BRIGHT RED FLOWER OF COURAGE (1970)

- Nihon Jokyo-den: Makka na dokyo bana
- Tales of chivalrous women: Brave red flower of the north
Rendezte: Yasuo Furuhata

A 70-es évekre az addig jellemzően maszkulin filmek után (és mellett) szerencsére megjelentek az erős női karakterek is a japán filmekben, vagyis a korábban többnyire csak alsórendűbb szerepek után végre a nők is főszereplőkké léphettek elő a csambarákban és a jakuzafilmekben egyaránt. A varázslatos mosolyú Junko Fuji elsősorban a népszerű Red Peony Gambler szériának köszönhetően vált az első számú női jakuza színésszé, de az öt részt megélt Nihon Jokyo-den sorozat (angol címe alapján „Történetek lovagias nőkről”) állandó főszerepe is nagyban hozzájárult a hírneve megalapozásához, illetve megszilárdításához. Ez a sorozat tulajdonképpen egy másik széria, a Ken Takakura nevével fémjelzett 11 epizódos Nihon kyokaku-den („Történetek a Japán lovagiasságról”) női változata volt, értelemszerűen a lovagias főhős szerepében ezúttal Fuji-val. A „Bátorság élénk vörös virága” a sorozat második epizódja.

A történet Hokkaidón játszódik, az 1900-as évek elején. A kietlen és zord északi vidéken elsősorban lótenyésztéssel és kereskedéssel foglalkoznak az emberek. Természetesen a jakuzák itt is megjelennek, hogy átvegyék az irányítást a Lókereskedő Szövetség felett. Amikor a lókereskedők szakszervezeti képviselője Matsuo feljelentéssel fenyegetőzik, a jakuzák megölik a férfit. Az így megüresedett fontos pozícióban a kereskedők Matsuo lányát látnák szívesen, a jakuzák pedig mindenáron maguknak akarják azt megszerezni, hogy a szavazásokon a saját javukra dönthessenek. Amikor Yuki (Junko Fuji) megérkezik Hokkaidóra eleinte nemet mond a felkérésre, mondván, hogy ő csak apja halála miatt utazott ide. De látva a korrupt helyi vezetést és a kétségbeesett embereket, végül úgy dönt, hogy harcba száll a lókereskedők jogaiért. A jakuzák minden eszközzel megpróbálják ezt megakadályozni, de Yuki-nak a helyieken kívül még egy másik szövetségese is akad. Egy magányos férfi Kazami (Ken Takakura), aki mellesleg szívből gyűlölte Yuki apját. 20 évvel korábban ugyanis Matsuo volt az, aki elvette Kazami apjának földjét, hogy ott lovakat tenyésszenek.

Ninkyo-eiga spagetti-westernfilm stílusban. Igazán öröm egy olyan ninkyo filmet látni, ahol bár az alaphelyzet a szokásos, az mégis egészen más módon van tálalva. A western párhuzam tökéletesen helytálló, ezúttal nyoma sincs a Showa korszakban játszódó kosztümös jakuzafilmek külsőségeinek. A kietlen hokkaidói vidék sivársága a közép-nyugat amerikai sztyeppéket idézi, ahol az emberek lovakon és szekereken közlekednek. A kardok és kések helyett természetesen itt sokkal inkább a puskák és pisztolyok osztják a halált. A tradíciókhoz ragaszkodó jakuzák helyett pedig vad banditák terrorizálják az egyszerű embereket. A sáros utcákat olcsó prostituáltak járják, a sziget őslakosaiként kisebbségben élő ainuk a mostoha sorsuk alapján pedig tulajdonképpen akár az indiánoknak is megfeleltethetőek. Nincsenek tetovált hátak, ceremóniák, sem enka dalok kíséretében igazságosztásra induló kimonós hősök. De még a film zenéje is ezúttal jobban mellőzi a hagyományos japán hangszerelést, a főtéma akármelyik olasz westernfilm zenéjének is tökéletesen megfelelne.

Ami megmaradt, az a tipikus ninkyo váz, a szomorkás, szenvelgős jelenetek (itt kevésbé zavaróak, sőt, egyenesen indokoltak is), a giri/ninjo alapvetés a végén a látványos leszámolással. Bármily meglepő, a film nem igazán véres, mindössze két olyan jelenet van, ahol jobban utat adtak a vörös folyadék áramlásának, de ebben a két esetben viszont valószínűleg valamilyen szimbolikus művészi megfontolásból kicsit túlzásba is vitték. Mondhatni az egész filmből kispórolt vér ebben a két jelenetben folyik el. Igaz, a sok vér a western filmekre amúgy sem igazán jellemző. Fuji kisasszony most is igéző és gyönyörű, törékeny alkata és magabiztos fellépése alapján teljesen érthető, hogy miért is ő lett az egyik legnagyobb ninkyo filmikon. A mindig megbízható „Japán Ken-t”, azaz Ken Takakura-t pedig ebben a mellékszerepében is a már ismert sztoikus, magányos hős karakterként láthatjuk.

Igazán remekül sikerült mind a két, egymástól valójában nem is olyan távol álló zsánert ötvözni. A western hívők bizonyára kevesellnék a lövöldözést, a jakuzafilm rajongók meg talán a vért és a jakuza formalitásokat, bár véleményem szerint egyikből sem hiányzik bele több, mint amennyi van. Egy izgalmas, látványos, és kellemesen újszerű ninkyo film élményével lehetünk gazdagabbak amennyiben megtekintjük.

A SCARRED LIFE (1971)

- Kizudarake no jinsei

Rendezte : Shigehiro Ozawa

Sosem titkoltam, hogy milyen nagy rajongója vagyok Tomisaburo Wakayama-nak, ha egy filmben ő felbukkan (legyen az akár fő- vagy mellékszerep), az számomra mindig örömteli esemény, hiszen a legendás színész jelenléte már eleve sokat emel még egy-egy álmosabb ninkyo film élvezhetőségi értékén is. És ha színészi alakításával a szintén legendás Koji Tsuruta-t támogatja, akkor az a film már eleve jó esélyekkel indul, legalábbis az én kegyeimért. Szerencsére jó pár olyan alkotás létezik, melyben közösen szerepelnek. Ilyen például az A Scarred Life is, ami egy klasszikus ninkyo film, relatíve izgalmas és fordulatos történettel, és a szokásos látványos lezárással, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezek elegendőek lettek volna a sikerhez, pláne azok számára, akik már láttak egynéhány ninkyo filmet életük során. A fent említett két úriember szereplése viszont megadta azt a szükséges pluszt hozzá.

Osaka, közvetlenül a második világháború után. A szerencsejátékokból élő Daishoji csoport idős főnöke szívrohamban elhunyt. Megindul az utódlási folyamat, ami során a többi vezető a tisztességtelen Handa-t teszi meg a csoport élére. A Daishoji csoporthoz tartozó Mihashi (Wakayama) főnök egyik embere Goro összetűzésbe is kerül az új főnökkel, amit akkor Mihashi még el tud rendezni (yubitsume árán), de később ő maga rajtakapja Handa-t a néhai főnök özvegyével (a gyász ideje alatt), ami után Handa rátámad, és a dulakodásban Mihashi megkéseli őt. Túléli, de a nagyfőnökök megfosztják hatalmától, és a szabályok szerint ekkor Mihashi kerülne a Daishoji élére, de neki viszont az eset miatt börtönbe kell vonulnia, ezért átmenetileg egy másik főnök veszi át a helyét. Domoto nagyfőnök (akinek egyébként Handa a kegyeltje) mindenáron magának akarja a hatalmat, ezért mindent elkövet, hogy fenntartsa a zűrzavart, ezért további konfliktusokat generál Mihashi felesküdt testvérnek, Oshima (Tsuruta) főnöknek a családjával. A helyzet teljesen elmérgesedik, Oshima pedig már éppen a harcra készül, mikor hirtelen a tudomására jut, hogy Domoto nem más, mint az igazi apja, akit egész életében keresett. A háború így elmarad, de az elvetemült nagyfőnök ezzel mit sem törődik, és mikor a frissen szabadult Mihashi is áldozatául esik Domoto álnokságának, végül elkerülhetetlenné válik a viszály véres lezárása.

Koji Tsuruta énekesként is nagyon népszerű volt hazájában, és az egyik nagy slágeréből született a két részes „Life Of Pain” széria, melynek egyik fele az A Scarred Life. (Természetesen a film elején fel is csendül az ihlető dal.)

Tipikus ninkyo film, a szokásos hozzávalókból, a szövevényes sztori nem hordoz semmi újdonságot, a sok-sok szentimentalizmus néhol most is émelyítő, de összességében azért érezni rajta, hogy már a ninkyo stílus alkonyán készült, mert az átlagosnál kicsit pergősebb, erőszakosabb film lett. Tsuruta a korábbiaknál jóval erélyesebb, magabiztosabb főnökként jelenik meg, ezzel szemben a többnyire félelmetes és erőteljes jakuzákat alakító Wakayama most sokkal érzelmesebb figurát alakít. Ők ketten egyaránt a film „lovagias” főszereplői, egymást segítve állnak ellent Domoto nyomásának, mindketten elsősorban a békés megoldást keresve. Oshima szeretné megismerni az igazi apját, akiről korábban még semmit sem tudott, csak hogy elhagyta őket gyerekkorában. Csak a kíváncsiság hajtja, mert elmondása szerint mostohaapját, illetve a mentorának számító Ogiyama főnököt tekinti igazi apjának. A mostohaapa is csak azért árulja el neki az igazi apa kilétét, hogy így próbálja megakadályozni a kitörni készülő jakuza háborút. A kiderült titok arra ideiglenesen alkalmas ugyan, hogy elejét vegye a vérontásnak, de sem Oshima, és pláne Domoto nem tulajdonít a dolognak nagy jelentőséget. A törékeny béke végül akkor szűnik meg, amikor Domoto emberei merényletet követnek el Mihashi ellen, amiben Mihashi kisfia életét veszti. De a gyászoló apa még ekkor is békejobbot nyújt, majd mikor ezt elutasítják, akkor nem marad más választása, mint hogy rátámad Domoto-ra. (Hatásos a jelenet, amikor meghozza a döntést, miszerint a becsülete úgy kívánja, hogy a végső és a számára egyértelműen végzetes lépés előtt megszakítja a testvéri köteléket Oshima-val, hogy ne hozzon rá szégyent. Mielőtt kést rántana az álnok főnökre, a kimonójához kap, és a ruhán keresztül töri el a köteléket jelképező szertartási csészét.) A film végi leszámolási jelenet igencsak véresre sikerült, és azon ritka filmek egyikével van dolgunk, ahol a végső igazságtételben résztvevő főhős és a segédje (Goro) is élve hagyja el a mészárlás színhelyét.

100%-osan tiszta ninkyo alapvetés, melyet a két színészlegenda szereplése valóban kiemelt kissé az átlagból, de összességében még mindig egy sablonos, és ezért könnyen kiszámítható alkotásról beszélhetünk. A ninkyo filmekkel való ismerkedéshez viszont tökéletes.

DETECTIVE BUREAU 2-3: GO TO HELL BASTARDS! (1963)

- Tantei jimusho 23: Kutabare akuto-domo

Rendezte: Seijun Suzuki

Ilyen filmcímmel nem nehéz felcsigázni az embert, de ha ráadásul a rendezőt Seijun Suzuki-nak hívják, akkor ott már szinte biztos, hogy valami igazán kellemes filmélmény vár ránk. Suzuki a Nikkatsu stúdió égisze alatt készített stílusos és modern pop-art filmjei elsősorban a 60-as évek fiataljainak körében örvendtek nagy népszerűségnek, a stúdiók már nem feltétlenül osztoztak a rajongásban. A közízlés számára néhol kicsit talán extrém, a francia Új-hullámos hatásokat magán viselő, noir-os hangulatú bűnügyi filmjei sorában a Haruhiko Oyabu novellája alapján készült Detective Bureau 2-3: Go to Hell Bastards! azonban egy sokkal konvencionálisabb, földhözragadtabb mozi, miközben továbbra is egy jellegzetesen Suzuki alkotás. Egy könnyed, humorban, akcióban és zenében gazdag, gyors tempójú különc jakuzafilm, a rendező állandó színésze, Joe „The Ace” Shishido főszereplésével.

Feszült helyzet alakult ki a tokiói alvilágban, egy új banda ugyanis a két nagy helyi klánt fosztogatja. A rendőrség az egyik rablás alkalmával kialakult tűzpárbaj helyszínén letartoztat egy Manabe nevű férfit. Azt tervezik, hogy csaliként szabadon engedik, hogy elvezesse őket a rejtekhelyre, de a két nagy klán közben egyaránt arra vár, hogy végezhessen a rendőrség kapuján kilépő férfival. Ekkor lép színre Tajima (Shishido), a menő magánnyomozó (akinek irodája a 2. emelet 3. számú ajtaja mögött található, innen a cím), a divatos öltönyök, a gyors kocsik és a csinos nők szerelmese. Arra kéri Kumagaya rendőrfőnököt (Nobuo Kaneko), hogy adjon neki fegyvert és hamis személyazonosságot, hogy beépülhessen ebbe az új és titokzatos jakuza csoportba, és így buktassa le őket. Kumagaya vonakodva ugyan, de beleegyezik, így Tajima akcióba lép. Megmenti Manabe-t a lincseléstől, majd azt állítva, hogy ő Tanaka, egy kisstílű bandita, arra kéri, hogy cserébe adjon neki munkát. Manabe elviszi a klán főhadiszállására, de Hatano főnök és a többiek gyanakvóak vele szemben, mivel kémnek hiszik. Lenyomoztatják és bár mindent rendben találnak, továbbra sem bíznak meg az idegenben. Tajima hamarosan le is bukik, de ő még ekkor sem adja fel, és megpróbálja elhitetni a jakuzákkal, hogy elégedetlen a rendőröktől kapott pénzzel, így nagyobb összeg fejében továbbra is Hatano-nak dolgozna. Hatano látszólag beleegyezik, de valójában nem hisz Tajima-nak, és megpróbálja félrevezetni és megölni.

A film háromnegyede tulajdonképpen Tajima beépüléséről és inkognitójának megőrzéséről szól, ami egyaránt izgalmas és humoros pillanatokat eredményez. Tajima társainak és Kumagaya rendőrfőnöknek mindent meg kell tenniük, hogy igazolják a férfi háttér sztoriját. Hatano főnök magányos felesége (a gyönyörű Nikkatsu-sztár Reiko Sasamori) azonban idő előtt rájön, hogy a jóképű újonc valójában a rendőrségnek dolgozik, de mégsem árulja be, mivel titokban odavan érte. (Tajima azonban nem bánik finoman a nőkkel sem, előbb üt, aztán csókol, ahogyan az egy ilyen filmes mega-macsótól el is várható. ) A lebukás után a film még feszültebbé válik, Hatano ugyanis ekkor már meg akar szabadulni az árulótól, és amíg a csapdába csalt férfi az életét menti, addig a rendőrség a tőle szerzett információk alapján már készül lecsapni a jakuzák titkos raktárára. De nem csak a rendőrök, hanem a meglopott jakuzák is megkapták a címet.

Joe Shishido lenyűgöző egy jelenség. Nem is annyira a tehetsége okán, bár abban is messze kimagasló képességekkel bír. Egész egyszerűen még egy ilyen laza, sármos, és szemtelenül macsó egy figura talán az egész világ filmgyártásában sem akad. Nála a James Bond-os elegancia és csáberő, valamint pimaszság keveredik az Elvis Presley-s kisfiús jóképűséggel, és a nagy japán sztárok hűvösségével és persze tehetségével. Pedig Shishido ábrázata jól láthatóan mutat némi bizarr jelleget. A színész ugyanis még a karrierje hajnalán mesterséges implantátumokat ültettetett az arcába, hogy nyugatiasabb külsőt nyerjen általuk. És bár a műtét során némileg „hörcsögképűvé” vált, valójában pont ez a kissé túl kerekre sikeredett arcszerkezet lett a színész fő ismertetőjegye, és nem utolsó sorban a színészi pályáját is ennek köszönhetően sikerült beindítania. Pont egy ilyen idolra volt szüksége Seijun Suzuki-nak is a filmjeihez, nem is csoda, hogy több kultikus alkotás is született kettejük együttműködéséből.

A Detective Bureau 2-3 (mint ahogyan a Nikkatsu-eigák legtöbbje) jelentősen különbözik a Toei vagy a Daiei jakuzafilmjeitől. Itt semmi sem véresen komoly, itt nincs giri/ninjo oppozíció, nincsenek tradíciók, kimonók, sem katartikus végkifejlet, itt egy rettentő gyors tempójú, a látványra és a hangulatra kihegyezett, laza és szórakoztató képregényszerű filmet kapunk, amiben minden a nézőért van. Kémfilmnek, akciófilmnek, jakuzafilmnek, de még vígjátéknak és zenés filmnek is kitűnően alkalmas. Shishido divatbolond nyomozó karaktere a film fő motorja, minden róla szól és körülötte történik. A többi szereplő szinte érdektelen mellette. A detektív iroda komikus alkalmazottai, a jakuzafőnök frigid, ám Tajima iránt nem érzéketlen barátnője, a tipikusan állandóan morcos rendőrfőnök, vagy a megfontolt és gyanakvó jakuzák bár fontos szereplők, mégis mind teljesen alárendelődnek a megnyerő és magabiztos, a hidegvérét állandóan megőrző Tajima-nak.

Bár valóban kicsit populárisabb darab a Suzuki életműben, azért a rendező sajátosságai itt is jól észrevehetőek. Ilyen például a már védjegynek tekinthető és azóta is sokszor másolt élénk színű hátterek, vagy az ezekkel kellemes harmóniában lévő korabeli dögös zene. Ami a zenét illeti, már a film első perceiben zseniális sokként éri a nézőt, amint a tűzpárbajt követően kigyulladt és a lángok által lassan felemésztődő teherautó képe alá a film csak szuperlatívuszokkal méltatható surf-rockos főtémája felcsendül. De ugyanígy feledhetetlen a jelenet, amikor a lebukás veszélyétől feszélyezett Tajima hirtelen énekelni és táncolni kezd az egyik lokál énekesnőjével. Ez a pasas tényleg elképesztő.

Nehezen tudnék hibákat sorolni, mert sem a film hossza, sem a tempója, sem a története vagy a hangulata nem hagy kívánnivalót maga után. Aki a komolyabb hangvételű, vagy az erőszakosabb jakuzafilmeket kedveli, azt sem tudom igazán lebeszélni róla, mert bár könnyed és humoros, mégis tökéletesen feszült és magával sodró egy filmről van szó. A még ma is élő és szerencsére alkotó 83 éves Suzuki és a 76-ik életévét taposó Shishido nem csak a japán, de az egyetemes filmtörténet igazi egyéniségei, akiket szerencsénkre annak idején összehozott a sors. (Még ugyanebben az évben készült egy folytatása is a filmnek Shishido-val, de már nem Suzuki rendezésében.)

AKUMYO: NOTORIOUS DRAGON (1974)

- Akumyo: shima arashi
- Turf wars
- Bad Name's Breaking of Territories

Rendezte: Yasuzo Masumura

Az aranykorban, vagyis a 60-as, 70-es években a Toei és a Nikkatsu stúdiók jártak az élen a jakuzafilmek gyártásában, de az 1942-ben alapított Daiei stúdiónak (74 óta már Kadokawa) sem volt szégyenkeznivalója. Több sikeres jakuzafilm szériát is indítottak, ezek közül az egyik legsikeresebb az Akumyo, vagy angolszász nevén Bad Reputation (néha Tough Guy) sorozat volt, amely 16 részt ért meg, és amely elhozta az ismertséget a főszerepet játszó Shintaro Katsu-nak. (A sorozat két utolsó epizódját leszámítva, a filmek mindegyikében Jiro Tamiya volt Katsu állandó partnere.) A Toko Kon novelláiból készült filmek hazájukban közel egyenértékű népszerűségnek örvendtek az ugyanebben az időszakban futó, és szintén Shintaro Katsu főszereplésével készült Zatoichi szériával. Ennek ellenére a sorozat sajnálatos módon a mai napig nem került forgalmazásra külföldön, a 60-as években néhány amerikai moziban levetítettek ugyan néhány részt angol felirattal, de azóta sem látott bennük fantáziát egyetlen kiadó, illetve forgalmazó sem. Manapság Japánon kívül (ahol gyönyörű díszdobozos verziókban beszerezhető az egész sorozat) mindössze az utolsó, 16-ik epizód hozzáférhető, az is csak kalózkiadásban, és nem éppen tökéletes minőségben.

1937-ben járunk, a második Japán-Kínai háború kezdetekor. Asakichi-t (Katsu Shintaro) kitagadja az apja a léhűtő életmódja miatt. A férfi főleg szerencsejátékokból tartja el magát, majd Osaka-ban Yoshioka főnök jelentéktelen bandájának szolgálatába áll, ahol összebarátkozik Sada-val (Kinya Kitaoji). Sada egy nagyszájú chinpira (alacsony rangú jakuza), aki először beleköt Asakichi-be, majd miután az alaposan ellátja a baját, végül a férfi barátja, majd jobbkeze lesz. Asakichi nagy bajt hoz a saját fejére, amikor beleszeret egy Kotoito nevű gésába (Hiroko Isayama). A férfi meg akarja szöktetni a nehéz sorsú lányt, de ennek folyományaként konfliktusba keveredik Matsushima főnökkel, akinek a tulajdonában van a bordély és persze Kotoito is. A lányt erőszakkal veszik vissza, majd az Innoshima szigeten lévő bordélyházba helyezik át. Asakichi és Sada odamennek, hogy kiszabadítsák, és bár elkapják őket, a helyi főnöknő előtt Asakichi bebizonyítja, hogy mennyire erős egy jellem (szó nélkül és rezzenéstelen arccal tűri, ahogyan véresre verik a hátát), ezért az asszony azzal a megjegyzéssel, hogy mostantól az ő kezében lesz Asakichi élete, végül elengedi őket. Kotoito nagyon boldog, hogy a szeretett férfival lehet, immáron szabadon, de nem sokkal később sokkolja, amikor megtudja, hogy Asakichi közben megnősült. Megtört szívvel kénytelen búcsút inteni megmentőjének és vele együtt a beteljesülhetetlen szerelemnek. Asakichi állhatatosságának híre eljutott Osaka-ba is, így a visszatérő férfit megkérik, hogy mostantól vezesse Yoshioka bandáját. Elfogadja, de mivel nem hajlandó a szokásos kizsákmányoló jakuza módszereket követni, felszámol egy bordélyházat, ami után szembekerül a bordélyházat kezében tartó jakuzával, a hírhedt Capone-val is.

Lassú folyású, szomorkás hangulatú film, mely inkább a karakterekre koncentrál, azokat ügyesen fel is építi, mégis kellően mozgalmas marad, így semmiképpen sem beszélhetünk egy unalmas jakuza-drámáról. Bár itt is a „lovagiasság” az egyik legfontosabb központi téma, mégsem egy hagyományos ninkyo filmről van szó. Sőt! Bizonyos szempontból, mintha a ninkyo alapsémák megfordítása, illetve azok inverze lenne. Asakichi nehezen érthető, kissé ambivalens személyiség. Egyértelműen pozitív karakter, mégis képes számunkra is meglepetéseket okozni, amikor az egyébként higgadt férfi jakuzafőnökként már igencsak keményen bánik el az ellenfeleivel, vagy mint például amikor Kotoito-val nem közli, hogy megházasodott, és a lánynak ezt pont a feleségtől kell megtudnia. Bár Asakichi nem nagyon mutat érzelmeket, azért mégis észrevehetjük rajta a gyötrő bűntudatot, látható a férfi zavartsága, ahogyan a szöktetés után próbál menekülni az intim helyzetekből. Mintha Kotoito megszöktetésével nem csak a lánynak, de a saját lelkiismeretének is tartozott volna, és a kapott verés lett volna a vezeklése. Kotoito szomorú sorsa egyébként valóban nagyon megindító, tökéletesen átérezzük a már így is sokat szenvedett lány csalódottságát, akinek búcsúja egy igazán szívbemarkoló jelenet lett. (Az egy ennyire meghatározó karakterrel való ilyetén bánásmód Hollywoodban valószínűleg elképzelhetetlen lenne.) Mikor később Asakichi jakuzafőnök lesz, a konfliktusokat azzal idézi elő, hogy nem képes, illetve nem is akar megfelelni a jakuza nagyfőnökök elvárásainak. Felszámol egy bordélyházat és szélnek ereszti a lányokat, de a nagyfőnök figyelmezteti, hogy így nem lesz képes pénzt keresni, így végül az a visszás helyzet alakul ki, hogy Asakichi, aki korábban az életét kockáztatta egyetlen prostituált kiszabadításáért, még a végén maga is egy bordélyházból lesz kénytelen bevételhez jutni. A nagyfőnök csalódott a nem elég erélyes, és túlzottan lelkiismeretes Asakichi-ben, így a közelgő jakuzaháborúban magukra maradnak. Ráadásul a férfi megkapja a katonai behívóparancsot is, így kénytelen távozni, és magára hagyni a bandát, Sada-t, és a feleségét. A ninkyo filmek szokásos lezárásával szemben, a főhős itt éppen hogy megfutamodásra szólítja fel társát, arra kéri, hogy adja fel a területet, és inkább halljon meg idősen, a felesége és a gyermekei mellett, mivel ez többet ér, mint bármilyen terület.

Shintaro Katsu varázslatos személyisége, a keserédes hangulat és a sokrétű történet egy újszerű, a másik két nagy stúdió jakuzafilmjeitől kissé eltérő jellegű filmet eredményezett. Több szempontból is mintha a szintén a Daiei égisze alatt készült Zatoichi filmek tragikus főhőse és búskomor alaphangulata köszönne vissza benne. Kétlem, hogy az egész Bad Reputation sorozatot egyetlen epizód alapján meg lehetne ítélni, de mindenesetre úgy vélem, hogy ha a Turf Wars talán nem is versenyezhet a két nagy stúdió klasszikus filmjeivel, az biztos, hogy ezek a filmek látszólag egy harmadik, karakter- és érzelem-központúbb hangot képviselnek. Remélhetőleg idővel mind a 16 epizód elérhető lesz, és akkor erről pontosabban is meggyőződhetek. (Ebből a filmből 2001-ben egy remake is készült, többek között Sonny Chiba mellékszereplésével.)

AMBITION WITHOUT HONOR (1996)

- Jingi Naki Yabo

Rendezte: Takashi Miike

„A yakuza’s life is poisonous. Only those who survive the poison would be able to continue down the road.”

Miike a sikeres mozis bemutatkozása után szerencsére még sokáig hű maradt a videófilmekhez is. A 90-es évek közepén további kis költségvetésű, kevésbé extrém, ám rendkívül színvonalas jakuzafilmek kerültek ki a keze alól. Ezek közé tartozik a három részes Jingi Naki Yabo széria is (amiből Miike csak az első kettőt rendezte), melynek címe utalás a Yakuza Papers, vagyis Fukasaku jakuzafilm-eposzának nyitófilmjére, a Jingi Naki Tatakai (Battles Without Honor And Humanity)-ra. Bár vannak párhuzamok, valójában a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, leszámítva néhány közös szereplőt és a zeneszerzőt, Toshiaki Tsushima-t.

A 17 éves Tatsuya (Hideki Sone első filmjében) megöli a Tamazawa család főnökét (Hideki apja, Harumi Sone, aki egyben a film producere is), mivel ígéretet kapott rá, hogy majd cserébe a Shiramatsu család beveszi a sorai közé. Miután letöltötte a hét éves börtönbüntetését, csalódottan tapasztalja, hogy a börtön előtt csak a barátnője Kayo (Naoko Amihama) várja. Tatsuya elmegy a Shiramatsu főhadiszállására, de ott sem a várt tisztelettel fogadják, mindössze csak némi pénzzel szúrják ki a szemét, majd sok szerencsét kívánva elküldik. A Shiramatsu és a Tamazawa ugyanis közben békét kötött, és Tatsuya felvétele veszélyt jelenthetne a törékeny békére. Ő persze ebbe nem akar belenyugodni, hiszen minden vágya az volt, hogy jakuza lehessen, úgy érzi elárulták. Mindezek tetejébe még meg is alázzák, mikor a makacskodó fiút a klán második embere Ishibashi (Kojiro Shimizu) a limuzinjával elütteti. Az ennek köszönhetően testi és lelki sebektől egyaránt szenvedő srác mindössze a régi barátaira számíthat, akik a korházban megígérik, hogy segítenek neki. A kissé szedett-vedett banda figyelemfelhívó, ám vértelen bosszúhadjáratot indít (szétverik a pachinko termeket, megverik a Shiramatsu jakuzákat az utcán, az egyik alvezér hajóját pedig elrabolják, miközben a tulajdonost meztelenre vetkőztetve otthagyják egy gumicsónakban a vízen). Ennek eredményeképpen a két család között a kapcsolat egyre jobban megromlik, végül Shiramatsu úgy dönt, hogy egy bocsánatkérés után hajlandó felvenni Tatsuya-t, aki boldogan és lelkesen fogadja el az ajánlatot. De Shiramatsu valójában csak ki akarja használni őt, titokban megbízza ugyanis, hogy ölje meg a Tamazawa főnökét. A merénylet balul sül el, így a sokat tudó Tatsuya-nak már mindkét család haragja elől menekülnie kell. Miután Shiramatsu emberei végeznek a fiú barátaival és a szerelmével, nem marad más választása, mint hogy bosszút álljon a korábban még bálványozott főnökön.

Tatsuya alakjában Miike tipikus „gyökerek nélküli” karaktere köszön vissza. A fiatal fiú nem tartozik sehová, Kayo-n kívül nincs családja, nem ismerte az apját, az anyja pedig már korán meghalt. Bár barátnője ebben egyáltalán nem támogatja, Tatsuya-nak szinte rögeszméjévé vált, hogy jakuza lehessen, egész életében erre készült. A jakuzákhoz való tartozás jelenthetné számára a családot, saját bevallása szerint, mindig is Shiramatsu-ra nézett fel, ő volt számára az ideális apafigura. Ezért amikor Shiramatsu-ék visszautasítják, nem csak azt a hét évet veszik el tőle, amit a börtönben töltött, de az egyetlen igazi életcélját is, tulajdonképpen az áhított családjától fosztják meg. Pedig Tatsuya igazi apja valójában él, méghozzá ironikus módon a Tamazawa egyik kapitánya Shibayama (Shinichiro Mikami) az, aki a távolból és titokban próbál gondoskodni elhagyott fiáról, és persze igyekszik életben tartani is őt. Amikor egy alkalommal a jakuzák elkapják Tetsuya-t és alaposan elverik, ő menti meg az életét, majd pénzt ajánlva neki arra kéri, hogy hagyja el a várost, de a kilétét még ekkor sem fedi fel előtte. (Tatsuya nem emlékszik a férfira, pedig a 7 évvel korábbi merényletnél megsebezte Shibayama arcát is.)

A végképp összetört és csalódott fiatalember számára az utolsó reményt egy idős szerencsejátékos jakuza, Fujisaki (a legendás enka énekes és színész Saburo Kitajima alakításában, lásd Honor Among Brothers), Shiramatsu klán-testvére jelenti (aki korábban szemtanúja volt amint Tetsuya-t kidobták egy szerencsejáték barlangból, és még jól emlékezett a vad és kezelhetetlenül fiúra). Fujisaki régimódi jakuza, a ninkyo filmek jellegzetes, kimonós becsület-lovagja. Ő megérti Tatsuya indulatait, és úgy dönt, hogy segít neki. Megígéri, hogy amennyiben hajlandó bocsánatot kérni az oyabuntól, ő majd közbenjár az érdekében. Később a gyanúsan nyájas főnök fogadja Tatsuya-t, és annak dacára, hogy Fujisaki (aki átlát Shiramatsu kétszínűségén) óvatosságra inti, a fiú álma a nem hivatalos szertartást követően beteljesül, és beavatott jakuza lesz, de ezzel együtt az oyabun egyszer használatos és könnyen feláldozható eszközévé is válik. Erre Tatsuya csak súlyos áron döbben rá, az igazi, valóban törődő családja, vagyis Kayo és a barátai élete árán. A végső leszámolásban csatlakozik hozzá Fujisaki is, aki a ninkyo filmek giri/ninjo dilemmáját idéz vissza. Bár konkrét személyes érdeke nem fűződik Shiramatsu és a Tamazawa klán jakuzáinak megöléséhez, azzal, hogy segít Tatsuya-nak a bosszúállásban, ő maga a lovagias jakuza-becsületet hívatott megvédeni. Szimbolikus jelentéssel bír, amint Fujisaki kimonóban és karddal, Tatsuya pedig pisztollyal indul harcba. A régi és a modern kor jakuzája az új idők becstelensége ellen.

Az Ambition Without Honor több, mint egy átlagos videóra forgatott jakuzafilm, története jól átgondolt és mélyebb jelentéstartalommal bír, valamint a színészi játék, a látvány és zene tekintetében is igazán minőségi munka. A film bőven felér Miike a nyugati világban jobban ismert jakuzafilmjeinek a színvonalához, némely esetben pedig túl is szárnyalja azt.

A sorozat további részei:

Ambition Without Honor 2/3 (1997)
Ambition Without Honor 3/3 (1998)