BLOODSTAINED CLAN HONOR (1970)

- Chizome no Daimon
- Bloodstained Gang Honor
- Blood-Soaked Gang Crest
- Bloody Gambles

Rendezte: Kinji Fukasaku

A Bloodstained Clan Honor is tökéletesen illeszkedik Fukasaku pre-Yakuza Papers filmjeinek sorába, vagyis a Jitsuroku stílus megszületéséhez vezető hibrid filmek közé. A rendező ebben az időszakban készült jakuzafilmjeihez hasonlóan ez is még a ninkyo alapsémára épül ugyan, de mind technikailag, mind pedig a realitásra való törekvést illetően már jelentősen előremutató alkotásról van szó.

1965. Rossz idők járnak a jakuzákra. A háborút követő aranykor már a múlt, mostanra egymást érik a harcok és a rendőrségi razziák, a családok egymás után legalizálják vállalkozásaikat, és számos klán dönt úgy, hogy feloszlatja magát. Ebben a zűrzavaros időben a yokohamai Hamayasu család újonnan megválasztott főnöke, a fiatal Kensaku Gunji (Bunta Sugawara) azt a feladatot kapja Iwakiri (Asao Uchida) nagyfőnöktől, hogy számolja fel az egyik értékes építési területen lévő nyomornegyedet, és űzze el az ott élőket. Cserébe az oda tervezett beruházásból befolyó pénz 50%-át kapná meg. A telepen élők viszont nem hajlandóak elhagyni a helyet. Gunji ráadásul érzelmileg is érintett az ügyben, hiszen ő is ott nőtt fel, egyik embere Kasama szülei pedig még most is ott élnek. Ezen a megbízáson múlik a klánjuk túlélése, de ha nem vállalják, akkor majd a tokiói Daimon klán végzi el a piszkos munkát.

A Daimon főnök érdeke tehát az, hogy Gunji ne járjon sikerrel, ezért felbéreli az egykori bokszolót Hayami-t (Tatsuo Umemiya), aki szintén a telepről származik (és aki Gunji-t is jól ismeri), hogy tartsa össze az embereket, és akadályozza meg a kitelepítést, hogy a Daimon közben saját maga szerezhesse meg az értékes területet. Gunji-nak így már nem csak a telep kiürítését kell megoldania, de a rivális klán intrikáival is számolnia kell.

Bár a film sokban hasonlít Fukasaku olyan korábbi és későbbi munkáihoz, mint pl. a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog, most mégis a korábbiakhoz képest is valamivel sötétebb tónusú sztorit kapunk. A hagyományos jakuzafilmes elemek mellett ugyanis ezúttal még a megszokottnál is erősebb drámai színezetet kap a történet, a főszereplők lelki konfliktusain pedig nagyobb a hangsúly. Ezek még mindenképpen a ninkyo filmek hagyatékainak tekinthetőek.

Gunji ugyanis lelkiismeretes főnök, aki egyaránt meg akar felelni a klánjának, Iwakiri főnök elvárásainak, és közben a nyomortelepen élők sorsa miatt meghasonulni kényszerül önmagával. A klán érdeke és saját gyökerei között kellene választania. Az ő lelkiismerete egyben a gyengesége is, képtelen erőszakkal elzavarni az embereket, ezért többnyire a helyiek kerekednek fölébük, de a rivális klán miatt a Hamayasu-nak így is kétfrontos háborút kell vívnia, és ez fokozatosan fel is őrli a klánt.

A filmben Sugawara nem a kizárólagos főszereplő, bár valóban ő a központi figura. Hayami legalább olyan jelentős karakter, és rá is hasonló kettőség jellemző. Az ő nagy álma volt, hogy sikeres bokszoló legyen, de végül a pénztelenség miatt kellett feladnia az álmait, és végül így kötött ki ő is újra a telepen. Eleinte pénzért segít a Daimon-nak, de mindezt jóhiszeműen, a telepen lakók érdekében. Később fiatal pártfogoltja, majd annak halála döbbenti csak rá, hogy a rossz oldalra állt. Hayami-t és Gunji-t egyaránt saját múltja kísérti, vagyis a telep, amit mindketten elhagytak, de mégis kénytelenek voltak újra szembenézni vele.

A tulajdonképpeni csatatérként szolgáló lepusztult, és igencsak lehangoló nyomortelep az ócska fából tákolt viskóival, a rengeteg szeméttel, az utcán heverő döglött állatokkal és a szerencsétlen sorsú lakosaival erősen emlékeztet a háború utáni Japán romos, lepusztult városaira, a feketepiacokra, mely környezetben maga Fukasaku is felnőtt. (Több mint valószínű, hogy a rendező ezzel a hasonló miliővel saját fiatal korára is utalni akart, arra a zavaros világra, amit majd később a Yakuza Papers során újra megidéz.) A nyomortelep itt a helyiek reménytelenségét ugyanúgy jelképezi, mint azt az erkölcsi fertőt, és romlottságot, amit ezek a modern jakuzák jelentettek a társadalom számára.

A filmben epizodikus szerepben láthatjuk Koji Tsuruta-t is, aki a klasszikus ninkyo főhős karakterét hozza. Méltósággal teli, szolid külsejű veterán, aki a régi időket, és a régi erkölcsöket képviseli. Kuroki a Hamayasu frissen szabadult egykori kapitánya, aki rájön, hogy Iwakiri valójában kettős játékot játszik, vagyis közben a Daimon klánt is támogatja. Ezért az információért azonban kénytelen ott helyben az életével fizetni, de közben az áruló nagyfőnököt is magával viszi a másvilágra. Úgy jelenik meg, és úgy is távozik, mint egy ninkyo hős, büszkén, önfeláldozóan és végül vérben fagyva.

A ninkyo jelleg a film végi leszámolásnál is visszaköszön, hiszen epikus és véres bosszúállással zárul a film, ami ettől függetlenül is már az új időket, egy újfajta filmes szemléletet vetít előre, többek között a jitsuroku-ra jellemző narrációnak az alkalmazásával.

Szokás szerint remek színészi jelenlét és összetéveszthetetlen atmoszféra jellemzi ezt a művet is, amiből viszont teljesen hiányzik a humor, és még a romantika is csak jelzésértékűre lett lecsupaszítva, hangulatában pedig komorabb a többihez képest. Jól példázza, hogy egy jakuzafilm mennyivel több is tud lenni, mint klánok eszeveszett harcai, vagy a romantikus antihősök szenvelgése. Talán nem tartozik a legnagyobb Fukasaku klasszikusok közé, de kétség kívül figyelemreméltó alkotás.

LADY GAMBLER (1972)

- Showa onna bakuto

Rendezte: Tai Kato

Annak ellenére, hogy a valóságban többször is volt már rá precedens, a nők nem lehetnek tagjai a Jakuzának. A filmek világában azonban rugalmasabban kezelték ezt az szabályt. A 60-as évek közepén megjelentek a női jakuzák is a filmvásznon, és nyugodtan állíthatjuk, hogy hasonló mértékű népszerűséget is élveztek, mint férfi kollégáik. A tetovált hátú gyönyörű feminák hamar a ninkyo korszak emblematikus alakjaivá váltak, és ezen filmes éra végnapjaiig ki is tartottak.

 

A Daiei stúdió 1966-ban indította útjára az Onna Tobakushi (Woman Gambler - Szerencsejátékosnő) sorozatát, főszerepben a szép és tehetséges Kyoko Enami-val. A széria 17 változó színvonalú filmet termelt ki 1966 és 1971 között. Kevesebb akció, több érzelem jellemezte őket, ezért a többi ninkyo filmhez képest igencsak vértelenek és unalmasak voltak, bár az utolsó epizódot a minőségi csambaráiról ismert Kenji Misumi rendezte, és ennek megfelelően az sokkal látványosabbra is sikerült.

A Lady Gambler ( Showa Onna Bakuto) már a Toei égisze alatt készült, és hivatalosan nem is része a sorozatnak. Amikor Junko Fuji, a legendás Hibotan Bakuto (Red Peony Gambler) filmek sztárja úgy döntött, hogy a filmezés helyett inkább a feleségek kissé egyhangúbb életét választja, a Toei még mindig szerette volna a ninkyo, és azon belül a női jakuzafilmek népszerűségét kihasználni, ezért 72-ben mondhatni "átvette" a karaktert az akkor már csőd felé közelítő Daiei stúdiótól. Addigra azonban a ninkyo stílus már az utolsókat rúgta, így végül nem lett belőle egy újabb sorozat, és ezután a női jakuzák is inkább már csak a pinky violence filmekben jelentek meg, bár ott már egy kissé más kontextusban, és általában jóval lengébb öltözetben.

 

Ofuji (Kyoko Enami) bosszút keresve járja a vidéket. Egykori szerelme tönkretette őt és az apját, aki emiatt öngyilkosságot követett el. Tévedésből azonban a Horikawa család fiatal alvezérét, Tatsumi-t (Hiroki Matsukata) támadja meg az utcán. A fiatal főnök nem sérül meg, sőt, megszánja és hazaviszi magával a szomorú, minden életkedvét elvesztett lányt, aki közben szép lassan bele is szeret a férfiba. Tatsumi közben nehéz helyzetbe kerül. Főnöke a család irányítását őrá bízza, de ebbe a döntésbe esküdt testvére, Morito nem hajlandó belenyugodni. A dühödt és csalódott posztvárományos egy másik főnök támogatásával ezért a Horikawa család ellen fordul, majd később megöli Tatsumi-t. A lelkében ismét összetört Ofuji ekkor úgy dönt, hogy "beszennyezi magát" és jakuza, pontosabban bakuto (szerencsejátékos) lesz belőle. Majd Tatsumi-no-Ofuji néven elindul bosszút állni mindenkin, aki elárulta a szerelmét.

Ofuji-ból csak a film második felében lesz igazi főszereplő, az első felvonásban még Tatsumi és családja konfliktusait, valamint a hatalmi harc kibontakozását követhetjük figyelemmel, ekkor Ofuji még a háttérben marad, mint egy csendes, a sorsa felett bánkódó, de közben a szerelem által aztán újra reményekkel teli törékeny nő. Tatsumi halálával egy időbeni ugrás is következik.

 

A szerelmét gyászoló nő testi és lelki átalakuláson egyaránt keresztülmegy. Egy másik városban, egy másik család vendégszeretetét élvezve kiképzést kap, és játéktermi osztó, pontosabban egy női bakuto válik belőle. Egy év után tér vissza Tokyo-ba, miután távollétében az egyik gyilkossal már végzett. Hamar híre is megy, hogy egy Tatsumi-no-Ofuji nő keresi a közben széthullott Horikawa család főnökének gyilkosait. De hiába keményítette meg a gyász, amikor Ofuji találkozik a feltételezett gyilkossal, egy Shimazaki nevű felbérelt vándorló jakuzával, a nő mégsem képes végezni vele, mert az utolsó pillanatban megjelenik a férfi fiatal szerelme. Ofuji nem akarja a lányt kitenni annak, amit ő is átélt korábban, ezért elengedi őket. Bár Shimazaki jelen volt a gyilkosságnál, nem ő volt az, aki végzett Tatsumi-val, a férfi mégis küzd a lelkiismeretével, és később, ahogy az a ninkyo filmekben sokszor lenni szokott, a sors úgy hozza, hogy a végelszámoltatásnál egy egykori ellenfélből lesz a főszereplő szövetségese.

A Lady Gambler-en már érződik, hogy a 70-es években készült, hiszen a cselekmény is eltér kissé a ninkyo sablontól. Tulajdonképpen ugyanannyira tekinthetjük egy női bosszúfilmnek is, annak ellenére, hogy a ninkyo jellegzetességekből is sok jelen van azért. A film története is kevésbé bonyolult, a bosszúhadjárat és az epizodikus bontás miatt kissé felhígulnak a jakuzafilmek máskor oly szövevényes történései, és így egyértelműbbé válnak a szerepek, események is. Kyoko Enami legalább olyan szép és meggyőző, mint Junko Fuji kisasszony, és a film jellegéből fakadóan a játéka is kettős, eleinte finom, nőies, törékeny, halk szavú, majd végül egy elszánt, ravasz, szellemileg is edzett végzet asszonyává formálódik.

Ebben a filmben sem tombol igazán az erőszak, és itt is hangsúlyosabbak az érzelmek, de ettől még nem feltétlenül válik unalmas vagy szirupos alkotássá. Ofuji karakterének kettősége, a klánok közötti intrikák, vagy a látványos végső harc miatt is egy tartalmas, szórakoztató és némileg újszerű filmnek tekinthető, bár a Toei női jakuzás filmjeihez azért nem mérhető.

DRUNKEN ANGEL (1948)

- Yoidore Tenshi
- Részeg Angyal

Rendezte: Akira Kurosawa

Akira Kurosawa-t felesleges bemutatnom még egy jakuzafilmekkel foglalkozó blog olvasóinak is, hiszen nem csak a japán filmgyártás, de az egyetemes filmtörténelem egyik legismertebb, és legnagyobb hatású alkotójáról beszélünk, és nem túlzás azt állítani sem, hogy a japán filmművészet nemzetközi meg- és elismerése is nagyban az ő nevéhez fűzhető. A diktatórikus rendezői módszere miatt a „Császár” becenévvel illetett rendezőóriás március 23-án lett volna 100 éves, ennek kapcsán szeretnék róla megemlékezni egy olyan alkotásával, ami a jakuzafilmek műfajában is mérföldkőnek tekinthető. Ez a Drunken Angel, vagyis a Részeg Angyal, ami elsők között mutatta be a jakuzák világának árnyékosabb oldalát, és aminek jakuza főhőse már nem egy a korábban oly sokszor látott pozitív jellemű népi hős volt.

Bár Kurosawa kétség kívül zseni volt, a sikereihez nagyban hozzájárultak színészei is, akik közül Toshiro Mifune nagyobb ismertségre is szert tett az idők során, és jelentős kultusza alakult ki a nyugati világban is. Kettejük viszonya meglehetősen viharos volt, de az biztos, hogy együttműködésük idején születtek Kurosawa legjobb, legnépszerűbb és legsikeresebb alkotásai. A Részeg Angyal a Mester hetedik filmje, és az első, amiben együtt dolgozott Mifune-vel. Amikor Kurosawa megfelelő színészeket keresett, a figyelmébe ajánlották ezt a fiatalembert, aki éppen egy másik film meghallgatásán rendkívül meggyőzően játszott el egy dühös karaktert. Kurosawa megnézte a meghallgatást, és miután Mifune a castingon bemutatott intenzív játékával teljesen lenyűgözte a rendezőt (elmondása szerint a játéka „Ijesztő volt!”), az azonnal ráosztotta Matsunaga, a TBC-s jakuza szerepét. Eredetileg a történetben Matsunaga karaktere csak kisebb teret kapott volna, de látva Mifune képességeit, Kurosawa végül a Takashi Shimura által alakított doktorral egyenrangú főszereplővé tette.

A történet közvetlenül a háború utáni időkben játszódik, egy koszos külvárosban, melynek közepén egy hatalmas, bűzös mocsár terül el. Sanada, a környék jó szándékú, de meglehetősen pokróc modorú orvosa egyik nap egy jóképű, fiatal férfit lát el, akinek egy golyó fúródott a kezébe egy riválisokkal való harc során. A fiatal jakuza Matsunaga a környék „ura”, bár valójában csak egy kisstílű gengszter. Sanada figyelmezteti a férfit, hogy az állapota alapján arra gyanakszik, hogy baj lehet a tüdejével, és ezért mielőbb vizsgáltassa ki magát. Matsunaga nem kér a jó tanácsból, sőt, olyannyira nem hajlandó elfogadni a diagnózist, hogy először rá is támad Sanada-ra dühében. Ezzel kezdetét veszi kettejük viharos kapcsolata, ami fokozatosan egyfajta szokatlan barátsággá fajul. Matsunaga nem akar tudomást venni betegségéről, az idejét ivással, és a helyi lokálban való szórakozással tölti, Sanada pedig folyamatosan veszekszik vele emiatt. Egyszer csak visszatér Okada, a környék korábbi ura, Matsunaga egykori főnöke, és ezzel egy csapásra minden megváltozik. Matsunaga hirtelen elveszíti minden tekintélyét, többé már nem élvezi az emberek tiszteletét, Okada pedig nem csak ezt, de még a barátnőjét is elveszi tőle. Eközben a többszörösen is megszégyenített Matsunaga állapota folyamatosan romlik, végül a férfi úgy érzi, hogy nem marad vesztenivalója.

Kurosawa éles politikai és társadalmi kritikákat fogalmaz meg a filmben, elsősorban az amerikai megszállást illetően, emiatt az akkoriban felálló cenzorbizottság komoly kompromisszumokra kényszerítette a rendezőt (a megszállás alatt az amerikaiakat nem lehetett rossz színben feltüntetni a filmekben), aki azonban mégis számos ilyen elemet át tudott vinni a maga sajátos módján. Ilyenek például az amerikai katonák kegyeit kereső prostituáltak („pan-pan lányok”) és a nyugati öltözéket viselő, és nyugati italokat fogyasztó gengszterek, valamint Sanada doktor több megjegyzése is tartalmaz hasonló utalásokat („Az önfeláldozás már kiment a divatból. A japánoknak már így is túl sok áldozatot kellett meghozniuk.”), de a nightklubban látható táncjelenet is a dekadens amerikai életstílust jelképező jazz zene egyfajta paródiája. (A dal butuska szövegét maga a rendező írta.)

Kurosawa a japán társadalmat is kritizálja, illetve egészen pontosan az alvilágot, amely tudvalevőleg a megszállás alatt jelentős változáson, illetve torzuláson ment át. A feketepiacok, a modern erkölcsi kódex alapján élő(sködő) jakuzák, a prostik, és a beszivárgó nyugati életmód mind-mind az egykor oly nemes japán társadalom mételyei. A helyszínek és maga a film központjában is szereplő mocsár is ezt a fajta rothadást, romlottságot hivatott szimbolizálni. (Kurosawa a Részeg Angyalt tulajdonképpen mentora, Kajiro Yamamoto korábbi filmjének a These Foolish Times című komédiájának a díszleteiben forgatta, mivel azokat a stúdió sajnálta volna lerombolni. A rendező első kikötése az volt, hogy egy hatalmas mocsárt szeretne a díszlet közepébe.)

Mifune és Shimura játékáról csakis hiperlatívuszokban lehet beszélni. Matsunaga karaktere Mifune intenzív, kissé színpadias alakításában nyeri el tökéletes formáját. Az eleinte még hűvös, kimért, ám hirtelen haragú férfi a tekintélyével együtt veszíti el emberi alakját, a betegsége, az alkohol, és a megalázottsága egyaránt pusztítja, az egykor még nyugati szemmel is kifejezetten jóképű fiatalember a film végére külsejében is eltorzul, és sápadt, beesett arcával úgy néz ki, mint valami szellem. A háború utáni nyomorban fényes életét élő férfi hirtelen kénytelen lesz szembenézni az elmúlással, melyet nem egy másik jakuza fegyvere, hanem a tüdején lévő lyuk okoz majd. A haláltól való félelme, és az önmagával való kényszerű szembenézése egy szürreális álomszerű jelenetben is bemutatásra kerül a filmben, melyben a mocsár poshadt vizébe bámuló férfi előtt megjelenik saját maga, amint a tengerparton felnyit egy fakoporsót, amiben önmaga fekszik. Mifune ezt a fajta külső-belső átalakulást lenyűgöző alakításával rendkívül hatásosan közvetíti számunkra.

Sanada doktor maga a címben szereplő részeg angyal, egy iszákos, zsörtölődő, cinikus, de önzetlen jótevő, aki Matsunaga-ban önmaga fiatalságát látja, ezért is bánik vele szigorúan, és ezért is pöröl vele folyamatosan. Az öreg doktor nem vitte sokra (valószínűleg az alkohol miatt), egykori osztálytársa például most egy jó nevű kórházban dolgozik és autóval jár, míg ő egy koszos kis rendelőben lát el mindenféle környékbeli jöttmentet. Pedig Matsunaga és Sanada jobban hasonlít egymásra, mint azt maguk is gondolnák, önfejűségük, sajátos modoruk és az alkohol szeretete is összeköti őket. Szükségük van egymásra, a jakuzának nem kimondottan az orvosra, hanem valakire, aki még hisz benne, aki számára még fontos és aggódik érte. Az orvos pedig a hiábavalóságának cáfolatát találja meg a jakuza személyében, azt, hogy van értelme küzdenie még a legelveszettebb ügyekért is. Kurosawa másik állandó színésze, Takashi Shimura kevésbé drámaian alakítja a szerepet, a doktor dühkitörései például legtöbbször már egyenesen komikusak, és pont ettől válik nem csak szimpatikussá, de valós, hihető figurává.

Kurosawa úgy tartotta, hogy ez a filmje az, amelyiken először érezhető a saját látásmódja, filmes stílusa. Első komolyabb kritikai sikerét is valóban ennek a filmnek köszönhette. (A filmből később színpadi darabot is írt, amiben szintén a film szereplői játszottak.) Elmondása szerint a jakuzát, mint a háború után felbukkanó új jelenséget szerette volna bonckés alá helyezni. A filmben még sincs teljesen egyértelmű ítélet kimondva felettük. Okada karaktere vitathatatlanul negatív, mint ahogy ez a kétszínű alvilág ábrázolása is, de Matsunaga már sokkal ambivalensebb figura. Egy esendő ember, aki kénytelen az élet édes, és keserű oldalát is megtapasztalni. Egy elveszett ember, akiben azonban nem csak saját büszkesége, de a jakuza-becsület is még mindig megvan, így végül önfeláldozásával megváltást hoz mások, és persze saját maga számára is. De a megváltás Sanada számára is eljön, amint látja, hogy az egyik fiatal csinos páciense meggyógyult a TBC-ből. Ezzel elveszített egy fogadást, amit korábban a lánnyal kötött. (Édességben fogadtak.) Az optimista lezárás ismét a doktor állhatatosságát igazolja, miszerint nincs olyan, amiért ne lenne érdemes harcolni.

A Részeg Angyal nem a szó hagyományos értelmében vett jakuzafilm, hiszen sokkal inkább egy társadalmi dráma, de mégis nagy hatással és jelentőséggel bírt a jakuzafilmekre is. Egyike az első filmeknek, amiben az alvilág a korábbinál sokkal realistábban lett ábrázolva. A film mondanivalói örökérvényűek maradtak, a karakterek és a cselekmény pedig a későbbi jakuzafilmekben is rendre visszaköszönnek. Talán nem ez Kurosawa legjobb, legismertebb műve, de a nagyszerű színészek, a kiváló jellemábrázolások, és a kellemesen szomorkás noir hangulata miatt mindenképpen remekműnek tekinthető.

JUSEI: LAST DROP OF BLOOD (2003)

Rendezte: Yasushi Akimoto

Sajnos a 2000-es évek sem éppen a jakuzafilm zsáner újjáéledéséről szóltak, ezt az évtizedet ilyen téren szintén nagyban a videó határozta meg, és ebből következően ismét inkább a mennyiség, mintsem a minőség jellemezte a jakuzafilmek gyártását. De szerencsére azért néha még ekkor is születtek minőségi alkotások a műfajban, ilyen például a 2003-as Jusei: Last Drop Of Blood is, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem valami ősi átok gátolja a zsáner feltámadását, és hogy ha a japán kollégák egy kicsit összekapják magukat, akkor versenyképes gengszterfilmeket is tudnak gyártani.

Pedig a film rendezőjének személye kicsit szokatlannak mondható. Yasushi Akimoto hazájában igazi polihisztornak számít, de elsősorban író, dalszövegíró, és popzenei producerként ismert. (Ő írta többek között a One Missed Call című horrort, amiből Takashi Miike forgatott filmet, illetve a magyar Szomorú Vasárnap című dal legendájából építkező The Suicide Song című regényt is, amiből azóta szintén készült film.) Akimoto a 90-es évek eleje óta próbálkozik a rendezéssel is, bár filmográfiája a mai napig nem éri el az 5 darab filmet, és a Jusei közülük az egyetlen jakuzafilm.

Nem csak a rendező, hanem a főszereplő is meglehetősen érdekes választásnak tűnik. Takaaki Ishibashi japán egyik legismertebb médiaszemélyisége, tv-s műsorvezető, ismert komikus, énekes, és persze alkalmi színész, aki eddig viszont leginkább csak vígjátékokban csillogtathatta meg a tehetségét (mi is láthattuk a Nagy Csapat című amerikai vígjáték 2. és 3. részében). Ehhez képest a filmben egy komor, sztoikus karaktert alakít, aki hiába próbál menekülni előle, a múltja elkerülhetetlenül utoléri.

Leszámolás sorozat kavarja fel az indulatokat a japán alvilágban. Odanaka főnök is megsérül, amikor egy géppisztolyos bérgyilkos szitává lő egy találkozót. Beindulnak a találgatások, vádaskodások, mindenki a nyugati klánokat sejti a háttérben. Shuji, Odanaka főnök jobb keze viszont arra gyanakszik, hogy a családon belül akarja valaki a klánokat egymásnak ugrasztani.
Ezalatt Shoichi, a középkorú ex-jakuza a lábtörlőügynökök szürke és unalmas életét éli. A férfi egykor Odanaka embere volt, de a börtönből való szabadulása után úgy döntött, hogy visszavonul, és békés, hétköznapi életet él feleségével Kiyoko-val (Reiko Takashima – Yakuza Wives, Fekete Angyal). De hiába próbálja titkolni és feledni is egykori életét, az folyamatosan kísérti, főleg Tsuruoka, egy korrupt nyomozó képében, aki rendszeresen felkeresi, és beszámol neki a történésekről.

Shoichi nem kívánja a biztonságos, ám szürke életet feladni, de mégiscsak meglátogatja egykori főnökét a kórházban, sőt, egyszer meg is menti az öregember életét a ráküldött bérgyilkosoktól. Észre sem veszi, hogy régi élete lassan kezdi újra bekebelezni. Már a felesége számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy férje alaposan megváltozott. A férfi újból cigarettázik, a kötözködő utcai huligánokat pépesre veri, az idegesítő kuncsaftot pedig halálosan megfenyegeti. Shuji gyanúja közben beigazolódott: Shimazu, a család egyik kapitánya szövetkezett a rivális család embereivel, hogy a nagyfőnököket likvidálva, ők maguk vehessék majd kézbe az irányítást. Shuji, mielőtt végezne az árulóval, megtudja, hogy ki is az, aki valójában a háttérből irányítja a szálakat. Éppen húga avatóünnepségére tart, amikor egy kocsiból rálőnek, és súlyosan megsebesítik. Utolsó erejével elmondja a szintén az ünnepségen tartózkodó Shoichi-nek az igazi áruló nevét, majd meghal. Innentől már Shoichi feladata a rendrakás és persze a bosszúállás is.

Akimoto mondhatni nulla tapasztalattal egy igazi régi vágású, kemény és stílusos gengszterfilmet készített. Már a nyitójelenet is szenzációs. Egy kapafogú, sánta férfi bejut az étterem konyhájába, ahol magára ölt egy búvárruhát, és az étterem különtermének óriási akváriumába ereszkedve szórja a halált a teremben lévőkre. Miike-i megoldás, mondhatnánk. De hasonlón tetszetős ötletek később is felbukkannak.

A film nem csak akciófilm, jelentős hangsúlyt fektet a főbb karakterek lelkivilágának bemutatására is. Shoichi jelleme talán a legérdekesebb. Kapcsolata a feleségével a legkevésbé sem nevezhető idillinek. Egymástól elhidegülten, de mégis szerelemben élnek. A férfi furcsa viselkedése is azt sugallja, hogy ez a „salaryman” életvitel a legkevésbé sem jelent számára boldogságot. Sokáig próbál ellenállni a kísértésnek, de ahogy a kissé Columbo-ra emlékeztető nyomozó Tsuruoka is megemlíti a blog és a jakuza lét örökérvényű mottóját: „ha valaki egyszer jakuza volt, az mindig jakuza marad”.

A fiatal Shuji viszont ambiciózus és idealista jakuza, aki elmondása szerint csak a jakuza életet ismeri, bár kishúga boldogsága számára mindennél fontosabb. Az ő és Shoichi sorsa végül furcsa módon ér össze. A tragédia úgy hozza, hogy amit Shuji elkezdett, azt végül Shoichi fejezi be.

A film utolsó fél órája számos meglepetést tartogat. Ekkor mintha csak John Woo ült volna bele a rendezői székbe. A végső leszámolás során lassításokkal teli fegyver-balettet láthatunk, ami néhol megmosolyogtatóan b-filmes hatást kelt, de kétségtelenül sokként éri a nézőt. Az addigi melankolikus alaphangulat hirtelen megszűnik, és a film egy magas fordulatszámon pörgő akcióorgiába csap át, ami során Shoichi Terminátorként pucol ki egy golfklubot. (Még külsőleg is hasonlít, lásd a képet.) De az igazán nagy fordulat még a végére tartogatja magát. A film legutolsó jelenete számomra pedig teljesen váratlan és meglepő volt, valahogy így kell filmet csinálni, hogy akkor érje az embert a hideg zuhany, amikor már egyáltalán nem is számítana rá.

Kisebb-nagyobb hibái ellenére is egy nagyszerű újkori jakuzafilmmel van dolgunk, ami ugyanakkor számos értéket megőrzött a régi korok klasszikus japán jakuza- és hongkongi akciófilmes hagyományaiból is, ezeknek, a fordulatos forgatókönyvnek, és a visszafogott, de ezáltal mégis rendkívül hatásos színészi alakításoknak köszönhetően a Jusei magasan kiemelkedik az olcsó videó piaci tömegtermékek közül.

A YUBITSUME

Ejtsd: Jubicume (指詰め), jelentése "ujj rövidítés". Szokták "yubi o tobasunak" vagyis kb. a repülő kisujjnak is hívni, bár ezen kívül is még számos elnevezést használnak rá az argóban.

A filmekből ismert öncsonkítás eredete több évszázadra tekint vissza, és a bakutók, vagyis a szerencsejátékból megélni próbáló jakuzák körében volt leginkább elterjedt. Ez a rituális szertartás valójában a szeppuku, azaz a szamurájok hasfelmetszésének jakuzákra szabott, és természetesen nem halálos kimenetelű változata. A szeppukuhoz hasonlóan a bűnök, a szégyen lemosását, az azoktól való megtisztulást szolgálta.

Annak idején, ha egy bakuto kisebb adósságot halmozott fel, amit aztán nem volt képes kifizetni, vezeklésképpen felajánlotta a bal kezének utolsó kisujjpercét. A csonkításnak köszönhetően a jakuza onnantól már kevésbé biztosan tudta csak tartani a kardot vagy a kést, így a harcokban jelentős hátrányba került. (A két kéz alsó három ujja fontos szerepet játszik a kard stabil tartásában.) Ezzel szerencsésebb esetben az adósnak sikerült kiváltania a tartozását, de előfordult (főleg jelentősebb összegeknél), hogy nem elégedtek meg ezzel a felajánlással, és a delikvenstől a pénzt is ugyanúgy követelték. (Ráadásul a szerencsejáték akkoriban szigorúan tilos volt, így a hatóságoknak nem volt nehéz beazonosítaniuk a szerencsejátékosokat.)


A 20. században a gengszterek már nem használtak kardokat, így a második világháború utáni időkben a yubitsume már a kisebb vétségek utáni bocsánatkérés gyakori eszköze lett a jakuzáknál. Elsősorban az alacsonyabb rangúak (katonák) kértek így bocsánatot feletteseiktől, de olykor az emberei által elkövetett baklövések miatt a kisebb főnökök is így próbáltak kiengesztelést nyerni az oyabunnál, vagy éppen ezáltal megváltani egyik emberük életét. A kisebb vétség sok mindent jelenthetett. Kötelességmulasztást, lebukást, parancsmegtagadást, elbukott akciót/üzletet, óvatlanságot, amit egy nemkívánatos rendőrségi razzia követett, szóbeli és tettleges sértést, kisebb árulást, vagy egy szövetséges klán valamelyik magasabb rangú tagját való inzultálás, de egy nagyobb bizalmat élvező jakuza esetében előfordult, hogy ennél valamivel súlyosabb esetben is megelégedtek ezzel az áldozattal. (Pl. ha nem tudta megvédeni a felettesét egy esetleges merénylettől.) Ezek sokszor a főnökök jóindulatán és a kobunnal ("gyermek", vagyis az alattvaló) fennálló kapcsolat minőségén is múlottak. Sok esetben mellékbüntetésként egy jelentősebb pénzösszeget is kértek a vétkestől. Komolyabb bűnök esetén természetesen ez a módszer sem volt elég ahhoz, hogy a bűnös életben maradhasson.

A yubitsume szertartása a következőképpen zajlik le. A bocsánatkérő egy tiszta, fehér kendőt terít le, majd bal kezét ráhelyezi, tenyérrel lefelé. Egy tantóval, vagyis egy éles késsel egyetlen, hirtelen mozdulattal levágja a kéz kisujjának utolsó percét a csonk felett. Mivel még ez a kis ízület is meglehetősen kemény, így gyakorlatilag az egész testsúllyal rá kell nehezedni a késre, hogy a csontot és az izmokat el tudja vágni a penge. Ezután a vétkező a levágott testrészt belehajtogatja a kendőbe, és a csomagot meghajlással együtt átnyújtja annak a feljebbvalójának, akinek a bocsánatkérés szólt. Miután ezt a főnök elfogadta, a jakuza csak ezek után gondoskodhatott a vérző csonk ellátásáról. A rituálét nem feltétlenül az oyabun színe előtt hajtották végre, a bűnbánó olykor úgy küldte el az eltávolított ujjpercet a főnöknek.


Ha az áldozati felajánlást elfogadták, akkor a jakuza megbocsájtást nyert, és immáron tiszta lappal folytathatta tovább az életét, tevékenységeit. Az illető ilyenkor csak testi megbélyegzésben részesült, a yubitsume elvégzése után a klán többi tagja már nem szégyeníthette meg. Amennyiben ugyanaz a jakuza később újabb kisebb vétséget követett el, a következő kisujjpercével kellett fizetnie érte, majd így tovább, akár a jobb kézen is folytatva.

Bár a yubitsume hagyománya a mai napig él, az újkori jakuzáknál már egyre ritkábban használatos. Ennek oka egyszerű, ahogyan a bakutók korában, úgy most is könnyen szemet szúr a hatóságoknak a hiányzó testrész, ilyenkor aztán előfordul, hogy az illetőt már csak emiatt is folyton ellenőrzik a rendőrök, és általában nem engedik külföldre utazni sem őket. Továbbá a visszavonult jakuzák civil életét is tovább nehezíti ez a jól látható hiányosság, mivel a közvélemény szemében ők továbbra is jakuzák maradnak, akiket nem látnak szívesen fürdőkben, üzletekben, kocsmákban. Éppen ezért Japánban jelenleg virágzik a műujj-gyártás ipara, amikor is sok jakuza a hiányzó ujjak, ujjpercek pótlásával igyekszik megszabadulni az árulkodó múlttól.