JAPAN ORGANIZED CRIME: BOSS (1969)

Nihon boryoku-dan: Kumicho

Rendezte: Kinji Fukasaku

Kinji Fukasaku a főművének számító The Yakuza Papers széria előtt is forgatott már jakuzafilmeket, méghozzá nem is akármilyeneket. Hiszen a sorozat nyitódarabjával (Battles Without Honor And Humanity) útjára indult új irányzat természetesen nem egyik napról a másikra született meg. A jitsuroku eiga-k legfontosabb stílusjegyei már ezekben a korai alkotásokban is jól felismerhetőek, mindössze a főhős jelleme, és a giri/ninjo alapséma miatt sorolhatóak még a ninkyo filmek közé. Az 1969-es Japan Organized Crime: Boss talán az egyik első ilyen alapkő, Fukasaku ugyanis ezzel a filmmel mutatta be először egyéni látásmódját, mely később a védjegyévé vált, és amivel forradalmasította a japán filmgyártást.

Japán legnagyobb jakuza klánja, az osakai székhelyű Danno rohamosan terjeszkedik a szigetországban, emiatt pedig rengeteg kisebb háború tört ki a jelentősebb városok utcáin. Egy ilyen háború után, a yokohamai Hamanaka család kénytelen behódolni az egyre nagyobb hatalommal bíró Danno klánnak. Ekkor a tokiói családok féltve hatalmukat, létrehoztak egy szövetséget, hogy megálljt parancsoljanak a Danno-nak. A Tokiói Szövetség a szintén yokohamai Sakurada családdal összefogva megtámadja a Hamanaka klánt, így a keleti és a nyugati családok háborújának fő csatatere Yokohama utcái lesznek.

Ezalatt Tsukamoto (Koji Tsuruta), a Hamanaka főnök egykori jobb keze éppen 8 éves börtönbüntetéséből szabadul. Még szinte ki se tette a lábát a kapun, az események máris magukkal sodorják, a család fejét ugyanis felrobbantják az autójában. A haldokló oyabun utolsó erejével még rábízza a klán vezetését Tsukamoto-ra, és megkéri, hogy javítsa ki az általa elkövetett súlyos hibát, mentse meg a családot, és szakítson a Danno-val. Az újdonsült főnök ezt meg is teszi, és kilép a Danno klánnal kötött szövetségből. A Sakurada és a Tokiói Szövetség elleni harchoz a Danno családnak azonban újabb szövetségesre van szüksége, ezért a kissé bárdolatlan Miyahara (Tomisaburo Wakayama) által vezetett, és csupa gátlástalan gazemberből álló Hokuryu Kai nevű bandával kötnek egyezséget. A megvadult csordára emlékeztető banda még Tsukamoto embereivel is összetűzésbe kerül, amit csak Tsukamoto példátlan bátorsága révén tudnak harc nélkül megúszni. A rengeteg áldozattal járó harcok után a Danno klán és a Szövetség politikai nyomásra végül kénytelen békét kötni egymással, ez pedig azt jelenti, hogy se a Hokuryu bandára, sem pedig a Hamanaka-ra sincs többé szükség.

A Japan Organized Crime: Boss a ninkyo filmektől nem szokatlan módon, leginkább a nehéz döntésekről, és az önfeláldozásról szól. Az összes főbb szereplő kénytelen valamiféle áldozatot hozni a becsület, vagy éppen mások védelmében. Tsukamoto-nak már a film elején döntenie kell, hogy a haldokló főnök utolsó akaratát tiszteletben tartva távol tartsa-e a családot a tűztől, vagy pedig felvegye ő is a kesztyűt? Tisztában van vele ugyanis, hogy ha nem bosszulják meg a főnök halálát, akkor lemoshatatlan szégyenfolt esik a család becsületén. Ezért úgy dönt, hogy megkíméli az embereit, és ő maga áll majd bosszút, ami számára ugye egyenlő a börtönbe való visszajutással. Erre azonban már nem kerülhet sor, mert barátja, és leghűségesebb kapitánya Kazama (személyes kedvencem, az isteni Bunta Sugawara, itt még csak rövid szerepben) megelőzi, bár az életével kell fizetnie az egyéni akcióért. Tsukamoto a barátja elvesztése után dönt úgy, hogy elég a vérontásból. A béke azonban csak átmeneti.

A kiváló Koji Tsuruta a tőle megszokott karaktert hozza: sztoikus öregedő jakuza, aki az események miatt kénytelen átértékelni az életét. Tsuruta kiváló teljesítményét csak a másik legenda fejeli meg. A nyugaton főleg Magányos farkasként (vagy ha úgy tetszik, a Sógun orgyilkosaként) elhíresült Tomisaburo Wakayama a film igazi fénypontja. Karaktere tökéletes ellentéte a Tsuruta által alakított klasszikus ninkyo figurának. Harsány, romlott, megzabolázhatatlan, vadállatias bandita. Wakayama játéka rettentően intenzív, és nagyon meggyőző. Szinte uralja a filmet, kétség kívül az ő jelenetei a legmaradandóbbak.

A film legemlékezetesebb jelenete kettejük találkozása. Amikor a Hokuryu banda egy verekedés után túszul ejti egyik katonáját, Tsukamoto egyedül és fegyvertelenül indul embere kiszabadítására. Miyahara megpróbálja megalázni őt, többször megüti, sőt, még meg is vágja az arcát, de a férfi rezzenéstelen arccal újra és újra feláll, majd végül maga Miyahara lesz az, aki megszégyenítve érezheti magát. Ez a találkozás azonban nagy hatással bírt Miyahara-ra. Ellenfele kitartó viselkedése a szégyenérzet mellett, tiszteletet is ébresztett benne. Később, amikor rádöbbent, hogy elárulták, ő is feláldozza önmagát: könnyeivel küszködve elzavarja embereit, hogy aztán egymaga nézzen szembe a halállal. A körbevett kocsmából még felhívja Tsukamoto-t, és elmondja neki, mennyire csodálja őt, valamint hogy a találkozásuk óta arra vágyott, hogy testvérévé fogadhassa.
Miyahara karakterének kettősége, Wakayama személyében tökéletes közvetítőre talált. (Hatalmas tehetségét mi sem mutatja meg jobban, mint ha összevetjük ezt a szerepet a pár évvel későbbi Magányos farkas és farkaskölyök sorozat szótlan és megtört roninjával.)
Sugawara mellett egy hasonlóan rövid szerep erejéig találkozhatunk még Fukasaku másik későbbi állandó színészével, Noboru Ando-val is, mint a félkarú ex-jakuzafőnök, Ooba. Ando aztán zsigerből tudja, hogy milyen jakuzának lenni, lévén maga is az volt egykoron. Talán már mondanom sem kell, hogy Ooba rövid szereplése szintén önfeláldozással ér véget.

A komplex történet könnyebb megértését, feliratokkal, ún. freezing frame, azaz kimerevített képek, és narrátor alkalmazása segíti. Ez valóban hasznos, de az igazi haszna majd csak az agyoncsűrt-csavart cselekményű, és megszámlálhatatlanul sok szereplőt felvonultató jitsuroku filmeknél lesz. A film tempója kimondottan gyors, de a történet mégis könnyen követhető. Bár a szokottnál véresebb és brutálisabb jakuzafilmek korábban is készültek már, Fukasaku ezen alkotása jócskán túltesz elődein. Egymást érik a véres leszámolások, verekedések, tucatnyi embert mészárolnak le pillanatok alatt. Nyers és kíméletlen film ez, de az igazat megvallva, mindez még csak a közelében sincs a rendező későbbi klasszikusainak vérbőségéhez.

A Japan Organized Crime: Boss az egyik legnagyobb jakuzafilm-klasszikus. Igazi pre-jitsuroku, és poszt-ninkyo eiga. Fukasaku életművének jakuzafilmes szakaszát érdemes ezzel a tökéletes remekművel kezdeni. De ha másért nem is, akkor Wakayama brillírozásáért mindenképpen.

BEVEZETŐ

A jakuzáról az átlag nyugati emberben általában egy olyan agyontetovált testű japán maffiózó képe él, aki még manapság is karddal intézi el a problémás ügyeket, ha pedig kudarcot vall, vezeklésül levágja saját kisujját, amit aztán átnyújt a feljebbvalójának. Ez a leginkább a filmeknek köszönhetően kialakult kép valamennyire helytálló is, de természetesen itt ennél jóval többről van szó.
A XVII. század eleje óta létező Jakuza, nem csak a világ legrégebbi, hanem egyben a legnagyobb létszámú bűnszervezete is. A 60-as évek elején például több mint 5.000 különböző csoport létezett szerte a szigetországban, ezek összlétszáma pedig megközelítette a 200.000 főt, ami jócskán meghaladta az akkori japán hadsereg létszámát is. A jakuza név, a japán 8-9-3 számsorból ered (8-ya 9-ku 3-sa). Ez a Black Jackhez hasonlító kártyajáték, az Oicho Kabu legrosszabb kombinációja, értéke 0. Mivel a jakuzák magukat is a társadalom számára értéktelennek, haszontalannak tartották, így ezt a nevet kezdték el használni önmagukra. Az első jakuzák a gazdátlanná vált szamurájok (ronin) közül kerültek ki. Mivel békeidőben már nem volt rájuk szükség, így megélhetés nélkül maradtak, ezért többen közülük fosztogatásból és lopásból próbálták magukat eltartani. Ezek a banditák idővel csoportokba szerveződtek, aminek akkoriban két fajtája létezett. A Bakuto a szerencsejátékosokat foglalta magába, a Tekiya pedig a kereskedőket, akik a piacok, vásárok felügyelői voltak. A két csoport tagjai békésen megfértek egymás mellett, lévén működési területük más volt. Később családokba tömörültek, és ekkor alakult ki a filmekből már jól ismert Oyabun-Kobun (szülő-gyerek, vagyis főnök-katonák) hiearchiai viszony, valamint az ehhez tartozó beavatási szertartás is, amikor a klánba frissen beléptek szakét isznak, majd poharat cserélnek, amit aztán eltesznek (ez eredetileg egy shinto szokás). Nők nem lehettek a szervezet tagjai, ellenben az oyabun felesége, az o-neh-san nagy tiszteletnek örvendett. A bakutóktól ered a yubitsume, azaz az ujjak utolsó perceinek szertartásos levágása is. Kisebb vétségek esetén, bocsánatkérés és kiengesztelés gyanánt, a jakuza a bal keze kisujjának utolsó percét levágta, majd átnyújtotta az oyabun-nak. Ekkor újra tiszta lappal indulhatott, a következő vétségnél pedig a következő, azaz a gyűrűsujj következett. Az egész testet beborító tetoválás is a bakutók találmánya. A hovatartozást és egyben a férfiasságot is kifejező, kézzel készített tetoválás (irezumi) fájdalmas procedúra volt, amely akár egy évig is készülhetett. Ezt utána aztán hosszú ujjú ruhákkal eltakarták, csak a fürdőkben, és a szerencsejáték termekben mutatták meg.
A régi típusú Jakuza, a második világháború utáni megszállt Japánban újraszerveződött, tevékenységi körét pedig elsősorban a feketegazdaságra koncentrálta, ami a jegyrendszer bevezetésének köszönhetően jól jövedelmező üzletág lett. Ekkor alakult meg a harmadik csoport is, a gurentai, vagyis a „csirkefogók”, akik a feketepiacokat tartották az irányításuk alatt. A Jakuza ezekben a zűrzavaros időkben nagyon gyors ütemben terjeszkedett, ugyanakkor egyre erőszakosabbá is vált. A klánok közti ellentétek gyakorta véres háborúkba torkollottak, a rendőrök pedig ekkor akasztották rájuk a Bouryokudan (ejtsd: borjokudan) elnevezést, ami annyit tesz: "Erőszakos csoport". Kialakult a már fent említett általános kép a jakuzákról, akik az amerikai gengszterfilmek hatására elkezdtek öltönyt, sötét napszemüveget, valamint rövidre nyírt hajat hordani, valamint erős szlenget használni. Bár a kardokat idővel pisztolyokra cserélték, a hagyományaikból azért máig sokmindent megőriztek, többek között a tetoválást, és a yubitsume-t is. Az évek múlásával egyre nagyobb befolyást értek el mind az üzleti, mind pedig a politikai berkekben. A szervezet főbb profiljai, a nyugati kollégáikhoz hasonlóan leginkább a szerencsejáték, zsarolás, drogkereskedelem, védelmi pénz, prostitúció, valamint különféle üzleti manipulációk voltak. A Jakuza a mai napig is jelentős hatalommal és befolyással bír, de a rendőrség folyamatos nyomására, ma már jóval kevesebb erőszakot alkalmaznak, és egyre több üzletüket próbálják legalizálni.

A filmek

Mint minden valamire való bűnszervezet, így a Jakuza sem kerülhette el, hogy a filmgyártás felfedezze magának. Meglepő módon, a gengszter és maffia filmek tucatjait futószalagon gyártó Hollywood ez idáig elég kevés figyelmet szentelt a témának. Sydney Pollack kiváló Jakuzák-ja, vagy Ridley Scott Fekete Eső című nem kevésbé remek filmje ugyan egyaránt hatalmas siker volt, de ezen alkotások is csak a nyugati világban kialakult, kissé felszínes sztereotípiákra épített. (A még leírni is szégyenletes Amerikai Jakuza vagy a Jakuza Zsaru féle B kategóriájú retteneteket pedig azonnal felejtsük el.) Értelemszerűen a legautentikusabb alkotások a japán filmgyártást dicsérik. Az első jelentősebb jakuzafilmek csak a második világháború után jelentek meg. A már kissé megfáradt szamurájeposzok leváltására szánt jakuzafilm zsáner első csoportja a 60-as években jelent meg, azelőtt többnyire csak a chambarákban (szamurájfilmek) lehetett jakuzákkal találkozni. A ninkyo eiga-knak, azaz “lovagias filmeknek” hívott kosztümös alkotások történetei általában ugyanarra a sémára épültek. A főhős választási kényszer elé kerül, miszerint a klán iránti hűségét és kötelességét (giri) helyezze-e előtérbe, vagy pedig a személyes érzéseire (ninjo) hallgasson? A ninkyo filmek rendkívül sikeresek voltak és olyan legendás színészeket termeltek ki, mint például Koji Tsuruta, Tomisaburo Wakayama, vagy a csak Japán Clint Eastwood-jaként emlegetett Ken Takakura. Az évtized végére azonban a ninkyo-eiga-k is kezdtek lassan kifulladni, a Toei stúdió ész nélkül gyártotta az egyre silányabb minőségű folytatásokat, és félő volt, hogy a filmek komolyságával együtt maga a műfaj is eltűnik a süllyesztőben. Ám ekkor jött egy Kinji Fukasaku névre hallgató rendező, aki teljesen új irányba terelte a zsánert, így a 70-es évek elejére a jakuzafilmek egy újabb típusa jelent meg, amit úgy hívtak: jitsuroku-eiga, magyarul kb. "igaz történet.” A jitsuroku filmek sokszor megtörtént események alapján készültek, ezzel sokkal reálisabb képet festve a jakuzák véres és nyers valóságáról. Ezek a filmek lerombolták a szamurájok erkölcsi kódexéhez hasonlatos szabályok szerint élő gengszterek erősen idealizált képét. Helyüket könyörtelen, gyilkos utcai banditák vették át, akikből már hiányzott minden lovagiasság, erkölcsi vagy morális aggály. Ha úgy hozta kedvük nőket erőszakoltak meg, a konfliktusokat többnyire erőszakos úton oldották meg, gyakran parancs nélkül cselekedtek, és hajlamosak voltak társaik, vagy akár főnökeik elárulására is. A jitsuroku filmek legnagyobb újítása ezenkívül a dokumentarista eszközök bevonása volt. A felvételek során gyakran alkalmaztak kézikamerát, a szereplők nevét és rangját feliratokkal jelezték, a fontosabb eseményeket, fordulópontokat pedig újságcikkek képeivel és narrátor segítségével foglalták össze. Ezek az alkotások ha lehet, még nagyobb sikereket értek el, mint a korábbi ninkyo filmek, és számos újabb színész nevét hozták be a köztudatba. A kor legismertebbek jakuzaszínészei között volt pl. Sonny Chiba, Bunta Sugawara, Hiroki Matsukata, vagy Noboru Ando, aki egykoron maga is jakuza volt. A 80-as évek elején a japán stúdiórendszer összeomlott, a műfaj pedig gyakorlatilag megszűnt létezni. A televízió és a videómagnók rohamos elterjedése által meggyengített japán filmgyártás ez idő alatt mindössze néhány nem túl sikeres jakuzafilmet volt csak képes kitermelni. Aztán a 90-es években a filmkészítők elkezdtek a mozivászon helyett inkább videóra forgatni, így az úgynevezett V-Cinema megszületésével együtt, újra életre kelt a jakuzafilm zsáner is. Ezeknek a direct-to-video (egyenest a videóra) alkotásoknak a minősége ugyan erősen változó, legtöbbjük említésre sem méltó, gyenge próbálkozás volt csak, de azért bőven akadt köztük igazi gyöngyszem is. Takeshi Kitano lassú folyású, szentimentális drámái (Sonatine, Hana-Bi), vagy Takashi Miike gyakran elvont és extrém filmjei (Ichi the Killer, Fudoh: The New Generation) világszerte sikereket értek el, így a jakuzafilmek újra fontos tényezői lettek a japán filmgyártásnak, bár mindez még így is csak halovány árnyéka az aranykornak számító 60-as, 70-es évek bőséges termésének. Napjainkban a japán filmipar ismét ereje teljében van, de jakuzafilmek többnyire még mindig csak a V-cinema keretein belül készülnek. Ha olyan remekművek már nem is születnek, mint egykoron, a műfaj szerencsére nem tűnt el, és néha azért még most is felbukkan egy-két újabb kiváló alkotás is.