BRUTAL TALES OF CHIVALRY 1 (1965)

- Showa Zankyo-den
- Remnants of Chivalry in the Showa Era
- Brutal Tales Of Chivalry - Black Market Game

Rendezte: Kiyoshi Saeki

A ninkyo filmek legnagyobb sztárja kétség kívül Ken Takakura volt, aki ezeknek a lovagias jakuzafilmeknek köszönheti azt, hogy mára az egyik legnagyobb Japán filmsztárként tartják számon. A szerényen csak „a japán Clint Eastwood”-nak hívott Takakura az Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) széria magányos antihőseként hívta fel magára a figyelmet, az ezzel egyidőben forgatott Showa zankyo-den (The Brutal Tales Of Chivalry) című sorozat nyitó epizódja pedig pillanatok alatt szupersztárt faragott belőle. Így aztán az első részt rövid időn belül, még további nyolc epizód követte, egymástól független történetekkel, de mindegyik Takakura főszereplésével. A Black Market Game alcímmel ellátott nyitó epizód a ninkyo filmek egyik legnagyobb klasszikusának tekinthető, a Takakura által megformált sztoikus, higgadt karakter pedig ezekután a színész és egyben a műfaj egyik védjegyévé is vált.

Két évvel járunk a Japán fegyverletétel után. Iwasa, a Shinsei család feje szeretné megszerezni a Kozu család felügyelete alá tartozó piacteret. Ezért megpróbálja rávenni Kawada-t, a Kozu család idős főnökét, hogy csatlakozzon a korrupt kereskedőkből álló szövetségükhöz. Kawada azonban nem akar a feketepiacról származó árukkal foglalkozni, ezért visszautasítja az ajánlatot. Nem sokkal később rálőnek, és halálosan megsebesítik. Az idős Oyabun a halálos ágyán lediktálja a végakaratát, amiben utódjának kinevezi Seiji Terajima-t (Ken Takakura), valamint kiköti, hogy a család ezentúl semmilyen erőszakos konfliktusban sem vehet részt. Seiji éppen ekkor tér haza a háborúból, és kinevezése után tartja is magát elődje akaratához, így emberei legnagyobb sajnálatára úgy dönt, hogy a nem állnak bosszút a néhai főnökért. A Shinsei közben egyre durvább eszközökhöz nyúl, a szegény árusokat átcsábítja, megveri a Kozu embereit, de még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Seiji azonban továbbra sem hajlandó erőszakos lépésre szánni magát, ami miatt már-már meginogni látszik emberei lojalitása is. Becsületes kereskedők egy csoportja pénzt ad Seiji-nek egy korszerűbb, fedett piactér építésére, amivel könnyen visszacsábíthatná az árusokat. Ám egy szabotázsakció keretén belül a Shinsei emberei felgyújtják az építkezést, és a tűzben meghal a Kozu család egyik embere is. Ekkor úgy tűnik, hogy végleg betelt a pohár Seiji-nél, és kénytelen megszegni elődjének tett ígéretét.

A vérben tocsogó jakuza történetekhez szokott nézők valószínűleg nehezebben barátkoznak meg a ninkyo-eigák visszafogottságával. Pedig ezeknek a régimódi gengszterfilmeknek egyáltalán nincs miért szégyenkezniük. Az igaz, hogy jóval higgadtabb tempóval bírnak, a történetek nagyrészt ugyanarra a kaptafára készülnek, és még a karakterek sem mutatnak túl sok változatosságot, de mindezek ellenére van bennük valami, ami miatt képesek kiállni az idő próbáját.

Mint ahogyan általában a ninkyo filmek, a Brutal Tales Of Chivalry fő témaköre elsősorban a becsület, tisztesség, lojalitás és természetesen a jakuza-kódex, vagyis a Jingi szabályai köré épül. A fő konfliktus tehát a klasszikus giri/ninjo problematika, vagyis hogy Seiji tartsa-e magát a végakarathoz, avagy azt megszegve állítsa meg az erőszakot, és szerezze vissza a család becsületét?
Seiji főnökké való kinevezése után máris a lehető legnehezebb helyzetbe kerül. Meg kell felelnie az embereinek, a halott főnök utolsó kívánságának, ráadásul még azzal is szembe kell néznie, hogy egykori szerelme Aya megházasodott, amíg a férfi a háborúban volt. Merengő, érzelmektől mentes ábrázata tehát olyan embert rejt, akinek szívében komoly viharok dúlnak. Seiji jakuza létére tökéletesen pozitív hős. Számára minden egyes emberének élete ugyanolyan fontos. Amikor egyik emberét elrabolják (Masa szerepében a mára már szintén legendának számító Hiroki Matsukata), akkor egyedül, fegyvertelenül indul el a kiszabadítására, a család véres bosszúra szomjazó többi tagjának megtiltva, hogy csatlakozzanak hozzá. A Shinsei főhadiszálláson a rivális család egyik embere hiába lő bele Seiji karjába, az elszánt és rettenthetetlen férfit ez sem állítja meg. Úgy viszi haza emberét, hogy nem hogy nem szegte meg a végakaratban leírtakat, de tulajdonképpen még meg is alázta ellenfeleit.

A könnyen követhető történet néhol kisebb mellékszálakra bomlik, melyek aztán végül egytől-egyig újra összeérnek. A film legelején például megismerhetjük Kazama-t (az ugyancsak legendás Ryo Ikebe - The Executioner I-II), a másik városból érkezett jakuzát, aki elveszett nővérét jött megtalálni. A Kozu család vendégül látja a férfit, és bár jó barátságot köt Seiji-vel, Kazama szinte végig a háttérben marad, nagyobb szerepet igazából majd csak a film végi kulcsjelent során kap. Aya új férjét, Ishioka-t pedig folyamatos bűntudat gyötri, amiért családja üzleti kapcsolatban áll a Shinsei-el. A tisztességes jakuza tudja, hogy mindez a családja jóléte miatt elkerülhetetlen volt, mégis becsületbeli ügyként kezeli a dolgot, és ezért később még az életét is hajlandó feláldozni.

Mivel oldschool jakuzafilmről van szó, érthető, hogy jóval idealizáltabb a háború utáni gengszterekről alkotott kép. Több a túl teátrális jelenet, illetve a könnyes szemű szentimentalizmus, ám mindezek ellenére sem tekinthető csak egy egyszerű nosztalgikus melodrámának. A film az akciók és a mozgalmasság tekintetében sem teljesít rosszul, bár a jitsuroku filmekhez képest még jó pár literrel kevesebb a művér. Természetesen a kulcsjelenet maga a filmet lezáró leszámolás, mely egy gyönyörűen megkomponált jelenetsor, amiben a szokott módon kardok és pisztolyok feszülnek egymásnak, tetovált férfiak kezében.

A ninkyo filmek semmivel sem kevesebbek későbbi társaiknál, mindössze egy másik kor szülöttei, éppen ezért más felfogásban is készültek. Kevésbé akcióorientáltak, sokkal több bennük a tradíciókra kihegyezett, még a szamurájfilmekből átörökített eposzi jelleg. Érdemes a ninkyo filmekkel való ismerkedést ezzel a sorozattal kezdeni, mert az azóta már nemzetközi elismertséget is kivívó (Fekete Eső, Jakuzák) Ken Takakura kiváló játéka, és a film kellemesen régimódi hangulata teljesen alkalmas rá, hogy a lovagias jakuzafilmek irányába fordítsa a tekintetünket.

A sorozat további részei:

- Brutal Tales Of Chivalry 2/9: The Tale of The Chinese Lion and Peony Tattoo

- Brutal Tales Of Chivalry 3/9: The Lone Wolf

- Brutal Tales Of Chivalry 4/9: Blood Stained Tattoo

- Brutal Tales Of Chivalry 5/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 6/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 7/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 8/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 9/9:

THE LEGEND OF ANDO FAMILY - THE ROAD TO HELL (2001)

Rendezte: Takeshi Miyasaka

Az egykori jakuzafőnökből színésszé lett Noboru Ando időnként íróként, illetve tanácsadóként is közreműködött bizonyos filmekben. Egykori családja, az Ando-gumi története már többször is filmre került (volt, amelyikben Ando saját magát alakította), de ezek legtöbbje valójában csak valós élményeken alapuló, de alapjában véve fiktív történetek voltak. (Ráadásul nem csak jakuzafilmek, de erotikus pinku-eigák is készültek Ando „élményei” alapján!) Mint ahogyan a The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell is, mely szintén az egykori oyabun bábáskodása mellett és feltehetően vigyázó szemei előtt lett forgatva, bár azt most is kétlem, hogy a filmnek kifejezetten magas lenne a valóságtartalma.

Genji Sokabe 15 évet kapott, amiért megölte a Rendo csoport fejét, ezzel hatalomra segítve saját közvetlen főnökét, Hino-t. Szabadulása után a férfi csak szórakozik, és balhéból-balhéba keveri magát. Egyszer azonban túl messzire megy, amivel sikerül felbosszantania a Fudoji családot. Főnökei megpróbálják a dolgot elsimítani, de Genji ezek után sem fér a bőrébe, és csak tovább súlyosbítja a helyzetet, amikor a bocsánatkérés helyett rálő a Fudoji embereire. Ezzel az akciójával a háború szélére sodorja a saját klánját, Hino főnök pedig megparancsolja Genji-nek, hogy húzza meg magát valahol, amíg a konfliktus nem rendeződik. A tárgyalások végül sikerrel járnak, így újra szent a béke a két család között, ám Genji jóvoltából ez ismét nem tart sokáig. A forrófejű jakuza ekkor már a saját klánja számára is kezd egyre kellemetlenebbé válni.

Elsőre talán hagyományos „megvadult jakuza az egész világ ellen” történetnek tűnik, de Genji Sokabe karaktere jóval bonyolultabb és sokrétűbb, mint a hasonló filmek főhősei. Ő egy tragikus figura, akinek a viselkedésére nem is olyan könnyű magyarázatot találni, és annyival sem lehet elintézni, hogy mindent a börtönben eltöltött évek számlájára írunk. Genji érdekes átalakuláson megy keresztül a film során. A Fudoji család haragját például azzal vívja ki, hogy kb. 3 másodperc alatt kirabol egy a Fudoji érdekeltségbe tartozó szerencsejáték-barlangot, majd teljesen kivetkőzve önmagából, egy szórakozóhelyen nyilvánosan szétszórja a pénzt, levizeli a vendégeket, és az este megkoronázásaképpen, mindenki szeme láttára magáévá teszi csinos nőismerősét. A későbbiekben ez a vadállatiasság aztán alábbhagy, és egy flegma, életunt figurává válik, akit mintha már semmi nem érdekelne a világon. Egész végig saját maga alatt vágja a fát, a film során pedig fokozatosan egyre mélyebbre süllyed saját poklában, hogy aztán a legvégére már egy teljesen irányíthatatlan, pusztitó démonná váljon.

Renitens viselkedésének oka talán abban keresendő, hogy Genji egy régimódi jakuza, aki abban az időben került börtönbe, amikor az ügyeket még főleg fegyverrel intézték, így nehezen veszi tudomásul az új és fiatalabb vezetés által előnyösebbnek tartott tárgyalásos módszereket. Manapság már minden a pénz körül zajlik, őt viszont nem érdekli a pénz. Ő abban hisz, hogy akinél az erő, annál a hatalom. Nem igazán találja a helyét ebben az újfajta rendszerben, a büszkesége pedig nem engedi, hogy bárki előtt is megalázkodjon. Egyetlen ember érdemli csak meg a tiszteletét, ő pedig nem más, mint Hino főnök, aki amolyan apafigura is a számára. Kettejük között különös, kivülről nehezen érthető kötelék van. Ez az önfejűség azonban áldozatokat is követel. Genji öreg barátját például a férfi nyomában lévő gengszterek korházba juttatják, amiért az nem volt hajlandó felfedni annak rejtekhelyét. Ez természetesen csak olaj volt a tűzre, hiszen ezekután a felbőszült Genji rettenetes mészárlást visz végbe a Fudoji főhadiszállásán, tovább súlyosbítva a kialakult helyzetet. A bujkálás alatt pedig unalmában módszeres önpusztításba kezd, amikor is rászokik a kábítószerre. Barátnője (akit egészen odáig csak egyszerű szextárgyként kezelt) még éppen az utolsó pillanatban menti meg az addigra már kis híján teljesen ronccsá vált férfit. Ám később ez az odaadó szerelem is a hajtóvadászat áldozatául esik, ami után Genji már tényleg veszélyes fegyverré válik.

A főszerepben látható, koreai származású rocksztár Hakuryu, elsősorban Kitano és Miike filmjeiből lehet ismerős, ahol általában a Genji-éhez hasonló, egykedvű karaktereket alakít. Játéka most is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Hino főnököt pedig egy igazi legenda, Hiroki Matsukata személyesíti meg, aki talán az egyetlen olyan még élő színész, aki a ninkyo és a jitsuroku filmek után, a kortárs jakuzafilmekben is rendszeresen bebizonyíthatja, hogy nem véletlenül ő a műfaj egyik legnagyobb alakja. Kisebb cameo szintű szereplés erejéig még Hisao Maki is megjelenik, akiről a későbbiekben még gyakran lesz szó. (Róla egyelőre csak annyit, hogy egy igazi polihisztor, aki mangákat ír, filmekben játszik és rendez, mellesleg Miike egyik mentora és egykori karatetanára.)

A The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell egy szomorkás hangulatú, akciódús jakuzafilm, melynek története kellően fordulatos ugyan, ám egy kissé talán kiszámítható. De a nagyszerűen eltalált keserédes hangulat, az ebben nem kis szerepet játszó fantasztikus zene, az érdekes karakterek, valamint a kiváló színészi alakítások okán azonban még így is kiemelkedik az átlag modern jakuzafilmek sorából.

STREET MOBSTER (1972)

Gendai Yakuza: Hito-kiri Yota
Modern Yakuza: Outlaw Killer
Modern Yakuza: Shameless Human Sacrifice

Rendezte: Kinji Fukasaku

"Once a dog learns the taste of defeat, it never bites again."

A jitsuroku megszületése igazából csak formailag köthető a Yakuza Papers sorozathoz, az első igazán új felfogású jakuza-eiga kétségkívül a Gendai Yakuza (Modern Yakuza) széria hatodik, és egyben legutolsó darabja, a Street Mobster. Kinji Fukasaku rendező korai jakuzafilmjei már több szempontból is (főleg az erőszak terén) előremutatóak voltak, de az olyan alkotások, mint a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog többé-kevésbé még mindig a ninkyo-stílus keretein belül maradtak. Az 1972-es Street Mobster nem más, mint az a bizonyos hiányzó láncszem a jakuzafilmek fejlődéstörténetében. A tökéletes átmenet a régi és az új stílus között. Itt már nyoma sincs a giri/ninjo dilemmának, a főhős már nem egy visszafogott, romantikus hős, aki a régi értékek alapján igyekszik irányítani saját és a klánja életét, a "tisztelet" és a "becsület" szavak pedig többé már nem jelentenek semmit.

Okita (Bunta Sugawara) nagyszájú, öntörvényű utcai bandita, aki csapatával együtt szerencsejátékkal, verekedésekkel, valamint nők megerőszakolásával tölti mindennapjait. Miután egy alkalommal késsel vesz elégtételt az őket zaklató Takigawa klán jakuzáin, alkalma nyílik belülről is megismerkednie a japán börtönviszonyokkal. Szabadulása után felkeresi egy Kizaki (Asao Koike) nevű egykori jakuza, és felajánlja Okita-nak, hogy segít neki összehozni egy saját bandát, amivel aztán önálló balhéba kezdhetnének. Kizaki terve egyszerű és világos: A Takigawa klán félve a rendőrségtől, ma már egy legitim szervezet látszatát próbálja kelteni. Ezért ha megtámadják a Takigawa érdekeltségeit, akkor azok nem mernek majd komolyan visszavágni. Így hát Okita és társai nekiállnak szétverni néhány a Takigawa kezében lévő szórakozóhelyet, ám a jakuzák ezt természetesen nem nézik jó szemmel. Amikor Okita megsérül és a csapat szorult helyzetbe kerül, csak a Yato klánnal való szövetség segíthetne rajtuk. Bár Okita hevesen tiltakozik az elkötelezettség ellen, végül mégiscsak kénytelen hűséget fogadni a Yato klánnak, majd pedig békét kötni a Takigawa klánnal. A helyzet rendeződésével Okita igazi nagymenő jakuza lesz. De hiába a jól jövedelmező szerencsejáték és az aranyélet, a béke törékeny dolog. Okita továbbra sem bír magával, és ezzel nemcsak a Takigawa-val szövetséges, nagyhatalmú Saiei klán haragját hozza a saját fejükre, de még Yato (Noboru Ando) és Kizaki támogatását is elveszíti. Okita a maradék embereivel egy olyan reménytelen városi gerillaháborúba kezd, amit nem nyerhet meg.

Az isteni Bunta Sugawara a jitsuroku filmek legemblematikusabb alakja. Pontosan az ellentéte a Ken Takakura által addig képviselt klasszikus, erkölcsileg alig-alig fedhető jakuza figurájának. Míg utóbbi a megfontolt, és alapvetően pozitív emberi értékekkel felruházott lovagias hős, addig a Bunta által életre keltett indulatos, robbanékony, agresszív és erőszakos gengszter a tökéletes antihős mintaképe. Indulatos és öntörvényű jakuzákat ugyan már korábbi filmekben is láthattunk (pl. Yukio Mishima az 1960-as Afraid To Die-ban), de azokban a film végére legtöbbször bekövetkezik az erkölcsi megtisztulás is, míg a jitsuroku filmek főhőseinek jelleme már kevésbé radikálisan változik. Sugawara pályáját ebben az időben többnyire az ilyen, és ehhez hasonló karakterek jellemezték, ami elsősorban markáns arcának, és persze kiváló színészi játékának is köszönhető. A Street Mobster főszerepében egyenesen lubickol, Okita karaktere szinte a személyére lett szabva.

Isamu Okita már a háború utáni feketepiac-generáció tagja. Sanyarú sorsáért nem csak az alkoholista anyával (illetve pont hogy nélküle) töltött keserű gyermekkor tehető felelőssé. Okita maga is bevallja a film elején, hogy már a születési dátuma elég rossz ómen volt, mivel pont a háború elvesztésének napján látta meg a felkelő napot, és szerinte ennek köszönhetően lett egy született vesztes. Az utcán nevelkedett suhancot csak a balhé élteti, semmilyen célja sincs az életben. Már a börtönből szabadulva is azonnal balhéba keveredik, és míg ő maga a megtestesült arrogancia, addig ugyanezt másoktól egyáltalán nem képes elviselni. A film elején egy nyilvános fürdőből szó szerinti vérfürdőt csinál, mikor az őt korábban megalázó jakuzákra tör. Ez a fajta zabolázatlanság segíti végül hatalomhoz, majd ugyanez okozza a vesztét is. Okita olyan, mint az elszabadult shinkansen (japán gyorsvasút), irányíthatatlan és megállíthatatlan. Mindössze egyvalaki van, aki képes valamelyest (még ha rövid időre is) befékezni ezt a robogó gyorsvonatot: egy Kimiyo nevű prostituált (a hihetetlenül szexi Mayumi Nagisa által megformálva), akihez Okita-t igencsak sajátos kapcsolat fűzi. A lányt korábban a férfi megerőszakolta, majd ennek hatására lett belőle örömlány. Amikor később összetalálkozik a börtönből frissen szabadult és természetesen türelmetlenül kanos Okita-val, Kimiyo először még késsel támad rá, majd furcsa módon később a szeretője lesz. Okita lelkiismerete talán itt szólal meg egyedül, és bár titkolja, de valahol erős bűntudat gyötri amiatt, amit korábban a lánnyal tett. A férfi persze közel sem tekinthető a hűség szobrának, és ezt a féltékeny Kimiyo nehezen viseli. (Egy alkalommal például késsel csúnyítja el Okita aktuális partnernőjének arcát.) Mindezek ellenére is a legvégsőkig kitart nehéz természetű szerelme mellett.

Noboru Ando ismét a sziklaarcú jakuzafőnök szerepében tündököl, bár igazából más szerepet ugye nem is nagyon látni tőle. A Street Mobster-ben már valamivel nagyobb teret kapott a játéka, és így igazából a film másik igazán érdekes karaktere lett. Yato is egy amolyan a legalitás fedezékébe bújt keresztapa. A sors csak véletlenül sodorja az útjába Okita-t, aki éppen a Takigawa jakuzák elől menekülve fut be a Yato főhadiszállásra. Yato főnök pedig a Takigawa klán nemtetszését kiváltva, védelmébe veszi a menekülő huligánokat, majd később, mikor úgy alakul, akkor pedig a szárnyai alá is veszi őket. Yato ugyanis fiatalkori önmagát látja a kezelhetetlen és vad Okita-ban, ezért hajlandó segíteni nekik. Az utolsó pillanatig kitart patronáltja mellett, még bocsánatkérésre (yubitsume) is hajlandó a Takigawa/Saiei főnököknél. De Okita felelőtlen viselkedése végül odáig fajul, hogy már Yato sem tudja megmenteni őt.

Fukasaku igazán szélsőségesre formálta Okita figuráját (hasonló karaktert láthatunk majd Fukasaku másik nagy klasszikusában, a Graveyard Of Honor-ban is), ezért aztán a film kimondottan véres és erőszakos lett, de szerencsére a történet nem látta ennek kárát, rendesen kidolgozott, izgalmas sztori, a felemelkedés/bukás témájának egy újszerű vizsgálata. A dokumentarista filmes eszközök már szinte kivétel nélkül jelen vannak, így a kézikamerás felvételek, Okita saját narrációja és a kimerevített képek is megtalálhatóak, ellenben a feliratozás most hiányzik.

A Street Mobster volt az első Fukasaku film, amiben Sugawara már abszolút főszerepet játszott, majd ezt követően egy hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolat vette kezdetét, amelynek köszönhetően Sugawara lett az elsőszámú jitsuroku jakuzafilm szupersztár, Fukasaku pedig egy élvonalbeli sztárrendezővé magasztalódott. A Street Mobster nem véletlenül a kedvenc Fukasaku filmem. Zseniális főszereplő, kiváló támogató színészek, iszonyatos tempó, hangulatos képi megoldások, remek zene és persze a tomboló brutalitás, valamint egy katartikus befejezés. Kevésbé eposzi, sokkal inkább akció-orientáltabb alkotás, de minden pillanata lenyűgöző, Bunta Sugawara pedig élete talán legerőteljesebb alakítását nyújtja. Nemcsak a jakuzafilmek egyik legnagyobb klasszikusa, de minden gengszterfilmek egyik legnagyszerűbbike is.

A sorozat részei:

Modern Yakuza 1/6: Law Of The Shameless (1969)
Modern Yakuza 2/6: Shameless Obligation (1969)
Modern Yakuza 3/6: Shameless In Juku (1970)
Modern Yakuza 4/6: Returning The Offering Cup (1971)
Modern Yakuza 5/6: Bloody Cherry Blossoms Three Brothers (1971)

SHINJUKU OUTLAW (1994)

Shinjuku Autoroo

Rendezte: Takashi Miike

Takashi Miike rendezői karrierje a 90-es évek elején indult, a V-cinema korszak kellős közepén. A jakuzafilm-zsáner ezidőtájt gyakorlatilag a föld alatt rothadt. A videópiacra gyártott olcsó filmek azonban megadták a lehetőséget, hogy kevés pénzből ugyan, de ki-ki a tehetsége alapján olyan filmet készítsen, amilyet csak akar, illetve amilyet tud. Így aztán a jakuza téma is újra terítékre került, de hiába a kötetlen alkotói szabadság, az alacsony büdzsékeret nagyban meg is határozta ezen filmek várható minőségét. Néhányan azonban még így is képesek voltak olyan filmeket alkotni, amelyek az átlagosnál nagyobb sikereket értek el, és ennek köszönhetően jó néhány, mára már jól ismert rendező emelkedhetett ki az olcsó filmek piacának posványából. Többek közt Takashi Miike is, aki a többnyire gyenge és felejthető manga feldolgozásokból és a b-kategóriát alulról súroló akciófilmekből álló korai próbálkozásai után szintén átnyergelt a jakuzafilmekre, és ekkor végre megmutatkozhatott a rendező igazi zsenije is. Az 1994-es Shinjuku Outlaw Miike első igazi, vegytiszta jakuzafilmje.

Yomi (Hiroyuki Watanabe) a hirosimai jakuza elvállalja, hogy kinyírja a rivális főnököt, de az akció közben ő maga is golyót kap, aminek következtében kómában kényszerül eltölteni a következő tíz évet. Amikor magához tér, észre kell vennie, hogy az alvilág azóta nagyon megváltozott, az erőviszonyok teljesen átalakultak, és a várost a jakuzák mellett Tagami (Kiyoshi Nakajo), a korrupt rendőr tartja kézben. Ráadásul azzal is szembe kell még néznie, hogy társa Eto prostit csinált egykori barátnőjéből Ayumi-ból, majd lelépett vele Shinjuku-ba. A férfi ennek ellenére mégis megmenti Eto életét egy a tartozást behajtani akaró jakuzától. Yomi eleinte nem tud mit kezdeni saját magával, de a Shinjuku-t irányító Okumura/Toryukai szövetség rákényszeríti, hogy dolgozzon nekik, így Yomi hamarosan a szövetség, és a velük rivalizáló, a titokzatos Fang vezette tajvani maffia kereszttüzébe kerül. Mindkét oldal fel akarja használni őt a másik ellen. Tagami kinyírja a tajvaniak drogját lenyúló Eto-t és Ayumi-t, a gyanút pedig Fang-ra tereli. Yomi bosszút esküszik a barátaiért, majd miután végez Fang egyik emberével, a helyzet pattanásig feszül a két fél között és kegyetlen leszámolás-sorozat veszi kezdetét. Yomi pedig elindul Fang-ért.

A történet félig-meddig itt is az idegen környezetbe szakadás és a beilleszkedés témája köré épül. Yomi 10 év kóma után egy teljesen új Japánba érkezik meg, majd miután Hirosimában már nincs többé helye, ő is Tokióba megy. Múltja azonban tovább kísérti, és az események hamar úgy hozzák, hogy újból gengszter lesz belőle. De hiába tért vissza egykori életstílusához, mégis nagyon elveszettnek érzi magát ebben az új világban. A jakuzák már egészen más módszerekkel dolgoznak, mint még az ő idejében, és egykori barátai is alaposan megváltoztak. Ayumi a volt barátnő már Eto-t szereti, aki viszont egyáltalán nem örül régi társa visszatértének. Yomi úgy érzi, hogy magára maradt. Ugyanakkor két olyan emberrel is sorsközösséget érez, akik hozzá hasonlóan szintén „idegenek”. Barátságot köt egy önmagát „hazátlannak” tartó perui-japán származású jakuzával, valamint (egy főleg a szexualitásra épülő) viszonyt kezd egy filippíno prostival (Ruby Moreno). Ez a már-már idilli állapot aztán egy csapásra megszűnik, mikor a tajvaniak és a jakuzák közti háború, és az ezzel járó események hirtelen magával rántják Yomi-t, és vele együtt az újdonsült barátait is. A film bővelkedik az akcióban, és talán itt érezhető rajta a legjobban Miike keze nyoma. A legjobb példa erre a tajvani maffia kegyetlen és véres bosszúhadjárata, amit egy bizarr filmes montázs keretein belül láthatunk. A különféle nációkat magában foglaló tajvani bűnszervezet egyik iráni származású embere például táncot jár miután könnyedén fejbe lőtt egy embert, majd egy földön fekvő szerencsétlent vizel le egy férfi, aki aztán miközben tovább halad, egy hanyag mozdulattal golyót repít a megalázott ember fejébe, de a tapétavágó (kutter) fegyverként való alkalmazása is elég újszerű ötlet. Ez az erőszakmontázs a Dead Or Alive mellbevágó nyitányát idézi, illetve pont fordítva.

De a filmben emellett még rengeteg olyan karakter és jelenet található, amelyekkel találkozhatunk majd a rendező későbbi filmjeiben is. Ilyenek például a film záró képsorai, a nagy „szembenézés”, amely ugyancsak a Dead Or Alive klasszikus lezárásában jelenik meg újra, de Yomi kívülálló jakuza karaktere, vagy akár Tagami manipulátor, korrupt rendőr alakja is vissza-visszatérő elemei lesznek majd Miike későbbi munkásságának.

A Shinjuku Outlaw esetében talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a rendező első olyan filmje, amit már nemcsak mint egy átlagos V-cinema filmet értékelhetünk, hanem mint az első igazán stílusos Miike művet is. Félreértés ne essék, ez nem egy jakuzabőrbe varrt, abszurditásokkal teli művészi agyömlés, hanem csak egy egyszerű, jól felépített, akcióban és drámában gazdag jakuzatörténet, amin ugyanakkor már jól érezhető az a bizonyos Miike-hangulat is. Jómagam nagyon szeretem a rendezőnek ezeket a korai, még hagyományosabb felfogásban készült filmjeit, és a Shinjuku Outlaw nálam a megtekintés után máris bekerült a kedvenc Miike filmek listájába.