 

A többi színész is a sablonkaraktereket hozza, Hiroki Matsukata pl. ugyanazt a forrófejű bajkeverő suhancot, mint a Brutal Tales Of Chivalry első részében, de amit a legjobban furcsáltam, hogy Junko Fuji szinte már csak cameo szintjén volt jelen. Kár, mert hiányzott az a szép mosolya.

A lassú tempó kényelmetlenségét végül az utolsó félóra oldja fel, amikor is alaposan besűrűsödnek az események, és elindul a több frontos végső leszámolás. Ez megint némileg újszerű dolog, ezúttal ugyanis nem egyetlen ember vállalja magára a bosszúállást, hanem egy félig-meddig megtervezett stratégia szerint jön el a végső igazságszolgáltatás, látványos, bár kicsit rövid és visszafogott pengecsörték során. A végén Takakura-nak így már nem egy halom jakuzával kell vérre menő harcokban megvédeni a klán becsületét, hanem csak a vezetőket kell elszámoltatnia, lényegesen könnyebben. (Érdekes, hogy Chokichi-nak nincs irezumi-ja.)

Decens kis ninkyo, de semmi extra. Véleményem szerint ez esetben főleg Nakamura miatt ajánlott a megtekintése. Sokadszorra mondom el, hogy minél több ilyen filmet néz meg az ember, annál kevésbé éri be már a hagyományos klisék halmozásával. De ettől függetlenül is, még mindig nem sikerült megunnom a ninkyo-kat, és akárhogy is, de ez a legfőbb erénye ennek a stílusnak.

Velvet Hustler (1967)

- Kurenai no nagareboshi

- Like a Shooting Star

- Crimson Comet

Rendezte: Toshio Masuda

A Nikkatsu stúdió a 60-as években elsősorban a fiatalokra próbált koncentrálni. Tisztában voltak vele, hogy a már a nyugati kultúrával fertőzött ifjúság nem komoly történelmi drámákat, elvont művészfilmeket akar látni a vásznon, hanem akciót, humort, zenét, fiatal, csinos és jóképű színészeket. Bár ezek a történetek a legkevésbé sem voltak vádolhatóak eredetiséggel, de stílussal és hangulattal bőven tudták ellensúlyozni ezt a hiányosságot. Az európai Új hullám ekkoriban érte el a japán partokat, így annak hatása érezhetővé vált ezeken az olcsó B-kategóriás mozikon is.

A Velvet Hustler például olyannyira magán hordozza a francia Új hullámos hatásokat, hogy tulajdonképpen Godard Kifulladásig című klasszikusának japán remake-jeként is tekinthetünk rá, pedig a Velvet Hustler valójában a rendező, Toshio Matsuda egy saját korábbi filmjének, a Red Quay-nek (Akai Hatoba 1958) a laza újrája, amit pedig egy korai francia krimi, Az Alvilág Királya (Pepe Le Moko 1937) ihletett. Már a Kifulladásiggal való hasonlítgatás alapján is sejthető, hogy a film nem holmi véres gengszterfilm, inkább egy könnyed, fiatalos szerelmi történet, némi jakuzafilmes körítéssel.

Goro-nak (Tetsuya Watari), a tokiói gengszternek el kell hagynia a várost, miután rálőtt a rivális jakuzaklán főnökére, ezért Kobe-ban húzza meg magát egy időre. A tengerparti városban a fiatalember mindennapjait a nők, a balhék, a bulik teszik ki, de Goro-t mindez már untatja, inkább viszavágyik a sokkal mozgalmasabb Tokióba. Egyszercsak találkozik egy gyönyörű lánnyal Keiko-val (Ruriko Asaoka), aki az eltűnt völegényét keresi a városban. Kettejük között egy érdekes és szenvedélyes kapcsolat kezd kialakulni, és Goro-t többet már nem érdekli a többi lány és a szórakozás, csak Keiko-val akar lenni. Csakhogy közben érkezik egy bérgyilkos Tokióból (Jo Shishido), akinek az a feladata, hogy likvidálja Goro-t.

Tetsuya Watari légies könnyedséggel, mondhatni csuklóból hozza a szerepet, ez az a fajta "kúlság", ami a fiatal japán közönségnek imponált. Elsősorban az ő alakítása miatt is emlékezetes ez a film. Goro karaktere nem egy elvetemült gengszter, csak egy unatkozó fiatal bajkeverő, akivel még könnyű szimpatizálni. A jakuzák között nincs ugyan rangja, de a barátai, és a helyi prostik mégis bálványozzák. Ő maga a két lábon járó lezserség, még a kalapjára is vágott egy lukat, hogy akkor is lássa, hogy mi történik, amikor az a szemébe van húzva, hogy éppen a világról tudomást sem véve lopja a napot. (Kedvenc jelenetem, amikor a klubban egy kis adok-kapokot követően lazán nekiáll táncolni, majd a többiek is követik. A remek jelenet szintén Godard-ot juttathatja eszünkbe.)

A gyönyörű Keiko megjelenése az életében (a szexi hölgy klasszikus filmnoirokat idéző belépőt kapott) villámcsapásszerű változás hoz. Korábban két partizás között csak a tengerparton, egy hintaszékben ülve töltötte az idejét, és vágyott az ott állomásozó részeg amerikai matrózok lepofozásánál némileg nagyobb izgalmakra. (Egyik társa még azt is felvetette, hogy menjenek el Vietnámba, a háborúba.) Most pedig megjelent előtte egy elérhetetlennek tűnő cél, egy nő, akinek az elcsábításáért meg kell harcolnia, és ez végre kihívást jelent a számára. Keiko-nak is tetszik a jóképű férfi, hagyja is magát elcsábítani (és közben lassanként el is feledkezik az eltűnt férjéről), és láthatóan maga is gyengéd érzelmeket táplál Goro irányába, de teszi mindezt olyan szándékos visszafogottsággal, ami kétség kívül imponál a férfinak. A két fiatal jelleme olyannyira ellentétes, hogy ennél jobban nem is illhetnének jobban egymáshoz. Az idillre egy titokzatos bérgyilkos vet árnyékot, aki folyamatosan Goro nyomában jár, ahogyan a rendőrség is. (Shishido-nak ezúttal nem jut sok játékidő, de az ő embertelen macsósága még ennyiből is jócskán átüt a vásznon.) Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy ez a fura románc végül nem teljesülhet be.

A vidám színekkel festett, laza 60-as évekbeli amerikai stílusú zenével aláfestett, néhol drámaian komoly, máskor érzelmes, néhol viszont egészen könnyed, szinte vígjátéki benyomást keltő film ritmusa is ennyire változó. Az akciódúsabb felütés és a klasszikus drámai lezárás között lassul be a legjobban a film, amikor a párocska a várost járva elmélkedik a világon, és persze egymáson.

Könnyed, romantikus gengszterdráma, mely egyszerre idézi a francia Új hullámot, a klasszikus filmnoirokat, a 60-as évek pop-artos limonádéit, és egy kicsit a japán gengszterfilmeket is, ezzel hozva létre ezt a színes, néhol mégis oly sötét filmet. Nem egy kifejezett remekmű, de kétség kívül érdekes és feltétlenül hangulatos színfoltja a 60-as évek Nikkatsu korszakának.

Heat Wave (1991)

- Kagero

Rendezte: Hideo Gosha

Az elsősorban a pesszimista és komor hangulatú csambaráiról ismert Hideo Gosha filmjeiben a 80-as évektől kezdve már egyre inkább a nők lettek a központi szereplők, többnyire prostituáltként vagy jakuzaként. Amíg a korábbi, kimondottan férfiasnak tekinthető filmjeiben a nők még csak a háttérben maradtak, ha úgy tetszik csak díszletek voltak, addig ezzel szemben a későbbi filmjeiben Gosha már az ő kezükbe adta az erőt, a hatalmat és a fegyvert. A rendezőzseni utolsó előtti filmjében, a Kagero-ban is egy jakuzának nevelt nő kálváriáját követhetjük végig, mindezt egy kései ninkyo-eiga keretein belül.

Orin kislány volt még, amikor szerencsejátékos apját a szeme láttára meggyilkolta egy jakuza. Az árván maradt gyereket egy Yagumo nevű jakuzafőnök veszi magához, és a lányt ugyanolyan gondoskodással neveli fel, mint a mostohatestvérét Ichitaro-t (Masahiro Motoki). Évekkel később Orin vándorló játékosnőként járja a vidéket, amikor is Oszakában találkozik Ichitaro-val, aki elmondja, hogy elvesztette a család éttermét, miután Otaki (Hakuryu), az Iwabune család egyik főnöke belehajszolta egy játékba. Orin visszamegy Kumamotóba, és amikor megtudja, hogy az Iwabune család egy nagy játékra készül, Namba nagyfőnök támogatásával ő is részt vesz a játékon, hogy így szerezze vissza az étteremet, és a családja becsületét. Csakhogy az Iwabune játékosa nem más, mint Murai Tsunejiro, másnéven a "Megingathatatlan Tsune" (Tatsuya Nakadai), aki nem csak hogy egy legendás játékos, de ő volt az a jakuza, aki megölte Orin apját. Kezdetét veszi a nagy játszma, de Orin-nak nem a játék, és nem is Tsune jelenti majd az igazi nehézséget, hanem Otaki és az Iwabune család árménykodásai.

Vérbeli ninkyoval van dolgunk, a karakterek típikusak, a tempó visszafogott, folyamatosan tombolnak az érzelmek, a történet pedig természetesen egy epikus vérontásban zárul le. Gosha mindig is az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektetett az érzelmek bemutatására és a szereplők közti viszonyok részletesebb taglalására, így itt is inkább melodrámát kapunk, mintsem véráztatta gengszterfilmet, vagy csak egy kiszámítható lovagias tanmesét. Az Orin és a Tsune közötti viharos és bonyolult kapcsolat pl. sokkal fontosabb része a történetnek, mint az étterem és a becsület visszaszerzése a játékon. Még a jóval dinamikusabb lezárásban is ez a viszony kerül előtérbe, bár az akció minőségére sem panaszkodhatunk.

Gosha a kor hangulata és igénye miatt talán egy kicsit már kevéssé teátrálisra is szabta a filmet, mint pl. Takakura régi klasszikusai, ami nem is feltétlenül baj. Emellett mérsékelt stílusossággal tálalja a sztorit, gyönyörű beállításokban és színekben gyönyörködhetünk, és ezúttal a külső helyszínek sem díszletek, egyértelműen látszik, hogy nagyobb költségvetésből készült, mint olcsón és nagy számban gyártott elődei.

A főszereplő Kanako Higuchi kevésbé magávalragadó jelenség, bár szolid szépségével és viselkedésével ő is kellően elbűvölő tud lenni, de a karaktere másfajta női jakuza, mint például Junko Fuji amazon típusú hősnői. A szereposztás egyébként mondhatni parádés, a legnagyobb névnek számító Nakadai mellett a fiatal Hakuryu-val (The Legend of Ando Family), Naoto Takenaka-val (Gonin), Tetsuro Tanba-val, és Gosha állandó színészével, Isao Natsuyagi-val is találkozhatunk. Az All-star gála ellenére azért igazán emlékezetes alakításokról nem nagyon beszélhetünk, Nakadai az egyébként is színtelen karakterét meglehetősen unalmasan hozza, Hakuryu pedig már itt is azt a pokerarcú hidegvérű jakuzát alakítja, akiket később még számtalan alkalommal, de hozzá egyébként is illik ez a kifejezéstelenség.

A film címe annyit tesz: hőhullám, ami egy többféleképpen is értelmezhető szimbólum. Egyrészt a történet szerint hatalmas kánikula tombol, másrészt utalhat a fülledt erotikára, hiszen Gosha most sem spórolta ki a testiséget, ami egyébként a 60-as évek ninkyoiból értelemszerűen még hiányzott, Gosha kései filmjeire viszont annál inkább volt jellemző. És a hőség egy új értelmezést is nyer a film végi nagy leszámolás során is, amikor is a robbanások következtében kigyulladt étterem lángoló pokollá változik. A film legjobb része természetesen ez a nagyszerűen levezényelt, gyönyörűen fényképezett és igencsak véres epikus végkifejlet, ahol főhősnőnk vérrel rajzolja fel a pontot az események végére.

A Kagero egy igényes ninkyo, nem több, nem kevesebb. Gosha életművében nem foglal el kitüntetett helyet, és közel sem remekmű, de a stílus szerelmeseinek már csak a gyönyörű képei és a neves színészgárda miatt is érdemes megtekinteni.

 

Outrage (2010)

- Autoreiji
- Emésztő Harag

Rendezte: Takeshi Kitano

Előre leszögezem, hogy nem igazán vagyok Kitano rajongója, bár nem is utálom a filmjeit, csak éppen nem hagytak bennem semmilyen maradandó nyomot, illetve a tempójukat kifejezetten utáltam. (A Fivért viszont nagyon szerettem.) Éppen ezért nem is különösebben hozott lázba a hír, miszerint a rendező 10 év után visszatér az őt egykoron ismertté tévő zsánerhez, hiszen újabb csigatempójú melankólikus művész-jakuzafilmre számítottam. Az Outrage ezzel szemben egy hagyományos jakuzafilm lett, csak az a baj vele, hogy kemény és száraz, ezért nem is lehet vele jóllakni.

A film története gyakorlatilag 100 percnyi sűrített gengszterkedés, véres és kegyetlen leszámolások sorozata, a hatalmi harcok valamint a gyors felemelkedés és a még gyorsabb bukás témájának rapid összefoglalása. Bár sűrű és szövevényes film, mégsem olyan nehéz a történetét röviden összefoglalni.

A Sanno-Kai nagyfőnök (Soichiro Kitamura) nemtetszését fejezi ki Ikemoto főnöknek (Jun Kunimura), amiért az kapcsolatban áll a rivális Murase családdal. Hogy elkerülje a további konfliktusokat, Ikemoto megbízza egyik emberét Otomo-t (Kitano), hogy intézze el az ügyet. Otomo konfliktust provokál a Murase családdal, amit kölcsönös adok-kapok követ, amíg végül Murase (Renji Ishibashi) visszavonulásra nem kényszerül, ezután Ikemoto-ék megszerzik Murase területét és érdekeltségeit. Pl. a ghánai nagykövetet (Hershel Peppers) megzsarolva illegális kaszinót nyitnak a nagykövetségen (amely emiatt kívül esik a rendőrség hatáskörén), és elkezdik termelni a pénzt. De a nagyfőnök közben a háttérből kijátsza őket is egymás ellen, aminek újabb véres harcok lesznek a következményei, és a végén már mindenki mindenki ellen fordul.



Kitano új filmje teljes mértékben japán rétegfilm, ami néhány jakuzafilm (illetve pár elvakult Kitano) rajongón kívül valószínűleg nehezen eladható a közönség számára, így nem is csoda, hogy az Európában egyébként oly kedvelt rendező Cannes-ban is jelentős csalódást okozott. És nyilván nem csak azok számára, akik a szürreális őrültségeit kedvelték, hanem főleg azoknak, akik a Szonatina vagy a Tűzvirágok című filmjeihez hasonló hangvételű alkotásra éheztek.

Az Outrage nyers, kíméletlen nihilista jakuzafilm, ami nem akar közölni semmit, nincs mondanivalója, mint általában Fukasaku vagy Miike filmjeinek. Nem emel ki egyetlen szereplőt sem, hogy valamiféle tartalmat töltsön belé, itt mindenki hidegvérű és számító, aki rászolgált a halálra vagy a börtönre. A kőarcú és kőszívű jakuzákon túl mindössze egy ostoba nagykövet, valamint egy korrupt zsaru (Fumiyo Kohinata) jelent némi színt. Előbbi szinte már komikus karakter, ahogy dróton rángatják a szerencsétlent (egy megrendezett prostigyilkossággal megzsarolják, a wc-jében összezárják egy kígyóval, ami után a korábban emelést követelő követ addigi 30%-os részesedését 15 %-ra viszik le, és még egy hullát is eltemettetnek vele), utóbbi Otomo egykori iskolatársa, aki élvezi, amint a rendőrtársai előtt hatalmat gyakorolhat a jakuzák felett, és persze vaskos borítékokért cserébe elsikál ezt-azt.

A film legnagyobb baja, hogy nem ad semmit, csak egyszerhasználatos élmény, bár akkor kétségtelenül működik. Egy komplex, ám egyáltalán nem követhetetlen, sőt, sokszor kifejezetten kiszámítható modernkori jakuzasztorit kapunk, csupa antipatikus szereplővel, ismétlődő helyszínekkel, sok szöveggel, amit az esetek többségében természetesen ordítva kommunikálnak le egymással, és persze sok agresszióval és erőszakkal, amely ráadásul sokszor már szinte paródiává torzul.

Pedig a film technikailag nem igazán problémás, a fényképezése nagyon szép, a színészi játék korrekt (még a pókerarcú színész/rendező is rendesen odatette magát), az akciójelenetek hatásosak és brutálisak, de fájóan hiányzik a stílus, a hangulat, az agyunkba bevésődő emlékezetes momentumok. Kitano kézjegye nem igazán köszön vissza sehol a filmen, olyan merev, hideg és szürke az egész film, mint a rendező ábrázata, mintha csak egy igényesen megcsinált V-cinemát látnánk, bár még azokban is több stílus akad. Az alkalmasint felcsendülő halovány, ám de a filmnek némi atmoszférát mégis csak kölcsönző zene miatt itt is érződik ugyan némi melankólia, de olyannyira embertelenek a karakterek és maga a cselekmény is, hogy emiatt ez nem is működik rendesen. Ide talán jobban passzolt volna a kemény rock.

Mindazonáltal én jakuzafilm rajongóként mégis tudtam élvezni és kedvelni a filmet, a végét pl. kifejezetten erősnek érzem (kicsit Keresztapa dejavu-m volt), de nem látom be, hogy Kitano a készülő második résszel mit tud, illetve akar majd kezdeni. Én mindenesetre várom, és azt sem bánom, hogy újra jakuzafilmekben gondolkodik, hátha ezzel egy kicsit felhúzza ezt a régóta haldokló műfajt. Kitano most se lett a kedvencem, és ha így folytatja, akkor sem lesz, de ha már filmeket csinál, akkor inkább ilyeneket csináljon. Illetve jobbakat.

Abashiri Prison (1965)

- Abashiri Bangaichi
- Az Abashiri Börtön

- A Man from Abashiri Prison

- The Walls Of Abashiri Prison

Rendezte: Teruo Ishii

A japán filmstúdióknál a 60-as és a 70-es években bevett szokás volt (és a V-cinema berkeiben még ma is az), hogy ha egy film kicsit is sikeres, akkor ahhoz a lehető leggyorsabban le kell forgatni a folytatást, és mindezt addig ismételgetni, amíg csak lehet. Ha a rendező esetleg közben besokallt, akkor gond nélkül leváltották, és a sorozat folytatódhatott egészen addig, amíg a nézők kíváncsiak voltak rá, és amíg el lehetett adni azt a címet. Ez történt az Abashiri Bangaichi című filmmel is, ami egyébként a jakuzafilmek krónikájában ugyanúgy külön fejezetet érdemel, mint ahogyan az össz-japán filmgyártáséban is. Ez a sorozat ugyanis óriási sikernek örvendett, és ennek a népszerű szériának köszönhették a japánok az egyik legnépszerűbb filmcsillagukat is.

Ken Takakura feltörekvő fiatal színész volt még, Teruo Ishii viszont egy már két stúdiónál, és különböző műfajokban is alaposan kipróbált rendező, amikor a Toei megbízásából elkezdték közösen leforgatni az Abashiri Bangaichi című börtönregény filmváltozatát. Az eredeti művet 1956-ban Hajime Ito írta saját tapasztalataiból, mivel az író maga is eltöltött valamennyit a címben szereplő intézményben. A regényből a Nikkatsu stúdió már 59-ben készített egy regényhez (állítólag) hű feldolgozást, ám Ishii végül egészen sajátos módon használta fel az irodalmi alapanyagot. A rendezőre nagy hatással volt ugyanis Stanley Kramer Megbilincseltek című amerikai filmje, aminek alaphelyzetét ügyesen, ám jól észrevehetően beillesztette a filmjébe. A forgatáshoz a Toei-től megszokott szerény költségvetési keret állt csak rendelkezésre, többek között ennek köszönhető, hogy fekete-fehérben készült el.

A Japán legészakabbi szigetének legészakabbi csücskében lévő rossz hírű Abashiri börtönbe új rabok érkeznek. Köztük van Tachibana Shinichi, aki egy rivális jakuzafőnök megöléséért kénytelen itt eltölteni a következő három évét. Társai közé nehezen sikerül csak beilleszkednie, mivel odabent olyan hierarchia működik, miszerint minél régebb óta ül valaki, annál nagyobb hatalma van a többiek felett. Tachibana pedig ezt nem akarja elfogadni, ami természetesen nem tetszik a többségnek. Két év múlva a helyzet nem nagyon változott, sőt, további ellenszenvet vált ki rabtársai körében, amikor megakadályozza egyik idősebb rabtársuk (Kanjuro Arashi) elhallgattatását.

Mikor Tachibana értesül róla, hogy anyja mellrákban szenved, és hogy valószínűleg nem éri meg hogy fia kiszabaduljon, a férfi mindenáron el szeretne jutni hozzá, hogy még utoljára láthassa. Tsubaki (Tetsuro Tamba) a börtön pártfogó tisztje segíteni akar neki, és megpróbálja idő előtt feltételes szabadlábra helyeztetni. De a rabtársak közben egy nagy szökést terveznek, és amikor egyszer éppen dolgozni viszik őket az erdőbe, a Gonda nevű rab (Koji Nanbara) sikeresen kereket is old. Csakhogy a Gonda kezén lévő bilincs másik végén Tachibana van, aki viszont nem akart szökni. Az összeláncolt páros így végül egymásra utaltan kénytelen leküzdeni az óriási havat, a hideget, valamint az egymás iránt érzett utálatot, hogy az őket üldözők elől minél gyorsabban eltűnhessenek.

Bármily furcsának tűnik, de ez a jelentős jakuzafilm klasszikus valójában nem is jakuzafilm. Mint az a fentiekből is látszik, a jakuza kapcsolat kimerül annyiban, hogy hősünk tagja a Jakuzának. A film sokkal inkább egy izgalmas börtöndráma, és egy remek akciófilm egyenlő arányú keveréke.

Ishii nem titkolt szándéka volt, hogy Takakura-ból nagy sztárt faragjon, így szándékosan olyan karaktert is írt az egyébként is jóképű és sármos színésznek, akivel a nézők az első perctől fogva szimpatizálni tudnak. A ninkyo filmek később bevált toposzának számító sztoikus és karót nyelt jakuza típusától kissé eltérően, Tachibana egy igazi esendő ember, aki ki van szolgáltatva rabtársainak, az őröknek, és saját érzelmeinek is, amiket beteg édesanyja iránt érzett aggodalma indikál. A férfi ugyan jakuza, de csak kisstílű alak, a büntetésül kiszabott három évével a börtön hierarchia alján helyezkedik el, így semmiféle tiszteletet nem kap. A lázadozó természete miatt állandó vendég a magánzárkában, ahol a háta mögé bilincselt kezei miatt bőven jut ideje az emlékein merengeni, minek következtében mi is megismerhetjük a férfi előéletét, vagyis hogy a mostoha apjával való összeférhetetlensége miatt hagyta hátra szeretett édesanyját és húgát, hogy beálljon a jakuzák közé.

Az utolsó fél órában az addigi börtönfilm hirtelen vált át a Megbilincseltek akciódús újragondolásába. Az 1890-ben épített japán Alcatraz, vagyis az Abashiri börtön nem véletlenül épült oda, ahova. A hokkaidói végtelen hómezők és a hegyes, dombos jégvilág már önmagában is embert próbáló egy környezet, hát még két összeláncolt ember számára. A két szökésben lévő férfinak azonban nem is a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hanem sokkal inkább Tsubaki-val. Menekülés közben ugyanis betérnek egy házba, amiről Tachibana ekkor még nem tudja, hogy az Tsubaki otthona. Gonda leüti a ház asszonyát, vagyis Tsubaki feleségét. A férj értesülve az esetről óriási haragra gerjed Tachibana iránt, lévén ő segíteni akart neki, és a rab pedig így hálálja meg? Az elszánt férfi maga indul a két szökevény után.

A film akciójelenetei még mai szemmel nézve is rendkívül élvezetesek. Az őrült tempót diktáló fék nélküli hajtányos üldözési jelenet például a film egyik legizgalmasabb epizódja, amit remek érzékkel örökített meg az operatőr. A film kulcsjelenetének számító lezárás kicsit mintha megidézné a klasszikus ninkyo dilemmát, vagyis hogy hősünk a szabadságot válassza, vagy a lelkiismeretére hallgatva, inkább segítsen sérült társán. Az erkölcsi megtisztulás persze ezúttal is elkerülhetetlenül megtörténik.

A film elképesztő nagy siker volt, Takakura pedig egy szempillantás alatt hatalmas sztár lett általa, így természetesen nem is volt kérdéses a folytatás. Ishii ezután még további kilenc részt forgatott, mindezt két év alatt!! A rendező miután úgy látta, hogy elegendő bőrt nyúzott le a karakterről, szerette volna végre megölni főhősét és lezárni a szériát, ám a stúdió nem engedte az aranytojást tojó tyúkot levágni. Távozása után még újabb nyolc epizód készült több rendező gondnoksága alatt, ezek a folytatások már az „Új” szócskát viselték a címük előtt. A 18 részes sorozat minössze 10 év alatt készült el, ami alapján láthatjuk, hogy milyen iramot is diktáltak a japán mozi aranykorában. A filmek népszerűségét pedig jól mutatja, hogy később jelentős turizmus indult az immáron kétszeresen is legendás börtönhöz, aminek régebbi szárnyait 1983-ban múzeummá alakították.

De nem csak a film és a főszereplője lett ilyen sikeres, hanem (az európai ízlésvilággal rendelkezőek számára kicsit talán nehezen érthető módon) a film és egyben a sorozat főcímdala is. A Takakura által előadott csoszogó lassúságú jakuza-enka dal szinte azonnal toplistás lett.

Az Abashiri Bangaichi bár feltétlenül egy nagy klasszikus, és egy rendkívül szórakoztató film, azért nem is egy remekmű, elsősorban a film két felének különböző ritmusa miatt. Ishii a sorozat többi részében már többet adhatott magából, ennek folytán fokozatos javulás is tapasztalható majd, de színvonalukat tekintve azért jócskán elmaradnak Takakura, és pláne Teruo Ishii későbbi munkáihoz képest. Ettől függetlenül is kötelező, nem csak jakuzafilm rajongóknak.