Bouryokudan

Honor Among Brothers 2 (1966)

2012-01-03T17:49:00.000+01:00

- Zoku Kyodai Jingi

Rendezte: Kosaku Yamashita

A Saburo Kitajima enka-énekes nevével fémjelzett ninkyo sorozat első része egy teljesen átlagos, nem túl emlékezetes alkotás, minden benne volt ugyan, amit a klasszikus ninkyo alaprecept előír, de csakis annyi, semmi extra fűszer. A sorozat második darabja is pont ez alapján a recept alapján készült, és még a sztori is mutat némi hasonlóságot, az egyetlen, amiben ez a film jelentősebben különbözik az előzőtől, hogy ez már színes.

Az Umehara egy kis létszámú és szegény, de dolgos jakuzacsalád Joshuban, és éppen a háború szélén állnak az arrogáns Iwasa családdal. Ebben a vészterhes időben érkezik vendégségbe az Umehara családhoz két vándorló szerencsejátékos is. Kozakura Seiji (Saburo Kitajima) és Inagami Chojiro, másnéven Choji a Gyilkos (Koji Tsuruta), aki egyben az Umehara főnök kisfiának igazi apja is. (A vándorló életmód miatt gondolta úgy, hogy jobb, ha Umehara és felesége neveli fel a kisfiút a sajátjaként.) Hiába próbálja meg a mindkét oldal által nagy tiszteletben tartott Fujigaya (Hideo Murata, szintén rendkívül népszerű enka-énekes volt) főnök fenntartani a békét, Iwasa szeretné átvenni az egész város irányítását, ezért megpróbálja kiprovokálni a háborút. Seijinek és Chojironak végül nem marad más választása, mint megakadályozni azt, ezért saját kezükbe veszik a dolgot és persze a kardjaikat.

Csak a szokásos: vándorló jakuza érkezik a kisvárosba, ahol a jó, de csóró klán próbál meg hidegvérrel ellenállni a gonosz, nagyhatalmú klán intrikáinak, majd néhány provokáció és áldozat után végül a film elején érkező férfi(ak) hősies önfeláldozásuk során vérontással zárják rövidre a konfliktust.

A film egy viszonylag érdekes indítás után a végéig erősen visszafogott marad. A történet, mint látjuk újdonságokat, meglepetéseket nyomokban sem tartalmaz, mégis azt gondolom, hogy láttam már unalmasabb ninkyót is. A legnagyobb baj, hogy akciót menetközben nem is kapunk, a kisfú és Choji kapcsolata kidolgozatlan és felesleges, a Seijivel együtt érkező Ken, a puskagolyó nevű komikus karakter pedig teljesen belerondít a film egyébként komor hangulatába, még szerencse, hogy kevés játékidőt kapott.

Az alapvető becsület, büszkeség, önfeláldozás, jakuzakódex szerinti életvitel témaköröket rendesen körbejárja a film, bár annál a résznél már kissé megcsömörlik az ember, amikor az Iwasa egyik lelkiismeretes és önfeláldozásra hajlandó tagja a sikertelen merényletkísérlete után (Iwasa megbízásából látszólag Fujigaya életére tört, de valójában inkább öngyilkosságra készült), haldoklás és könnyek között még testvérévé fogadja Seijit. A férfinak pont annyi ideje maradt még hátra a földi létből, ami a Sakazuki ceremónia lebonyolításához szükségeltetik, majd annak befejeztével el is hunyt. Az ilyen túlcsorduló érzelmekkel teli színpadias jelenetek az európai ízlésvilágba szocializálódott filmrajongók számára sokkal nehezebben tolerálhatóak.

Kitajima (aki néhol már-már félelmetesen hasonlít Jet Li-re) korrekt színész, de vonzereje a nullával vetekszik, Koji Tsurutát azonban mindig élmény látni, még akkor is, ha ugyanazt a karaktert hozza sokadjára is. A film végi mészárlás szerencsére felrázza kissé a filmet, de a befejezése ismét elég geilre sikerült.

Átlagos, alkalmi ninkyo az unalomig ismert klisékből, ami valószínűleg hamar el fog tűnni az emlékezetünkből. A sorozat későbbi részeiben már Bunta és Wakayama is fel-fel bukkan, szóval még nem adtam fel a reményt, de persze a ninkyo esetében korlátozottak a lehetőségek, így ők sem tudnak csodát művelni.

A sorozat további részei:

- Honor Among Brothers

Onibi: The Fire Within (1997)

2011-09-01T21:50:00.000+02:00

- Onibi

Rendezte: Rokuro Mochizuki

Yoshio Harada emlékére (1940 - 2011)

Rokuro Mochizuki, a romantikus jakuzafilmek nagymestere a 90-es évek közepén érte el legnagyobb sikereit. Az Another Lonely Hitman, az A Yakuza in Love és az Onibi: The Fire Within egyaránt nagy közönség- és szakmai siker lett. Az eredetileg az Another Lonely Hitman folytatásának szánt Onibi (az "another" és a 2 már nem mutatott volna jól a címben) sem éppen egy akciódús jakuzafilm, sokkal inkább egy melankólikus, lassú folyású romantikus jakuza-dráma, ám ennek ellenére sem mondanám unalmasnak, viszont annál inkább gondolom róla azt, hogy egy remek film.

Kunihiro (Yoshio Harada) több, mint húsz év után kijön a börtönből, ahová két ember megölése miatt került. Régi barátja Tanigawa (Sho Aikawa) szívesen látná az időközben megújult klánban a szinte már legendaszámba menő ex-jakuzát, de Kunihiro úgy dönt, hogy kerüli a bajt és annak a kockázatát, hogy újra börtönbe kerüljön, és ezért inkább a normális életet választja, még ha a beilleszkedés kissé nehézkes is a számára. Megismerkedik Asakóval (Reiko Kataoka) a zongorista nővel, akivel egymásba szeretnek, és boldogan élnének is, de amikor az Asako nővérének életét tönkretévő nőcsábászt a pár megleckézteti, magukra hozzák a bajt. A kérdéses férfi ugyanis a rivális jakuzaklán főnökének testvére.

Mochizuki Kunihiro alakját egy igazi jakuzáról mintázta, aki két ember megöléséért hosszú ideig volt börtönben. A talákozásukkor a rendező érdekesnek találta a férfi ambivalens viselkedését, és az erőszakhoz való viszonyulását, ugyanis azt állította, hogy még egy embert meg akar ölni, de olyat, aki miatt érdemes ölni, mert a korábbi áldozatai jelentéktelen figurák voltak.

A filmben mindezt a kettősséget, mind az áldozathozatalra való készséget megfigyelhetjük Kunihiro karakterében is. A férfi nagyon hosszú idő után érkezik vissza a kinti életbe, és ez a viselkedésén is meglátszik. Nehezen viszonyul a dolgokhoz, nem találja a helyét az új világban, néha kicsit mafla, olykor barátságos és udvarias, de van, amikor robbanékony és vad. Szabadulásakor visszautasítja a Tanigawa által felajánlott pénzt, és inkább beköltözik egy homoszexuális volt cellatársához. Kétkezi munkát vállal, de hamar kiderül, hogy nem az ő fizikumának való a talicskázás. Majd rövid időre a jakuzafőnök sofőrje lesz (bár nincs jogosítványa), de végül ott is kudarcot vall.

Asakóval való találkozása végzetszerű, a nő által egy klubban játszott gyönyörű dallam megérinti Kunihirót, aki rajong a klasszikus zenéért (a japán börtönökben csak ilyen zenét hallgathatnak a rabok). De a nő először érdekből közeledik a férfihoz, ugyanis az ő segítségével szeretne fegyverhez jutni, és megölni a testvérét kihasználó férfit, bár benne is hamar kialakul a vonzalom iránta. Kunihiro tisztában van vele, hogy a gyilkosságban való részvétel számára az életfogytiglant jelenti, de a nő iránti érzései erősebbnek bizonyulnak. Fegyvert szereznek, de végül Asako nem képes meghúzni a ravaszt (Kunihiro ezt tudta előre, hiszen korábban a gyakorlás során azt mondta a lánynak, hogy lőjjön le egy kiskutyát, amire a nem igazán eltökélt Asako természetesen képtelen volt), és Kunihiro is úgy gondolja, hogy nem éri meg egy ilyen senkiházi miatt eldobni a szabadságát. De már ez a kísérlet is elég volt ahhoz, hogy a következmények visszahassanak rájuk.

Elcsépelt szófordulat, de ezúttal abszolút jogos, miszerint Yoshio Haradánál alkalmasabb színészt nem is lehetett volna a szerepre találni. A kiváló művész egész életében többnyire a vad macsó és az összetettebb, érzékenyebb karakterek között ingadozott. Az ekkor már a szerephez illő korban lévő Harada tökéletes átéléssel alakítja ezt a "belső tűzét" (Onibi) elfojtani próbáló, a boldogságot, és a helyét a világban kereső kemény, de belül nagyon is érzékeny hőst. Már csak emiatt a kiváló alakítás miatt is érdemes esélyt adni a filmnek.

A rendező nagy hangsúlyt fektetett a zenére, hogy ezáltal hatékonyabban közvetíthesse a férfi belső világát és az érzelmeit, olykor művészi igényű képsorokkal is támogatva. (Lásd a medencés jelenet gyönyörű vízibalettjét.) A film vége kettős értelmezést nyer, mert bár elmarad a happy end, de mégis egyfajta megnyugvást hoz a főszereplő és a néző számára egyaránt.

Azok közül, akik kedvelik a mélyebb karaktervizsgálatokat, a lágy hangulatfestő zenével kísért melodramatikus jakuzafilmeket, sokan remekműnek is tartják az Onibit, a vérgőzös akciófilmeket kedvelők némelyike viszont a pokolba kívánja, én személy szerint köztes álláspontot foglalok el, kiváló filmnek gondolom, még ha nem is remekműnek.

Bunta Sugawara (1933-)

2011-06-30T16:58:00.004+02:00

A jakuzafilmeknek számos ikonja létezett és létezik ma is, de kétség kívül két olyan név van, ami hallatán mindenkinek kötelezően a jakuzafilmek kell, hogy az eszébe jussanak. Ken Takakura, a "lovagias" jakuza, a ninkyo filmek első számú sztárja, illetve az agresszív, öntörvényű gengszter, a jitsuroku filmek legendás alakja, Bunta Sugawara.

Bunta Sugawara (Sugawara Bunta) 1933 augusztus 16-án született Sendai városában. Szülei korán elváltak, és a kis Bunta ezután művész apjával Tokióba költözött, de a háború alatt egy kormányrendelkezés miatt (ami szerint a gyerekeket távol kellett tartani a bombázásoknak kitett nagyvárosoktól) vissza kellett mennie Sendaiba, ahol aztán elvégezte az általános iskolát. A háború után különféle munkákat vállalt, esténként pedig a Waseda egyetem jogi előkészítő karára járt, de miután nem tudta a tandíjat kifizetni, a második évben már ott kellett hagynia az iskolát. Ezután egy ideig modellként dolgozott, majd arra gondolva, hogy előnyös külsejét talán a filmiparban is kamatoztathatja, jelentkezett az exploitationjeiről ismert Shintoho stúdió egyik hirdetésre. Nem döntött rosszul, az 1956-os In the Town of Pathos, the Fog Falls című filmben való bemutatkozása, és még néhány kisebb mellékszerep után (Pl. a White Line-ban, Teruo Ishii noir sorozatának első részében) hamarosan ő lett a stúdió egyik legnépszerűbb sztárja. Olyan filmek főszerepében volt látható, mint pl. a The Bloody Sword of the 99th Virgin című botrányhorror, vagy az akciódús girls with guns mozi, a Female Slave Ship.

A Shintohonál sajnos csak néhány főszerepre jutott ideje, mert a stúdió hamarosan (egészen pontosan 1961-ben) becsődölt. Ekkor Bunta a Shochiku filmvállalathoz szerződött, de ott nem igazán foglalkoztatták, ráadásul többször is összetűzésbe került a kollégáival (mivel meglehetősen szerette a különféle gabonapárlatokat, ha értjük, miről beszélek). Itt találkozott Ando Noboruval, az egykori jakuzafőnökkel, aki a csoportja feloszlatása után éppen a filmiparban próbált meg érvényesülni. Az 1965-ös Blood and Rules (Chi to okite) az Ando-gumi történetét mutatta be, Ando pedig saját magát alakította benne. Bunta játszotta Ando egyik kapitányát, és a forgatáson a két férfi gyorsan összebarátkozott, olyannyira, hogy amikor 1967-ben Ando átszerződött a Toei stúdióhoz, vitte magával Buntát is.

A háború utáni filmes paradigmaváltásnak köszönhetően a szórakoztató filmekre specializálódott Toei addigra már a vezető japán filmstúdióvá lépett elő, a filmjei pedig állandó telt házakkal mentek a mozikban. Itt rengeteg kisebb-nagyobb szerep várta, évi 6-7 filmben is játszott. Teruo Ishii Abashiri Prison szériájának 10. epizódjában debütált, ezt követően pedig már számos akció és jakuzafilmben volt látható, többek között olyanokban, mint a Gokudo sorozat első része, a Wicked Priest széria, a Red Peony Gambler második része, a Yakuza's Law - Lynching, és olyan nevek oldalán, mint Wakayama Tomisaburo, Ken Takakura, Sonny Chiba, Junko Fuji, Koji Tsuruta, illetve látható volt Fukasaku Japan Organized Crime című remek pre-jitsuroku dolgozatában is.

A Toeinél az első főszerepet az 1969-as Gendai Yakuzában (Modern Jakuza) kapta, ami egy alacsony költségvetésű, átlagos és középszerű jakuzafilm sorozattá nőtte ki magát pár év alatt. Mégis ennek a szériának az utolsó, hatodik része volt az a film, ami igazán beindította Sugawara karrierjét, és ami igazi sztárt faragott belőle. Az 1972-es Street Mobstert a feltörekvő, de már többszörösen bizonyított Kinji Fukasaku rendezte, aki már párszor dolgozott együtt Buntával. A Street Mobster a széria kiemelkedő darabja lett. A főszerepében Bunta kezelhetetlen, agresszív és önpusztító antihősként jelenik meg, aki már a saját klánja számára is kényelmetlenné válik. Ez az intenzív és letaglózó alakítás, és a Fukasaku által alkalmazott realista, dokumentarista eszköztár nem csak a világ egyik legjobb jakuzafilmjét hozta létre, de egy új stílust is, ami aztán a 70-es években leváltotta az addigra már jócskán idejétmúlt lovagias jakuzatoposzokat. Ahogy az Japánban ekkortájt megszokott volt, Sugawara egycsapásra sztár lett, és nem sokkal később már az ő főszereplésével készítette el Fukasaku 5 részes kultikus jakuza-nagyeposzát, a The Yakuza Paperst. A siker óriási volt, és az ekkorra már a negyedik x-en is túllépett Bunta Sugawara pedig hirtelen a legnagyobb japán filmcsillagok között találta magát. Neve gyorsan összeforrt a jitsuroku filmekkel és a "mad dog" jakuza karakterrel, így sorban kapta a hasonló szerepeket, egészen addig, amíg a jakuzafilmek a 70-es évek végére lassan ki nem koptak a mozikból.

De Bunta nem hogy nem tűnt el velük együtt, hanem még egyszer meg is tudta ismételni a sikereit, ezúttal egy 10 részes vígjátékszériával, a Norifumi Suzuki neve által fémjelzett Truck Yaro filmekkel. A Japánban rendkívül népszerű sorozat (amely bolondos teherautó sofőrökről szólt) megmentette a beskatulyázástól, és bár ezután is gyakran megtalálták a jakuza karakterek, ő igyekezett más jellegű szerepekkel is színesíteni a repertoárját. Fukasaku Cops Vs Thugs című akció/jakuza filmjében pl. már rendőrként erőszakoskodik, a Leonard Schrader által írt szatírikus krimiben, a The Man Who Stole The Sunban szintén rendőrfelügyelőt alakít, Shuji Terayama filmjében, a The Boxerben pedig boxedzőt. A 80-as évektől már lényegesen kevesebb filmet vállalt, és akkor is inkább fajsúlyosabb drámákban volt látható, több filmet is forgatott a nemzetközileg is elismert Kon Ichikawával. A 90-es években gyakran feltűnt a Tv-ben, és kevésbé sikeres filmekben is. Ebből az időből a magyar közönség is láthatta pl. Sonny Chiba első és egyetlen rendezésében a Sárga Agyarakban (ami bár nem rossz film, de hatalmasat bukott, és teljes csődbe vitte Chibát), illetve Toru Murakawa Távoli Igazság című átlagos bosszúfilmjében, amit Amerikában forgattak.

2001-ben hatalmas tragédia érte. Egy vonat elgázolta legidősebb fiát, a szintén színészkedő Kaorut. A dolog nagyon megviselte Buntát, aki ezután úgy gondolta, hogy felhagy a filmezéssel. Szerencsére hamar meggondolta magát, és már 2003-ban látható volt a My Grandpa című drámában, ahol egy a börtönből frissen szabadult idős férfit játszott, aki visszatérésével felkavarja a környék, a családja, és különösen az unokája életét. Ezek után sem vonult vissza, és a 2000-es években viszonylag sokat dolgozott. Olcsó v-cinemák jakuza és ninja szerepeiben is feltűnt, a japán közönség hallhatta két Hayao Miyazaki anime szinkronhangjaként is (Chihiro és a Földtenger varázslója), de kisebb szerepet kapott Takashi Miike 2005-ös The Great Yokai War remakejében is.

A hamarosan a 79. életévébe belépő Sugawara saját elmondása szerint félig már nyugdíjazta magát, és ma már inkább vidéki birtokán gazdálkodik szívesebben, de azért még mindig aktív, bár már jobban megválogatja, hogy milyen filmhez adja a nevét. Legközelebb Ozu Tokiói történet című klasszikusának újrájában lesz látható 2012-ben. Legalábbis Japánban. Bunta Sugawara a jakuzafilmek és a japán filmgyártás aranykorának egyik utolsó nagy, még élő legendája. Elég csak egyszer látni valamelyik klasszikus filmjét, hogy egy életre a rajongói legyünk.

Bunta Sugawara interjú

2011-06-30T16:55:00.001+02:00

Az interjút eredetileg Mark Schilling és Mamiko Kawamoto készítette, és a The Japan Times Online weboldalon jelent meg 2003-ban. Fordította: Chavez

Egy szélhámos vallomásai

Ha gengsztereket kell alakítani a vásznon, Bunta Sugawaránál jobban senki sem érti a dolgát.

Bunta Sugawara a japán filmgyártás Clint Eastwoodja. Ahogy Eastwood a Piszkos Harryvel, úgy testesítette meg Sugawara a 70-es évek új antihősét, és értelmezte újra a lazaság fogalmát. Sugawara antihősei azonban nem keménytökű zsaruk voltak, hanem gengszterek, akinek egyedül csak a túlélés számít. Igazi sztárt Kinji Fukasaku Becstelen harcok (Jingi Naki Tatakai) című 1973-as filmje faragott belőle, amiben egy olyan gengsztert alakított, aki a háború utáni káoszban a túlélésért küzdve semmilyen eszköztől, így az erőszaktól sem riad vissza. A Becstelen Harcok sikere után még számtalan gengszterfilmben játszott főszerepet, még mielőtt a 70-es évek közepére a műfaj népszerűsége csökkenni nem kezdett. Ezt követően némileg profilt váltott, és a 10 részes komédiasorozat, a Truck Yaro (1975-79) főszerepében láthattuk. Sugawara azóta is keresett színész, aki a nyomozótól az orvosig mindenféle szerepet eljátszott már. Idén pedig visszatért a gengszterfilm zsánerhez, mint egy öregedő ex-fegyenc, Yoichi Higashi Watashi no Grandpa (Az én nagyapám) című filmjében.

A valóságban pont olyan, mint amilyennek a filmekben látjuk, higgadt és könnyedén képes elbűvölni az embert. Az interjú alatt is úgy viselkedik, mint egy öreg profi, aki nem kerülgeti a forró kását. Úgy osztja meg velünk a véleményét és a történeteit, mintha csak egy késő esti beszélgetésen venne részt a barátaival, egy vagy két üveg bor elfogyasztása után. Egy újabb nagyszerű Sugawara alakítás.

25 éves korában lett önből színész, miután kirúgták a Waseda Egyetemről és amikor éppen modellként dolgozott.

Véletlenül alakult így. Többféle munkáim voltak, amikor megkerestek, hogy szerepeljek egy filmben. Úgy gondoltam rá, mint csak egy újabb alkalmi munkára. Kipróbáltam, és azóta is ezt csinálom. Még most is úgy gondolom, hogy talán jobb lett volna kiszállni az egészből, amíg még megvolt rá az esélyem. [nevet]

Miután a Shintoho stúdióhoz került, meglehetősen hamar főszerepeket játszhatott.

A kezdetektől fogva főszerepeket kaptam. Szerencsém volt, a Shintohonál máris sztár lehettem. Bár olyan filmekben játszottam, amikre ma már senki sem emlékszik. Két évvel később aztán a stúdió becsődölt. Ezután átmentem a Shochikuhoz, de ott már nem voltam ilyen szerencsés.

1967-ben átment a Toei-hez. Nem érezte úgy, hogy mindent előröl kell kezdenie?

A Shintoho eltűnt a süllyesztőben, a Shochikunál pedig nem igazán láttam a jövőmet, bár onnan igazából sosem rúgtak ki. Ha csak úgy lógni akartam, akkor hagyták, bár ilyenkor csak keveset fizettek. Nem kaptam igazán jó szerepeket. Ezért úgy láttam, hogy nincs értelme ezt tovább folytatni, és elmentem szabadságra.

Beszéljünk Noboru Andoról, a színészről, aki valamikor maga is jakuza volt. Hogyan találkozott vele?

Ando forgatott egy filmet a saját életéről, amiben önmagát játszotta.(Yoshio Yuasa - Chi to Okite (Vér és Szabályok) [1965]) Én egy Kei Hanagata nevű fickót alakítottam, aki Ando bandájának egyik vezetője volt, és akit a végén megöltek. Így találkoztam Andoval. Ez a film lett számára a nagy kitörés, ezután sorra forgatta a filmeket, én meg közben a háttérbe szorultam. Csak néhány morzsa jutott nekem. A lényeg, hogy amikor átment a Toeihez, vitt magával engem is.

Ando egy igazi jakuza volt, bár amikor színészkedni kezdett, már kilépett a soraikból. Ön viszont más jakuzákkal is találkozott a munkái során. Jóban volt velük?

Voltak jakuza barátaim. Nem csak Ando, de olyan fickók is, aki még mindig gengszterek voltak. Gyakran jártunk el együtt iszogatni. Ugyanúgy, mint Amerikában, nem igaz? A színészeknek, akik gengsztereket játszottak a filmekben, voltak igazi gengszter barátaik is. Ha találkoztam velük olyan bárokban, ahol gyakran meg szoktam fordulni, és ahol közülük is sokan szintén törzsvendégek voltak, akkor odaköszöntünk egymásnak.

Hova szokott járni?

Shinjuku, Shibuya, bármelyik szórakoztató negyedbe. Nem volt éppenséggel túl sok pénzem akkoriban, de ennek ellenére sokat jártam el. A viselkedésmódjuk nagy hatással volt rám. Különböztek a többi embertől, az olyanoktól például, mint akik színésziskolákból jöttek. Talán nem volt tudatos -a benyomás, amit tettek rám-, de ez később magától is megjelent a színészi játékomban.

Kimondottan a Hitokiri Yota (Utcai jakuza) sorozatban alakított egy olyan erőszakos karaktert, aki látszólag egyenesen az utcáról jött.

Számos javaslatot tettem (Kinji) Fukasaku-nak (aki két epizódot forgatott a sorozatból). Elmondtam neki, hogy egy jakuza hogyan viselkedne az adott szituációban. Ezeket nem én találtam ki, és nem is egy könyvből vettem. Számos dolgot javasoltam neki, ő pedig komoly érdeklődést mutatott aziránt, amiket mondtam. "Ó, igazán? Ezt nem is gondoltam volna." - ilyeneket mondott. Én meg mondtam neki, "Soha nem sütsz el egy fegyvert ilyen lazán." Én nem akartam úgy csinálni, ahogy Ken Takakura szokta, ami leginkább a kabuki színházra emlékeztetett. Azok tartják így, akik még soha nem fogtak fegyvert, de én nem azt akartam, hogy jól nézzen ki, hanem hogy valóságosnak tűnjön. Én magam ugyan sosem vettem részt utcai harcokban, de láttam ilyeneket. Elmentem késő este inni egyet, és láttam, ahogy a srácok harcolnak egymással. Szóval tudtam, hogyan mennek ezek a dolgok.

Az igazi sztárságot már közel 40 évesen tapasztalhatta meg. Nem érzett valamiféle kétségbeesést amiatt, hogy most be kell pótolnia az elvesztegetett időt?

Nem igazán. Nem voltam az a típus, aki ilyesmiken rágódik. És most sem vagyok olyan. Talán ezért is bírtam ki ilyen sokáig.

A kitörést a Hitokiri Yota (Utcai jakuza) sorozat hozta meg, amelyben egy olyan karaktert személyesít meg, aki nem követi a jakuza kódexet, és nem illeszkedik be egyik szervezetbe se. Más szóval egy új típusú jakuza antihőst.

A jakuzák nem annyira menők, mint ahogy a filmekben látjuk őket. Ez a karakter egy "csimpira", egy semmirekellő. Én pedig tényleg egy semmirekellő voltam, csak jól néztem ki. Jobban is játszhattam volna az arcommal, de ez én voltam, és én azt játszottam, hogy kemény fickó vagyok. Egy küszködő diákként tekintettem magamra, aki önerőből elvégezte a főiskolát, de ha valóban ilyen lettem volna, akkor keményebben kellett volna tanulnom, ösztöndíjat kapnom, és végül nem kellett volna otthagynom az iskolát.

A Jakuza Jelentések sorozatban a karaktere, Shozo Hirono némi fejlődésen ment keresztül az első filmtől kezdve, ahol egy utcai csavargó volt, a későbbi epizódokig, ahol már egy bandafőnök lett.

A Jakuza Jelentések sorozat azt mutatta meg, hogyan követnek a karakterek egy bizonyos utat. Japán elvesztette a háborút, a társadalom káoszba süllyedt, és mindezek közepette ezek a srácok beállnak gengszternek. A film egy képet ad arról, hogyan is nézett ki Japán abban az időben, és bár jakuzákról szól, valójában nem csak róluk. Még a tisztes társadalomban is átverik egymást az emberek. Elmennek egy szatyorral krumplit és rizst venni, de rossz emberek átverik őket, és ellopják azt, amijük van. Vannak, akik ölni is képesek azért, hogy megszerezzék, amit akarnak. Mivel a film ezzel is foglalkozik, így valamennyire különbözik a hagyományos jakuzafilmektől. Érdekes volt részt venni benne.

Hirono csak megpróbálja megvédeni azt, amije van, a területét Kureban, és nem pedig előrejutni a rangsorban.

Ha feljebb akarsz jutni, akár üzletemberként vagy politikusként, nem mindig játszhatsz a szabályok szerint. Félre kell löknöd másokat, vagy akár fel is áldoznod őket. Még ha nem is tudatosan, de végül akkor is ezt fogod csinálni. Ezek a filmek az emberi élet alapvető törvényeit szimbolikusan mutatják meg.

Többször is játszott halk szavú karaktereket, akik inkább a szemeikkel fejezték ki az érzéseiket. Kihívás volt ez az ön számára, szavak nélkül játszani?

Nem igazán, én élveztem. Nem az én döntésem volt, csak mindig azt kérték tőlem, hogy fogjam rövidre. Igazából az a legjobb módja, hogy szavak nélkül csináljunk filmet, ha a sztorit képekkel meséljük el. Egy színházi darab csak szavak által tud kommunikálni a nézőkkel. Ezzel szemben a filmekben a képek által is közvetíteni tudod a mondanivalót, akár még egy virággal vagy kutyával is. A film vizuális erejének köszönhetően a színészeknek már kevesebbet kell beszélniük. Ha sok beszédet kell felvenned, akkor akár ki is merevítheted a képet, és használhatsz narrációt. Shakespeare esetében az elejétől a végéig mindent szavakkal kell kifejezned, és ez csodálatos dolog a maga módján. De a filmek mások. Különböző típusú színészek vannak. Van aki nagyon komolyan tanulmányozza a szerepét, és van, aki még a fogait is kihúzatja, hogy idősebbnek nézzen ki.

Vagy kövérebbek, majd vékonyak lesznek, mint például Robert De Niro.

Úgy van, ez is egy típus. És van egy olyan típus is, aki a pillanatnyi érzéseire alapoz. Ha tőlem azt kérnék, hogy húzassam ki a fogaimat, egyből kiszállnák. [nevet] A színész lényegében egy átverőművész. Annak ellenére, hogy nem tud semmit egy bizonyos foglalkozásról, elhiteti velünk, hogy mégis ért hozzá. Valójában ez egy kifejezetten gyerekes szakma. A sok halász, földműves és különböző foglalkozású ember kockáztatja az életét, miközben a szakmájuknak szentelik magukat. Kint vannak a tengeren a halászhajóikon. Napról napra keményen dolgoznak, és próbálják minél jobban végezni a munkájukat. Az olyan fickók mint én, sosem voltunk jakuzák, nem öltünk meg senkit, de mégis gyilkosokat alakítunk. Halászokat játszunk, még ha hajón se voltunk soha. Mindegy, hogy mennyire jó, vagy felkészült is egy színész, sosem lesz jobb, mint egy igazi halász, mert a halásznak ez az élete. Szóval én nem nagyon szeretek azzal dicsekedni, hogy mit teszek vagy gondolok erről, mert mi értelme van? Megelégszem azzal, ha sikerül az embereket egy kicsit becsapnom a vásznon.

Önt leginkább a Jakuza Jelentésekből ismerik, de vannak olyan szerepei, amikről jobban szeretné, hogy ha azokkal azonosítanák?

Nagyon szerettem a Zsaruk és bűnözőket (1975), amit szintén Fukasakuval csináltam. Kazuhiko Hasegawa filmje, Az ember, aki ellopta a napot (1979) szintén nagyon érdekes volt. Mindkettőben egy nyomozót játszottam, vagyis tökéletesen ellenkező szerepet, mint általában szoktam. Úgy vélem, hogy egy színésznek mindig készen kell állnia az irányváltásra. Ha az emberek már elkönyveltek jakuzának, akkor játssz zsarut, vagy tanárt.

Gondolt már arra, hogy egy kezdő rendezővel és színészekkel dolgozzon?

Még nem gondoltam rá, de ha valaki megkeres egy érdekes ötlettel, akkor benne lennék. Ha unalmas, akkor viszont nem. Most már így állok hozzá, több szerepet utasítok el, mint amennyit elfogadok. Ellustultam. [nevet] Tudom, hogy a színészet egyfajta utánzás, de ez nem jelenti azt, hogy bármit megcsinálok. Érdekesnek kell lennie. Ha a szerep olyan, mint egy senko hanabi (kis tűzijáték), hogy csak sistereg meg szikrázik, és egy percig tart az egész, akkor az engem nem érdekel. A japán filmipar olyan, mint egy száraz folyómeder. A folyó pedig csak akkor folyó, ha az folyik. Akárcsak a filmek. Ha van egy folyamatos áramlat, akkor valami érdekes is jöhet. A folyóban például egy hal, a filmeknél egy ötlet. Ha a folyó kiszárad, nem látsz mást, csak az alján a sziklákat. Ilyen feltételek mellett dolgoznak most a fiatal rendezők. Türelmesen ki kell tartaniuk, sziklákat felhalmozni a kiszáradt folyó partján, tűzijátékokat fellőni, és közben tapsolni, mindezt egyedül. Sajnálom őket, mert ezek nagyon szomorú kilátások. És mi a helyzet Amerikában? Ott szépen árad a folyó, és különféle emberek állnak a partján. Van egy csomó értéktelen amerikai film, de akadnak egészen jók is. Ott szilárd alapok és jól szervezettség van. Az amerikai filmfolyó sosem szárad ki, mint ahogyan a Mississippi folyó sem fog kiapadni sohasem. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a japán mozifolyó kiszáradt. Nehéz lesz könnyű újra elindítani az áradást.

Mi a véleménye az újabb jakuzafilmekről, például amikben Sho Aikawa szerepel?

Ezeket már nem lehet jakuzafilmeknek hívni. A jakuzafilmek velem értek véget. Amik ezután jöttek, azok már egészen mások. Csupa újrafeldolgozás és V-cinema (egyből videóra készülő film).

Még a Becsület temetőjéből is készült egy remake, Takashi Miike rendezésében.

Értem, hogy Miike mit akart vele, de sajnálom őt. Egy igazi filmet akart csinálni, de nem tudott. Ő csak V-cinema filmeket tud gyártani, - tudja, erről szól manapság a japán filmgyártás. Amerikában a régimódi hollywoodi stílust lecserélték egy új fajta filmgyártásra. Ennek köszönhetően minőségben és mennyiségben is jó eredményeket értek el, nem úgy mint a japán filmek esetében. Ez nem a Becsület temetője, ez a filmek temetője.

The Yakuza Wives 2 (1987)

2011-06-10T15:27:00.004+02:00

- Gokudo no onna-tachi 2

- Wives of the Yakuza 2

Rendezte: Toru Dobashi

A The Yakuza Wives (Jakuzafeleségek) című filmnek összesen mintegy 10 folytatása készült, és bár ezek stáblistáin ismertebb rendezők neveit is megtalálni (Yasuo Furuhata, Sadao Nakajima, Kosaku Yamashita), de ahogy ez lenni szokott, ezen folytatások többsége már csak videóra ment, és színvonalban meg sem közelítették a Hideo Gosha által rendezett első részt, bár ettől függetlenül is nagy népszerűségnek örvendtek. A második rész egyébként nem kapcsolódik az elsőhöz, csak az alaphelyzet hasonló.

A Shigemune egy mindössze 50 főből álló kis oszakai csoport, amit a meglehetősen kicsapongó életet élő főnök helyett valójában Yuki (Yukiyo Toake), a felesége irányít és tart kézben. Yuki megbecsült és okos vezető, de tisztában van vele, hogy ki vannak szolgáltatva a jóval erősebb rivális jakuzacsoportoknak. Először is a területükre pályázó, 15000 tagú Bantai klánnal kerülnek konfliktusba egy reptéri ingatlanügylet kapcsán, ami során egyik kapitányukat Makimura-t (Rikiya Yasuoka) elveszítik. Az Iwaki csoport pedig kihasználva tehetetlenségüket, felajánlja, hogy megvásárolják 300 millióért az egész Shigemune bandát. És ha mindez nem lenne elég, Yukinak még a kórházban fekvő férjét is istápolnia kell, akit a férfi szeretője lőtt meg. A főnök egyébként hajlandó lenne feloszlati a csoportot a pénzért, de Yuki-nak van még büszkesége, és erről hallani sem akar, ő mindenképpen megakarja menteni a Shigemune-t.

Megismerkedik egy frissen szabadult szerencsejátékossal, Ryoji-val (Hiroaki Kurakami), beleszeret, de a férfinak is nehézségei vannak. Egykori szerelme nem engedi, hogy láthassa kislányát, ráadásul Ryoji egykoron a Bantai tagja volt, de most gyakorlatilag nincstelen földönfutóvá lett. Yuki és Ryoji elhatározzák, hogy megkopasztják a Bantai-t egy nagy játék keretein belül, amit az Iwaki főnök kinevezése kapcsán rendeznek.

Toru Dobashi neve nem véletlenül cseng ismeretlenül, asszisztensből lépett elő alkalmi rendezővé, és bár nyilvánvalóan bír tapasztalattal a filmezésben, nem igazán lehet tetten érni kiforrott rendezői kézjegyet a filmen. De ez még nem olyan nagy baj. A The Yakuza Wives 2 Gosha filmjéhez hasonlóan ugyancsak szappanopera-szerű, sok szereplővel, bonyolult, szövevényes viszonyokkal, erős érzelmekkel, ezért inkább drámaként funkcionál, és pont ez a baj, mert a történet szinte belefullad a melodrámába. A több szálon futó sztori során egymáshoz kapcsolódó keserű emberi sorsok alakulását követhetjük, és ezek a személyes drámák összessége sajnos felülkerekedik a "jakuzafilmen", vagyis ezúttal nem sikerült a megfelelő egyensúlyt eltalálni. Nem is az akciót és az eposzi leszámolásjeleneteket kérem rajta számon, mindössze egy egészségesebb ritmust, egy behatároltabb koncepciót. Itt is tökéletesen érvényesül a "kevesebb több lett volna" közhely. Van itt egy rakás szereplő, akiknek sorsát párhuzamosan követhetjük, egy szerelmi háromszög, emellett azért természetesen megkapjuk a jakuzafilmes sablonokat, az intrikát, a szerencsejátékot, a leszámolást, sőt még némi erotikát is. Viszont míg Gosha az első film során ezekből tudott egy izgalmas, és érdekfeszítő drámát szőni, izgalmas karakterekkel és feszes tempóval, itt most csak egy közepes, lassú, kissé megterhelő drámát sikerült összehozni belőlük, túl sok keserűséggel és személyes nyomorral.

Sajnos Yukiyo Toake sem igazán tudott meggyőzni, ahogy a többi szereplő között sem véltem felfedezni bárki említésre méltót (ismét láthatjuk a fiatal Riki Takeuchi-t is), és hatásos, emlékezetes jeleneteket sem igazán tudok felidézni. Átlagos melodráma jakuza környezetben, semmi több, viszont aki vevő az ilyesmire, az bizonyára jobban tudja értékelni.

A sorozat további részei:

- The Yakuza Wives 1

Abashiri Prison 3 (1965)

2011-04-27T15:16:00.000+02:00

- Abashiri Bangaichi: Bōkyō-hen

- Abashiri Prison: Longing for Home

- Abashiri Prison: Duel on the Wharf

Rendezte: Teruo Ishii

A nagy sikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) sorozat első része valójában nem is jakuzafilm volt, mindössze a főszereplő Tachibana karaktere kötődött a jakuzákhoz. A folytatásnak pedig már semmi köze nem volt hozzájuk, a (mindössze két hét alatt leforgatott) második rész egy kis idóta, bár a maga módján mégis élvezhető akciókomédia volt, ami néhány ellopott gyémánt körül bonyolódott. Így aztán ezen a blogon nem is nagyon indokolt róla a cikk. A harmadik epizódról viszont már annál inkább, mivel az egy ízig-vérig jakuzafilm, méghozzá az egyik legjobbnak tartott az egész Abashiri szériából.

Tachibana hazatér szülővárosába, hogy meglátogassa anyja sírját, és ha már úgy alakult, akkor az egykori klánját, az Asahi családot is. Érkeztének híre eljut a rivális Yasui főnök (Toru Abe) fülébe is, akit korábban Tachibana sebesített meg, és amiért anno az Abashiri börtönbe került. Yasui természetesen azóta is neheztel mind a férfira, mint az egész Asahi klánra, így amikor az Asahi kap egy fontos munkát a kikötőben, Yasui-ék mindent elkövetnek, hogy ellehetetlenítsék a munkát. De Tachibana vezetésével az Asahi sikeresen elhárítja ezeket a nehézségeket. Ekkor a Yasui emberei megölik Tachibana egyik barátját (Kunie Tanaka, aki az előző két részben is eljátszotta a lökött nőcsábász mitugrászt), majd Asahi főnököt is (Kanjuro Arashi, aki viszont az előző két részhez hasonlóan most is új karaktert alakít). Végül Tachibana úgy dönt, hogy befejezi Yasui-n azt, amit évekkel korábban már elkezdett.

Ránézésre ez is teljesen olyan sablon sztorinak tűnik, mint a több tucatnyi ninkyo bármelyikéé, és hát valójában olyan is. Ishii azonban sosem volt egy klasszikus sablonrendező, ő mindig is éreztette saját egyéni stílusát a filmjein, még ha azok ilyen megrendelésre készülő, és eleve sikerre ítélt tucat-közönségfilmek is voltak. Az Abashiri Prison filmek kortárs korokban játszódnak, és nem a díszletek között mászkáló kimonós színészeket látunk, akik mesterkélt párbeszédekkel és túljátszásokkal operálnak, hanem sokkal színesebb, karakteresebb, életszerűbb figurákat kapunk, így még csak véletlenül sem fulladunk bele a teatralitás unalmas egyhangúságába.

Tehát egy gyorsabb ütemű, izgalmasabb ninkyoval van dolgunk, amiben kevesebb az érzelgősség, több az indulat, és a szereplők is változatosabbak. A színes bőrű félvér kislány viszont kifejezetten ártott a filmnek, Emi ugyanis a szokásos cukinak szánt, de valójában rettentően idegesítő kötelező gyermekkarakter, akihez a főhős érzelmileg kötődik és aki olykor segít is emberünknek a problémái megoldásában (Piedone, illetve Ötvös Csöpi szindróma). A kisgyerek több szempontból is problémás, egyrészt nem igazán illik ebbe a férfias világba egy ilyen vinnyogó szereplő, másrészt az egyébként ránézésre nehezen megállapítható nemű gyermek ugyanis valójában egy feketére mázolt képű japán kiskölyök csak, amitől még kevésbé vehető komolyan a jelenléte.

Annál érdekesebb és szimpatikusabb karakter a Yasui klán által felbérelt Killer Jo nevű bérgyilkos (Naoki Sugiura), aki már igazi Ishii filmbe illő noir-os karakter. A fehér öltönyös, tüdőbeteg, vért köhögő napszemüveges férfinak imponál Tachibana állhatatossága, és amikor utóbbi a börtöntetoválását egy öngyújtóval próbálja meg eltüntetni a kezéről, bizonyítva, hogy ő már nem az az ember, aki régen volt, a TBC-s bárgyilkos rájön, hogy ez az a régi jakuza érték, ami a maiakból már elveszett, ezért visszavonulót fúj. Jo szerepe igazából csak a film végére értékelődik fel, amiért szintén kár, mert sokkal több időt és helyet érdemelt volna ez a misztikus figura. A végső leszámolás alkalmával ezúttal inkább klasszikus szamurájfilmes összecsapásban csúcsosodik ki a lezárás, ahol is Yasui (Toru Abe) megölése már kevésbé tűnik fontos vagy jelentős eseménynek, mint a Jo-val való újabb találkozás. Jo, aki a betegsége okán már úgyis halálra van ítélve, ezért inkább méltó módon, egy értékes ember keze által kíván meghalni, így a szamurájfilmekből ismert módon egyetlen mozdulattal csap össze tiszteletreméltó ellenfelével. Véleményem szerint nagyon impozáns befejezése lett ez így ennek a történetnek.

Az Abashiri sorozat eddigi három része három különböző típusú filmet sorakoztatott fel, melyből egyértelműen ez, a harmadik emelkedik ki a legjobban. Takakura bár a bűnbánó jakuza klasszikus sablon figuráját hozza itt is, valamivel több lehetőséget kapott kibontani ezt a szerepet. Ishii filmje kevésbé túlbeszélt, karakter és akció-orientáltabb alkotás, ami viszont hibáival együtt is még mindig csak egy jobb ninkyo, mintsem egy eredeti jakuzafilm. De attól még feltétlenül javaslom a megtekintését.

A sorozat további részei:

- Abashiri Prison (Abashiri Bangaichi) 1965

- Abashiri Prison Continued (Zoku Abashiri Bangaichi) 1965

New Third Yakuza (1996)

2011-03-26T20:18:00.000+01:00

- Shin Daisan no Gokudo - Boppatsu Kansai Gokudo Senso
- New Third Gangster: Outbreak Kansai Yakuza Wars
- The Third Yakuza I.

Rendezte: Takashi Miike

Miike az első három epizódott rendezte ebből a videóra szánt, és összesen 12 részből álló sorozatból, amely Kazuhiko Murakami mangája alapján készült, Kiyoshi Nakajo állandó főszereplésével. Annak ellenére, hogy videós sorozat, tudni kell, hogy a legelső epizód volt Miike mozis debütálása, bár az mindössze csak egyetlen oszakai moziban került bemutatásra. Mint a legtöbb korai Miike film, úgy ezek is még (viszonylag) hagyományos jakuzafilmeknek tekinthetők, amelyeken azért itt-ott már észrevehetőek a rendező jellegzetes stílusjegyei is.

A Todo családdal megvívott háborút követően Reijiro Masaki (Nakajo) úgy dönt, hogy feloszlatja a Daimon családot, és visszavonul a civil életbe. A Todo főnök (Koji Shimizu) azonban felkéri egykori ellenfelét, hogy vállalja el inkább a Todo szárnyai alá tartozó Hattori család vezetői posztját. Ez persze nem tetszik a klán többi tagjának, különösen Kazama-nak (Takeshi Caesar), aki saját magának akarta ezt a pozíciót, ezért mindent el is követ, hogy kizárja a hatalomból Masaki-t. Megpróbálja lejáratni, megzsarolni a férfit, majd miután minden ilyen próbálkozása hiábavalónak bizonyult, illetve fordítva sült el, az ész- és kegyvesztett Kazama végül drasztikusabb eszközökhöz folyamodik. Rálő Masakira és megöleti annak alvezérét Soma-t (Harumi Sone). Ekkor Masaki és a barátai hajtóvadászatot indítanak utána.

Ez a film a széria második darabja, érdekes módon az első rész nem került nyugaton kiadásra (csak a 2. és a 3.), ami azért is furcsa, mert az epizódok részben összefüggenek. Ezt a problémát a film maga is megpróbálja áthidalni több flashback jelenet bevágásával, így azért szerencsére érthetőek és élvezhetőek önmagukban is a filmek. És hogy még komplikáltabb legyen a dolog, ez a második rész japán szokás szerint már a "New" előtaggal került bemutatásra, és így aztán a széria számozása ettől fogva újraindult.

A New Third Yakuza (a "Third" sorszámnév a jakuza klán harmadik generációjára utal) központi karaktere Masaki, a higgadt, de végtelenül magabiztos és megfontolt jakuza, aki bár a modern idők embere, valahol mégis a régi lovagias idők erkölcsiségét hordozza magában. (A már említett flashback jelenetekből tudjuk meg azt is, hogy Masaki az első részben megvívott háború idején megkímélte ellenfele, a Todo-gumi főnökének életét, aki valószínűleg ezért is találta őt a legmegfelelőbbnek a Hattori család élére.)

Annak ellenére, hogy Todo garanciát vállalt rá, Masaki személye mégis erősen vitatott a jakuzák között (hiszen egykor halálos ellenség volt), ezért nehéz feladat vár rá. Nem csak bizonyítania kell az alkalmasságát, de közben meg is kell védenie magát Kazama lejárató hadjáratától. Márpedig Kazama nem válogat az eszközökben. Először bizalmatlansági szavazást kezdeményez ellene, miközben elraboltatja Masaki egyik barátját, egy bár tulajdonosnőjét, ezzel kényszerítve rá a férfit a távol maradásra a szavazásról. De Masaki tudva, hogy mit kockáztat, meghozza a nehéz döntést, és mégis elmegy a szavazásra, ahol ráadásul úgy bizonyítja be rátermettségét, hogy közben alaposan meg is szégyeníti Kazama-t. (A ninkyo filmeket idéző nagyszerű jelenetben Masaki egy oroszrulett párbajra hívja ki ellenlábasát. Kazama beijed, majd miután Masaki helyette is elsüti a fegyvert a halántékánál, Kazama visszakozni kezd, végül Masaki fenyegetése után a többi főnök előtt összevizeli magát.) A megszégyenült Kazama ezután bosszúból megerőszakoltatja a fogvatartott nőt, ezzel végérvényesen magára vonva Masaki haragját, és elindít egy olyan véres eseménysort, ami után már neki is bujkálnia kell.

Masaki a jakuzák között megosztó személyiség, de civil barátai körében megingathatatlan tisztelet övezi, legtöbbjüket korábban Masaki segítette ki a bajból. Ezek a valószerűtlenül különböző emberek összeállnak, és egy ravasz tervvel próbálják a bujdokoló Kazama-t és embereit előcsalogatni. A társaságban akad fiatal utcai suhanc, öregedő alkoholista orvos, kisstílű magánnyomozó, jól szituált jóképű bárénekes. A rendezőtől elvárható extremitás itt még csak kisebb adagokban vehető észre (fekete műpénisszel való gyepálás, nyálladzó szellemi fogyatékos nemierőszakoló), de a Masaki baráti körébe tartozó emberek közül leginkább a transzvesztita klubtulajdonos illik bele Miike saját bizarr univerzumába. Elsőre csak egy piperkőc homokosnak tűnik, de később kiderül, hogy a sminkelt ábrázat és a tarkabarka köntös alatt egy izompacsirta karatebajnok lapul, aki aztán alaposan ellátja Kazama embereinek a baját. (Lásd még: Ichi The Killer)

Mint említettem a széria többé-kevésbé összefüggő részekből áll, így a film legvége kaput nyit a folytatásra is, így aztán a film végén szembesülünk vele, hogy még csak egy felvonáson vagyunk túl, és a java még csak ezután jön. A New Third Yakuza egy átlagosnál valamivel jobb korai Miike jakuza akciófilm, érdekes sztorival és karakterekkel, de még kevés stílussal és egyediséggel. Ebben az időszakában Miike tudott jobbat és rosszabbat is ennél, de ha a laikus közönség számára nem is éppen említésre méltó, a jakuzafilmrajongók számára ettől függetlenül még érdekes csemege.

Chivalrous Story of Japan (1964)

2011-02-04T17:29:00.005+01:00

- Nihon Kyokakuden
- Chronicle of Japanese Outlaws

Rendezte: Masahiro Makino

Talán már nem lesz túl meglepő az információ, miszerint a Chivalrous Story of Japan ismét egy maratoni Toei ninkyo sorozat része, egészen pontosan az első a tizenegyből. Az 1964-től 1971-ig futó sorozatot szintén Ken Takakura neve fémjelzi, aki ezidőtájt még legalább három másik, minimum 10 részes sorozatban kezdte meg építgetni a karrierjét. És ebben a szériában is megfordult még rajta kívül a korszak minden fontos Toei sztárja is, leggyakrabban Junko Fuji, aki itt is általában Takakura szerelmének, de legalábbis vonzódásának tárgyát játszotta.

A Kibamasa család főnökének halála után a klán nehéz helyzetbe került. A rivális Okiyama család ugyanis kihasználva a helyzetet igyekszik a területüket megszerezni, többek között úgy, hogy alacsonyabb árakkal elcsábították a helyi üzletembereket, majd miután megkötötték velük a szerződést, egyből felemelték újra az árakat. A háborúból visszatérő Chokichi (Takakura) veszi át a Kibamasa vezetését, aki először megpróbálja tiszta úton és módon legyőzni az Okiyama-t. A család elvállal egy teljesíthetetlennek tűnő, rövid határidős munkát, ami során faanyagokat kell leszállítania a hadsereg számára. Amikor az Okiyama erről tudomást szerez, megpróbálja megakadályozni a dolgot, de sikertelenül. Az Okiyama ezzel csak újabb okot talált arra, hogy végleg megsemmisítse a Kibamasa családot.

Az átlagosnál valamivel jobb ninkyo-val van dolgunk, de ez igazából csak a film utolsó harmadának köszönhető. A sztori abszolút a klasszikus sémát követi, nincs benne semmi olyan, amit még ne láttunk volna, szépen felsorakoztatja a ninkyo kliséket, de abban mégis eltér a nagy átlagtól, hogy a szokásos giri/ninjo választás terhe itt egyszerre két lovagias főhős vállát is nyomja. A filmnek a végső nagy leszámolást megelőzően ugyanis van egy korábbi csúcspontja, amikor is Seiji, a nagyszerű Kinnosuke Nakamura által alakított karakter szintén meghozza a sorsát végül megpecsételő nehéz elhatározást, és elégtételt vesz a klánt ért sérelmeken. Láttunk már ugyan ilyesmit, de Chokichi eddig a részig majdnem hogy csak mellékszereplő. Nakamura egyébként lényegesen jobb színész, mint Takakura (ez szerintem jócskán érezhető is a filmben), és sajnálatos módon nagyon kevés jakuzafilmben volt csak látható, lévén a specialitása mindig is a szamurájfilmek voltak. (Wakayama után a legjobb Magányos Farkas! )

A többi színész is a sablonkaraktereket hozza, Hiroki Matsukata pl. ugyanazt a forrófejű bajkeverő suhancot, mint a Brutal Tales Of Chivalry első részében, de amit a legjobban furcsáltam, hogy Junko Fuji szinte már csak cameo szintjén volt jelen. Kár, mert hiányzott az a szép mosolya.

A lassú tempó kényelmetlenségét végül az utolsó félóra oldja fel, amikor is alaposan besűrűsödnek az események, és elindul a több frontos végső leszámolás. Ez megint némileg újszerű dolog, ezúttal ugyanis nem egyetlen ember vállalja magára a bosszúállást, hanem egy félig-meddig megtervezett stratégia szerint jön el a végső igazságszolgáltatás, látványos, bár kicsit rövid és visszafogott pengecsörték során. A végén Takakura-nak így már nem egy halom jakuzával kell vérre menő harcokban megvédeni a klán becsületét, hanem csak a vezetőket kell elszámoltatnia, lényegesen könnyebben. (Érdekes, hogy Chokichi-nak nincs irezumi-ja.)

Decens kis ninkyo, de semmi extra. Véleményem szerint ez esetben főleg Nakamura miatt ajánlott a megtekintése. Sokadszorra mondom el, hogy minél több ilyen filmet néz meg az ember, annál kevésbé éri be már a hagyományos klisék halmozásával. De ettől függetlenül is, még mindig nem sikerült megunnom a ninkyo-kat, és akárhogy is, de ez a legfőbb erénye ennek a stílusnak.

Velvet Hustler (1967)

2011-01-25T17:17:00.001+01:00

- Kurenai no nagareboshi

- Like a Shooting Star

- Crimson Comet

Rendezte: Toshio Masuda

A Nikkatsu stúdió a 60-as években elsősorban a fiatalokra próbált koncentrálni. Tisztában voltak vele, hogy a már a nyugati kultúrával fertőzött ifjúság nem komoly történelmi drámákat, elvont művészfilmeket akar látni a vásznon, hanem akciót, humort, zenét, fiatal, csinos és jóképű színészeket. Bár ezek a történetek a legkevésbé sem voltak vádolhatóak eredetiséggel, de stílussal és hangulattal bőven tudták ellensúlyozni ezt a hiányosságot. Az európai Új hullám ekkoriban érte el a japán partokat, így annak hatása érezhetővé vált ezeken az olcsó B-kategóriás mozikon is.

A Velvet Hustler például olyannyira magán hordozza a francia Új hullámos hatásokat, hogy tulajdonképpen Godard Kifulladásig című klasszikusának japán remake-jeként is tekinthetünk rá, pedig a Velvet Hustler valójában a rendező, Toshio Matsuda egy saját korábbi filmjének, a Red Quay-nek (Akai Hatoba 1958) a laza újrája, amit pedig egy korai francia krimi, Az Alvilág Királya (Pepe Le Moko 1937) ihletett. Már a Kifulladásiggal való hasonlítgatás alapján is sejthető, hogy a film nem holmi véres gengszterfilm, inkább egy könnyed, fiatalos szerelmi történet, némi jakuzafilmes körítéssel.

Goro-nak (Tetsuya Watari), a tokiói gengszternek el kell hagynia a várost, miután rálőtt a rivális jakuzaklán főnökére, ezért Kobe-ban húzza meg magát egy időre. A tengerparti városban a fiatalember mindennapjait a nők, a balhék, a bulik teszik ki, de Goro-t mindez már untatja, inkább viszavágyik a sokkal mozgalmasabb Tokióba. Egyszercsak találkozik egy gyönyörű lánnyal Keiko-val (Ruriko Asaoka), aki az eltűnt völegényét keresi a városban. Kettejük között egy érdekes és szenvedélyes kapcsolat kezd kialakulni, és Goro-t többet már nem érdekli a többi lány és a szórakozás, csak Keiko-val akar lenni. Csakhogy közben érkezik egy bérgyilkos Tokióból (Jo Shishido), akinek az a feladata, hogy likvidálja Goro-t.

Tetsuya Watari légies könnyedséggel, mondhatni csuklóból hozza a szerepet, ez az a fajta "kúlság", ami a fiatal japán közönségnek imponált. Elsősorban az ő alakítása miatt is emlékezetes ez a film. Goro karaktere nem egy elvetemült gengszter, csak egy unatkozó fiatal bajkeverő, akivel még könnyű szimpatizálni. A jakuzák között nincs ugyan rangja, de a barátai, és a helyi prostik mégis bálványozzák. Ő maga a két lábon járó lezserség, még a kalapjára is vágott egy lukat, hogy akkor is lássa, hogy mi történik, amikor az a szemébe van húzva, hogy éppen a világról tudomást sem véve lopja a napot. (Kedvenc jelenetem, amikor a klubban egy kis adok-kapokot követően lazán nekiáll táncolni, majd a többiek is követik. A remek jelenet szintén Godard-ot juttathatja eszünkbe.)

A gyönyörű Keiko megjelenése az életében (a szexi hölgy klasszikus filmnoirokat idéző belépőt kapott) villámcsapásszerű változás hoz. Korábban két partizás között csak a tengerparton, egy hintaszékben ülve töltötte az idejét, és vágyott az ott állomásozó részeg amerikai matrózok lepofozásánál némileg nagyobb izgalmakra. (Egyik társa még azt is felvetette, hogy menjenek el Vietnámba, a háborúba.) Most pedig megjelent előtte egy elérhetetlennek tűnő cél, egy nő, akinek az elcsábításáért meg kell harcolnia, és ez végre kihívást jelent a számára. Keiko-nak is tetszik a jóképű férfi, hagyja is magát elcsábítani (és közben lassanként el is feledkezik az eltűnt férjéről), és láthatóan maga is gyengéd érzelmeket táplál Goro irányába, de teszi mindezt olyan szándékos visszafogottsággal, ami kétség kívül imponál a férfinak. A két fiatal jelleme olyannyira ellentétes, hogy ennél jobban nem is illhetnének jobban egymáshoz. Az idillre egy titokzatos bérgyilkos vet árnyékot, aki folyamatosan Goro nyomában jár, ahogyan a rendőrség is. (Shishido-nak ezúttal nem jut sok játékidő, de az ő embertelen macsósága még ennyiből is jócskán átüt a vásznon.) Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, hogy ez a fura románc végül nem teljesülhet be.

A vidám színekkel festett, laza 60-as évekbeli amerikai stílusú zenével aláfestett, néhol drámaian komoly, máskor érzelmes, néhol viszont egészen könnyed, szinte vígjátéki benyomást keltő film ritmusa is ennyire változó. Az akciódúsabb felütés és a klasszikus drámai lezárás között lassul be a legjobban a film, amikor a párocska a várost járva elmélkedik a világon, és persze egymáson.

Könnyed, romantikus gengszterdráma, mely egyszerre idézi a francia Új hullámot, a klasszikus filmnoirokat, a 60-as évek pop-artos limonádéit, és egy kicsit a japán gengszterfilmeket is, ezzel hozva létre ezt a színes, néhol mégis oly sötét filmet. Nem egy kifejezett remekmű, de kétség kívül érdekes és feltétlenül hangulatos színfoltja a 60-as évek Nikkatsu korszakának.

Heat Wave (1991)

2011-01-14T15:44:00.000+01:00

- Kagero

Rendezte: Hideo Gosha

Az elsősorban a pesszimista és komor hangulatú csambaráiról ismert Hideo Gosha filmjeiben a 80-as évektől kezdve már egyre inkább a nők lettek a központi szereplők, többnyire prostituáltként vagy jakuzaként. Amíg a korábbi, kimondottan férfiasnak tekinthető filmjeiben a nők még csak a háttérben maradtak, ha úgy tetszik csak díszletek voltak, addig ezzel szemben a későbbi filmjeiben Gosha már az ő kezükbe adta az erőt, a hatalmat és a fegyvert. A rendezőzseni utolsó előtti filmjében, a Kagero-ban is egy jakuzának nevelt nő kálváriáját követhetjük végig, mindezt egy kései ninkyo-eiga keretein belül.

Orin kislány volt még, amikor szerencsejátékos apját a szeme láttára meggyilkolta egy jakuza. Az árván maradt gyereket egy Yagumo nevű jakuzafőnök veszi magához, és a lányt ugyanolyan gondoskodással neveli fel, mint a mostohatestvérét Ichitaro-t (Masahiro Motoki). Évekkel később Orin vándorló játékosnőként járja a vidéket, amikor is Oszakában találkozik Ichitaro-val, aki elmondja, hogy elvesztette a család éttermét, miután Otaki (Hakuryu), az Iwabune család egyik főnöke belehajszolta egy játékba. Orin visszamegy Kumamotóba, és amikor megtudja, hogy az Iwabune család egy nagy játékra készül, Namba nagyfőnök támogatásával ő is részt vesz a játékon, hogy így szerezze vissza az étteremet, és a családja becsületét. Csakhogy az Iwabune játékosa nem más, mint Murai Tsunejiro, másnéven a "Megingathatatlan Tsune" (Tatsuya Nakadai), aki nem csak hogy egy legendás játékos, de ő volt az a jakuza, aki megölte Orin apját. Kezdetét veszi a nagy játszma, de Orin-nak nem a játék, és nem is Tsune jelenti majd az igazi nehézséget, hanem Otaki és az Iwabune család árménykodásai.

Vérbeli ninkyoval van dolgunk, a karakterek típikusak, a tempó visszafogott, folyamatosan tombolnak az érzelmek, a történet pedig természetesen egy epikus vérontásban zárul le. Gosha mindig is az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektetett az érzelmek bemutatására és a szereplők közti viszonyok részletesebb taglalására, így itt is inkább melodrámát kapunk, mintsem véráztatta gengszterfilmet, vagy csak egy kiszámítható lovagias tanmesét. Az Orin és a Tsune közötti viharos és bonyolult kapcsolat pl. sokkal fontosabb része a történetnek, mint az étterem és a becsület visszaszerzése a játékon. Még a jóval dinamikusabb lezárásban is ez a viszony kerül előtérbe, bár az akció minőségére sem panaszkodhatunk.

Gosha a kor hangulata és igénye miatt talán egy kicsit már kevéssé teátrálisra is szabta a filmet, mint pl. Takakura régi klasszikusai, ami nem is feltétlenül baj. Emellett mérsékelt stílusossággal tálalja a sztorit, gyönyörű beállításokban és színekben gyönyörködhetünk, és ezúttal a külső helyszínek sem díszletek, egyértelműen látszik, hogy nagyobb költségvetésből készült, mint olcsón és nagy számban gyártott elődei.

A főszereplő Kanako Higuchi kevésbé magávalragadó jelenség, bár szolid szépségével és viselkedésével ő is kellően elbűvölő tud lenni, de a karaktere másfajta női jakuza, mint például Junko Fuji amazon típusú hősnői. A szereposztás egyébként mondhatni parádés, a legnagyobb névnek számító Nakadai mellett a fiatal Hakuryu-val (The Legend of Ando Family), Naoto Takenaka-val (Gonin), Tetsuro Tanba-val, és Gosha állandó színészével, Isao Natsuyagi-val is találkozhatunk. Az All-star gála ellenére azért igazán emlékezetes alakításokról nem nagyon beszélhetünk, Nakadai az egyébként is színtelen karakterét meglehetősen unalmasan hozza, Hakuryu pedig már itt is azt a pokerarcú hidegvérű jakuzát alakítja, akiket később még számtalan alkalommal, de hozzá egyébként is illik ez a kifejezéstelenség.

A film címe annyit tesz: hőhullám, ami egy többféleképpen is értelmezhető szimbólum. Egyrészt a történet szerint hatalmas kánikula tombol, másrészt utalhat a fülledt erotikára, hiszen Gosha most sem spórolta ki a testiséget, ami egyébként a 60-as évek ninkyoiból értelemszerűen még hiányzott, Gosha kései filmjeire viszont annál inkább volt jellemző. És a hőség egy új értelmezést is nyer a film végi nagy leszámolás során is, amikor is a robbanások következtében kigyulladt étterem lángoló pokollá változik. A film legjobb része természetesen ez a nagyszerűen levezényelt, gyönyörűen fényképezett és igencsak véres epikus végkifejlet, ahol főhősnőnk vérrel rajzolja fel a pontot az események végére.

A Kagero egy igényes ninkyo, nem több, nem kevesebb. Gosha életművében nem foglal el kitüntetett helyet, és közel sem remekmű, de a stílus szerelmeseinek már csak a gyönyörű képei és a neves színészgárda miatt is érdemes megtekinteni.

Outrage (2010)

2011-01-06T17:29:00.002+01:00

- Autoreiji

Rendezte: Takeshi Kitano

Előre leszögezem, hogy nem igazán vagyok Kitano rajongója, bár nem is utálom a filmjeit, csak éppen nem hagytak bennem semmilyen maradandó nyomot, illetve a tempójukat kifejezetten utáltam. (A Fivért viszont nagyon szerettem.) Éppen ezért nem is különösebben hozott lázba a hír, miszerint a rendező 10 év után visszatér az őt egykoron ismertté tévő zsánerhez, hiszen újabb csigatempójú melankólikus művész-jakuzafilmre számítottam. Az Outrage ezzel szemben egy hagyományos jakuzafilm lett, csak az a baj vele, hogy kemény és száraz, ezért nem is lehet vele jóllakni.

A film története gyakorlatilag 100 percnyi sűrített gengszterkedés, véres és kegyetlen leszámolások sorozata, a hatalmi harcok valamint a gyors felemelkedés és a még gyorsabb bukás témájának rapid összefoglalása. Bár sűrű és szövevényes film, mégsem olyan nehéz a történetét röviden összefoglalni.

A Sanno-Kai nagyfőnök (Soichiro Kitamura) nemtetszését fejezi ki Ikemoto főnöknek (Jun Kunimura), amiért az kapcsolatban áll a rivális Murase családdal. Hogy elkerülje a további konfliktusokat, Ikemoto megbízza egyik emberét Otomo-t (Kitano), hogy intézze el az ügyet. Otomo konfliktust provokál a Murase családdal, amit kölcsönös adok-kapok követ, amíg végül Murase (Renji Ishibashi) visszavonulásra nem kényszerül, ezután Ikemoto-ék megszerzik Murase területét és érdekeltségeit. Pl. a ghánai nagykövetet (Hershel Peppers) megzsarolva illegális kaszinót nyitnak a nagykövetségen (amely emiatt kívül esik a rendőrség hatáskörén), és elkezdik termelni a pénzt. De a nagyfőnök közben a háttérből kijátsza őket is egymás ellen, aminek újabb véres harcok lesznek a következményei, és a végén már mindenki mindenki ellen fordul.

Kitano új filmje teljes mértékben japán rétegfilm, ami néhány jakuzafilm (illetve pár elvakult Kitano) rajongón kívül valószínűleg nehezen eladható a közönség számára, így nem is csoda, hogy az Európában egyébként oly kedvelt rendező Cannes-ban is jelentős csalódást okozott. És nyilván nem csak azok számára, akik a szürreális őrültségeit kedvelték, hanem főleg azoknak, akik a Szonatina vagy a Tűzvirágok című filmjeihez hasonló hangvételű alkotásra éheztek.

Az Outrage nyers, kíméletlen nihilista jakuzafilm, ami nem akar közölni semmit, nincs mondanivalója, mint általában Fukasaku vagy Miike filmjeinek. Nem emel ki egyetlen szereplőt sem, hogy valamiféle tartalmat töltsön belé, itt mindenki hidegvérű és számító, aki rászolgált a halálra vagy a börtönre. A kőarcú és kőszívű jakuzákon túl mindössze egy ostoba nagykövet, valamint egy korrupt zsaru (Fumiyo Kohinata) jelent némi színt. Előbbi szinte már komikus karakter, ahogy dróton rángatják a szerencsétlent (egy megrendezett prostigyilkossággal megzsarolják, a wc-jében összezárják egy kígyóval, ami után a korábban emelést követelő követ addigi 30%-os részesedését 15 %-ra viszik le, és még egy hullát is eltemettetnek vele), utóbbi Otomo egykori iskolatársa, aki élvezi, amint a rendőrtársai előtt hatalmat gyakorolhat a jakuzák felett, és persze vaskos borítékokért cserébe elsikál ezt-azt.

A film legnagyobb baja, hogy nem ad semmit, csak egyszerhasználatos élmény, bár akkor kétségtelenül működik. Egy komplex, ám egyáltalán nem követhetetlen, sőt, sokszor kifejezetten kiszámítható modernkori jakuzasztorit kapunk, csupa antipatikus szereplővel, ismétlődő helyszínekkel, sok szöveggel, amit az esetek többségében természetesen ordítva kommunikálnak le egymással, és persze sok agresszióval és erőszakkal, amely ráadásul sokszor már szinte paródiává torzul.

Pedig a film technikailag nem igazán problémás, a fényképezése nagyon szép, a színészi játék korrekt (még a pókerarcú színész/rendező is rendesen odatette magát), az akciójelenetek hatásosak és brutálisak, de fájóan hiányzik a stílus, a hangulat, az agyunkba bevésődő emlékezetes momentumok. Kitano kézjegye nem igazán köszön vissza sehol a filmen, olyan merev, hideg és szürke az egész film, mint a rendező ábrázata, mintha csak egy igényesen megcsinált V-cinemát látnánk, bár még azokban is több stílus akad. Az alkalmasint felcsendülő halovány, ám de a filmnek némi atmoszférát mégis csak kölcsönző zene miatt itt is érződik ugyan némi melankólia, de olyannyira embertelenek a karakterek és maga a cselekmény is, hogy emiatt ez nem is működik rendesen. Ide talán jobban passzolt volna a kemény rock.

Mindazonáltal én jakuzafilm rajongóként mégis tudtam élvezni és kedvelni a filmet, a végét pl. kifejezetten erősnek érzem (kicsit Keresztapa dejavu-m volt), de nem látom be, hogy Kitano a készülő második résszel mit tud, illetve akar majd kezdeni. Én mindenesetre várom, és azt sem bánom, hogy újra jakuzafilmekben gondolkodik, hátha ezzel egy kicsit felhúzza ezt a régóta haldokló műfajt. Kitano most se lett a kedvencem, és ha így folytatja, akkor sem lesz, de ha már filmeket csinál, akkor inkább ilyeneket csináljon. Illetve jobbakat.

Abashiri Prison (1965)

2010-07-05T23:15:00.013+02:00

- Abashiri Bangaichi
- Az Abashiri Börtön

- A Man from Abashiri Prison

- The Walls Of Abashiri Prison

Rendezte: Teruo Ishii

A japán filmstúdióknál a 60-as és a 70-es években bevett szokás volt (és a V-cinema berkeiben még ma is az), hogy ha egy film kicsit is sikeres, akkor ahhoz a lehető leggyorsabban le kell forgatni a folytatást, és mindezt addig ismételgetni, amíg csak lehet. Ha a rendező esetleg közben besokallt, akkor gond nélkül leváltották, és a sorozat folytatódhatott egészen addig, amíg a nézők kíváncsiak voltak rá, és amíg el lehetett adni azt a címet. Ez történt az Abashiri Bangaichi című filmmel is, ami egyébként a jakuzafilmek krónikájában ugyanúgy külön fejezetet érdemel, mint ahogyan az össz-japán filmgyártáséban is. Ez a sorozat ugyanis óriási sikernek örvendett, és ennek a népszerű szériának köszönhették a japánok az egyik legnépszerűbb filmcsillagukat is.

Ken Takakura feltörekvő fiatal színész volt még, Teruo Ishii viszont egy már két stúdiónál, és különböző műfajokban is alaposan kipróbált rendező, amikor a Toei megbízásából elkezdték közösen leforgatni az Abashiri Bangaichi című börtönregény filmváltozatát. Az eredeti művet 1956-ban Hajime Ito írta saját tapasztalataiból, mivel az író maga is eltöltött valamennyit a címben szereplő intézményben. A regényből a Nikkatsu stúdió már 59-ben készített egy regényhez (állítólag) hű feldolgozást, ám Ishii végül egészen sajátos módon használta fel az irodalmi alapanyagot. A rendezőre nagy hatással volt ugyanis Stanley Kramer Megbilincseltek című amerikai filmje, aminek alaphelyzetét ügyesen, ám jól észrevehetően beillesztette a filmjébe. A forgatáshoz a Toei-től megszokott szerény költségvetési keret állt csak rendelkezésre, többek között ennek köszönhető, hogy fekete-fehérben készült el.

A Japán legészakabbi szigetének legészakabbi csücskében lévő rossz hírű Abashiri börtönbe új rabok érkeznek. Köztük van Tachibana Shinichi, aki egy rivális jakuzafőnök megöléséért kénytelen itt eltölteni a következő három évét. Társai közé nehezen sikerül csak beilleszkednie, mivel odabent olyan hierarchia működik, miszerint minél régebb óta ül valaki, annál nagyobb hatalma van a többiek felett. Tachibana pedig ezt nem akarja elfogadni, ami természetesen nem tetszik a többségnek. Két év múlva a helyzet nem nagyon változott, sőt, további ellenszenvet vált ki rabtársai körében, amikor megakadályozza egyik idősebb rabtársuk (Kanjuro Arashi) elhallgattatását.

Mikor Tachibana értesül róla, hogy anyja mellrákban szenved, és hogy valószínűleg nem éri meg hogy fia kiszabaduljon, a férfi mindenáron el szeretne jutni hozzá, hogy még utoljára láthassa. Tsubaki (Tetsuro Tamba) a börtön pártfogó tisztje segíteni akar neki, és megpróbálja idő előtt feltételes szabadlábra helyeztetni. De a rabtársak közben egy nagy szökést terveznek, és amikor egyszer éppen dolgozni viszik őket az erdőbe, a Gonda nevű rab (Koji Nanbara) sikeresen kereket is old. Csakhogy a Gonda kezén lévő bilincs másik végén Tachibana van, aki viszont nem akart szökni. Az összeláncolt páros így végül egymásra utaltan kénytelen leküzdeni az óriási havat, a hideget, valamint az egymás iránt érzett utálatot, hogy az őket üldözők elől minél gyorsabban eltűnhessenek.

Bármily furcsának tűnik, de ez a jelentős jakuzafilm klasszikus valójában nem is jakuzafilm. Mint az a fentiekből is látszik, a jakuza kapcsolat kimerül annyiban, hogy hősünk tagja a Jakuzának. A film sokkal inkább egy izgalmas börtöndráma, és egy remek akciófilm egyenlő arányú keveréke.

Ishii nem titkolt szándéka volt, hogy Takakura-ból nagy sztárt faragjon, így szándékosan olyan karaktert is írt az egyébként is jóképű és sármos színésznek, akivel a nézők az első perctől fogva szimpatizálni tudnak. A ninkyo filmek később bevált toposzának számító sztoikus és karót nyelt jakuza típusától kissé eltérően, Tachibana egy igazi esendő ember, aki ki van szolgáltatva rabtársainak, az őröknek, és saját érzelmeinek is, amiket beteg édesanyja iránt érzett aggodalma indikál. A férfi ugyan jakuza, de csak kisstílű alak, a büntetésül kiszabott három évével a börtön hierarchia alján helyezkedik el, így semmiféle tiszteletet nem kap. A lázadozó természete miatt állandó vendég a magánzárkában, ahol a háta mögé bilincselt kezei miatt bőven jut ideje az emlékein merengeni, minek következtében mi is megismerhetjük a férfi előéletét, vagyis hogy a mostoha apjával való összeférhetetlensége miatt hagyta hátra szeretett édesanyját és húgát, hogy beálljon a jakuzák közé.

Az utolsó fél órában az addigi börtönfilm hirtelen vált át a Megbilincseltek akciódús újragondolásába. Az 1890-ben épített japán Alcatraz, vagyis az Abashiri börtön nem véletlenül épült oda, ahova. A hokkaidói végtelen hómezők és a hegyes, dombos jégvilág már önmagában is embert próbáló egy környezet, hát még két összeláncolt ember számára. A két szökésben lévő férfinak azonban nem is a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hanem sokkal inkább Tsubaki-val. Menekülés közben ugyanis betérnek egy házba, amiről Tachibana ekkor még nem tudja, hogy az Tsubaki otthona. Gonda leüti a ház asszonyát, vagyis Tsubaki feleségét. A férj értesülve az esetről óriási haragra gerjed Tachibana iránt, lévén ő segíteni akart neki, és a rab pedig így hálálja meg? Az elszánt férfi maga indul a két szökevény után.

A film akciójelenetei még mai szemmel nézve is rendkívül élvezetesek. Az őrült tempót diktáló fék nélküli hajtányos üldözési jelenet például a film egyik legizgalmasabb epizódja, amit remek érzékkel örökített meg az operatőr. A film kulcsjelenetének számító lezárás kicsit mintha megidézné a klasszikus ninkyo dilemmát, vagyis hogy hősünk a szabadságot válassza, vagy a lelkiismeretére hallgatva, inkább segítsen sérült társán. Az erkölcsi megtisztulás persze ezúttal is elkerülhetetlenül megtörténik.

A film elképesztő nagy siker volt, Takakura pedig egy szempillantás alatt hatalmas sztár lett általa, így természetesen nem is volt kérdéses a folytatás. Ishii ezután még további kilenc részt forgatott, mindezt két év alatt!! A rendező miután úgy látta, hogy elegendő bőrt nyúzott le a karakterről, szerette volna végre megölni főhősét és lezárni a szériát, ám a stúdió nem engedte az aranytojást tojó tyúkot levágni. Távozása után még újabb nyolc epizód készült több rendező gondnoksága alatt, ezek a folytatások már az „Új” szócskát viselték a címük előtt. A 18 részes sorozat minössze 10 év alatt készült el, ami alapján láthatjuk, hogy milyen iramot is diktáltak a japán mozi aranykorában. A filmek népszerűségét pedig jól mutatja, hogy később jelentős turizmus indult az immáron kétszeresen is legendás börtönhöz, aminek régebbi szárnyait 1983-ban múzeummá alakították.

De nem csak a film és a főszereplője lett ilyen sikeres, hanem (az európai ízlésvilággal rendelkezőek számára kicsit talán nehezen érthető módon) a film és egyben a sorozat főcímdala is. A Takakura által előadott csoszogó lassúságú jakuza-enka dal szinte azonnal toplistás lett.

Az Abashiri Bangaichi bár feltétlenül egy nagy klasszikus, és egy rendkívül szórakoztató film, azért nem is egy remekmű, elsősorban a film két felének különböző ritmusa miatt. Ishii a sorozat többi részében már többet adhatott magából, ennek folytán fokozatos javulás is tapasztalható majd, de színvonalukat tekintve azért jócskán elmaradnak Takakura, és pláne Teruo Ishii későbbi munkáihoz képest. Ettől függetlenül is kötelező, nem csak jakuzafilm rajongóknak.

BLOODSTAINED CLAN HONOR (1970)

2010-05-28T12:54:00.024+02:00

- Chizome no Daimon
- Bloodstained Gang Honor
- Blood-Soaked Gang Crest
- Bloody Gambles

Rendezte: Kinji Fukasaku

A Bloodstained Clan Honor is tökéletesen illeszkedik Fukasaku pre-Yakuza Papers filmjeinek sorába, vagyis a Jitsuroku stílus megszületéséhez vezető hibrid filmek közé. A rendező ebben az időszakban készült jakuzafilmjeihez hasonlóan ez is még a ninkyo alapsémára épül ugyan, de mind technikailag, mind pedig a realitásra való törekvést illetően már jelentősen előremutató alkotásról van szó.

1965. Rossz idők járnak a jakuzákra. A háborút követő aranykor már a múlt, mostanra egymást érik a harcok és a rendőrségi razziák, a családok egymás után legalizálják vállalkozásaikat, és számos klán dönt úgy, hogy feloszlatja magát. Ebben a zűrzavaros időben a yokohamai Hamayasu család újonnan megválasztott főnöke, a fiatal Kensaku Gunji (Bunta Sugawara) azt a feladatot kapja Iwakiri (Asao Uchida) nagyfőnöktől, hogy számolja fel az egyik értékes építési területen lévő nyomornegyedet, és űzze el az ott élőket. Cserébe az oda tervezett beruházásból befolyó pénz 50%-át kapná meg. A telepen élők viszont nem hajlandóak elhagyni a helyet. Gunji ráadásul érzelmileg is érintett az ügyben, hiszen ő is ott nőtt fel, egyik embere Kasama szülei pedig még most is ott élnek. Ezen a megbízáson múlik a klánjuk túlélése, de ha nem vállalják, akkor majd a tokiói Daimon klán végzi el a piszkos munkát.

A Daimon főnök érdeke tehát az, hogy Gunji ne járjon sikerrel, ezért felbéreli az egykori bokszolót Hayami-t (Tatsuo Umemiya), aki szintén a telepről származik (és aki Gunji-t is jól ismeri), hogy tartsa össze az embereket, és akadályozza meg a kitelepítést, hogy a Daimon közben saját maga szerezhesse meg az értékes területet. Gunji-nak így már nem csak a telep kiürítését kell megoldania, de a rivális klán intrikáival is számolnia kell.

Bár a film sokban hasonlít Fukasaku olyan korábbi és későbbi munkáihoz, mint pl. a Japan Organized Crime: Boss, vagy a Sympathy For The Underdog, most mégis a korábbiakhoz képest is valamivel sötétebb tónusú sztorit kapunk. A hagyományos jakuzafilmes elemek mellett ugyanis ezúttal még a megszokottnál is erősebb drámai színezetet kap a történet, a főszereplők lelki konfliktusain pedig nagyobb a hangsúly. Ezek még mindenképpen a ninkyo filmek hagyatékainak tekinthetőek.

Gunji ugyanis lelkiismeretes főnök, aki egyaránt meg akar felelni a klánjának, Iwakiri főnök elvárásainak, és közben a nyomortelepen élők sorsa miatt meghasonulni kényszerül önmagával. A klán érdeke és saját gyökerei között kellene választania. Az ő lelkiismerete egyben a gyengesége is, képtelen erőszakkal elzavarni az embereket, ezért többnyire a helyiek kerekednek fölébük, de a rivális klán miatt a Hamayasu-nak így is kétfrontos háborút kell vívnia, és ez fokozatosan fel is őrli a klánt.

A filmben Sugawara nem a kizárólagos főszereplő, bár valóban ő a központi figura. Hayami legalább olyan jelentős karakter, és rá is hasonló kettőség jellemző. Az ő nagy álma volt, hogy sikeres bokszoló legyen, de végül a pénztelenség miatt kellett feladnia az álmait, és végül így kötött ki ő is újra a telepen. Eleinte pénzért segít a Daimon-nak, de mindezt jóhiszeműen, a telepen lakók érdekében. Később fiatal pártfogoltja, majd annak halála döbbenti csak rá, hogy a rossz oldalra állt. Hayami-t és Gunji-t egyaránt saját múltja kísérti, vagyis a telep, amit mindketten elhagytak, de mégis kénytelenek voltak újra szembenézni vele.

A tulajdonképpeni csatatérként szolgáló lepusztult, és igencsak lehangoló nyomortelep az ócska fából tákolt viskóival, a rengeteg szeméttel, az utcán heverő döglött állatokkal és a szerencsétlen sorsú lakosaival erősen emlékeztet a háború utáni Japán romos, lepusztult városaira, a feketepiacokra, mely környezetben maga Fukasaku is felnőtt. (Több mint valószínű, hogy a rendező ezzel a hasonló miliővel saját fiatal korára is utalni akart, arra a zavaros világra, amit majd később a Yakuza Papers során újra megidéz.) A nyomortelep itt a helyiek reménytelenségét ugyanúgy jelképezi, mint azt az erkölcsi fertőt, és romlottságot, amit ezek a modern jakuzák jelentettek a társadalom számára.

A filmben epizodikus szerepben láthatjuk Koji Tsuruta-t is, aki a klasszikus ninkyo főhős karakterét hozza. Méltósággal teli, szolid külsejű veterán, aki a régi időket, és a régi erkölcsöket képviseli. Kuroki a Hamayasu frissen szabadult egykori kapitánya, aki rájön, hogy Iwakiri valójában kettős játékot játszik, vagyis közben a Daimon klánt is támogatja. Ezért az információért azonban kénytelen ott helyben az életével fizetni, de közben az áruló nagyfőnököt is magával viszi a másvilágra. Úgy jelenik meg, és úgy is távozik, mint egy ninkyo hős, büszkén, önfeláldozóan és végül vérben fagyva.

A ninkyo jelleg a film végi leszámolásnál is visszaköszön, hiszen epikus és véres bosszúállással zárul a film, ami ettől függetlenül is már az új időket, egy újfajta filmes szemléletet vetít előre, többek között a jitsuroku-ra jellemző narrációnak az alkalmazásával.

Szokás szerint remek színészi jelenlét és összetéveszthetetlen atmoszféra jellemzi ezt a művet is, amiből viszont teljesen hiányzik a humor, és még a romantika is csak jelzésértékűre lett lecsupaszítva, hangulatában pedig komorabb a többihez képest. Jól példázza, hogy egy jakuzafilm mennyivel több is tud lenni, mint klánok eszeveszett harcai, vagy a romantikus antihősök szenvelgése. Talán nem tartozik a legnagyobb Fukasaku klasszikusok közé, de kétség kívül figyelemreméltó alkotás.

LADY GAMBLER (1972)

2010-04-28T16:53:00.008+02:00

- Showa onna bakuto

Rendezte: Tai Kato

Annak ellenére, hogy a valóságban többször is volt már rá precedens, a nők nem lehetnek tagjai a Jakuzának. A filmek világában azonban rugalmasabban kezelték ezt az szabályt. A 60-as évek közepén megjelentek a női jakuzák is a filmvásznon, és nyugodtan állíthatjuk, hogy hasonló mértékű népszerűséget is élveztek, mint férfi kollégáik. A tetovált hátú gyönyörű feminák hamar a ninkyo korszak emblematikus alakjaivá váltak, és ezen filmes éra végnapjaiig ki is tartottak.

A Daiei stúdió 1966-ban indította útjára az Onna Tobakushi (Woman Gambler - Szerencsejátékosnő) sorozatát, főszerepben a szép és tehetséges Kyoko Enami-val. A széria 17 változó színvonalú filmet termelt ki 1966 és 1971 között. Kevesebb akció, több érzelem jellemezte őket, ezért a többi ninkyo filmhez képest igencsak vértelenek és unalmasak voltak, bár az utolsó epizódot a minőségi csambaráiról ismert Kenji Misumi rendezte, és ennek megfelelően az sokkal látványosabbra is sikerült.

A Lady Gambler ( Showa Onna Bakuto) már a Toei égisze alatt készült, és hivatalosan nem is része a sorozatnak. Amikor Junko Fuji, a legendás Hibotan Bakuto (Red Peony Gambler) filmek sztárja úgy döntött, hogy a filmezés helyett inkább a feleségek kissé egyhangúbb életét válassza, a Toei még mindig szerette volna a ninkyo, és azon belül a női jakuzafilmek népszerűségét kihasználni, ezért 72-ben mondhatni "átvette" a karaktert az akkor már csőd felé közelítő Daiei stúdiótól. Addigra azonban a ninkyo stílus már az utolsókat rúgta, így végül nem lett belőle egy újabb sorozat, és ezután a női jakuzák is inkább már csak a pinky violence filmekben jelentek meg, bár ott már egy kissé más kontextusban, és általában jóval lengébb öltözetben.

Ofuji (Kyoko Enami) bosszút keresve járja a vidéket. Egykori szerelme tönkretette őt és az apját, aki emiatt öngyilkosságot követett el. Tévedésből azonban a Horikawa család fiatal alvezérét, Tatsumi-t (Hiroki Matsukata) támadja meg az utcán. A fiatal főnök nem sérül meg, sőt, megszánja és hazaviszi magával a szomorú, minden életkedvét elvesztett lányt, aki közben szép lassan bele is szeret a férfiba. Tatsumi közben nehéz helyzetbe kerül. Főnöke a család irányítását őrá bízza, de ebbe a döntésbe esküdt testvére, Morito nem hajlandó belenyugodni. A dühödt és csalódott posztvárományos egy másik főnök támogatásával ezért a Horikawa család ellen fordul, majd később megöli Tatsumi-t. A lelkében ismét összetört Ofuji ekkor úgy dönt, hogy "beszennyezi magát" és jakuza, pontosabban bakuto (szerencsejátékos) lesz belőle. Majd Tatsumi-no-Ofuji néven elindul bosszút állni mindenkin, aki elárulta a szerelmét.

Ofuji-ból csak a film második felében lesz igazi főszereplő, az első felvonásban még Tatsumi és családja konfliktusait, valamint a hatalmi harc kibontakozását követhetjük figyelemmel, ekkor Ofuji még a háttérben marad, mint egy csendes, a sorsa felett bánkódó, de közben a szerelem által aztán újra reményekkel teli törékeny nő. Tatsumi halálával egy időbeni ugrás is következik.

A szerelmét gyászoló nő testi és lelki átalakuláson egyaránt keresztülmegy. Egy másik városban, egy másik család vendégszeretetét élvezve kiképzést kap, és játéktermi osztó, pontosabban egy női bakuto válik belőle. Egy év után tér vissza Tokyo-ba, miután távollétében az egyik gyilkossal már végzett. Hamar híre is megy, hogy egy Tatsumi-no-Ofuji nő keresi a közben széthullott Horikawa család főnökének gyilkosait. De hiába keményítette meg a gyász, amikor Ofuji találkozik a feltételezett gyilkossal, egy Shimazaki nevű felbérelt vándorló jakuzával, a nő mégsem képes végezni vele, mert az utolsó pillanatban megjelenik a férfi fiatal szerelme. Ofuji nem akarja a lányt kitenni annak, amit ő is átélt korábban, ezért elengedi őket. Bár Shimazaki jelen volt a gyilkosságnál, nem ő volt az, aki végzett Tatsumi-val, a férfi mégis küzd a lelkiismeretével, és később, ahogy az a ninkyo filmekben sokszor lenni szokott, a sors úgy hozza, hogy a végelszámoltatásnál egy egykori ellenfélből lesz a főszereplő szövetségese.

A Lady Gambler-en már érződik, hogy a 70-es években készült, hiszen a cselekmény is eltér kissé a ninkyo sablontól. Tulajdonképpen ugyanannyira tekinthetjük egy női bosszúfilmnek is, annak ellenére, hogy a ninkyo jellegzetességekből is sok jelen van azért. A film története is kevésbé bonyolult, a bosszúhadjárat és az epizodikus bontás miatt kissé felhígulnak a jakuzafilmek máskor oly szövevényes történései, és így egyértelműbbé válnak a szerepek, események is. Kyoko Enami legalább olyan szép és meggyőző, mint Junko Fuji kisasszony, és a film jellegéből fakadóan a játéka is kettős, eleinte finom, nőies, törékeny, halk szavú, majd végül egy elszánt, ravasz, szellemileg is edzett végzet asszonyává formálódik.

Ebben a filmben sem tombol igazán az erőszak, és itt is hangsúlyosabbak az érzelmek, de ettől még nem feltétlenül válik unalmas vagy szirupos alkotássá. Ofuji karakterének kettősége, a klánok közötti intrikák, vagy a látványos végső harc miatt is egy tartalmas, szórakoztató és némileg újszerű filmnek tekinthető, bár a Toei női jakuzás filmjeihez azért nem mérhető.

DRUNKEN ANGEL (1948)

2010-03-25T22:59:00.012+01:00

- Yoidore Tenshi
- Részeg Angyal

Rendezte: Akira Kurosawa

Akira Kurosawa-t felesleges bemutatnom még egy jakuzafilmekkel foglalkozó blog olvasóinak is, hiszen nem csak a japán filmgyártás, de az egyetemes filmtörténelem egyik legismertebb, és legnagyobb hatású alkotójáról beszélünk, és nem túlzás azt állítani sem, hogy a japán filmművészet nemzetközi meg- és elismerése is nagyban az ő nevéhez fűzhető. A diktatórikus rendezői módszere miatt a „Császár” becenévvel illetett rendezőóriás március 23-án lett volna 100 éves, ennek kapcsán szeretnék róla megemlékezni egy olyan alkotásával, ami a jakuzafilmek műfajában is mérföldkőnek tekinthető. Ez a Drunken Angel, vagyis a Részeg Angyal, ami elsők között mutatta be a jakuzák világának árnyékosabb oldalát, és aminek jakuza főhőse már nem egy a korábban oly sokszor látott pozitív jellemű népi hős volt.

Bár Kurosawa kétség kívül zseni volt, a sikereihez nagyban hozzájárultak színészei is, akik közül Toshiro Mifune nagyobb ismertségre is szert tett az idők során, és jelentős kultusza alakult ki a nyugati világban is. Kettejük viszonya meglehetősen viharos volt, de az biztos, hogy együttműködésük idején születtek Kurosawa legjobb, legnépszerűbb és legsikeresebb alkotásai. A Részeg Angyal a Mester hetedik filmje, és az első, amiben együtt dolgozott Mifune-vel. Amikor Kurosawa megfelelő színészeket keresett, a figyelmébe ajánlották ezt a fiatalembert, aki éppen egy másik film meghallgatásán rendkívül meggyőzően játszott el egy dühös karaktert. Kurosawa megnézte a meghallgatást, és miután Mifune a castingon bemutatott intenzív játékával teljesen lenyűgözte a rendezőt (elmondása szerint a játéka „Ijesztő volt!”), az azonnal ráosztotta Matsunaga, a TBC-s jakuza szerepét. Eredetileg a történetben Matsunaga karaktere csak kisebb teret kapott volna, de látva Mifune képességeit, Kurosawa végül a Takashi Shimura által alakított doktorral egyenrangú főszereplővé tette.

A történet közvetlenül a háború utáni időkben játszódik, egy koszos külvárosban, melynek közepén egy hatalmas, bűzös mocsár terül el. Sanada, a környék jó szándékú, de meglehetősen pokróc modorú orvosa egyik nap egy jóképű, fiatal férfit lát el, akinek egy golyó fúródott a kezébe egy riválisokkal való harc során. A fiatal jakuza Matsunaga a környék „ura”, bár valójában csak egy kisstílű gengszter. Sanada figyelmezteti a férfit, hogy az állapota alapján arra gyanakszik, hogy baj lehet a tüdejével, és ezért mielőbb vizsgáltassa ki magát. Matsunaga nem kér a jó tanácsból, sőt, olyannyira nem hajlandó elfogadni a diagnózist, hogy először rá is támad Sanada-ra dühében. Ezzel kezdetét veszi kettejük viharos kapcsolata, ami fokozatosan egyfajta szokatlan barátsággá fajul. Matsunaga nem akar tudomást venni betegségéről, az idejét ivással, és a helyi lokálban való szórakozással tölti, Sanada pedig folyamatosan veszekszik vele emiatt. Egyszer csak visszatér Okada, a környék korábbi ura, Matsunaga egykori főnöke, és ezzel egy csapásra minden megváltozik. Matsunaga hirtelen elveszíti minden tekintélyét, többé már nem élvezi az emberek tiszteletét, Okada pedig nem csak ezt, de még a barátnőjét is elveszi tőle. Eközben a többszörösen is megszégyenített Matsunaga állapota folyamatosan romlik, végül a férfi úgy érzi, hogy nem marad vesztenivalója.

Kurosawa éles politikai és társadalmi kritikákat fogalmaz meg a filmben, elsősorban az amerikai megszállást illetően, emiatt az akkoriban felálló cenzorbizottság komoly kompromisszumokra kényszerítette a rendezőt (a megszállás alatt az amerikaiakat nem lehetett rossz színben feltüntetni a filmekben), aki azonban mégis számos ilyen elemet át tudott vinni a maga sajátos módján. Ilyenek például az amerikai katonák kegyeit kereső prostituáltak („pan-pan lányok”) és a nyugati öltözéket viselő, és nyugati italokat fogyasztó gengszterek, valamint Sanada doktor több megjegyzése is tartalmaz hasonló utalásokat („Az önfeláldozás már kiment a divatból. A japánoknak már így is túl sok áldozatot kellett meghozniuk.”), de a nightklubban látható táncjelenet is a dekadens amerikai életstílust jelképező jazz zene egyfajta paródiája. (A dal butuska szövegét maga a rendező írta.)

Kurosawa a japán társadalmat is kritizálja, illetve egészen pontosan az alvilágot, amely tudvalevőleg a megszállás alatt jelentős változáson, illetve torzuláson ment át. A feketepiacok, a modern erkölcsi kódex alapján élő(sködő) jakuzák, a prostik, és a beszivárgó nyugati életmód mind-mind az egykor oly nemes japán társadalom mételyei. A helyszínek és maga a film központjában is szereplő mocsár is ezt a fajta rothadást, romlottságot hivatott szimbolizálni. (Kurosawa a Részeg Angyalt tulajdonképpen mentora, Kajiro Yamamoto korábbi filmjének a These Foolish Times című komédiájának a díszleteiben forgatta, mivel azokat a stúdió sajnálta volna lerombolni. A rendező első kikötése az volt, hogy egy hatalmas mocsárt szeretne a díszlet közepébe.)

Mifune és Shimura játékáról csakis hiperlatívuszokban lehet beszélni. Matsunaga karaktere Mifune intenzív, kissé színpadias alakításában nyeri el tökéletes formáját. Az eleinte még hűvös, kimért, ám hirtelen haragú férfi a tekintélyével együtt veszíti el emberi alakját, a betegsége, az alkohol, és a megalázottsága egyaránt pusztítja, az egykor még nyugati szemmel is kifejezetten jóképű fiatalember a film végére külsejében is eltorzul, és sápadt, beesett arcával úgy néz ki, mint valami szellem. A háború utáni nyomorban fényes életét élő férfi hirtelen kénytelen lesz szembenézni az elmúlással, melyet nem egy másik jakuza fegyvere, hanem a tüdején lévő lyuk okoz majd. A haláltól való félelme, és az önmagával való kényszerű szembenézése egy szürreális álomszerű jelenetben is bemutatásra kerül a filmben, melyben a mocsár poshadt vizébe bámuló férfi előtt megjelenik saját maga, amint a tengerparton felnyit egy fakoporsót, amiben önmaga fekszik. Mifune ezt a fajta külső-belső átalakulást lenyűgöző alakításával rendkívül hatásosan közvetíti számunkra.

Sanada doktor maga a címben szereplő részeg angyal, egy iszákos, zsörtölődő, cinikus, de önzetlen jótevő, aki Matsunaga-ban önmaga fiatalságát látja, ezért is bánik vele szigorúan, és ezért is pöröl vele folyamatosan. Az öreg doktor nem vitte sokra (valószínűleg az alkohol miatt), egykori osztálytársa például most egy jó nevű kórházban dolgozik és autóval jár, míg ő egy koszos kis rendelőben lát el mindenféle környékbeli jöttmentet. Pedig Matsunaga és Sanada jobban hasonlít egymásra, mint azt maguk is gondolnák, önfejűségük, sajátos modoruk és az alkohol szeretete is összeköti őket. Szükségük van egymásra, a jakuzának nem kimondottan az orvosra, hanem valakire, aki még hisz benne, aki számára még fontos és aggódik érte. Az orvos pedig a hiábavalóságának cáfolatát találja meg a jakuza személyében, azt, hogy van értelme küzdenie még a legelveszettebb ügyekért is. Kurosawa másik állandó színésze, Takashi Shimura kevésbé drámaian alakítja a szerepet, a doktor dühkitörései például legtöbbször már egyenesen komikusak, és pont ettől válik nem csak szimpatikussá, de valós, hihető figurává.

Kurosawa úgy tartotta, hogy ez a filmje az, amelyiken először érezhető a saját látásmódja, filmes stílusa. Első komolyabb kritikai sikerét is valóban ennek a filmnek köszönhette. (A filmből később színpadi darabot is írt, amiben szintén a film szereplői játszottak.) Elmondása szerint a jakuzát, mint a háború után felbukkanó új jelenséget szerette volna bonckés alá helyezni. A filmben még sincs teljesen egyértelmű ítélet kimondva felettük. Okada karaktere vitathatatlanul negatív, mint ahogy ez a kétszínű alvilág ábrázolása is, de Matsunaga már sokkal ambivalensebb figura. Egy esendő ember, aki kénytelen az élet édes, és keserű oldalát is megtapasztalni. Egy elveszett ember, akiben azonban nem csak saját büszkesége, de a jakuza-becsület is még mindig megvan, így végül önfeláldozásával megváltást hoz mások, és persze saját maga számára is. De a megváltás Sanada számára is eljön, amint látja, hogy az egyik fiatal csinos páciense meggyógyult a TBC-ből. Ezzel elveszített egy fogadást, amit korábban a lánnyal kötött. (Édességben fogadtak.) Az optimista lezárás ismét a doktor állhatatosságát igazolja, miszerint nincs olyan, amiért ne lenne érdemes harcolni.

A Részeg Angyal nem a szó hagyományos értelmében vett jakuzafilm, hiszen sokkal inkább egy társadalmi dráma, de mégis nagy hatással és jelentőséggel bírt a jakuzafilmekre is. Egyike az első filmeknek, amiben az alvilág a korábbinál sokkal realistábban lett ábrázolva. A film mondanivalói örökérvényűek maradtak, a karakterek és a cselekmény pedig a későbbi jakuzafilmekben is rendre visszaköszönnek. Talán nem ez Kurosawa legjobb, legismertebb műve, de a nagyszerű színészek, a kiváló jellemábrázolások, és a kellemesen szomorkás noir hangulata miatt mindenképpen remekműnek tekinthető.

JUSEI: LAST DROP OF BLOOD (2003)

2010-03-18T23:04:00.016+01:00

Rendezte: Yasushi Akimoto

Sajnos a 2000-es évek sem éppen a jakuzafilm zsáner újjáéledéséről szóltak, ezt az évtizedet ilyen téren szintén nagyban a videó határozta meg, és ebből következően ismét inkább a mennyiség, mintsem a minőség jellemezte a jakuzafilmek gyártását. De szerencsére azért néha még ekkor is születtek minőségi alkotások a műfajban, ilyen például a 2003-as Jusei: Last Drop Of Blood is, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem valami ősi átok gátolja a zsáner feltámadását, és hogy ha a japán kollégák egy kicsit összekapják magukat, akkor versenyképes gengszterfilmeket is tudnak gyártani.

Pedig a film rendezőjének személye kicsit szokatlannak mondható. Yasushi Akimoto hazájában igazi polihisztornak számít, de elsősorban író, dalszövegíró, és popzenei producerként ismert. (Ő írta többek között a One Missed Call című horrort, amiből Takashi Miike forgatott filmet, illetve a magyar Szomorú Vasárnap című dal legendájából építkező The Suicide Song című regényt is, amiből azóta szintén készült film.) Akimoto a 90-es évek eleje óta próbálkozik a rendezéssel is, bár filmográfiája a mai napig nem éri el az 5 darab filmet, és a Jusei közülük az egyetlen jakuzafilm.

Nem csak a rendező, hanem a főszereplő is meglehetősen érdekes választásnak tűnik. Takaaki Ishibashi japán egyik legismertebb médiaszemélyisége, tv-s műsorvezető, ismert komikus, énekes, és persze alkalmi színész, aki eddig viszont leginkább csak vígjátékokban csillogtathatta meg a tehetségét (mi is láthattuk a Nagy Csapat című amerikai vígjáték 2. és 3. részében). Ehhez képest a filmben egy komor, sztoikus karaktert alakít, aki hiába próbál menekülni előle, a múltja elkerülhetetlenül utoléri.

Leszámolás sorozat kavarja fel az indulatokat a japán alvilágban. Odanaka főnök is megsérül, amikor egy géppisztolyos bérgyilkos szitává lő egy találkozót. Beindulnak a találgatások, vádaskodások, mindenki a nyugati klánokat sejti a háttérben. Shuji, Odanaka főnök jobb keze viszont arra gyanakszik, hogy a családon belül akarja valaki a klánokat egymásnak ugrasztani.
Ezalatt Shoichi, a középkorú ex-jakuza a lábtörlőügynökök szürke és unalmas életét éli. A férfi egykor Odanaka embere volt, de a börtönből való szabadulása után úgy döntött, hogy visszavonul, és békés, hétköznapi életet él feleségével Kiyoko-val (Reiko Takashima – Yakuza Wives, Fekete Angyal). De hiába próbálja titkolni és feledni is egykori életét, az folyamatosan kísérti, főleg Tsuruoka, egy korrupt nyomozó képében, aki rendszeresen felkeresi, és beszámol neki a történésekről.

Shoichi nem kívánja a biztonságos, ám szürke életet feladni, de mégiscsak meglátogatja egykori főnökét a kórházban, sőt, egyszer meg is menti az öregember életét a ráküldött bérgyilkosoktól. Észre sem veszi, hogy régi élete lassan kezdi újra bekebelezni. Már a felesége számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy férje alaposan megváltozott. A férfi újból cigarettázik, a kötözködő utcai huligánokat pépesre veri, az idegesítő kuncsaftot pedig halálosan megfenyegeti. Shuji gyanúja közben beigazolódott: Shimazu, a család egyik kapitánya szövetkezett a rivális család embereivel, hogy a nagyfőnököket likvidálva, ők maguk vehessék majd kézbe az irányítást. Shuji, mielőtt végezne az árulóval, megtudja, hogy ki is az, aki valójában a háttérből irányítja a szálakat. Éppen húga avatóünnepségére tart, amikor egy kocsiból rálőnek, és súlyosan megsebesítik. Utolsó erejével elmondja a szintén az ünnepségen tartózkodó Shoichi-nek az igazi áruló nevét, majd meghal. Innentől már Shoichi feladata a rendrakás és persze a bosszúállás is.

Akimoto mondhatni nulla tapasztalattal egy igazi régi vágású, kemény és stílusos gengszterfilmet készített. Már a nyitójelenet is szenzációs. Egy kapafogú, sánta férfi bejut az étterem konyhájába, ahol magára ölt egy búvárruhát, és az étterem különtermének óriási akváriumába ereszkedve szórja a halált a teremben lévőkre. Miike-i megoldás, mondhatnánk. De hasonlón tetszetős ötletek később is felbukkannak.

A film nem csak akciófilm, jelentős hangsúlyt fektet a főbb karakterek lelkivilágának bemutatására is. Shoichi jelleme talán a legérdekesebb. Kapcsolata a feleségével a legkevésbé sem nevezhető idillinek. Egymástól elhidegülten, de mégis szerelemben élnek. A férfi furcsa viselkedése is azt sugallja, hogy ez a „salaryman” életvitel a legkevésbé sem jelent számára boldogságot. Sokáig próbál ellenállni a kísértésnek, de ahogy a kissé Columbo-ra emlékeztető nyomozó Tsuruoka is megemlíti a blog és a jakuza lét örökérvényű mottóját: „ha valaki egyszer jakuza volt, az mindig jakuza marad”.

A fiatal Shuji viszont ambiciózus és idealista jakuza, aki elmondása szerint csak a jakuza életet ismeri, bár kishúga boldogsága számára mindennél fontosabb. Az ő és Shoichi sorsa végül furcsa módon ér össze. A tragédia úgy hozza, hogy amit Shuji elkezdett, azt végül Shoichi fejezi be.

A film utolsó fél órája számos meglepetést tartogat. Ekkor mintha csak John Woo ült volna bele a rendezői székbe. A végső leszámolás során lassításokkal teli fegyver-balettet láthatunk, ami néhol megmosolyogtatóan b-filmes hatást kelt, de kétségtelenül sokként éri a nézőt. Az addigi melankolikus alaphangulat hirtelen megszűnik, és a film egy magas fordulatszámon pörgő akcióorgiába csap át, ami során Shoichi Terminátorként pucol ki egy golfklubot. (Még külsőleg is hasonlít, lásd a képet.) De az igazán nagy fordulat még a végére tartogatja magát. A film legutolsó jelenete számomra pedig teljesen váratlan és meglepő volt, valahogy így kell filmet csinálni, hogy akkor érje az embert a hideg zuhany, amikor már egyáltalán nem is számítana rá.

Kisebb-nagyobb hibái ellenére is egy nagyszerű újkori jakuzafilmmel van dolgunk, ami ugyanakkor számos értéket megőrzött a régi korok klasszikus japán jakuza- és hongkongi akciófilmes hagyományaiból is, ezeknek, a fordulatos forgatókönyvnek, és a visszafogott, de ezáltal mégis rendkívül hatásos színészi alakításoknak köszönhetően a Jusei magasan kiemelkedik az olcsó videó piaci tömegtermékek közül.

A YUBITSUME

2010-02-18T12:56:00.010+01:00

Ejtsd: Jubicume (指詰め), jelentése "ujj rövidítés". Szokták "yubi o tobasunak" vagyis kb. a repülő kisujjnak is hívni, bár ezen kívül is még számos elnevezést használnak rá az argóban.

A filmekből ismert öncsonkítás eredete több évszázadra tekint vissza, és a bakutók, vagyis a szerencsejátékból megélni próbáló jakuzák körében volt leginkább elterjedt. Ez a rituális szertartás valójában a szeppuku, azaz a szamurájok hasfelmetszésének jakuzákra szabott, és természetesen nem halálos kimenetelű változata. A szeppukuhoz hasonlóan a bűnök, a szégyen lemosását, az azoktól való megtisztulást szolgálta.

Annak idején, ha egy bakuto kisebb adósságot halmozott fel, amit aztán nem volt képes kifizetni, vezeklésképpen felajánlotta a bal kezének utolsó kisujjpercét. A csonkításnak köszönhetően a jakuza onnantól már kevésbé biztosan tudta csak tartani a kardot vagy a kést, így a harcokban jelentős hátrányba került. (A két kéz alsó három ujja fontos szerepet játszik a kard stabil tartásában.) Ezzel szerencsésebb esetben az adósnak sikerült kiváltania a tartozását, de előfordult (főleg jelentősebb összegeknél), hogy nem elégedtek meg ezzel a felajánlással, és a delikvenstől a pénzt is ugyanúgy követelték. (Ráadásul a szerencsejáték akkoriban szigorúan tilos volt, így a hatóságoknak nem volt nehéz beazonosítaniuk a szerencsejátékosokat.)

A 20. században a gengszterek már nem használtak kardokat, így a második világháború utáni időkben a yubitsume már a kisebb vétségek utáni bocsánatkérés gyakori eszköze lett a jakuzáknál. Elsősorban az alacsonyabb rangúak (katonák) kértek így bocsánatot feletteseiktől, de olykor az emberei által elkövetett baklövések miatt a kisebb főnökök is így próbáltak kiengesztelést nyerni az oyabunnál, vagy éppen ezáltal megváltani egyik emberük életét. A kisebb vétség sok mindent jelenthetett. Kötelességmulasztást, lebukást, parancsmegtagadást, elbukott akciót/üzletet, óvatlanságot, amit egy nemkívánatos rendőrségi razzia követett, szóbeli és tettleges sértést, kisebb árulást, vagy egy szövetséges klán valamelyik magasabb rangú tagját való inzultálás, de egy nagyobb bizalmat élvező jakuza esetében előfordult, hogy ennél valamivel súlyosabb esetben is megelégedtek ezzel az áldozattal. (Pl. ha nem tudta megvédeni a felettesét egy esetleges merénylettől.) Ezek sokszor a főnökök jóindulatán és a kobunnal ("gyermek", vagyis az alattvaló) fennálló kapcsolat minőségén is múlottak. Sok esetben mellékbüntetésként egy jelentősebb pénzösszeget is kértek a vétkestől. Komolyabb bűnök esetén természetesen ez a módszer sem volt elég ahhoz, hogy a bűnös életben maradhasson.

A yubitsume szertartása a következőképpen zajlik le. A bocsánatkérő egy tiszta, fehér kendőt terít le, majd bal kezét ráhelyezi, tenyérrel lefelé. Egy tantóval, vagyis egy éles késsel egyetlen, hirtelen mozdulattal levágja a kéz kisujjának utolsó percét a csonk felett. Mivel még ez a kis ízület is meglehetősen kemény, így gyakorlatilag az egész testsúllyal rá kell nehezedni a késre, hogy a csontot és az izmokat el tudja vágni a penge. Ezután a vétkező a levágott testrészt belehajtogatja a kendőbe, és a csomagot meghajlással együtt átnyújtja annak a feljebbvalójának, akinek a bocsánatkérés szólt. Miután ezt a főnök elfogadta, a jakuza csak ezek után gondoskodhatott a vérző csonk ellátásáról. A rituálét nem feltétlenül az oyabun színe előtt hajtották végre, a bűnbánó olykor úgy küldte el az eltávolított ujjpercet a főnöknek.

Ha az áldozati felajánlást elfogadták, akkor a jakuza megbocsájtást nyert, és immáron tiszta lappal folytathatta tovább az életét, tevékenységeit. Az illető ilyenkor csak testi megbélyegzésben részesült, a yubitsume elvégzése után a klán többi tagja már nem szégyeníthette meg. Amennyiben ugyanaz a jakuza később újabb kisebb vétséget követett el, a következő kisujjpercével kellett fizetnie érte, majd így tovább, akár a jobb kézen is folytatva.

Bár a yubitsume hagyománya a mai napig él, az újkori jakuzáknál már egyre ritkábban használatos. Ennek oka egyszerű, ahogyan a bakutók korában, úgy most is könnyen szemet szúr a hatóságoknak a hiányzó testrész, ilyenkor aztán előfordul, hogy az illetőt már csak emiatt is folyton ellenőrzik a rendőrök, és általában nem engedik külföldre utazni sem őket. Továbbá a visszavonult jakuzák civil életét is tovább nehezíti ez a jól látható hiányosság, mivel a közvélemény szemében ők továbbra is jakuzák maradnak, akiket nem látnak szívesen fürdőkben, üzletekben, kocsmákban. Éppen ezért Japánban jelenleg virágzik a műujj-gyártás ipara, amikor is sok jakuza a hiányzó ujjak, ujjpercek pótlásával igyekszik megszabadulni az árulkodó múlttól.

KEN TAKAKURA (1931- )

2010-02-10T22:18:00.032+01:00

Ken Takakura hazájában sokkal több, mint egy színész. Ő egy ikon, egy filmes műfaj-, és tulajdonképpen egy egész korszak jelképe is. Nevét és arcát Japán szerte egyaránt ismerik idősek és fiatalok, de még a szigetországon kívül is jelentős kultusza van. Takakura a japán emberek számára a már elveszett régi értékek, a férfiasság és a lovagiasság szimbóluma lett, természetesen mindezt leginkább a filmszerepei által vívta ki magának.

A 60-as évek elejére a japán mozikat addig egyértelműen uraló szamurájfilmek kezdtek veszíteni a népszerűségükből. Ez komoly fejfájást okozott a Toei stúdiónak, lévén ők gyártották akkoriban a legtöbb ilyen típusú filmet (és persze egyben a legminőségibb darabokat is). A Toei egyik vezetője akkoriban Koji Shundo, egy korábbi jakuza volt, aki úgy gondolta, hogy az egyre több háztartásban megjelenő televíziós készülékek által is fenyegetett mozi iparnak azonnali profilváltásra van szüksége, hogy továbbra is piacvezető tudjon maradni. Shundo a jakuzafilmekben látta a megváltást, amik korábban tulajdonképpen még a szamurájfilmek egyik alfajának számítottak. A lovagias jakuzafilmek, vagyis a ninkyo-eigák a szamurájokhoz hasonló idealizált hősöket mutattak be, akik a jakuza kódex és a klánjuk iránti elkötelezettség, valamint a saját személyes érzelmeik kettőse között őrlődnek, hogy végül az utóbbi által vezérelve sajátos igazságot tegyenek. Az első ilyen jellegű Toei film a híres japán író Shiro Ozaki többször is feldolgozott regényéből készült Jinsei gekijo: hisha kaku (Theatre of Life) című 1963-as film volt, melyben az akkor már igencsak neves Koji Tsuruta mellett egy Ken Takakura nevű, még kevésbé ismert, ám már gyakorlott színész szerepelt. A film nagy siker lett, és ebben nem kis szerepe volt Takakura-nak is, aki kissé búskomor, sztoikus karakterével szinte azonnal elnyerte a nézők szimpátiáját. A fiatal és jóképű színész karrierje ezután indult csak be igazán.

Ken Takakura Gouichi Oda néven látta meg a felkelő nap világát, 1931. Február 16-án, Fukuoka prefektúra Kitakyushu nevű városának egy jómódú családjában. Gyermekként a gyenge tüdeje miatt sokat betegeskedett, viszont remekül tanult. Fiatalabb korában egyébként maga is szemtanúja volt a háború utáni jakuzák felemelkedésének, a feketepiacok elterjedésének és a területekért folyó ádáz harcoknak, így ezek az élmények később jelentősen inspirálták a jakuzafilmes szerepeinél is. A tokiói Meiji egyetem elvégzése után jelentkezett a Toei stúdió második „Új arcok” nevű, új tehetségeket felkutató versenyére, amit meg is nyert, így az 50-es évek közepén, 24 éves korában elindult a filmes karrierje.

Takakura az 1956-os Denko Karate Uchi (Lightning Karate Blow) című filmben, majd annak folytatásában debütált, ezt követően pedig különböző típusú filmekben kapott szerepeket. Krimikben, szamurájfilmekben, de a „Japán hangja”-ként elhíresült, és akkoriban abszolút szupersztárnak számító színész/énekesnő Misora Hibari mellett számos könnyed zenés komédiában is feltűnt. 1964-ben mutatták be Teruo Ishii Narazumono (An Outlaw) című noir krimijét, amiben Takakura és a legendás Tetsuro Tamba voltak a főszereplők. A komor hangulatú film nagy siker volt, és később olyan ázsiai filmesekre volt nagy hatással, mint pl. John Woo, aki a Bérgyilkos című akciófilm-klasszikusában meg is idézte Ishii ezen filmjét.

Ezek után Ishii és Takakura között egy igencsak gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét. Az 1965-ben bemutatott Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) című akciódús börtön/jakuzafilm olyannyira nagy siker lett, hogy a film 10 éven belül már egy 18 részes szériává bővült, mindegyik epizódban Takakura főszereplésével. A sorozat főcímdalát is maga a színész énekelte, a dal pedig önmagában is listavezető sláger lett Japánban. Ezeknek köszönhetően Ken Takakura nevét, arcát és hangját, sőt még a jellegzetes filmes karaktereit is kezdték egyre többen megismerni és megszeretni, ami folytán a színész rövid időn belül az egyik legnagyobb japán filmsztárrá nőtte ki magát. Népszerűségét tovább növelték az olyan ugyanebben az időszakban forgatott jakuzafilm sorozatok is, mint a szintén óriási sikernek számító Showa Zankyoden (Brutal Tales Of Chivalry), vagy a Nihon Kyokaku-den szériák, de még a gyönyörű Junko Fuji (a Toei főnök, Koji Shundo leánya) nevével fémjelzett Hibotan Bakuto (Red Peony Gambler) sorozatban is rendszeresen feltűnt. Fuji kisasszonnyal többször is szerepeltek közösen a filmvásznon, és emiatt a közönség szemében hamarosan ők lettek a jakuzafilmek eszményi szerelmespárja.

Ez az időszak volt a Toei stúdió nagy jakuzafilm boom-ja, ami után közel egy évtizedig a ninkyo jakuzafilmek nagyban meghatározták a japán filmipart. A közönség az azonos sémára épülő történetek ellenére imádta ezeket a filmeket, Takakura, vagy ahogy később hívták, „a japán Clint Eastwood” népszerűsége pedig még az oly legendás színészkollégáiét is elhomályosította, mint Koji Tsuruta, vagy Ryo Ikebe. Az általa alakított idealista, az igazságtalanság és az elnyomás ellen küzdő népi hős alakja egy időben még politikai jelképpé is vált, amikor is a rendszerben csalódott diákok az ő képmásával vonultak fel a 60-as évek végére oly jellemző diáktüntetések alkalmával.

A 70-es évek közepére a műfaj kifáradt, népszerűsége csökkent, az új stílus, a realista jitsuroku (dokumentarista eszközökkel ábrázolt, gyakran valós alapokon nyugvó jakuzafilmek) kiszorította a filmekből a lovagias értékrendű jakuzákat, a mozikból pedig a ninkyo filmeket. Takakura helyét a már jóval nyersebb modorú Bunta Sugawara, Shinichi „Sonny” Chiba, vagy éppen Hiroki Matsukata vette át. Sidney Pollack kultikus filmjében, az 1974-es The Yakuza-ban (Jakuzák) a kiváló Robert Mitchum partnereként még eljátszotta az idealista hőst, ami után már nyugaton is felfigyeltek rá, de ezidőtájt Takakura már egyre inkább kezdett eltávolodni a jakuzafilmektől. (Első nyugati filmes szerepét egyébként még 1970-ben kapta, akkor Robert Aldrich Megsemmisítését elrendelem című háborús drámájában játszott egy japán őrnagyot.)

1973-ban elsőként keltette életre a félelmetes bérgyilkost, a Takao Saito mangájából ismert Golgo 13-at, valamint 1975-ben egy nagyszabású és gyors ütemű modern akciófilmben a Shinkansen daibakuha-ban (Szuperexpressz) tűnt fel (amit később Amerikában Féktelenül címmel dolgoztak fel). Jó néhány rendkívül sikeres akció és drámai szerep után 1976-ban Ken Takakura otthagyta a Toei-t, és szabadúszó lett. A 80-as évektől már csak komolyabb témájú filmekben vett részt és ritkábban is állt a kamera elé, a jakuzafilmes szerepeket pedig rendre visszautasította. Ekkoriban többek között olyan filmekben volt látható, mint Yoji Yamada számos díjat nyert road-movieja, a Shiawase no kiiroi hankachi (The Yellow Handkerchief - 1977), a gyönyörű kalandfilm a Nankyoku monogatari (Antarctica - 1983), amelyhez Vangelis írt csodálatos zenét, vagy a szomorkás hangulatú Eki Station (Állomás - 1981). Angolnyelv tudásának köszönhetően rövid kirándulást tett Hollywoodban is, előbb Ridley Scott hangulatos 89-es neo-noir jakuzafilmjében a Fekete Esőben játszotta el Matsumoto felügyelőt, akit a Michael Douglas és Andy Garcia által alakított amerikai rendőrök mellé osztanak be, majd 1992-ben egy nem túl sikeres romantikus komédiában, a Mr. Baseball-ban egy japán baseball edzőt alakított, akkor Tom Selleck oldalán.

A máig forgatott utolsó három filmjét már mind barátjával Yasuo Furuhata-val, illetve legutóbbit a kínai Yimou Zhang-al közösen forgatta, mindegyik szomorkás, az emberi kapcsolatokat boncolgató szentimentális dráma, és mindegyik számos elismerésben és pozitív kritikai visszhangban részesült. A 2005-ös Lelki Vándorúton óta azonban sajnos nem szerepelt több filmben.

Ken Takakura magánéletéről csak keveset tudhatunk. Feleségétől, a néhai Chiemi Eri színésznőtől még 1971-ben, 12 év után elvált, azóta nem nősült újra. Békés, visszahúzódó ember hírében áll, aki nem iszik, nem dohányzik, és más káros szenvedélye sincs. Kollégái, ismerői mind nagy tisztelettel és elismeréssel beszéltek róla. Érdekesség, hogy Takakura szoros baráti kapcsolatot ápolt Kazuo „a Medve” Taoka-val, a Yamaguchi-gumi nagyhatalmú főnökével, akinek a temetésén Takakura volt az egyik koporsóvivő.

A most 79 éves színész nem csak a jakuzafilmek, de az egész japán filmgyártás egyik leghatalmasabb alakja. Remélhetőleg még sokáig az is marad, és talán még néhány film erejéig meg is örvendezteti a rajongóit és egyben tisztelőit.

Fontosabb jakuzafilmjei:
-Theatre Of Life (Jinsei gekijo: hisha kaku) 1963
-An Outlaw (Narazu-mono) 1964
-Wolves, Pigs & Men (Okami to buta to ningen) 1964
-Abashiri Prison sorozat (Abashiri Bangaichi) 1965-1972
-Brutal Tales Of Chivalry (Showa Zankyoden) 1965-1972
-Red Peony Gambler sorozat (Hibotan Bakuto) 1968-1971
-Yakuza’s Tale (Tosei-nin Retsuden) 1969
-Samurai Geisha (Nihon jokyo-den: kyokaku geisha) 1969
-Bright Red Flower Of Courage (Nihon jokyo-den: makka na dokyo-bana) 1970
-The Red Cherry Blossom Family (Junko intai kinen eiga: Kanto hizakura ikka) 1972
-Jakuzák (The Yakuza) 1974
-Fekete Eső (Black Rain) 1989

Brutal Tales Of Chivalry 3 (1966)

2010-01-28T15:36:00.007+01:00

- Showa zankyo-den: Ippiki Okami
- Brutal Tales Of Chivalry 3 - The Lone Wolf

Rendezte: Kiyoshi Saeki

A Ken Takakura számára óriási népszerűséget hozó Showa Zankyo-den széria sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a sorozat az indulása utáni következő évben máris a harmadik epizódnál járt. (Ez a tempó természetesen a későbbi ninkyo szériákra is igaz.) A The Lone Wolf alcímmel ellátott folytatásban a rendező maradt, akárcsak a két sztár, Takakura és Ryo Ikebe, de ezúttal a csodaszép Junko Fuji is betársult a neves kompániába, aki szintén ekkoriban kezdte építgetni a karrierjét.

Shigejiro (Takakura) a Shimazu klán tagja, aki miután főnökét megölik, egymaga váltja be a bosszút, és végez a felelős klán vezetőjével. A börtönből kiszabadult férfi már csak családja romjait találja, azaz néhány civil életre áttért egykori tagot. Találkozik egyik emberének özvegyével, a súlyos beteg prostituálttal Kayo-val is, akinek egyetlen vágya, hogy utoljára még láthassa az édesapját. Shigejiro kivásárolja, és elviszi a lányt a szülőfalujába. De az apa (Shiomasa, aki maga is jakuzafőnök) nem tud megbocsájtani, amiért a lány évekkel korábban elszökött, így ő nem hajlandó a tékozló lányt újra látni. Nem sokkal később Kayo meghal. A bűntudattól szenvedő Shiomasa arra kéri Shigejiro-t, hogy maradjon. A városban közben a gazember Kawagin főnök és klánja próbál minél nagyobb hatalomra szert tenni, és a halászokat megzsarolni, mindezt a Shiomasa család kárára, így feszültség keletkezik a két klán között.

De nem csak köztük. Ugyanis megérkezik a városba Katsuragi Ryuzo (Ikebe) is, aki nem más, mint Shigejiro egykori főnőkének a gyilkosa, és akinek egykori főnökét pedig ugye bosszúból Shigejiro ölte meg. A két férfi közötti pattanásig feszült helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Katsuragi a Kawagin család vendégszeretetét élvezi. És ha mindez még nem volna elég, Katsuragi ráadásul annak a helyi kocsmárosnénak (Junko Fuji) a bátyja, aki egyébként gyengéd érzelmeket táplál Shigejiro iránt. A Kawagin klán egyre durvább eszközökhöz folyamodik, így végül nem marad más, mint a szokásos végelszámoltatás, karddal és sok vérrel.

A korábbi epizódoknál sokkal pergősebb, akciódúsabb alkotás lett a Lone Wolf, ezáltal egyben jóval nézőbarátabb is. Vegyük rögtön a film első perceit, ahol is Takakura hatásos belépőjét tekinthetjük meg. Shigejiro betoppan egy parti közepén, meghajolva illedelmesen bemutatkozik az ott éppen szórakozó jakuzafőnöknek, majd hatásszünet nélkül annyit mond csak: „Kérem, haljon meg!” Ezután természetesen a kardjával nyomatékosítja is a szándékát. Ez a jelenet valahol önmagában hordozza a giri/ninjo kettősséget is, vagyis, hogy a lovagias hős akkor is tartja magát a kódhoz, és megadja a kötelező udvariasságot és tiszteletet, amikor azért jön, hogy személyes okból a kardja élre hányja az illetőt. A halálra való felszólítás, illetve sokkal inkább felkérés lehet, hogy abszurdnak tűnik, de az adott korban és közegben egyáltalán nem elképzelhetetlen. Többek között ilyen kettőségek miatt is lehet annyira szeretni a ninkyo filmeket.

Takakura és Ikebe ismét ugyanazt a karakter hozza, mint mindig, ilyenkor gyakorlatilag csak a neveket cserélik alattuk, így az egyébként nagyszerű alakításuk most is csak a sztoikus igazság bajnokai figurákra korlátozódik, de a magabiztos, ám törékeny szerelmes szépség szerepében Fuji kisasszony már egy kicsit szokatlan annak fényében, hogy ő maga is az erős (de továbbra is törékeny) női jakuza karaktereknek köszönhetően vált ismertté. Hozzáteszem jól áll neki mindegyik szerep.

Érdekes, de amennyire sok a szereplő és amennyire szövevényes a cselekmény, annyira könnyen követhető az egész. Ez nem mindig van így a ninkyo filmeknél, itt viszont szerencsére van annyira lineáris és következetes a történet, hogy ne kelljen közben azon agyalnunk, hogy most akkor az illető névhez melyik arc, szereplő tartozik, és hogy mit is csinált korábban. Ninkyo filmhez képest tehát remek ütemmel lett megáldva.

A film szokás szerint gyönyörűen van fényképezve, ami által kifejezetten impozánsan festenek a színekben gazdag díszletek és kosztümök, valamint a külső helyszíneken forgatott jelenetek is nagymértékben illeszkednek a film alapvető romantikus-drámai/tragikus hangulatához. A film végi leszámolás során, a Kawagin család főhadiszállásán kezdődő vérontás egy kimondottan emlékezetes jelenetben például már az alkonyi tengerparton végződik. Ez a direkt természetes fényben hagyott jelenet is egyfajta művészi elgondolásról tanúskodik. Mint már említettem, a film akcióban gazdagabb, így jóval gyakrabban láthatjuk a szereplőket konfliktusba kerülni másokkal, több a harc és még egy látványos robbantási jelenetet is láthatunk, ellenben a végső leszámolás során mintha a művérrel spóroltak volna.

Nyugati normák szerint nevelkedett embernek nem könnyű megfejtenie, hogy mitől is voltak olyan népszerűek az azonos sémára épülő ninkyo filmek, hiszen ennek magyarázata valahol a japán lélekben és a történelemben keresendő. De ezek a férfias hősök, és ez a fajta idealizmus a nyugati emberek számára is irigylésre méltó és vonzó, így hiába azonos a cselekmény, és hiába a sok visszatérő elem, a ninkyo filmek megtalálták a nemzetközi közönségüket is. A Showa Zankyo-den széria pedig a lehető legalkalmasabb a nézői igények kielégítésére.

A sorozat további részei:

- Brutal Tales Of Chivalry 1/9: Black Market Game
- Brutal Tales Of Chivalry 2/9: The Tale of The Chinese Lion and Peony Tattoo
- Brutal Tales Of Chivalry 4/9: Blood Stained Tattoo
- Brutal Tales Of Chivalry 5/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 6/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 7/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 8/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 9/9:

Gonin 2 (1996)

2009-12-17T16:48:00.008+01:00

Rendezte: Takashi Ishii

Ishii nem várt sokat a nagyszerű nihilista neo-noir akciófilmje, a Gonin folytatásának elkészítésével, egy évvel később már be is mutatta a Gonin 2-őt, amely nagyrészt az első film újragondolása, és amihez képest azonban akad egy fontos különbség, mégpedig, hogy ezúttal „az ötök” kizárólag nőkből állnak össze. A kritikák és a különböző internetes visszhangok általában jól lehúzták a filmet, sokan feleslegesnek tartották a folytatást, és a kudarcért pedig elsősorban a kissé kusza cselekményt és az egysíkú karaktereket, valamint a feleslegesen erőszakos jeleneteket hibáztatták. Én azonban egészen másképpen látom a dolgot.

Masamichi Toyama (a mindig kiváló Ken Ogata), a Toyama acélmű igazgatója tartozik a jakuzáknak, de nem tud fizetni. A gengszterek ekkor a szeme láttára megerőszakolják a feleségét, aki később szégyenében felakasztja magát. Az összetört férfi elhatározza, hogy bosszút áll, ezért készít magának egy kardot, és bosszúálló fantomként nekiáll egyesével levadászni a feleségét megszégyenítő jakuzákat. Eközben öt, egyaránt szerencsétlen sorsú nőt egymás útjába sodor a végzet. (Shinobu Ootake, Kimiko Yo, Mai Kitajima, Yui Natsukawa, Yumi Nishiyama) A nők, akik korábban nem ismerték egymást, cinkosokká válnak, mikor is egy ékszerbolt kirablása közben az úgymond túszokból rablókká lépnek elő. Meglépnek a rablóktól rabolt ékszerekkel, de ezután menekülniük kell, mivel a rablást eredetileg kitervelő jakuzák a nyomukba erednek. De nem csak ők, hanem Toyama is, aki azt a gyűrűt szeretné, amire a néhai felesége annyira vágyott, és ami most az öt nő által megfújt szajré között van.

Valóban az első film feminin változatáról van itt szó, de ez egy csöppet sem baj, sőt. Az öt nő itt is hányattatott sorsú emberek társasága, akik között akad túlkoros prostituált, megalázott szerető, nemi erőszakon átesett nő, a dolog érdekessége azonban sokkal inkább az a mód, ahogyan találkoztak egymással. Az ékszerüzletbe többnyire a véletlen sodorta be őket, a rablás során azonban egyik percről a másikra válnak egymás segítőivé, bűntárasaivá, hogy aztán később a menekülésben és az ezzel járó megpróbáltatásokban is közösen osztozzanak. Toyama esete egészen más. Ő egyszerű, hétköznapi cégvezetőből lesz a halál angyala. Számára a felesége jelentett mindent, olyannyira, hogy bosszúhadjárata során a nő holttestét is magával viszi a kocsijában. A férfi a kalapban, hosszú trencskó kabátban, és a saját kezével, a saját üzemében gyártott kardjával szinte már egy démoni figurának tűnik, olyan, mint Ogami Itto, vagy bármely másik filmen látott bosszúszomjas rónin, akit már nem érdekel a saját élete. Toyama két dolgot akar, bosszút és a „Macskaszem” nevű gyűrűt, amire felesége annyira vágyott (a film elején láthattuk, amint az ékszerboltban álmodozik róla). Mivel ugyanazok a jakuzák felelősek Toyama balsorsáért, mint akik az ékszerrablást megrendelték, így a közös ellenség végül fegyvertársakat csinál a férfiból és az öt nőből.

Bár valóban kicsit zavarosan indul, én nem találtam különösebben bonyolultnak és nehezen követhetőnek a történetet. Az is való igaz, hogy a karakterek nem lettek igazán elmélyítve, de ezek hiányát sem éreztem fájónak. Toyama klasszikus sztoikus bosszúálló figura, alig beszél, bár Ken Ogata alakításában ez a szótlanság így is többet mond ezer szónál is. Az öt nő esetében a film első harmadában rövid visszaemlékezések formájában kapjuk meg a háttértörténeteket, de igazából ezek egyike se ad túl sok információt, viszont a film során egyik nő sem kap nagyobb hangsúlyt a többinél, így ötüket egyetlen kollektív főszereplőként is felfoghatjuk, vagyis jellemük külön-külön nem olyan érdekes, mint az, amit közösségként művelnek. Ennek ellenére a különböző női karakterek közötti viszonyok később fontos szerepet kapnak.

Nem éreztem indokolatlanul erőszakosnak sem, japán viszonylatban meg aztán pláne nem, a bosszúfilmek pedig valahol mindig is a túlzásokról szóltak. Ishii pinku filmekkel kezdte a karrierjét, és a mai napig is hasonló típusú filmeket készít, így az sem meglepő, hogy ha már nők főszereplésével készített filmet, akkor megpróbált a rózsaszín műfaj elemeiből is egy keveset becsempészni. Persze nem kell féktelen orgiákra és ostorral kényszerített pucér nőkre gondolni, de az öncélú fedetlen kebel megjelenése azért szerintem igazán szimpatikus, és mindenképpen elvárható húzás is volt tőle.

Takashi Ishii mangakából lett filmrendező, és tetszik, nem tetszik, de véleményem szerint egy igazi tehetség bujkált a rajzasztal mögött. A stílusa egészen magával ragadó, bár annyiban ismét igaza van a negatív kritikáknak, hogy a stílusossága elmarad az előző filmhez képest, bár hozzáteszem, nem sokkal. A vizualitása ismét tökéletesen megfelel a neo-noir alapkövetelményeinek, a pillanatnyi képkimerevítések, a baljós atmoszférát teremtő bevilágítások, és persze az elmaradhatatlan esőzések még sötétebbé teszik a hangulatot, nem is beszélve az igazán depresszív, de mégis gyönyörű drámai zenei aláfestésről.

A Gonin 2 nem hogy nem rossz film, de szerény, ám jelentősen elfogult véleményem szerint a Gonin filmek a 90-es évek legjobb akciófilmjei közé tartoznak.

A sorozat további részei:

Gonin (1995)

BRIGHT RED FLOWER OF COURAGE (1970)

2009-11-25T19:10:00.008+01:00

- Nihon Jokyo-den: Makka na dokyo bana
- Tales of chivalrous women: Brave red flower of the north

Rendezte: Yasuo Furuhata

A 70-es évekre az addig jellemzően maszkulin filmek után (és mellett) szerencsére megjelentek az erős női karakterek is a japán filmekben, vagyis a korábban többnyire csak alsórendűbb szerepek után végre a nők is főszereplőkké léphettek elő a csambarákban és a jakuzafilmekben egyaránt. A varázslatos mosolyú Junko Fuji elsősorban a népszerű Red Peony Gambler szériának köszönhetően vált az első számú női jakuza színésszé, de az öt részt megélt Nihon Jokyo-den sorozat (angol címe alapján „Történetek lovagias nőkről”) állandó főszerepe is nagyban hozzájárult a hírneve megalapozásához, illetve megszilárdításához. Ez a sorozat tulajdonképpen egy másik széria, a Ken Takakura nevével fémjelzett 11 epizódos Nihon kyokaku-den („Történetek a Japán lovagiasságról”) női változata volt, értelemszerűen a lovagias főhős szerepében ezúttal Fuji-val. A „Bátorság élénk vörös virága” a sorozat második epizódja.

A történet Hokkaidón játszódik, az 1900-as évek elején. A kietlen és zord északi vidéken elsősorban lótenyésztéssel és kereskedéssel foglalkoznak az emberek. Természetesen a jakuzák itt is megjelennek, hogy átvegyék az irányítást a Lókereskedő Szövetség felett. Amikor a lókereskedők szakszervezeti képviselője Matsuo feljelentéssel fenyegetőzik, a jakuzák megölik a férfit. Az így megüresedett fontos pozícióban a kereskedők Matsuo lányát látnák szívesen, a jakuzák pedig mindenáron maguknak akarják azt megszerezni, hogy a szavazásokon a saját javukra dönthessenek. Amikor Yuki (Junko Fuji) megérkezik Hokkaidóra eleinte nemet mond a felkérésre, mondván, hogy ő csak apja halála miatt utazott ide. De látva a korrupt helyi vezetést és a kétségbeesett embereket, végül úgy dönt, hogy harcba száll a lókereskedők jogaiért. A jakuzák minden eszközzel megpróbálják ezt megakadályozni, de Yuki-nak a helyieken kívül még egy másik szövetségese is akad. Egy magányos férfi Kazami (Ken Takakura), aki mellesleg szívből gyűlölte Yuki apját. 20 évvel korábban ugyanis Matsuo volt az, aki elvette Kazami apjának földjét, hogy ott lovakat tenyésszenek.

Ninkyo-eiga spagetti-westernfilm stílusban. Igazán öröm egy olyan ninkyo filmet látni, ahol bár az alaphelyzet a szokásos, az mégis egészen más módon van tálalva. A western párhuzam tökéletesen helytálló, ezúttal nyoma sincs a Showa korszakban játszódó kosztümös jakuzafilmek külsőségeinek. A kietlen hokkaidói vidék sivársága a közép-nyugat amerikai sztyeppéket idézi, ahol az emberek lovakon és szekereken közlekednek. A kardok és kések helyett természetesen itt sokkal inkább a puskák és pisztolyok osztják a halált. A tradíciókhoz ragaszkodó jakuzák helyett pedig vad banditák terrorizálják az egyszerű embereket. A sáros utcákat olcsó prostituáltak járják, a sziget őslakosaiként kisebbségben élő ainuk a mostoha sorsuk alapján pedig tulajdonképpen akár az indiánoknak is megfeleltethetőek. Nincsenek tetovált hátak, ceremóniák, sem enka dalok kíséretében igazságosztásra induló kimonós hősök. De még a film zenéje is ezúttal jobban mellőzi a hagyományos japán hangszerelést, a főtéma akármelyik olasz westernfilm zenéjének is tökéletesen megfelelne.

Ami megmaradt, az a tipikus ninkyo váz, a szomorkás, szenvelgős jelenetek (itt kevésbé zavaróak, sőt, egyenesen indokoltak is), a giri/ninjo alapvetés a végén a látványos leszámolással. Bármily meglepő, a film nem igazán véres, mindössze két olyan jelenet van, ahol jobban utat adtak a vörös folyadék áramlásának, de ebben a két esetben viszont valószínűleg valamilyen szimbolikus művészi megfontolásból kicsit túlzásba is vitték. Mondhatni az egész filmből kispórolt vér ebben a két jelenetben folyik el. Igaz, a sok vér a western filmekre amúgy sem igazán jellemző. Fuji kisasszony most is igéző és gyönyörű, törékeny alkata és magabiztos fellépése alapján teljesen érthető, hogy miért is ő lett az egyik legnagyobb ninkyo filmikon. A mindig megbízható „Japán Ken-t”, azaz Ken Takakura-t pedig ebben a mellékszerepében is a már ismert sztoikus, magányos hős karakterként láthatjuk.

Igazán remekül sikerült mind a két, egymástól valójában nem is olyan távol álló zsánert ötvözni. A western hívők bizonyára kevesellnék a lövöldözést, a jakuzafilm rajongók meg talán a vért és a jakuza formalitásokat, bár véleményem szerint egyikből sem hiányzik bele több, mint amennyi van. Egy izgalmas, látványos, és kellemesen újszerű ninkyo film élményével lehetünk gazdagabbak amennyiben megtekintjük.

A SCARRED LIFE (1971)

2009-11-03T19:15:00.006+01:00

- Kizudarake no jinsei

Rendezte : Shigehiro Ozawa

Sosem titkoltam, hogy milyen nagy rajongója vagyok Tomisaburo Wakayama-nak, ha egy filmben ő felbukkan (legyen az akár fő- vagy mellékszerep), az számomra mindig örömteli esemény, hiszen a legendás színész jelenléte már eleve sokat emel még egy-egy álmosabb ninkyo film élvezhetőségi értékén is. És ha színészi alakításával a szintén legendás Koji Tsuruta-t támogatja, akkor az a film már eleve jó esélyekkel indul, legalábbis az én kegyeimért. Szerencsére jó pár olyan alkotás létezik, melyben közösen szerepelnek. Ilyen például az A Scarred Life is, ami egy klasszikus ninkyo film, relatíve izgalmas és fordulatos történettel, és a szokásos epikus lezárással, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezek elegendőek lettek volna a sikerhez, pláne azok számára, akik már láttak egynéhány ninkyo filmet életük során. A fent említett két úriember szereplése viszont megadta azt a szükséges pluszt hozzá.

Osaka, közvetlenül a második világháború után. A szerencsejátékokból élő Daishoji csoport idős főnöke szívrohamban elhunyt. Megindul az utódlási folyamat, ami során a többi vezető a tisztességtelen Handa-t teszi meg a csoport élére. A Daishoji csoporthoz tartozó Mihashi (Wakayama) főnök egyik embere Goro összetűzésbe is kerül az új főnökkel, amit akkor Mihashi még el tud rendezni (yubitsume árán), de később ő maga rajtakapja Handa-t a néhai főnök özvegyével (a gyász ideje alatt), ami után Handa rátámad, és a dulakodásban Mihashi megkéseli őt. Túléli, de a nagyfőnökök megfosztják hatalmától, és a szabályok szerint ekkor Mihashi kerülne a Daishoji élére, de neki viszont az eset miatt börtönbe kell vonulnia, ezért átmenetileg egy másik főnök veszi át a helyét. Domoto nagyfőnök (akinek egyébként Handa a kegyeltje) mindenáron magának akarja a hatalmat, ezért mindent elkövet, hogy fenntartsa a zűrzavart, ezért további konfliktusokat generál Mihashi felesküdt testvérnek, Oshima (Tsuruta) főnöknek a családjával. A helyzet teljesen elmérgesedik, Oshima pedig már éppen a harcra készül, mikor hirtelen a tudomására jut, hogy Domoto nem más, mint az igazi apja, akit egész életében keresett. A háború így elmarad, de az elvetemült nagyfőnök ezzel mit sem törődik, és mikor a frissen szabadult Mihashi is áldozatául esik Domoto álnokságának, végül elkerülhetetlenné válik a viszály véres lezárása.

Koji Tsuruta énekesként is nagyon népszerű volt hazájában, és az egyik nagy slágeréből született a két részes „Life Of Pain” széria, melynek egyik fele az A Scarred Life. (Természetesen a film elején fel is csendül az ihlető dal.)

Tipikus ninkyo film, a szokásos hozzávalókból, a szövevényes sztori nem hordoz semmi újdonságot, a sok-sok szentimentalizmus néhol most is émelyítő, de összességében azért érezni rajta, hogy már a ninkyo stílus alkonyán készült, mert az átlagosnál kicsit pergősebb, erőszakosabb film lett. Tsuruta a korábbiaknál jóval erélyesebb, magabiztosabb főnökként jelenik meg, ezzel szemben a többnyire félelmetes és erőteljes jakuzákat alakító Wakayama most sokkal érzelmesebb figurát alakít. Ők ketten egyaránt a film „lovagias” főszereplői, egymást segítve állnak ellent Domoto nyomásának, mindketten elsősorban a békés megoldást keresve. Oshima szeretné megismerni az igazi apját, akiről korábban még semmit sem tudott, csak hogy elhagyta őket gyerekkorában. Csak a kíváncsiság hajtja, mert elmondása szerint mostohaapját, illetve a mentorának számító Ogiyama főnököt tekinti igazi apjának. A mostohaapa is csak azért árulja el neki az igazi apa kilétét, hogy így próbálja megakadályozni a kitörni készülő jakuza háborút. A kiderült titok arra ideiglenesen alkalmas ugyan, hogy elejét vegye a vérontásnak, de sem Oshima, és pláne Domoto nem tulajdonít a dolognak nagy jelentőséget. A törékeny béke végül akkor szűnik meg, amikor Domoto emberei merényletet követnek el Mihashi ellen, amiben Mihashi kisfia életét veszti. De a gyászoló apa még ekkor is békejobbot nyújt, majd mikor ezt elutasítják, akkor nem marad más választása, mint hogy rátámad Domoto-ra. (Hatásos a jelenet, amikor meghozza a döntést, miszerint a becsülete úgy kívánja, hogy a végső és a számára egyértelműen végzetes lépés előtt megszakítja a testvéri köteléket Oshima-val, hogy ne hozzon rá szégyent. Mielőtt kést rántana az álnok főnökre, a kimonójához kap, és a ruhán keresztül töri el a köteléket jelképező szertartási csészét.) A film végi leszámolási jelenet igencsak véresre sikerült, és azon ritka filmek egyikével van dolgunk, ahol a végső igazságtételben résztvevő főhős és a segédje (Goro) is élve hagyja el a mészárlás színhelyét.

100%-osan tiszta ninkyo alapvetés, melyet a két színészlegenda szereplése valóban kiemelt kissé az átlagból, de összességében még mindig egy sablonos, és ezért könnyen kiszámítható alkotásról beszélhetünk. A ninkyo filmekkel való ismerkedéshez viszont tökéletes.

DETECTIVE BUREAU 2-3: GO TO HELL BASTARDS! (1963)

2009-09-01T18:34:00.018+02:00

- Tantei jimusho 23: Kutabare akuto-domo

Rendezte: Seijun Suzuki

Ilyen filmcímmel nem nehéz felcsigázni az embert, de ha ráadásul a rendezőt Seijun Suzuki-nak hívják, akkor ott már szinte biztos, hogy valami igazán kellemes filmélmény vár ránk. Suzuki a Nikkatsu stúdió égisze alatt készített stílusos és modern pop-art filmjei elsősorban a 60-as évek fiataljainak körében örvendtek nagy népszerűségnek, a stúdiók már nem feltétlenül osztoztak a rajongásban. A közízlés számára néhol kicsit talán extrém, a francia Új-hullámos hatásokat magán viselő, noir-os hangulatú bűnügyi filmjei sorában a Haruhiko Oyabu novellája alapján készült Detective Bureau 2-3: Go to Hell Bastards! azonban egy sokkal konvencionálisabb, földhözragadtabb mozi, miközben továbbra is egy jellegzetesen Suzuki alkotás. Egy könnyed, humorban, akcióban és zenében gazdag, gyors tempójú különc jakuzafilm, a rendező állandó színésze, Joe „The Ace” Shishido főszereplésével.

Feszült helyzet alakult ki a tokiói alvilágban, egy új banda ugyanis a két nagy helyi klánt fosztogatja. A rendőrség az egyik rablás alkalmával kialakult tűzpárbaj helyszínén letartoztat egy Manabe nevű férfit. Azt tervezik, hogy csaliként szabadon engedik, hogy elvezesse őket a rejtekhelyre, de a két nagy klán közben egyaránt arra vár, hogy végezhessen a rendőrség kapuján kilépő férfival. Ekkor lép színre Tajima (Shishido), a menő magánnyomozó (akinek irodája a 2. emelet 3. számú ajtaja mögött található, innen a cím), a divatos öltönyök, a gyors kocsik és a csinos nők szerelmese. Arra kéri Kumagaya rendőrfőnököt (Nobuo Kaneko), hogy adjon neki fegyvert és hamis személyazonosságot, hogy beépülhessen ebbe az új és titokzatos jakuza csoportba, és így buktassa le őket. Kumagaya vonakodva ugyan, de beleegyezik, így Tajima akcióba lép. Megmenti Manabe-t a lincseléstől, majd azt állítva, hogy ő Tanaka, egy kisstílű bandita, arra kéri, hogy cserébe adjon neki munkát. Manabe elviszi a klán főhadiszállására, de Hatano főnök és a többiek gyanakvóak vele szemben, mivel kémnek hiszik. Lenyomoztatják és bár mindent rendben találnak, továbbra sem bíznak meg az idegenben. Tajima hamarosan le is bukik, de ő még ekkor sem adja fel, és megpróbálja elhitetni a jakuzákkal, hogy elégedetlen a rendőröktől kapott pénzzel, így nagyobb összeg fejében továbbra is Hatano-nak dolgozna. Hatano látszólag beleegyezik, de valójában nem hisz Tajima-nak, és megpróbálja félrevezetni és megölni.

A film háromnegyede tulajdonképpen Tajima beépüléséről és inkognitójának megőrzéséről szól, ami egyaránt izgalmas és humoros pillanatokat eredményez. Tajima társainak és Kumagaya rendőrfőnöknek mindent meg kell tenniük, hogy igazolják a férfi háttér sztoriját. Hatano főnök magányos felesége (a gyönyörű Nikkatsu-sztár Reiko Sasamori) azonban idő előtt rájön, hogy a jóképű újonc valójában a rendőrségnek dolgozik, de mégsem árulja be, mivel titokban odavan érte. (Tajima azonban nem bánik finoman a nőkkel sem, előbb üt, aztán csókol, ahogyan az egy ilyen filmes mega-macsótól el is várható. ) A lebukás után a film még feszültebbé válik, Hatano ugyanis ekkor már meg akar szabadulni az árulótól, és amíg a csapdába csalt férfi az életét menti, addig a rendőrség a tőle szerzett információk alapján már készül lecsapni a jakuzák titkos raktárára. De nem csak a rendőrök, hanem a meglopott jakuzák is megkapták a címet.

Joe Shishido lenyűgöző egy jelenség. Nem is annyira a tehetsége okán, bár abban is messze kimagasló képességekkel bír. Egész egyszerűen még egy ilyen laza, sármos, és szemtelenül macsó egy figura talán az egész világ filmgyártásában sem akad. Nála a James Bond-os elegancia és csáberő, valamint pimaszság keveredik az Elvis Presley-s kisfiús jóképűséggel, és a nagy japán sztárok hűvösségével és persze tehetségével. Pedig Shishido ábrázata jól láthatóan mutat némi bizarr jelleget. A színész ugyanis még a karrierje hajnalán mesterséges implantátumokat ültettetett az arcába, hogy nyugatiasabb külsőt nyerjen általuk. És bár a műtét során némileg „hörcsögképűvé” vált, valójában pont ez a kissé túl kerekre sikeredett arcszerkezet lett a színész fő ismertetőjegye, és nem utolsó sorban a színészi pályáját is ennek köszönhetően sikerült beindítania. Pont egy ilyen idolra volt szüksége Seijun Suzuki-nak is a filmjeihez, nem is csoda, hogy több kultikus alkotás is született kettejük együttműködéséből.

A Detective Bureau 2-3 (mint ahogyan a Nikkatsu-eigák legtöbbje) jelentősen különbözik a Toei vagy a Daiei jakuzafilmjeitől. Itt semmi sem véresen komoly, itt nincs giri/ninjo oppozíció, nincsenek tradíciók, kimonók, sem katartikus végkifejlet, itt egy rettentő gyors tempójú, a látványra és a hangulatra kihegyezett, laza és szórakoztató képregényszerű filmet kapunk, amiben minden a nézőért van. Kémfilmnek, akciófilmnek, jakuzafilmnek, de még vígjátéknak és zenés filmnek is kitűnően alkalmas. Shishido divatbolond nyomozó karaktere a film fő motorja, minden róla szól és körülötte történik. A többi szereplő szinte érdektelen mellette. A detektív iroda komikus alkalmazottai, a jakuzafőnök frigid, ám Tajima iránt nem érzéketlen barátnője, a tipikusan állandóan morcos rendőrfőnök, vagy a megfontolt és gyanakvó jakuzák bár fontos szereplők, mégis mind teljesen alárendelődnek a megnyerő és magabiztos, a hidegvérét állandóan megőrző Tajima-nak.

Bár valóban kicsit populárisabb darab a Suzuki életműben, azért a rendező sajátosságai itt is jól észrevehetőek. Ilyen például a már védjegynek tekinthető és azóta is sokszor másolt élénk színű hátterek, vagy az ezekkel kellemes harmóniában lévő korabeli dögös zene. Ami a zenét illeti, már a film első perceiben zseniális sokként éri a nézőt, amint a tűzpárbajt követően kigyulladt és a lángok által lassan felemésztődő teherautó képe alá a film csak szuperlatívuszokkal méltatható surf-rockos főtémája felcsendül. De ugyanígy feledhetetlen a jelenet, amikor a lebukás veszélyétől feszélyezett Tajima hirtelen énekelni és táncolni kezd az egyik lokál énekesnőjével. Ez a pasas tényleg elképesztő.

Nehezen tudnék hibákat sorolni, mert sem a film hossza, sem a tempója, sem a története vagy a hangulata nem hagy kívánnivalót maga után. Aki a komolyabb hangvételű, vagy az erőszakosabb jakuzafilmeket kedveli, azt sem tudom igazán lebeszélni róla, mert bár könnyed és humoros, mégis tökéletesen feszült és magával sodró egy filmről van szó. A még ma is élő és szerencsére alkotó 83 éves Suzuki és a 76-ik életévét taposó Shishido nem csak a japán, de az egyetemes filmtörténet igazi egyéniségei, akiket szerencsénkre annak idején összehozott a sors. (Még ugyanebben az évben készült egy folytatása is a filmnek Shishido-val, de már nem Suzuki rendezésében.)

AKUMYO: NOTORIOUS DRAGON (1974)

2009-08-21T22:57:00.012+02:00

- Akumyo: shima arashi
- Turf wars
- Bad Name's Breaking of Territories

Rendezte: Yasuzo Masumura

Az aranykorban, vagyis a 60-as, 70-es években a Toei és a Nikkatsu stúdiók jártak az élen a jakuzafilmek gyártásában, de az 1942-ben alapított Daiei stúdiónak (74 óta már Kadokawa) sem volt szégyenkeznivalója. Több sikeres jakuzafilm szériát is indítottak, ezek közül az egyik legsikeresebb az Akumyo, vagy angolszász nevén Bad Reputation (néha Tough Guy) sorozat volt, amely 16 részt ért meg, és amely elhozta az ismertséget a főszerepet játszó Shintaro Katsu-nak. (A sorozat két utolsó epizódját leszámítva, a filmek mindegyikében Jiro Tamiya volt Katsu állandó partnere.) A Toko Kon novelláiból készült filmek hazájukban közel egyenértékű népszerűségnek örvendtek az ugyanebben az időszakban futó, és szintén Shintaro Katsu főszereplésével készült Zatoichi szériával. Ennek ellenére a sorozat sajnálatos módon a mai napig nem került forgalmazásra külföldön, a 60-as években néhány amerikai moziban levetítettek ugyan néhány részt angol felirattal, de azóta sem látott bennük fantáziát egyetlen kiadó, illetve forgalmazó sem. Manapság Japánon kívül (ahol gyönyörű díszdobozos verziókban beszerezhető az egész sorozat) mindössze az utolsó, 16-ik epizód hozzáférhető, az is csak kalózkiadásban, és nem éppen tökéletes minőségben.

1937-ben járunk, a második Japán-Kínai háború kezdetekor. Asakichi-t (Katsu Shintaro) kitagadja az apja a léhűtő életmódja miatt. A férfi főleg szerencsejátékokból tartja el magát, majd Osaka-ban Yoshioka főnök jelentéktelen bandájának szolgálatába áll, ahol összebarátkozik Sada-val (Kinya Kitaoji). Sada egy nagyszájú chinpira (alacsony rangú jakuza), aki először beleköt Asakichi-be, majd miután az alaposan ellátja a baját, végül a férfi barátja, majd jobbkeze lesz. Asakichi nagy bajt hoz a saját fejére, amikor beleszeret egy Kotoito nevű gésába (Hiroko Isayama). A férfi meg akarja szöktetni a nehéz sorsú lányt, de ennek folyományaként konfliktusba keveredik Matsushima főnökkel, akinek a tulajdonában van a bordély és persze Kotoito is. A lányt erőszakkal veszik vissza, majd az Innoshima szigeten lévő bordélyházba helyezik át. Asakichi és Sada odamennek, hogy kiszabadítsák, és bár elkapják őket, a helyi főnöknő előtt Asakichi bebizonyítja, hogy mennyire erős egy jellem (szó nélkül és rezzenéstelen arccal tűri, ahogyan véresre verik a hátát), ezért az asszony azzal a megjegyzéssel, hogy mostantól az ő kezében lesz Asakichi élete, végül elengedi őket. Kotoito nagyon boldog, hogy a szeretett férfival lehet, immáron szabadon, de nem sokkal később sokkolja, amikor megtudja, hogy Asakichi közben megnősült. Megtört szívvel kénytelen búcsút inteni megmentőjének és vele együtt a beteljesülhetetlen szerelemnek. Asakichi állhatatosságának híre eljutott Osaka-ba is, így a visszatérő férfit megkérik, hogy mostantól vezesse Yoshioka bandáját. Elfogadja, de mivel nem hajlandó a szokásos kizsákmányoló jakuza módszereket követni, felszámol egy bordélyházat, ami után szembekerül a bordélyházat kezében tartó jakuzával, a hírhedt Capone-val is.

Lassú folyású, szomorkás hangulatú film, mely inkább a karakterekre koncentrál, azokat ügyesen fel is építi, mégis kellően mozgalmas marad, így semmiképpen sem beszélhetünk egy unalmas jakuza-drámáról. Bár itt is a „lovagiasság” az egyik legfontosabb központi téma, mégsem egy hagyományos ninkyo filmről van szó. Sőt! Bizonyos szempontból, mintha a ninkyo alapsémák megfordítása, illetve azok inverze lenne. Asakichi nehezen érthető, kissé ambivalens személyiség. Egyértelműen pozitív karakter, mégis képes számunkra is meglepetéseket okozni, amikor az egyébként higgadt férfi jakuzafőnökként már igencsak keményen bánik el az ellenfeleivel, vagy mint például amikor Kotoito-val nem közli, hogy megházasodott, és a lánynak ezt pont a feleségtől kell megtudnia. Bár Asakichi nem nagyon mutat érzelmeket, azért mégis észrevehetjük rajta a gyötrő bűntudatot, látható a férfi zavartsága, ahogyan a szöktetés után próbál menekülni az intim helyzetekből. Mintha Kotoito megszöktetésével nem csak a lánynak, de a saját lelkiismeretének is tartozott volna, és a kapott verés lett volna a vezeklése. Kotoito szomorú sorsa egyébként valóban nagyon megindító, tökéletesen átérezzük a már így is sokat szenvedett lány csalódottságát, akinek búcsúja egy igazán szívbemarkoló jelenet lett. (Az egy ennyire meghatározó karakterrel való ilyetén bánásmód Hollywoodban valószínűleg elképzelhetetlen lenne.) Mikor később Asakichi jakuzafőnök lesz, a konfliktusokat azzal idézi elő, hogy nem képes, illetve nem is akar megfelelni a jakuza nagyfőnökök elvárásainak. Felszámol egy bordélyházat és szélnek ereszti a lányokat, de a nagyfőnök figyelmezteti, hogy így nem lesz képes pénzt keresni, így végül az a visszás helyzet alakul ki, hogy Asakichi, aki korábban az életét kockáztatta egyetlen prostituált kiszabadításáért, még a végén maga is egy bordélyházból lesz kénytelen bevételhez jutni. A nagyfőnök csalódott a nem elég erélyes, és túlzottan lelkiismeretes Asakichi-ben, így a közelgő jakuzaháborúban magukra maradnak. Ráadásul a férfi megkapja a katonai behívóparancsot is, így kénytelen távozni, és magára hagyni a bandát, Sada-t, és a feleségét. A ninkyo filmek szokásos lezárásával szemben, a főhős itt éppen hogy megfutamodásra szólítja fel társát, arra kéri, hogy adja fel a területet, és inkább halljon meg idősen, a felesége és a gyermekei mellett, mivel ez többet ér, mint bármilyen terület.

Shintaro Katsu varázslatos személyisége, a keserédes hangulat és a sokrétű történet egy újszerű, a másik két nagy stúdió jakuzafilmjeitől kissé eltérő jellegű filmet eredményezett. Több szempontból is mintha a szintén a Daiei égisze alatt készült Zatoichi filmek tragikus főhőse és búskomor alaphangulata köszönne vissza benne. Kétlem, hogy az egész Bad Reputation sorozatot egyetlen epizód alapján meg lehetne ítélni, de mindenesetre úgy vélem, hogy ha a Turf Wars talán nem is versenyezhet a két nagy stúdió klasszikus filmjeivel, az biztos, hogy ezek a filmek látszólag egy harmadik, karakter- és érzelem-központúbb hangot képviselnek. Remélhetőleg idővel mind a 16 epizód elérhető lesz, és akkor erről pontosabban is meggyőződhetek. (Ebből a filmből 2001-ben egy remake is készült, többek között Sonny Chiba mellékszereplésével.)

AMBITION WITHOUT HONOR (1996)

2009-07-29T16:03:00.010+02:00

- Jingi Naki Yabo

Rendezte: Takashi Miike

„A yakuza’s life is poisonous. Only those who survive the poison would be able to continue down the road.”

Miike a sikeres mozis bemutatkozása után szerencsére még sokáig hű maradt a videófilmekhez is. A 90-es évek közepén további kis költségvetésű, kevésbé extrém, ám rendkívül színvonalas jakuzafilmek kerültek ki a keze alól. Ezek közé tartozik a három részes Jingi Naki Yabo széria is (amiből Miike csak az első kettőt rendezte), melynek címe utalás a Yakuza Papers, vagyis Fukasaku jakuzafilm-eposzának nyitófilmjére, a Jingi Naki Tatakai (Battles Without Honor And Humanity)-ra. Bár vannak párhuzamok, valójában a kettőnek nem sok köze van egymáshoz, leszámítva néhány közös szereplőt és a zeneszerzőt, Toshiaki Tsushima-t.

A 17 éves Tatsuya (Hideki Sone első filmjében) megöli a Tamazawa család főnökét (Hideki apja, Harumi Sone, aki egyben a film producere is), mivel ígéretet kapott rá, hogy majd cserébe a Shiramatsu család beveszi a sorai közé. Miután letöltötte a hét éves börtönbüntetését, csalódottan tapasztalja, hogy a börtön előtt csak a barátnője Kayo (Naoko Amihama) várja. Tatsuya elmegy a Shiramatsu főhadiszállására, de ott sem a várt tisztelettel fogadják, mindössze csak némi pénzzel szúrják ki a szemét, majd sok szerencsét kívánva elküldik. A Shiramatsu és a Tamazawa ugyanis közben békét kötött, és Tatsuya felvétele veszélyt jelenthetne a törékeny békére. Ő persze ebbe nem akar belenyugodni, hiszen minden vágya az volt, hogy jakuza lehessen, úgy érzi elárulták. Mindezek tetejébe még meg is alázzák, mikor a makacskodó fiút a klán második embere Ishibashi (Kojiro Shimizu) a limuzinjával elütteti. Az ennek köszönhetően testi és lelki sebektől egyaránt szenvedő srác mindössze a régi barátaira számíthat, akik a korházban megígérik, hogy segítenek neki. A kissé szedett-vedett banda figyelemfelhívó, ám vértelen bosszúhadjáratot indít (szétverik a pachinko termeket, megverik a Shiramatsu jakuzákat az utcán, az egyik alvezér hajóját pedig elrabolják, miközben a tulajdonost meztelenre vetkőztetve otthagyják egy gumicsónakban a vízen). Ennek eredményeképpen a két család között a kapcsolat egyre jobban megromlik, végül Shiramatsu úgy dönt, hogy egy bocsánatkérés után hajlandó felvenni Tatsuya-t, aki boldogan és lelkesen fogadja el az ajánlatot. De Shiramatsu valójában csak ki akarja használni őt, titokban megbízza ugyanis, hogy ölje meg a Tamazawa főnökét. A merénylet balul sül el, így a sokat tudó Tatsuya-nak már mindkét család haragja elől menekülnie kell. Miután Shiramatsu emberei végeznek a fiú barátaival és a szerelmével, nem marad más választása, mint hogy bosszút álljon a korábban még bálványozott főnökön.

Tatsuya alakjában Miike tipikus „gyökerek nélküli” karaktere köszön vissza. A fiatal fiú nem tartozik sehová, Kayo-n kívül nincs családja, nem ismerte az apját, az anyja pedig már korán meghalt. Bár barátnője ebben egyáltalán nem támogatja, Tatsuya-nak szinte rögeszméjévé vált, hogy jakuza lehessen, egész életében erre készült. A jakuzákhoz való tartozás jelenthetné számára a családot, saját bevallása szerint, mindig is Shiramatsu-ra nézett fel, ő volt számára az ideális apafigura. Ezért amikor Shiramatsu-ék visszautasítják, nem csak azt a hét évet veszik el tőle, amit a börtönben töltött, de az egyetlen igazi életcélját is, tulajdonképpen az áhított családjától fosztják meg. Pedig Tatsuya igazi apja valójában él, méghozzá ironikus módon a Tamazawa egyik kapitánya Shibayama (Shinichiro Mikami) az, aki a távolból és titokban próbál gondoskodni elhagyott fiáról, és persze igyekszik életben tartani is őt. Amikor egy alkalommal a jakuzák elkapják Tetsuya-t és alaposan elverik, ő menti meg az életét, majd pénzt ajánlva neki arra kéri, hogy hagyja el a várost, de a kilétét még ekkor sem fedi fel előtte. (Tatsuya nem emlékszik a férfira, pedig a 7 évvel korábbi merényletnél megsebezte Shibayama arcát is.)

A végképp összetört és csalódott fiatalember számára az utolsó reményt egy idős szerencsejátékos jakuza, Fujisaki (a legendás enka énekes és színész Saburo Kitajima alakításában, lásd Honor Among Brothers), Shiramatsu klán-testvére jelenti (aki korábban szemtanúja volt amint Tetsuya-t kidobták egy szerencsejáték barlangból, és még jól emlékezett a vad és kezelhetetlenül fiúra). Fujisaki régimódi jakuza, a ninkyo filmek jellegzetes, kimonós becsület-lovagja. Ő megérti Tatsuya indulatait, és úgy dönt, hogy segít neki. Megígéri, hogy amennyiben hajlandó bocsánatot kérni az oyabuntól, ő majd közbenjár az érdekében. Később a gyanúsan nyájas főnök fogadja Tatsuya-t, és annak dacára, hogy Fujisaki (aki átlát Shiramatsu kétszínűségén) óvatosságra inti, a fiú álma a nem hivatalos szertartást követően beteljesül, és beavatott jakuza lesz, de ezzel együtt az oyabun egyszer használatos és könnyen feláldozható eszközévé is válik. Erre Tatsuya csak súlyos áron döbben rá, az igazi, valóban törődő családja, vagyis Kayo és a barátai élete árán. A végső leszámolásban csatlakozik hozzá Fujisaki is, aki a ninkyo filmek giri/ninjo dilemmáját idéz vissza. Bár konkrét személyes érdeke nem fűződik Shiramatsu és a Tamazawa klán jakuzáinak megöléséhez, azzal, hogy segít Tatsuya-nak a bosszúállásban, ő maga a lovagias jakuza-becsületet hívatott megvédeni. Szimbolikus jelentéssel bír, amint Fujisaki kimonóban és karddal, Tatsuya pedig pisztollyal indul harcba. A régi és a modern kor jakuzája az új idők becstelensége ellen.

Az Ambition Without Honor több, mint egy átlagos videóra forgatott jakuzafilm, története jól átgondolt és mélyebb jelentéstartalommal bír, valamint a színészi játék, a látvány és zene tekintetében is igazán minőségi munka. A film bőven felér Miike a nyugati világban jobban ismert jakuzafilmjeinek a színvonalához, némely esetben pedig túl is szárnyalja azt.

A sorozat további részei:

Ambition Without Honor 2/3 (1997)
Ambition Without Honor 3/3 (1998)

THE YAKUZA'S LAW – LYNCHING (1969)

2009-07-05T15:10:00.009+02:00

- Yakuza keibatsu-shi: Rinchi – shikei!

Rendezte: Teruo Ishii

"The Yakuza are a group of men who are bound by iron rules"

A kultikus rendező Teruo Ishii, a nagysikerű Abashiri Bangaichi (Abashiri börtön) szériára ráunva (amiből nem kevesebb, mint 10 részt forgatott az összesen 18-ból), egy teljesen másfajta műfajban szerette volna magát kipróbálni. A Toei stúdió ebben partnere volt, így 1967-ben útjára indult a hírhedt Joy Of Torture (A kínzás öröme) sorozat, amely alkotások a pinku filmek legvéresebb, legkegyetlenebb alműfaját, az ún. eroguro (erotikus groteszk) vagy zenkoku (kegyetlenség) kategóriát képviselték. Mint az a címből is kikövetkeztethető, ezek a sokkoló exploitation filmek egy közös téma, a kínzás, a szadizmus, a kíméletlen büntetés körül forogtak, és különböző történelmi korokban játszódtak. A többnyire epizodikus felépítésű, antológiaszerű filmekben az erőszak meglehetősen grafikusan került bemutatásra (a 60-as évek végéhez képest meg pláne), Ishii ugyanis szerette volna magát tesztelni, megnézni, hogy meddig képes elmenni a szex és az erőszak terén. A sorozat egyik filmje a különböző korok jakuzáinak nem éppen idealizált világára koncentrál, természetesen ugyancsak nem kevés erőszakkal és kegyetlenséggel körítve.

A The Yakuza's Law – Lynching szintén epizódokból áll, szám szerint háromból, melyek mindegyike egy-egy különböző korszakban zajlik. A film már a nyitó képsorokkal sokkol: szemkiégetés, élve eltemetés, kocsi után kötés, izzó vassal billogozás, kézátfúrás. Montázsszerű bemutatót kapunk abból, hogy mire számíthatunk, mintha Ishii ezzel a direkt módszerrel akarná elriasztani, kirostálni a nem elég felkészült nézőket.

"Ne lopj és ne szeress házas nőt!"

Az első történet az Edo korban, a szamurájok idejében zajlik. Mamushi és Shohei pénzt lop a szerencsejáték barlang bevételéből, majd Tomoso-t a szerencsejátékot felügyelő alvezért és hűséges emberét Tsune-t (Bunta Sugawara) vádolják meg a lopással. Tsune viszont valóban megszegi a kettes számú szabályt, mivel titkokban a nagyfőnök feleségével Oren-nel tart fent viszonyt. A bűnbánó Shohei végül figyelmezteti Tsune-t (és közben megöli az álnok Mamushi-t, miután az megpróbálta megerőszakolni szerelmét), de a dolgok végül napfényre kerülnek. Az oyabun megkínoztatja mindkettejüket, Shohei-t a lopásért, Tsune-t a tiltott szerelem miatt. Tomoso azonban nem nézheti szótlanul a szokatlanul brutális büntetést, és végül szembefordul az oyabunnal.
A három közül talán ez az epizód lett a legjobban kidolgozva, és emiatt valóban emlékeztet egy kicsit egy ninkyo filmre, de a többi epizódhoz hasonlóan a mindössze fél órás időtartamhoz képest itt is rengeteg a szereplő és a történés, emiatt pedig elsőre egy kissé nehezen követhető a cselekmény. Bunta Sugawara visszafogott, sőt, hozzá képest kimondottan unalmas szerepe miatt, és a mai szemmel legalábbis nem túl meggyőző gore effektek miatt azonban ez a történet sem képes túl mély nyomokat hagyni bennünk.

"Akik bajba sodorják a főnököt és a klánt, száműzettetnek. Aki visszatér, arra büntetés vár."

A folytatás a Showa korszakban, a két világháború közötti időszakban játszódik. Ogata három év után szabadul a börtönből, miután levágta a rivális Koda klán oyabunjának karját. Mivel engedély nélkül cselekedett és ezzel a háború szélére sodorta az Arikada családot, száműzik a Kanto negyedből. Szabadulása után Ogata mégis visszatér, hogy lássa szerelmét Sayo-t. A lány azóta Amamiya-val, a Koda család egyik testőrével él együtt. Ogata mindkét oldal számára nem kívánatos személlyé vált, egykori klánja pedig megpróbálja Amamiya-t Ogata ellen kijátszani, hogy könnyebben megszabaduljanak tőle.
A történetét tekintve a legegyszerűbb, és a film végi nagy leszámolás ellenére is a legkevésbé véres rész. A történet többé-kevésbé ismét a ninkyo filmek sablonjára épít (a börtönből szabaduló főhős, az egykori szerelem, a westernfilmek párbajjeleneteit idéző találkozás, a végső leszámolás), maga a központi témaként szolgáló kínzás pedig mindössze egy furcsa, de közel sem megrázó kézeltörésben merül csak ki. Lassabb, átlagosnak tekinthető epizód.

"Azok, akik tönkreteszik a szervezetet, és akik titkokat szivárogtatnak ki bármi okból is, el lesznek pusztítva."

Az utolsó fél óra akcióban gazdag epizódja a maga módján a legstílusosabb, ugyanakkor a legnehezebben követhető rész is egyben. A 60-as évek végén a tokiói gengszterek már lőfegyverekkel harcolnak és autókkal közlekednek. Az Omura család emberei betörtek a Hashiba csoport épületébe és elvitték a széfből az aranytömböket. Hashiba főnök természetesen minden eszközzel az arany visszaszerzésén és a tolvajok megbüntetésén fáradozik, és végül az arany felét vissza is szerzik. Közben Shimazu, a Hashiba egyik kapitánya és az emberei megölik a főnököt, hogy átvegyék a hatalmat tőle, majd ők is a hiányzó arany után indulnak. Eközben felbukkan egy titokzatos férfi, aki nem csak hogy mesterien bánik a fegyverrel, de a két család közti véres konfliktust ügyesen kihasználva próbálja az aranyat megszerezni.
Ennek a kívülről egy vagány akciófilm látszatát keltő epizódnak a sztorija meglehetősen nehezen áttekinthető, a 30 perc talán itt bizonyult a legkevesebbnek, ezért a szereplők kiléte, motivációja, valamint maga a cselekmény sem teljesen világos minden esetben. Az akcióból viszont bőven kijut, autós üldözés, pisztolypárbaj, ostrom tölti ki túlnyomórészt az időt. A kínzás a gyanakvó jakuzák gyakori eszköze, élnek is vele bőven, a helikopterből való kilógatás és az öngyújtóval való megégetés mellett találkozhatunk olyan a nyugati filmekből ismerős tipikus maffiamódszerekkel is, mint pl. a betonba öntés vagy az autóval együtt való bezúzatás. A karakterek szempontjából is érdekesebb, a laza mesterlövész mintha csak egy Nikkatsu akciófilmből lépett volna elő, de az árulókat kiszimatoló, állandóan yo-yo-zó és irritálóan nevető jakuza (Hideo Ko) alakja már önmagában is van annyira bizarr, hogy ezt az epizódot tekintsük a legemlékezetesebbnek. Pörgős, látványos, de kissé túlzsúfolt lezárása lett ennek a hamisítatlan jakuza-exploitation antológiának.

Ishii bár ennek az extrém műfajnak az egyik legnagyobb alakja volt, ezúttal nem igazán tudta ezt a két zsánert megfelelő érzékkel egybegyúrni, pedig valljuk be, a jakuzák és az erőszak nem éppen egy összeilleszthetetlen fogalompár. (Gondoljunk csak Miike legismertebb jakuzafilmjeire, ahol az erőszak valóban sokkolólag hat, miközben jakuzafilmként is abszolút működőképes marad a dolog.) A rövidségük miatt a történetek színvonala bőven hagy kívánnivalót maga után, így maga a brutalitás is sokkal inkább tűnik öncélúnak, hiteltelennek, bár valójában ennek a zsánernek pontosan ez is a célja. A Joy Of Torture széria korábbi darabjaihoz képest a Yakuza's Law minden téren egy nagyon átlagos alkotásnak tűnik. Az egyetlen mentség talán csak az lehetne, hogy ebben az időszakban már ez a vér és erőszak mennyiség is kellően megbotránkoztató volt, de elnézve a korszak jakuzafilmjeit, azt kell, hogy mondjam, ez sem feltétlenül igaz. Érdekességként, jakuzafilm különlegességként persze mindenképpen értékelendő. Teruo Ishii ettől függetlenül is megmarad a "Kult Királyának", ahogy rajongói (köztük én is) szokták illetni.

THE YAKUZA WIVES (1986)

2009-05-21T20:14:00.027+02:00

- Gokudô no onna-tachi
- Wives of the Yakuza

Rendezte: Hideo Gosha

A 80-as évekre a jakuzafilmek szinte teljesen eltűntek a mozikból. Az egy évtizeddel korábban még virágkorát élő zsáner a videókorszak hajnalán már csak szerény mennyiségű és minőségű alkotásokat termelt ki, azokat is többnyire már csak videóra. Ezen ínséges időszak talán legjelentősebb jakuza témájú filmje a legendás rendező, Hideo Gosha nevéhez fűződik, aki két kiváló ninkyo (The Wolves, Onimasa) és egy remek jitsuroku (Violent Streets) eiga után, ezúttal a modern kor jakuzáiról forgatott egy kissé rendhagyó témájú filmet.

A Jakuza tagja csak férfi lehet, mivel úgy tartják, hogy a nők gyengék és megbízhatatlanok, így veszélyt jelenthetnek a klánra, kivétel egyedül az oyabun felesége, az „ane-san”, akit a családok minden tagja köteles tisztelni, bár érdemi döntést ő sem hozhat. A valóságban azonban volt már rá példa, hogy átmeneti ideig egy klán vezetését az ane-san vette át. (Csak egy példa: A 80-as évek elején, a nagyhatalmú oyabun, Kazuo „A medve” Taoka halála után néhány hónapig özvegye, Fumiko irányította a Yamaguchi-gumi-t, míg új főnököt nem választottak.) Gosha filmje is hasonló helyzetet dolgoz fel.

Míg a Domoto-csoport főnöke Awazu börtönben van, a felesége, Tamaki Awazu (Shima Iwashita) vezeti a családot. Tamaki erőskezű, határozott asszony, az ő irányítása alatt a Domoto hatalma és ereje is jelentősen megnőtt. A középkorú nő férfiakat megszégyenítő magabiztossággal tart kézben mindent, a család és az üzlet érdekeit tartva mindig szem előtt. Állandóan kimonóban jár, ezzel is azt sugallva, hogy a tradicionális lovagias eszmék híve. Az egyébként empatikus főnöknő, ha a helyzet úgy kívánja, képes keményen példát statuálni is, és nem ijed meg a nehéz helyzetekben sem. (Amikor nőnek öltözött bérgyilkosok támadnak rá, gondolkodás nélkül a kimonója alá rejtett pisztolyért nyúl, hogy viszonozza a tüzet, majd a gyilkossági kísérlet megtorlásaként teherautóval hajtat be ellenfele házába.) Tamaki saját húga életébe is igyekszik beleszólni, és megpróbálja rávenni a félénk és szerény Makoto-t (Rino Katase), hogy menjen hozzá egyik üzleti partneréhez, mivel azzal mindketten jól járnának. Makoto a nővére tökéletes ellentéte, halk szavú, visszahúzódó lány, aki egy bárban dolgozik pultosként, és az apjával él szerény körülmények között, a jakuzák világától távol, még testvére segítő szándékát is rendre visszautasítja.

Amikor a fő-klán oyabunja meghal, kezdetét veszi az utódlási versengés. A végül alulmaradt Koiso (Mikio Narita) számos kisebb főnökkel együtt kiválik, és saját klánt alakít, a Horyo-kai-t. Mivel még nem elég erősek, ezért megkörnyékezi Tamaki asszonyt is, arra kérve, hogy csatlakozzon hozzájuk, de a nő elutasítja. Koiso ekkor megbízza egyik emberét Sugita-t (Masanori Sera), hogy ölje meg az újonnan kinevezett főnököt, majd később pedig megpróbálja Tamaki-t is félreállítani az útból. Sugita éppen a merényletre készül, amikor találkozik az éppen Guam-on nyaraló Makoto-val. Nem tudja, hogy a lány a rivális családfő testvére, elcsábítja, majd megerőszakolja a törékeny lányt. Makoto ennek ellenére mégis beleszeret a férfiba, ezért otthon közli a nővérével, hogy nem megy hozzá a korábban kiszemelthez. Tamaki haragra gerjed amikor megtudja, hogy a húga a rivális csoport egyik tagjához ment hozzá titokban, és a két testvér szembekerül egymással (kettejük veszekedése odáig fajul, hogy szó szerint is egymásnak esnek, egy kissé komikus birkózó jelenet során, mely mintha csak egy pinku film egyik leszbikus jelenetének felvezetése lenne). Tamaki végül visszavonulásra készteti ellenfelét, és elfogadja húga döntését, de a fiatalok szerelme még így sem teljesülhet be.

A The Yakuza Wives alapjául Shoko Ieda írónő könyve szolgált, aki számos interjút készített igazi jakuzafeleségekkel és barátnőkkel. (Az írónő egy rövid szerepet is kapott a filmben.) A két órás film érdekes egyveleg. A klasszikus jakuzafilm-sémák mellett ugyanúgy megtalálható benne a szenvedélyes romantika, a testvérviszály, az erőszak, sőt, még az erotika is, így a The Yakuza Wives mondhatni egyfajta sajátos szappanopera jelleget mutat. Gosha sokoldalú tehetségéhez ezúttal sem férhet kétség, a karakterek, akárcsak a cselekmény, sokkal kidolgozottabbak és valószerűbbek, mint egy „hagyományos” jakuzafilm esetében. A film legnagyobb erőssége a Tamaki-t alakító Shima Iwashita, aki nagyszerűen formálja meg a rendíthetetlen női oyabunt. Iwashita asszony, aki egyébként az ismert Új-hullámos rendező, Masahiro Shinoda (Pale Flower) felesége, már gyakorlott színésznő, a filmben pedig így negyvenen túl is igencsak erős szexuális kisugárzással babonázza meg a filmben szereplő férfiakat ugyanúgy, mint a nézők között lévőket. A Koiso szerepében látható Mikio Narita szintén nagy rutinnal rendelkező, jakuzafilmeken érett színész, aki ugyancsak remekül hozza a hataloméhes, számító, ám gyáva jakuzafőnököt. (Kis trivia: a filmben a fiatal Riki Takeuchi is látható egy kisebb szerepben.)

A The Yakuza Wives izgalmas, szórakoztató és tanulságos film, amely most kivételesen egy matriarchális jakuzacsalád szemszögéből mutatja be ezt a kemény, harcokkal és intrikákkal teli férfias világot. Ezenkívül érdekes korkép a 80-as évek Japánjáról, a buborékgazdaság idején megerősödött jakuzaklánok és a média kapcsolatáról, valamint a nők szerepéről a szervezett bűnözésben. A 86-os első film időközben számos további epizóddal bővült, bár a folytatások Gosha filmjének minőségét már nem érik el, és már kevesebb figyelmet fordítanak magukra a jakuzákra.

A sorozat továbi részei:

- The Yakuza Wives 2

THE TATTOOED HIT MAN (1974)

2009-04-18T22:10:00.013+02:00

Yamaguchi-gumi gaiden: Kyushu shinko-sakusen

Rendezte: Kosaku Yamashita

“I’m like a loaded gun. If anyone triggers me, I’ll kill!”

A 80-as években a New Line Cinema látva a Sonny Chiba fémjelezte véres karateparádé, a Street Fighter trilógia és az ugyancsak kultikus Sógun Orgyilkosa sikerét, más műfajú japán filmek szinkronizált változatának piacra dobásával is megpróbálkozott. A következő választásuk egy 1974-es jakuzafilmre esett, melyet szintén nem csak egyszerűen leszinkronizáltak, hanem az amerikai közönség számára a könnyebb befogadhatóság érdekében alaposan át is alakítottak. Az eredeti japán filmet Jack Sholder (a Rémálom az Elm utcában 2 későbbi rendezője) közreműködésével mintegy 30 perccel rövidebbre vágták, bizonyos jeleneteket megcseréltek, új zenét és sztorit írtak hozzá, valamint rettentően igénytelen angol szinkronnal látták el. A végeredmény így aztán sajnos csak ránézésre tűnik egy jófajta véres jitsuroku-eigának.

Ginji-t (Sugawara), a rettegett tokiói jakuzát főnöke Osakába küldi, hogy ott képviselje a család érdekeit. A férfi hamar megveti a lábát a másik városban, barátnőjét teherbe ejti, és egy kisstílű gengszterrel közösen a helyi alvilágban is gyorsan hírnevet szerez magának. Amikor összetűzésbe kerül az egyik helyi klánnal, egy kisebb háborút sikerül kirobbantania. Tömegével érkeznek a jakuzák Tokióból és Japán más részeiből, majd mindez végül azt eredményezi, hogy a tokióiak sikeresen megvetik a lábukat Osakában. Ginji főnöke többet akar, és úgy dönt, hogy északra küldi a férfit. A számítása bejött, Ginji hamarosan ott is konfliktusba keveredik az egyik nagyfőnökkel, ezzel egy újabb háborút kiprovokálva. De ezúttal a rendőrség is készen áll.

Az eredeti címből arra következtethetünk, hogy a legnagyobb japán jakuzaklán, a Yamaguchi-gumi történetének egyik filmes krónikájával van dolgunk. Sajnos mindez csak az eredeti japán filmre igaz, mivel az amerikanizált verzió sztorija ehhez túl sokban tér el az eredetitől. Az érintetlen japán verzióban a Yozakura névre hallgató főszereplő ugyanis nem hogy nem egy káoszt teremtő erőszakos bérgyilkos, de éppenhogy egy gyilkosság után menekülésben lévő jakuza. A végéből pedig egy monumentális jakuzaháborút vágtak ki, ami miatt a lezárás igencsak összecsapottnak tűnik. A film jelenetei éppen ezért olykor mintha nehezen illenének össze, ezáltal pedig a történet tempója sem lett túl ideális. Egy jitsuroku-filmhez képest ráadásul meglehetősen kevés akciót hagytak benne, és mivel a stílusra jellemző feliratok lefordítását is megspórolták, így számos szereplő kilétére kénytelenek vagyunk magunk rájönni a történet és a párbeszédek alapján. A pocsék minőségű angol szinkron magas tűrésképességet igényel, a hangok ugyanis teljesen mesterkéltek, a karakterekhez pedig gyakran a legkevésbé sem illőek, és hogy ezt észrevegyük, igazából még csak az sem kell, hogy ismerjük az eredeti hangokat. (A klánok között közvetítő szerepet vállaló öreg jakuzafőnököt alakító legendás Takashi Shimura hangja olyan, mint egy halálán lévő tüdőbeteg halálhörgése.)

Ami miatt viszont mégis mindenképpen érdemes megtekinteni ezt a filmet, az egy név: Bunta Sugawara. (A VHS borítóján érthetetlen okból Bud Sugawara néven szerepel!) Már megszokhattuk, hogy Bunta-szan puszta jelenléte is bőven elegendő egy film ázsiójának jelentős emeléséhez, de ennyire lazának, hűvösnek és férfiasnak talán még egyik filmben sem láthattuk őt. Elegáns fehér zakójában és napszemüvegében pont olyan elképesztően lehengerlő, mint nyakig jakuzatetoválásban. Bunta egyénisége, megjelenése képes elvinni a hátán még ezt a filmet is, és ha eddig azt hittük, hogy tudjuk mi a „macsóság”, hát most majd alaposan átértékelhetjük a fogalomról alkotott képünket. A filmben más jakuzaszínész-legendák is akadnak bőven, olyanok, mint például Tatsuo Umemiya, Tsunehiko Watase vagy éppen Hiroki Matsukata.

Sajnálatos módon még ez utóbbiak ellenére sem mondhatjuk jó filmnek ezt a lebutított verziót, maximum nézhetőnek. A történet elsőre kusza, nem túl izgalmas, az akciójelenetek ritkák és rövidek, a szinkron pedig teljes mértékben illúzióromboló. Ugyanakkor nincsenek kétségeim afelől, hogy az eredeti japán film valójában kiváló alkotás lehet. (Remélhetőleg hamarosan elérhető lesz az is.) A The Tattooed Hit Man egyébként az amerikai közönséget sem győzte meg, így a New Line fel is hagyott a szinkronnal megvert japán klasszikusok forgalmazásával.

BODYGUARD KIBA (1993)

2009-04-10T15:50:00.008+02:00

Bodigaado Kiba

Rendezte: Takashi Miike

Miike és a karatemester forgatóköny- és mangaíró Hisao Maki közös munkái általában nem tartoznak éppen a legjobb Miike darabok közé. A Bodyguard Kiba is a fenti két művészember (immár második) kollaborációjának gyümölcse. A film forgatókönyvét Maki és Tetsuya Sasaki közösen jegyzik, annak alapjául pedig Maki bátyjának, a néhai Ikki Kajiwara-nak a 70-es évek elején indult mangasorozata szolgált. (Ugyanebből a mangából korábban már készült két film, akkor Sonny Chiba főszereplésével.) Ez a korai v-cinema Miike mindössze ötödik filmje, és bár az ezt megelőző munkáihoz képest már mindenképpen jelentős fejlődés tapasztalható, még így is csak egy átlagos, kissé kiforratlan akciófilmről beszélhetünk.

Junpei (Daisuke Nagekura) az okinawai Soryu klán egyik alacsony rangú jakuzája. A férfi egykoron bokszoló volt, és nagy álma, hogy egyszer saját edzőtermet nyithasson, ezért lenyúl 500 milliót a saját főnökétől (Ren Osugi). A vallatás során megkéseli a klán alvezérét is, ám a szerencse végül mellé szegődik, mert a rendőrség éppen ekkor üt rajtuk, így nem csak hogy megmenekül (azaz életben marad), de a pénz hollétét sem kell felfednie. Junpei 5 évvel később szabadul egy tokiói börtönből, és jól tudja, hogy Okinawán nem csak a pénz, de a jakuzák is várják. Ezért felbérel egy testőrt, Naoto Kiba-t (Takeshi Yamato), a Daito karateiskola legkiválóbb növendékét, hogy kísérje vissza Okinawára, megtalálni az elrejtett pénzt és egykori barátnőjét, akiről ekkor még nem tudja, hogy a lány azóta már a Soryu főnök szeretője.

A Bodyguard Kiba nem is igazán jakuzafilm, inkább egy karate-akciófilm jakuzákkal. Miike és operatőre igazán megtett minden tőle telhetőt, a film nekik köszönhetően akár le is tagadhatná v-cinema mivoltát, hiszen a technikai kivitel, a hangulat és a látvány az olcsóság ellenére is bőven több, mint vállalható. Az igazi problémák a forgatókönyvvel vannak, melyek fő okai valószínűleg a mangaalapanyag számlájára is írhatóak. A kidolgozatlanság miatt feleslegesnek tűnő mellékkarakterek, és a főszálhoz nehezen illeszkedő epizódok miatt a film olcsó fércmunka benyomását kelti, pedig az alaptörténet önmagában alkalmas lett volna egy igazán jó filmhez. A címmel ellentétben például Kiba, a testőr csak másodrangú szereplő Junpei mellett, a kettejüket segítő, időnként a semmiből előbukkanó rendőr alakja pedig mindenféle motiváció nélkül lóg a levegőben, de kétség kívül a leginkább csak cameo szinten megjelenő Hisao Maki az, aki a legkevésbé sem akar belepasszolni a történetbe, mintha csak saját magát és a karatetudását reklámozandó, gyorsan beleírta volna magát a történetbe. A jakuzák ugyanis úgy akarják Kiba-t eltávolítani az útból, hogy hamis újságcikkekkel elhíresztelik Okinawa-szerte, hogy Naoto szerint a Daito stílus a legerősebb karate a világon, ezért az okinawai karateiskolák (ne feledjük, hogy Okinawa a karate szülőhazája!) vezetői kihívják a férfit egy küzdelemre, ám a harcokat végül nem ő, hanem a feladatot hősiesen magára vállaló Daito (Hisao Maki) vívja meg egy tengerparti ceremónia során. Így aztán ennek a rövid és nevetséges kis kitérőnek az égvilágon semmi értelme nem volt.

A történet kiszámítható fordulatokkal dolgozik, de egyébként könnyen követhető tempóban halad, és szerencsére kellően mozgalmas és akciódús. A harcművészeti jelenetek koreográfiái teljesen átlagosak, néhol viszont Maki mester és Yamato mozgása is egyaránt furcsán esetlennek és nehézkesnek tűnik, előbbi talán a korával (ekkor 53) magyarázhatja, utóbbi pedig azzal, hogy eredetileg nem is karatéka, hanem „csak” középsúlyú bokszbajnok. A rendező későbbi munkásságához mérten a film még mérsékelten erőszakos, erotikától azonban nem mentes, ám érdekes módon a kábítószer használatot bemutató jelenetek viszont mozaikos cenzúrálással lettek kitakarva. A karakterek akciófilmekhez mérten is kimondottan felületesek, egyedül Junpei alakja lett némileg jobban kidolgozva.

Mindezen (nem éppen bagatell) hibáktól eltekintve a Bodyguard Kiba egy, ha nem is túl eredeti, de teljességgel élvezhető, középszerű b-kategóriás akciófilm. A különleges Miike-ínyencségekre vágyók számára kevésbé, a mindenevő rajongók számára már annál inkább érdekes lehet. A film hasonló színvonalú folytatásai egyébként szintén Miike keze munkáját dicsérik.

PALE FLOWER (1964)

2009-02-26T16:48:00.033+01:00

Kawaita Hana

Rendezte: Masahiro Shinoda

Doomed love...Yakuza style

Az európai Új Hullám a 60-as évekre Japánt is elérte. Az éppen átalakulóban lévő japán filmgyártásra főként a francia Új Hullám hatott, és az ennek nyomán odaát csak "Nuberu Bagu"-nak hívott új filmirányzat több, már korábban bizonyított rendezőt csábított magával, de számos új alkotó nevét is sikerrel hozta be a köztudatba. Ezek az új szemléletű filmek jelentősen különböztek a korábbi, hagyománytisztelő felfogásban készült japán filmektől, témájukat és megvalósításukat tekintve bátrabbak, modernebbek lettek. Egyre több szerzői film született, melyek sokszor politika- és társadalomkritikától sem voltak mentesek. A ninkyo-eigáknak köszönhetően a jakuzák ekkor már egyre gyakoribb és egyre népszerűbb szereplői voltak a kor filmjeinek, és előfordult, hogy az új irányzat mesterei is felhasználták őket alkotásaikban, bár kevésbé idealizált alakjukban. A Masahiro Shinoda rendezte Pale Flower is egy igazi avantgárd jakuzafilm, ezért a hagyományos jakuzafilmek rajongóinak csak óvatosan ajánlható.

A rendező sajátos látásmódját bíráló forgatókönyvíró közbenjárásának köszönhetően a Pale Flower hónapokig tiltólistán volt, ám bemutatása után nem sokkal már a kor fiataljainak és a japán Új Hullám egyik kultikus filmjévé vált. A Shintaro Ishihara regényéből készült film egy a 60-as évekre oly jellemző nihilista filmalkotás. Főhőse Muraki (Ryo Ikebe) egy lelkét vesztett, csalódott ember, aki szabadulása után nem találja a helyét a világban, úgy érzi, hogy az nem változott semmit, amíg ő börtönben volt (egyedül a klánja, aki közben békét kötött a korábbi riválisával), unalmában ezért szerencsejátékkal próbálja tölteni az időt. A szerencsejáték-barlangban aztán meglátja, majd megismeri a fiatal és gyönyörű Saeko-t (Mariko Kaga), aki azonnal rabul ejti a férfit. Muraki már az első alkalommal furcsa vonzalmat kezd érezni iránta, a lány tekintetén ugyanis látja, hogy ő is egy hasonlóan elveszett lélek. Saeko azonban megpróbálja ezt az egyhangú életet „felpörgetni”, izgalommal megtölteni, még ha veszélyes módon teszi is ezt (autóversenybe kezd az éjszakai utakon, a kábítószerek kipróbálásával kacérkodik, nagy pénzekben játszik). A férfinak imponál a lány viselkedése, csodálja és egyben irigyli is, annak ellenére, hogy mindvégig egy megfejthetetlen titok is marad a számára. (Saeko időnként eltűnik, majd egy másik férfival látja együtt, de Muraki-t komoly aggodalommal tölti el a lány körül időnként feltűnő titokzatos férfi is, akiről mint később megtudja, egy drogos kínai gengszter.) Kapcsolatuk nem is igazából szerelem, nem is pusztán testi vonzalom, sokkal inkább egyfajta lelki összhang, a férfi idővel szinte függővé válik tőle. Mikor rájön, hogy ez az önpusztító életvitel ugyanúgy nem vezet sehová, Muraki úgy dönt, hogy magára vállalja a rivális klán vezérének megölését, ami egyenlő a börtönbe való visszakerüléssel. Utolsó találkozásukkor felajánlja Saeko-nak, hogy ha a drognál is nagyobb izgalomra vágyik, akkor nézze végig a gyilkosságot. A két ember különös kapcsolata végül az egyikük számára sem hoz megváltást.

A nagyszerű Ryo Ikebe méltánytalanul vált a jakuzafilmek szinte állandó másodszereplőjévé, a Pale Flower-ben nyújtott alakítása is jól mutatja, hogy mennyivel többre érdemes egy színész is volt ő. Sztoikus karaktere a film-noir-ok klasszikus főhőseinek jakuza változata. Laza mégis elegáns, megkeseredett, magányos és kissé melankolikus figura, aki saját útját keresi, miközben egy nő hatása alá kerül.
A film tempója lassú, darabos, a szerencsejátékos részeknél kimondottan vontatott, bár ezen jelenetek önmagukban is beszédesek. A noir-os fényjátékok, a hatásosan beállított képek, az abszurdba hajló álomképek és Toru Takemitsu feszültséggel teli zenéje erősen meghatározzák a film sötét, keserédes hangulatát. A Pale Flower nem egy hagyományos jakuzafilm, itt nincsenek tetovált hátak, véres leszámolások, giri-ninjo válaszút, sem enka-ének. Muraki itt nem egy erőszakos rivális klánnal küzd meg, hanem saját lelkével viaskodik.

A Pale Flower inkább egy kiváló nihilista pszichodrámának, egy lenyűgöző művészi film-noir-nak tekinthető, mintsem egy izgalmas modern jakuzafilmnek. Türelem és nyitottság szükségeltetik hozzá, de ezeket bőven meghálálja, mivel a megtekintése után egy igazi műalkotás élményével leszünk gazdagabbak.

YAKUZA'S TALE (1969)

2009-02-08T21:35:00.013+01:00

Tosei nin Retsuden

Rendezte: Shigehiro Ozawa

A ninkyo filmek történeteitől nem lehet túl sok változatosságot elvárni, de a színészeknek, a hangulatnak, vagy az akcióknak köszönhetően azért akadnak az átlagnál jobb filmek ebben a stílusban is, főleg azok között, amik az évtized vége felé készültek, illetve a rendező személye is sokat számíthat. Shigehiro Ozawa jól ismert a 70-es évek japán akciófilmjeit kedvelők sorában (elég ha csak annyit mondok, hogy a The Street Fighter trilógiával is ő ajándékozott meg minket), de sok legendás rendezőtársához hasonlóan, a 60-as években ő is lovagias jakuzafilmeket gyártott, méghozzá elég nagy számban. A Yakuza’s Tale című filmjében igazán impozáns jakuzafilm-sztár kollekciót láthatunk, a műfaj doayen-je Koji Tsuruta mellet megtalálhatjuk a nem kevésbé ismert Ken Takakura-t, Junko Fuji-t (Red Peony sorozat), Asao Koike-t, Ryo Ikebe-t, és kedvencemet Tomisaburo Wakayama-t is.

A Sanja család főnőkét megölik az utcán, de a klán tagjai a gyilkos kilétéről csak annyit tudnak, hogy egy Orochi (mitológiai kígyófejű sárkány) tetoválása volt. A gyilkosság mögött valójában Tokichi főnök, az elhunyt esküdt testvére áll, aki így akarja megszerezni egész Asakusa-t. Hogy kézben tarthassa a dolgokat, Tokichi Senzo Kikuno-t javasolja utódnak, aki ezzel szemben a tapasztaltabb, és a börtönből frissen szabadult Chokichi Inagaki-t (Tsuruta) tartja alkalmasabbnak a feladatra. Chokichi azonban lemond a tisztségről, és úgy dönt, hogy elindul megkeresni a gyilkost. Hamarosan talál is egy Tsukuda nevű férfit (Takakura) Orochi tetoválással, akit kihív párbajra, de a férfi elmondja, hogy ő el sem hagyta a várost már egy ideje, viszont a rég nem látott féltestvérének ugyanilyen tetoválása van. A nyomokat követve Chokichi eljut egy bányába, ahol meg is találja a gyilkost, Maruoke-t (Ikebe). Ám végül megkegyelmez a nagy beteg és bűnbánó férfinak. Chokichi eddigre már erősen sejti, hogy a háttérben Tokichi lehet, és amint a tudomására jut, hogy megölette Senzo-t, elindul leszámolni klánja elárulóival.

A Yakuza’s Tale egy kellemes ninkyo film, ami az elején még a szokott módon kicsit lassú ugyan, ám semmiképpen sem unalmas. Chokichi nyomozása, és a bányában zajló események alatt már felpörög a tempó is, egészen az elmaradhatatlan leszámolási jelenetig. A szokásos szentimentalizmustól, túlzott érzelmektől természetesen ez a film sem mentes, ám szerencsére mozgalmasabb jelenetek is akadnak.

Tsuruta-t a megszokott szerepében láthatjuk, mint a becsületes, megfontolt, a klán nagyra becsülését élvező klasszikus ninkyo-hős. Takakura és Ikebe ezúttal kisebb, ám annál fontosabb szerepben láthatóak, ami viszont meglepett, hogy a nagyszerű Tomisaburo Wakayama meglepően rövid és nem túl jelentős szerepet kapott. Az általa alakított karakter a bánya egyik mérnöke, aki külön elbánásban részesül (mivel hatalmas profitot termel a bányavállalatnak), és aki nem mellesleg Chokichi esküdt testvére. A két férfi találkozása és beszélgetése alapján arra lehetett számítani, hogy a későbbiekben még visszatér, és majd ő is Chokichi segítségére lesz, de ezzel szemben valami okból kifolyólag többet nem láthatjuk. Igazán kár érte, így viszont Wakayama szerepeltetése inkább csak időkitöltésre volt jó, másra nem nagyon.

A film csúcspontja, amikor Tokichi megöleti Senzo-t, vagyis a klán frissen kinevezett vezetőjét. Chokichi éppen akkor érkezett vissza Tokióból, és miután megtudja, hogy mi történt, elindul a ninkyo főhősök szokásos végső útjára, esernyővel a kezében, tantóval a ruhájában, enka-ének kíséretében, hogy vérét ontsa a latornak. Ezúttal sem egyedül megy, a nagy mészárlásban Tsukuda lesz a partnere, amikor is nem csak Tokichi-vel, de egyúttal a bánya kegyetlen vezetőségével is végeznek.

A jobb, dinamikusabb ninkyo-eigák közé tartozó alkotás, ami bár számos helyen ugyanúgy a szokásos mintákat követi, a történetnek és a legendás színészeknek köszönhetően mégis újszerűnek hat.

HONOR AMONG BROTHERS (1966)

2008-11-07T17:12:00.014+01:00

Kyodai Jingi
Family Obligations
Fraternal Honor

Rendezte: Kosaku Yamashita

A Kyodai Jingi egy egymástól független részekből álló oldschool jakuza széria a 60-as évekből. Bár a 9 részes sorozatban a műfaj és a korszak legnagyobb színészei közül is feltűnik jó néhány, a széria fő húzóneve azonban Saburo Kitajma volt, aki mindegyik részben szerepelt. Kitajima hazájában az egyik legsikeresebb enka-énekesként ismert, nem túl jelentős filmes karrierjének legnagyobb részét pedig pont a Kyodai Jingi filmek teszik ki. A filmben Kitajima mellett olyan legendás színészeket találhatunk, mint például Koji Tsuruta (Sympathy for The Underdog, Japan Organized Crime: Boss), vagy éppen a három generációs jakuzafilm sztár Hiroki Matsukata (A még mindig aktív Matsukata a ninkyo, a jitsuroku és a v-cinema filmek megbízható oszlopa volt, illetve még az a mai napig is.), a film egyik írója pedig a kultikus rendező, Norifumi Suzuki volt.

Az időpont 1919, a helyszín pedig a termálvizeiről nevezetes Kusama, ahol az arrogáns Kito csoport és a jóval mérsékeltebb Naruko klán között egyre feszültebb a viszony. Ide érkezik meg Katsuji Kijima (Kitajima), a vándorló jakuza, aki társával Goro-val együtt csalásból tartja fent magát. Katsuji szakítani akar eddigi életvitelével, mivel azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megkeresi még sosem látott anyját Tokióban, de Goro rábeszéli, hogy még egy utolsó balhéban vegyenek részt. Katsuji a városban üzemelő két kaszinó közül azt választja, amelyik a Naruko klánhoz tartozik. Megismerkedik Yukichi-vel (Matsukata), a klán jövendőbeli vezetőjével, és a két férfi összebarátkozik, olyannyira, hogy Yukichi meg is kéri újdonsült barátját, hogy egy estére álljon be a kaszinóba az éppen megbetegedett osztó helyére. Katsuji és Goro az este folyamán összejátszanak, vagyis megpróbálnak csalni, de lebuknak. Goro elmenekül, Katsuji-t viszont elkapják. A helyszínen tartózkodó Kito főnök azonnali felelősségre vonást követel. Katsuji mindössze annyit kér még utoljára, hogy juttassák el a levelét Tokióba, az anyjához. Yukichi bár nagyot csalódott barátjában, mégis arra kéri a főnököket, hogy engedjék el őt, had találkozzon személyesen az édesanyjával. Az ötlet természetesen nem tetszik Kito-nak, de ekkor közbelép a szintén a Naruko vendégszeretetét élvező Fujikami (Tsuruta), és ő is arra kéri a Naruko főnököt, hogy adjon a megtévedt férfinak három napot, hogy Tokióba utazhasson. Ha pedig nem tér vissza, ő majd vállalja a következményeket. Naruko főnök végül elengedi Katsuji-t. A három nap alatt a két klán közötti hidegháború egyre jobban elmélyül, és minden azon áll, hogy Kijima visszatér-e, hiszen a Naruko klán becsülete és egy esetleges háború kitörése múlhat rajta. A Kito azonban pont ezt akarja, ezért megpróbálja megölni Kijima-t, mielőtt még visszaérne a városba.

A Honor Among Brothers nem meglepő módon pont arról szól, amit a címe is sugall, vagyis a becsületről. Az átlagos ninkyo filmekhez képest összetettebb és több rétegűbb sztorival bíró film egy hosszabb időszakot ölel fel, így a Katsuji visszatértéig tartó szakasz igazából még csak a film első fele, később pedig előfordul, hogy egy évet is ugrunk az időben.

Katsuji egy újonnan érkezett idegen, egy pitiáner csaló, aki visszaélt a vendégszeretettel és egy friss barátsággal, ennek dacára a vendéglátói mégis bizalmat szavaztak neki. Éppen ezért az utolsó utáni esély egyben hatalmas felelősséggel is jár számára. Hiszen nemcsak egy másik ember élete múlik rajta, de gyakorlatilag egy egész klán becsülete és sorsa is. A fiatal Yukichi azért áll ki Katsuji mellett, mert személyében nemcsak egy barátra, de egyben sorstársa is talált, ugyanis a megismerkedésükkor kiderült, mindketten árvák, ezért Yukichi jobban át tudja érezni barátja helyzetét. A titokzatos Fujikami indokai már kissé nehezebben érthetőek, bár ő is arra hivatkozik, hogy az ilyen nehéz sorsú, széthullott családból származó embereknek meg kell adni az utolsó esélyt. Katsuji meghatódik a történtektől, ezért (és mert Yukichi megmentette az életét a város határában az életére törő Kito jakuzáktól) a visszatérte után Yukichi testvérévé esküszik, és ettől fogva ő is a Naruko sorait erősíti.

A klasszikus ninkyo sémákat követve, a fő konfliktus itt is a gátlástalan bűnözői csoport, és a velük ellentétes előjelű, a jakuza kódexhez még mindig hű, békés és idealista klán között bontakozik ki. Az események vesztese ugyanis természetesen a tekintélyéből vesztett, kissé lejáratott Kito család, akik ezután minden eszközt megragadnak, hogy az eseményeket a saját javukra fordítsák. Megpróbálják pénzzel maguk mellé állítani Fujikami-t (akiről kiderül, hogy valójában ő egy Eiji, a hullócsillag néven ismert hírhedt jakuza), majd a visszatérő Katsuji életére törnek, végül pedig már odáig merészkednek, hogy megölik Naruko nagyfőnököt is, amire már a Naruko klánnak, pontosabban a klán új főnökének Yukichi-nek is reagálnia kell. Az események viszont nem feltétlen úgy alakulnak, ahogyan arra mi számítanánk.

A film semmiben sem tér el az ebben az évtizedben született „lovagias filmek” nagy átlagától, az ismert alapszituáció és az ismert karaktersablonok vonulnak fel benne, a film tempója ugyan a szokásos régimódi „udvariasságok” miatt darabos, de ezzel szemben számos kisebb, a korához képest látványos harcjelenet is található benne, bár a megszokott végső nagy leszámolás itt most kevésbé monumentálisra sikerült. A ninkyo filmekre nyitott emberek számára kétség kívül élvezhető (már csak a legendás színészek miatt is) alkotás, de tény és való, hogy nem tartozik a feledhetetlen ninkyo klasszikusok közé.

A sorozat további részei:

Honor Among Brothers 2

BRUTAL TALES OF CHIVALRY 2 (1966)

2008-09-17T15:32:00.013+02:00

- Showa zankyo-den: Karajishi botan
- Brutal Tales Of Chivalry 2 - The Tale of The Chinese Lion and Peony Tattoo

Rendezte: Kiyoshi Saeki

Mint azt már többször is említettem, a ninkyo filmekre nem kimondottan jellemző a változatos alaptörténet valamint a fordulatos cselekményszövés, egy szinte végig azonos színészeket felvonultató széria esetében pedig még inkább ott az a bizonyos deja-vu érzés. A Brutal Tales Of Chivalry sorozat részei függetlenek egymástól, ugyanazon színészek minden alkalommal más és más karaktert és szituációt játszanak el, és valójában többnyire csak a nevek és helyszínek változnak. Így a széria második epizódjában is tulajdonképpen ugyanazt kapjuk, mint amit az elsőben. Tipikus ninkyo sablonsztorit, amiben a bűntudata által gyötört főhős végül egy öngyilkos küldetéssel áll bosszút az ő és szerettei életét megkeserítő tisztességtelen jakuzaklánon.

Ken Takakura-t ezúttal egy Hanada Hidejiro nevű vándorló jakuza szerepében láthatjuk, aki hogy megváltsa barátja és annak szerelmének életét, kénytelen egy szívességet tenni a Soda család főnökének Toramatsu-nak: meg kell ölnie a Sakaki család főnökét. Miután Hanada három év múlva kijön a börtönből, első útja a megölt férfi sírjához vezet, ahol találkozik az özveggyel Yae asszonnyal (Yoshiko Mita), és annak kisfiával. A férje halála óta Yae vezeti a főleg kőfejtésből élő Sakaki családot. Hanada összebarátkozik velük, de azt nem meri nekik elmondani, hogy igazából ő az, aki annakidején végzett a családfővel. Hogy valamelyest könnyítsen a kínzó lelkiismeretén, megpróbál kívülállóként segíteni a Sakaki családnak az egyre erőszakosabb Soda családdal szemben (a Soda a Sakaki kőbányájára pályázik, de mivel Yae inkább egy nagyobb vállalat ajánlatát akarja elfogadni, ezért a Soda folyamatosan szabotálni próbálja a bányászatot). Végül nem bírja tovább, és elmondja Yae-nek az igazságot, ami után természetesen a Sakaki család számára nemkívánatos személy lesz. Hanada éppen készül elhagyni a várost, amikor megtudja, hogy a Soda újabb akciójának következményeként egy ember meghalt a kőbányában. Hanada úgy érzi, hogy neki kell a dolgot lerendeznie a Soda klánnal, de ezúttal egyszer és mindenkorra.

Takakura karaktere, a megilletődött, ábrándos tekintetű vándorló jakuza, szinte tökéletesen azonos a Brutal Tales Of Chivalry első részében látottal. Ezúttal is afféle romantikus főhősként láthatjuk, aki ugyan a múltban elkövetett bűne miatt nem teljesen fedhetetlen, de alapjában véve egyenes jellem és nemes lélek, korábbi tettét is mások életének és a saját becsületének megmentése érdekében követte el. Hanada akarata ellenére is túl közel kerül egykori áldozatának családjához (a kisfiú már szinte pót-apaként tekint rá), ez pedig csak még jobban megnehezíti a dolgát. Az igazság feltárása utáni nyomasztó számkivetettség érzése, és a Soda család egyre erőszakosabb viselkedése következtében Hanada rájön, hogy lelki békéjének és alaposan megtépázott becsületének helyreállítására már csak egyetlen megoldás maradt, mégpedig az, ha ő maga tesz pontot az ügy végére, akár a saját életét is feláldozva. Az utolsó pillanatban ehhez segítséget is kap Mikami személyében. Mikami (Ryo Ikebe) a Sakaki család egyik távolba szakadt prominens tagja, aki éppen akkor ért haza, és a hírek hallattán egyből párbajra is hívja Hanada-t, ő azonban még nem hajlandó vele harcolni, időt kér, majd nemsokára úgy hozza a sors, hogy a korábban még párbajozni készülő felek végül szövetségessé válnak a közös érdek miatt.

A második rész tempója most kicsit lassabb, ezzel szemben a végére sűrített akciójelenetsor már annál grandiózusabb és véresebb. A végső összecsapás ezúttal két részletben zajlik: Soda család főhadiszállásán, és végül a kőbányában, ahol Hanada végre szembekerül Toramatsu főnökkel, akivel nemcsak a Sakaki család zaklatása, de saját maga miatt is van elszámolnivalója. (Takakura és Ikebe pontosan ugyanolyan módon indul a végső leszámolás helyszínére, mint az előző filmben: a bazsarózsa tetoválású jakuzáról szóló dal kíséretében a két férfi a sötét utcán halad elszántan a végzetébe, miközben a kamera változatos perspektívákból mutatja őket.)

Bár a laikus szemnek érthető módon úgy tűnhet, hogy ez a sokadszorra használt történetsablon, és ez az idealizált, romantikus gengsztertípus (aki a film nagy részében még csillogó szemekkel és lányos zavarodottsággal néz a távolba, majd a film végén pedig láncaitól szabadult oroszlánként veti bele tetovált testét az ellenség sűrűjébe) hosszú távon unalmas, valójában a nyers és brutális végkifejletbe torkolló folyamatos erkölcsi vívódás valahogy mégis képes működni sokadszorra is. Talán a film lassabb első fele, és a szinte már túlzóan is brutális vég által teremtett erős kontraszt miatt, vagy talán a művészi igényű fényképezés, esetleg Takakura-szan vonzereje miatt, de a lényeg, hogy a Brutal Tales Of Chivalry sorozat ha nem is egyenletes, de folyamatosan magas színvonalat képes produkálni. A második epizód az első tükrében azonban most kicsit egysíkúbb és kevésbé újszerű, de még mindig nagyon szórakoztató egy alkotás.

A sorozat további részei:

- Brutal Tales Of Chivalry 1/9: Black Market Game

- Brutal Tales Of Chivalry 3/9: The Lone Wolf
- Brutal Tales Of Chivalry 4/9: Blood Stained Tattoo
- Brutal Tales Of Chivalry 5/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 6/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 7/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 8/9:
- Brutal Tales Of Chivalry 9/9:

GONIN (1995)

2008-09-17T15:07:00.015+02:00

Rendezte: Takashi Ishii

Takashi Ishii közel sem olyan termékeny rendező mint Miike, csekély számú filmográfiájában azonban még így is számos kultuszfilmet találhatunk, sajátos filmes látásmódja miatt pedig őt is nyugodtan a legjobb kortárs japán rendezők közé sorolhatjuk. Ishii a 70-es években még mangákat írt és rajzolt, bár igazából mindig is a filmkészítés vonzotta. Amikor a 80-as években az Angel Guts című sikeres horror manga sorozatát filmre vitték, lehetőséget kapott rá, hogy a széria ötödik epizódját megrendezhesse, és Ishii innentől fogva már csak a filmezésnek élt. Eleinte főleg horror és pinku filmeket forgatott, az igazi kritikai és szakmai elismerést azonban egy 1995-ös kíméletlen gengszterdráma hozta meg számára: a Gonin, vagyis az Ötök.

Bandai (Koichi Sato) egy éjszakai klubbot vezet, és közben rengeteg pénzzel tartozik a Jakuzának. Miután a fizetési határidőig nem tudja előteremteni a pénzt, kétségbeesett lépésre szánja rá magát. Hozzá hasonló lecsúszott szerencsétlen alakokból csapatot szervez, majd együtt kirabolják a jakuzák főhadiszállását. A jakuzák persze ezt nem hagyják válasz nélkül, és két kegyetlen bérgyilkost küldenek a banda után.

A film főhősei egytől-egyig félrecsúszott sorsú hétköznapi emberek, illetve kisstílű bűnözők, akik valamilyen módon csapdába estek, méghozzá többnyire a pénz csapdájába. Bandai egykor sikeres énekes volt, életét a Jakuza tette tönkre, és most már a klubja is kockán forog. Ogiwara-t (Naoto Takenaka) elbocsátották a cégétől, és azóta nem mer hazamenni a családjához. Telefonon azt hazudja nekik, hogy egy másik városban van kiküldetésen. Hizu (Jinpachi Nezu) rendőr volt, az ő karrierjét a szerencsejáték tette tönkre, azóta kidobóember egy ócska bordélyban. Jimmy (Kippei Shiina) lepattant junkie, aki csak el akar menni Japánból thai barátnőjével együtt. Mitsuya (Masahiro Motoki) pedig egy csaló, aki homoszexuális üzletembereket csábít el, majd ver át. Ezt a kilátástalanság szélére sodródott társaságot könnyen rá lehetett venni, hogy részt vegyenek a rablásban. Közülük igazából csak Hizu mondható profinak, a többiek mind forrófejű amatőrök. Az eleinte ügyetlen és szánalmas társaság a rablást követően kétségbeesett űzött vadként lesz kénytelen menekülni a bérgyilkosok elől.

Takashi Ishii munkássága sok esetben Miike-éhez hasonlítható, még ha Ishii kevésbé szélsőséges eszközökkel is dolgozik. A különleges képi és hangulati megoldások, a bizarr karakterek, a rendhagyó és sokkoló jelenetsorok ugyanúgy beletartoznak Ishii kelléktárába is. Remek példa erre a jelenet, amikor Ogiwara hazatér a családjához. A rendező itt még a nézőket is alaposan megzavarja, amikor is megjelenik Ogiwara kislánya, és apja kérésére elkezd játszani a nyitott ajtó mögött lévő zongorán, holott ekkor már erősen gyanítható, hogy a házban valószínűleg valami szörnyű dolog történt. Majd amikor a férfi kicsit később becsukja az ajtót, meglátjuk a zongorára borult kislány véres holttestét. Ogiwara-n eközben teljesen eluralkodik a téboly, és mintha nem is akarna tudomást venni a tényről, miszerint az egész családját kiirtották. Ami a karaktereket illeti, a Miike-i párhuzam itt is helytálló. Bár már az ötök némelyike is kimondottan sajátos figura (főleg Mitsuya), a Takeshi Kitano által megformált homoszexuális bérgyilkos minden bizonnyal a film legbizarrabb és ezáltal legemlékezetesebb alakja. (A homoszexualitás szintén Miike-t juttatja eszünkbe. A Gonin-ban Kitano félszemű bérgyilkosa Ogiwara meggyilkolása után gyakorlatilag megerőszakolja saját, fiatalabb társát, valamint a Mitsuya és a Bandai közötti kapcsolat is eléggé félreérthetetlen.) Mintha Kitano valamelyik korábbi saját jakuza karakterét csavarta volna meg egy kissé. Nyugodt és sztoikus, ugyanakkor félelmetes és megállíthatatlan gyilkológépként jelenik meg, aki az utolsó pillanatig nem adja fel.

A kicsit lassan és döcögősen induló film a rablástól kezdve válik egyre komorabbá és feszültebbé, a korábbi könnyed, néhol még humorosnak is mondható hangulat ekkor már teljesen eltűnik, és helyüket a véres, brutális erőszak és a kétségbeesett meneküléssel járó dráma veszi át. A film csúcspontja a jakuzákkal való végső leszámolás, ami után még mindig hátra van a nagyszerű befejezés is, amivel azt hiszem mindenki teljesen elégedett lehet.

A Gonin-t sokszor emlegetik úgy, mint afféle válasz Tarantino-ra és a Ponyvaregényre, de ezt sürgősen felejtsük el, mindez csak ócska reklámszlogen a laikusoknak. Japánnak és Ishii-nek aztán végképpen nincs miért válaszolnia bármely amerikai rendezőnek vagy filmnek is. Takashii Ishii filmjének története talán kissé egyszerű és többnyire meglepetésmentes, de a kiváló érzékkel megteremtett neo-noir hangulat (Ishii-re jellemző látványvilág: éjszakai neonfények által megfestett, esőáztatta utcák, sikátorok, sötét és elhagyatott épületek, stb.) miatt joggal tarthatjuk a 90-es évek egyik legnagyobb japán kultuszfilmjének. A rendező egy évvel később készített egy második részt is (folytatásról ugye nem beszélhetünk), amiben már egy nőkből álló öttagú csapat szerepel.

A DVD Magyarországon is megjelent. Forgalmazza a Black Mirror Kft.

A sorozat további részei:

Gonin 2 (1996)

OUTLAW KILLERS: THREE MAD DOG BROTHERS (1972)

2008-08-04T14:25:00.014+02:00

Hito-kiri Yota: Kyoken San-kyodai

Rendezte: Kinji Fukasaku

Folytatva Kinji Fukasaku jakuzafilmjeinek kronológiai sorrendben való ismertetését, most egy kissé rendhagyó alkotáshoz érkeztünk el. Az Outlaw Killers: Three Mad Dog Brothers közvetlenül az eposzi jellegű és méretű The Yakuza Papers sorozat előtt készült, és sok tekintetben hasonlít a mester eggyel korábbi, ugyanazon évben készült filmjéhez, vagyis a Street Mobster-hez (valamint a későbbi Graveyard Of Honor-hoz is.). Fukasaku ezúttal egy némileg lazább, kissé komolytalanabb, néhol szinte már egyenesen vígjátékba illő jelenetekkel tarkított filmet forgatott, ezért meglepő lehet, amikor azt állítom, hogy ugyanakkor a jelen alkotásban a rendező és talán a 70-es évek egyik legerőszakosabb jakuzafilmjét tisztelhetjük. Ezekután az viszont már egy cseppet sem lehet meglepő, hogy a főszerepben újfent az isteni Bunta Sugawara-t láthatjuk, aki most talán még a Street Mobster Okita-jához képes is jóval indulatosabb és kezelhetetlenebb figurát hoz. A film közel másfél órája alatt szinte nem telik el úgy perc, hogy a Bunta által alakított karakter ne rontson rá valakire ököllel vagy bármilyen a keze ügyébe kerülő tárggyal. Ez a film 120 % Bunta!

Gondo (Bunta Sugawara) és Ohno (Kunie Tanaka) a Murai család két kisstílű katonája úgy akar nagyobb rangot és tiszteletet szerezni, hogy megölik a rivális Shinsei klán főnökét. Mivel Gondo volt aki szúrt, önként feladja magát a rendőrségen, és meg is kapja a 6 év börtönt érte. Szabadulásakor azonban kénytelen hatalmasat csalódni, mivel a kapuban az ünneplő klántagok helyett csak Ohno várja őt egyedül. Még nagyobbat csalódik, amikor megtudja, hogy a dolgok kissé megváltoztak és a két klán azóta békét kötött egymással. A férfi kihasználja a szabadságot, és társával gyorsan el is mulatják a főnöktől kapott nem túl nagy összeget, ami után hamar pénz nélkül maradnak, ezért megpróbálnak szerezni. Előbb a társaikból igyekeznek azt kissé nyers módszerrel kisajtolni, majd később erőszakkal átveszik egy illegális bordélyház irányítását, és közben beveszik maguk mellé társnak a hajléktalan jakuzát Taichi-t (Noboru Mitani) is. De a Shinsei család nem felejtette el Gondo-t, ezért bosszúból felnyomják a helyet a rendőrségen. A Murai családnál tartott rendőri razzia alaposan feldühíti a nagyfőnököt, aki megparancsolja, hogy azonnal zárják be a bordélyt, így Gondo és Ohno újra bevétel nélkül marad. Ekkor egy megzsarolt üzletembernek segítenek, úgy, hogy a zsarolókat elkergetik, majd utána ők maguk zsarolják meg az illetőt. A baj ezzel csak annyi, hogy mindezt a Shinsei területén teszik, és emiatt a két klán kapcsolata egyre feszültebbé válik. De Gondo gondoskodik róla, hogy a helyzet tovább súlyosbodjon, és ezzel sikerül veszélybe sodornia a már amúgy is nagyon törékeny békét. Hogy a háborút elkerülje, a Murai főnök megpróbálja megöletni az eszét vesztett férfit.

A film érdekes egyvelege a komédiának, a pinku eigának és természetesen a jakuzafilmeknek. A történetben ezúttal maga a szervezet kissé háttérbe szorul, a hangsúly inkább a három főszereplőre helyeződik. Gondo és Ohno két szürke kis lúzer, akik azt hiszik, hogy a rivális klán főnökének likvidálásával a nagymenők közé kerülhetnek. Kettejük közül Ohno az alárendelt, a merénylet során is csak szerencsétlenkedik, míg Gondo sokkal eltökéltebb, a nagyravágyása pedig megadja számára a bátorságot a tettek mezejére való lépéshez is. A szabadulás után Gondo nem is akarja leplezni csalódottságát. Úgy érzi, hogy neki több jár, a börtönben eltöltött 6 évért és a klán érdekében elkövetett gyilkosságért cserébe, és ezt nem is győzi elégszer hangoztatni, annak ellenére, hogy ez látszólag senkit nem érdekel, főleg mivel a gyilkosságot engedély nélkül követte el. A két férfi így aztán a saját útját kezdi járni, de szerencsétlenségük folytán nemcsak saját magukat keverik bajba, de az egész klánt is.

Márt az első saját üzletük, azaz a bordély működtetése sem indul problémamentesen. Mivel a kurvák visszataszítóak, ezért csinosabb nőket próbálnak meg erőszakkal rákényszeríteni a prostitúcióra. Ám az egyik fiatal nő viszont igencsak makacs, ezért Gondo rendszeresen elveri és megerőszakolja. A bordély bezárásakor azonban megsajnálja, és végül utcára teszi, de a szerencsétlen lány ekkor érthetetlen okból kifolyólag visszatér a társasághoz. Megmagyarázhatatlan kötődés alakult ki közte és a brutális férfi között. A balul sikerült zsarolási akció során Taichi-t megölik a Shinsei emberei, és saját főnökei újra alaposan letorkolják a két férfit. (Bocsánatkérésre kötelezik Gondo-t, de az a kisujjperc levágása helyett a saját kézfejébe vágja a kést.) Eddigre Gondo már teljesen kiszámíthatatlanná válik, eltaszítja magától Ohno-t, és megöli a Shinsei egyik kapitányát is. Innentől már nincs visszaút a számára. Főnöke ezért Ohno-val akarja megöletni, de ő képtelen ezt megtenni. Gondo ezekután szembefordul a saját főnökével.

Bunta olyan, mint akit rakéta-üzemanyag hajt, elképesztő méretű energiákat szabadít fel a játéka során. Karaktere a sztoikus ninkyo főhősök tökéletes invertje: az érzelmeit nem rejti el, sőt, a lehető leglátványosabban ki is mutatja azokat, legtöbbször gondolkodás nélkül cselekszik, és semmiféle szabály nem kötheti meg. Erőszakossága végtelen. Nőket ver és erőszakol, rátámad saját társaira is, egyik ellenfelét például (egy igencsak hatásosra sikeredett esős jelenet során) egy vascsővel veri halálra. Indulatossága a történet előrehaladtával egyre fokozódik, de Ohno sem sokkal különb. Ő a saját családjától akarja erővel elvenni a pénzt, majd a dolog odáig fajul, hogy végül a dulakodás közben a saját anyja végez vele. Eleinte a két férfi még erősen vígjátéki figura, Sugawara és Tanaka kissé rá is játszanak erre a szerepre. A film első képkockáin például láthatjuk, amint a gyilkossághoz kést vásárolnak egy üzletben, majd ott helyben próbálgatják, hogyan is kell majd a halálos szúrást bevinni, mindezt az eladónő legnagyobb rémületére. A további szerencsétlenkedéseik is erősen mosolyfakasztóak. De azért véletlenül se higgyük, hogy egy komédiával van dolgunk! A film során ezek a vígjátéki elemek fokozatosan eltűnnek, és egyre inkább egy feszült drámává alakul át a történet. A finis pedig ismételten az elkerülhetetlen és rengeteg vérben tocsogó teljes megsemmisüléshez vezet.

Fukasaku ezen filmje nem igazán sorolható be egyik stílusba sem. Erőszakossága folytán már bőven a jitsuroku filmek szintjét hozza, sőt, túl is mutat rajta, formailag azonban teljesen nélkülözi a dokumentarista eszközöket. Bunta jelenléte abszolút uralja a filmet, egyszerre laza és kőkemény, fellépései emlékezetesek (amikor az egyik jelenetben megjelenik egy szöges bottal a kezében, rajongói hátamon végigfutott a hideg), filmbéli agresszivitása félemetes, színészi játéka tudatosan erőltetett és ugyanakkor teljesen lenyűgöző. A film még a furcsa műfaji keveredése ellenére is közel remekmű. Bár a sztori itt is a megvadult jakuza sablonra épül, ezt mégis egy kicsit más tálalásban kapjuk. Bunta rajongóknak kihagyhatatlan!

YOUNG YAKUZA (2007)

2008-07-18T18:28:00.019+02:00

Rendezte: Jean-Pierre Limosin

Kissé rendhagyó módon most egy dokumentumfilm kerül ismertetésre.

Az ifjúság mindenütt kallódik, még Japánban is, ebben ugye nincs is semmi meglepő. De az, hogy egy húsz éves, meghatározott jövőkép nélküli fiatal srác úgy próbál meg a létbizonytalanságból kilépni, hogy saját édesanyja bíztatására beáll egy évre a japán maffiához gyakornoknak, az azért nem szokványos. A francia Jean-Pierre Limosin dokumentumfilmje nemcsak a felnőttkor küszöbére érkezett Naoki saját maga választott sorsát követi, de ezzel egy időben betekintést próbál nyújtani egy kisebb jakuza klán mindennapjaiba is. A jakuzák a többi szervezett bűnözői csoporttal szemben jóval nyilvánosabban élnek, szokásaik, hierarchiai felépítésük kevésbé számít tabunak, így valamivel átfogóbb képet kaphatunk róluk, de természetesen aminek rejtve kell maradnia, az itt is rejtve marad. A Young Yakuza igazából azt mutatja meg, hogy a mai Japánban már sem a fiatalság, sem pedig a Jakuza nem olyan, mint egykor.

Bármennyire is abszurd, de pontosan a maffia az, ami Naoki számára lehetőséget adhat egy jobb életre. A szabadságáért cserébe ugyan, de itt fegyelmet, szorgalmat és tiszteletet tanulhat, és nem utolsó sorban van hová tartoznia. A fiatalokat ugyanúgy tanítják be, mint bármilyen más iskolában, bár néhány aspektusában akár a katonasághoz is hasonlíthatnánk. Formaruhát kapnak, le kell vágatniuk rövidre a hajukat, majd ezek után velük végeztetik a ház körüli munkákat, de ők intézik a főzést, takarítást, bevásárlást is. Közben megismertetik velük a megfelelő protokollt, a meghajlás és az üdvözlések különböző módjait, de még a tea felszolgálásának pontos szabályait is tökéletesen el kell sajátítaniuk.

A tokiói Shinagawa kerületben tevékenykedő Kumagai klán vezetője komoly, megfontolt, szigorú, ám mégis nagyon szimpatikus ember benyomását kelti. A film során legalább annyi, ha nem több szerepet kap ő is, mint Naoki. Kumagai őszintén tárja fel a feltárhatót, mindent megmutat és elmond, amit lehet, de azt ő is kiköti, hogy van egy határ, amin túlra már nem engedi a filmeseket. Kumagai inkább tűnik egy cég vezérigazgatójának, mintsem valami véreskezű keresztapának. A meglepő módon keresztény vallású férfi irigylésre méltó megbecsüléssel bánik az embereivel. Az interjúk során beszél saját múltjáról, és elpanaszkodja, hogy a mai fiatalok már nem ismerik a tisztelet és a becsület fogalmát, már nem érdeklik őket a hagyományok. Pedig a jakuza egy új családot jelenthet nekik, ahol újra önbecsülést és szeretettet kaphatnak, ezért sokan főleg azok közül keresnek náluk menedéket, akik az igazi családtagjaiktól nem kapták meg ezeket.

Hónapok telnek el, és úgy tűnik, hogy Naoki könnyen beilleszkedett, és emellett szorgalmas munkaerővé is vált. Ám egy alkalommal egy beteg nagybácsira hivatkozva kimenőt kér, és többet nem megy vissza a klánhoz. Kumagai hangot ad csalódottságának, de elmondja, hogy érthető, hogy a mostani generáció számára kevésbé vonzó ez a fajta élet, és mivel Naoki nem volt a klán felavatott tagja, ezért nem is próbálja meg őt visszahozatni. A figyelem innentől főleg Kumagai-ra irányul, akinek így is számos problémával kell még szembesülnie. Kicsit megtörik, amikor megtudja, hogy fontos pozíciót veszített el a vezetésben, ráadásul több embere is különböző rendőrségi ügyekbe keveredett, amik valószínűleg a bírósági tárgyalásig is eljutnak. A film szerkezete a végére egy kicsit szétesik és a narratíva erősen csapongani kezd. Láthatjuk, amint Kumagai egy külföldi villámlátogatást tesz (valószínűleg Olaszországban, de ez a dolog teljesen tisztázatlan marad), valamint ahogyan a klán emberei meglátogatják a börtönben ülő jakuzák családjait. Kumagai és néhány embere pedig egy utcai séta közben azon keseregnek, hogy aggódnak a jövőjük miatt, és hogy a rendőrség is egyre szigorúbb velük. Egy új törvény szerint például, ha a rendőrök háromnál több jakuzát látnak együtt az utcán, felszólítják őket, hogy oszoljanak szét, ellenkező esetben pedig le is tartóztathatják őket. Záróakkordként újra találkozhatunk Naoki-val is, és bár távozásának igazi okát nem tudjuk meg, a barátjával való beszélgetésből azért leszűrhetjük, hogy a fiatal srác gyakorlatilag ugyanaz maradt, mint aki volt, és hogy a jakuzák között eltöltött hónapok tapasztalatainak nem volt igazán sem haszna, sem pedig tanulsága.

A Young Yakuza többnyire kerüli a hagyományos dokumentumfilmes eszközöket, semmiféle keretbefoglalást nem találunk, nincs narráció, a stáb passzív résztvevője a filmnek, a zenei betéteket pedig egy elég jellegtelen fiatal japán Hip-hop csapat szolgáltatja, akik néha feltűnnek ugyan, de tulajdonképpen semmi közük a film témájához, valószínűleg csak a mai kor fiatalságát próbálták meg azonosítani ezzel a zenei világgal. A valamivel több, mint másfél órás hossz nem ás a jakuzák világának a legmélyére, nem fedődnek fel eddig nem ismert titkok, és nem tudjuk meg a japán fiatalság motiválatlanságának okát sem. Mindössze egy tanulságos, érdekfeszítő és némileg szórakoztató áttekintést kaphatunk a modern japán egy másik oldaláról.

BRUTAL TALES OF CHIVALRY 1 (1965)

2008-07-10T17:27:00.023+02:00

- Showa Zankyo-den
- Remnants of Chivalry in the Showa Era
- Brutal Tales Of Chivalry - Black Market Game

Rendezte: Kiyoshi Saeki

A ninkyo filmek legnagyobb sztárja kétség kívül Ken Takakura volt, aki ezeknek a lovagias jakuzafilmeknek köszönheti azt, hogy mára az egyik legnagyobb Japán filmsztárként tartják számon. A szerényen csak „a japán Clint Eastwood”-nak hívott Takakura az Abashiri Bangaichi (Abashiri Prison) széria magányos antihőseként hívta fel magára a figyelmet, az ezzel egyidőben forgatott Showa zankyo-den (The Brutal Tales Of Chivalry) című sorozat nyitó epizódja pedig pillanatok alatt szupersztárt faragott belőle. Így aztán az első részt rövid időn belül, még további nyolc epizód követte, egymástól független történetekkel, de mindegyik Takakura főszereplésével. A Black Market Game alcímmel ellátott nyitó epizód a ninkyo filmek egyik legnagyobb klasszikusának tekinthető, a Takakura által megformált sztoikus, higgadt karakter pedig ezekután a színész és egyben a műfaj egyik védjegyévé is vált.

Két évvel járunk a Japán fegyverletétel után. Iwasa, a Shinsei család feje szeretné megszerezni a Kozu család felügyelete alá tartozó piacteret. Ezért megpróbálja rávenni Kawada-t, a Kozu család idős főnökét, hogy csatlakozzon a korrupt kereskedőkből álló szövetségükhöz. Kawada azonban nem akar a feketepiacról származó árukkal foglalkozni, ezért visszautasítja az ajánlatot. Nem sokkal később rálőnek, és halálosan megsebesítik. Az idős Oyabun a halálos ágyán lediktálja a végakaratát, amiben utódjának kinevezi Seiji Terajima-t (Ken Takakura), valamint kiköti, hogy a család ezentúl semmilyen erőszakos konfliktusban sem vehet részt. Seiji éppen ekkor tér haza a háborúból, és kinevezése után tartja is magát elődje akaratához, így emberei legnagyobb sajnálatára úgy dönt, hogy a nem állnak bosszút a néhai főnökért. A Shinsei közben egyre durvább eszközökhöz nyúl, a szegény árusokat átcsábítja, megveri a Kozu embereit, de még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Seiji azonban továbbra sem hajlandó erőszakos lépésre szánni magát, ami miatt már-már meginogni látszik emberei lojalitása is. Becsületes kereskedők egy csoportja pénzt ad Seiji-nek egy korszerűbb, fedett piactér építésére, amivel könnyen visszacsábíthatná az árusokat. Ám egy szabotázsakció keretén belül a Shinsei emberei felgyújtják az építkezést, és a tűzben meghal a Kozu család egyik embere is. Ekkor úgy tűnik, hogy végleg betelt a pohár Seiji-nél, és kénytelen megszegni elődjének tett ígéretét.

A vérben tocsogó jakuza történetekhez szokott nézők valószínűleg nehezebben barátkoznak meg a ninkyo-eigák visszafogottságával. Pedig ezeknek a régimódi gengszterfilmeknek egyáltalán nincs miért szégyenkezniük. Az igaz, hogy jóval higgadtabb tempóval bírnak, a történetek nagyrészt ugyanarra a kaptafára készülnek, és még a karakterek sem mutatnak túl sok változatosságot, de mindezek ellenére van bennük valami, ami miatt képesek kiállni az idő próbáját.

Mint ahogyan általában a ninkyo filmek, a Brutal Tales Of Chivalry fő témaköre elsősorban a becsület, tisztesség, lojalitás és természetesen a jakuza-kódex, vagyis a Jingi szabályai köré épül. A fő konfliktus tehát a klasszikus giri/ninjo problematika, vagyis hogy Seiji tartsa-e magát a végakarathoz, avagy azt megszegve állítsa meg az erőszakot, és szerezze vissza a család becsületét?
Seiji főnökké való kinevezése után máris a lehető legnehezebb helyzetbe kerül. Meg kell felelnie az embereinek, a halott főnök utolsó kívánságának, ráadásul még azzal is szembe kell néznie, hogy egykori szerelme Aya megházasodott, amíg a férfi a háborúban volt. Merengő, érzelmektől mentes ábrázata tehát olyan embert rejt, akinek szívében komoly viharok dúlnak. Seiji jakuza létére tökéletesen pozitív hős. Számára minden egyes emberének élete ugyanolyan fontos. Amikor egyik emberét elrabolják (Masa szerepében a mára már szintén legendának számító Hiroki Matsukata), akkor egyedül, fegyvertelenül indul el a kiszabadítására, a család véres bosszúra szomjazó többi tagjának megtiltva, hogy csatlakozzanak hozzá. A Shinsei főhadiszálláson a rivális család egyik embere hiába lő bele Seiji karjába, az elszánt és rettenthetetlen férfit ez sem állítja meg. Úgy viszi haza emberét, hogy nem hogy nem szegte meg a végakaratban leírtakat, de tulajdonképpen még meg is alázta ellenfeleit.

A könnyen követhető történet néhol kisebb mellékszálakra bomlik, melyek aztán végül egytől-egyig újra összeérnek. A film legelején például megismerhetjük Kazama-t (az ugyancsak legendás Ryo Ikebe - The Executioner I-II), a másik városból érkezett jakuzát, aki elveszett nővérét jött megtalálni. A Kozu család vendégül látja a férfit, és bár jó barátságot köt Seiji-vel, Kazama szinte végig a háttérben marad, nagyobb szerepet igazából majd csak a film végi kulcsjelent során kap. Aya új férjét, Ishioka-t pedig folyamatos bűntudat gyötri, amiért családja üzleti kapcsolatban áll a Shinsei-el. A tisztességes jakuza tudja, hogy mindez a családja jóléte miatt elkerülhetetlen volt, mégis becsületbeli ügyként kezeli a dolgot, és ezért később még az életét is hajlandó feláldozni.

Mivel oldschool jakuzafilmről van szó, érthető, hogy jóval idealizáltabb a háború utáni gengszterekről alkotott kép. Több a túl teátrális jelenet, illetve a könnyes szemű szentimentalizmus, ám mindezek ellenére sem tekinthető csak egy egyszerű nosztalgikus melodrámának. A film az akciók és a mozgalmasság tekintetében sem teljesít rosszul, bár a jitsuroku filmekhez képest még jó pár literrel kevesebb a művér. Természetesen a kulcsjelenet maga a filmet lezáró leszámolás, mely egy gyönyörűen megkomponált jelenetsor, amiben a szokott módon kardok és pisztolyok feszülnek egymásnak, tetovált férfiak kezében.

A ninkyo filmek semmivel sem kevesebbek későbbi társaiknál, mindössze egy másik kor szülöttei, éppen ezért más felfogásban is készültek. Kevésbé akcióorientáltak, sokkal több bennük a tradíciókra kihegyezett, még a szamurájfilmekből átörökített eposzi jelleg. Érdemes a ninkyo filmekkel való ismerkedést ezzel a sorozattal kezdeni, mert az azóta már nemzetközi elismertséget is kivívó (Fekete Eső, Jakuzák) Ken Takakura kiváló játéka, és a film kellemesen régimódi hangulata teljesen alkalmas rá, hogy a lovagias jakuzafilmek irányába fordítsa a tekintetünket.

A sorozat további részei:

- Brutal Tales Of Chivalry 2/9: The Tale of The Chinese Lion and Peony Tattoo

- Brutal Tales Of Chivalry 3/9: The Lone Wolf

- Brutal Tales Of Chivalry 4/9: Blood Stained Tattoo

- Brutal Tales Of Chivalry 5/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 6/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 7/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 8/9:

- Brutal Tales Of Chivalry 9/9:

THE LEGEND OF ANDO FAMILY - THE ROAD TO HELL (2001)

2008-06-24T16:15:00.025+02:00

Rendezte: Takeshi Miyasaka

Az egykori jakuzafőnökből színésszé lett Noboru Ando időnként íróként, illetve tanácsadóként is közreműködött bizonyos filmekben. Egykori családja, az Ando-gumi története már többször is filmre került (volt, amelyikben Ando saját magát alakította), de ezek legtöbbje valójában csak valós élményeken alapuló, de alapjában véve fiktív történetek voltak. (Ráadásul nem csak jakuzafilmek, de erotikus pinku-eigák is készültek Ando „élményei” alapján!) Mint ahogyan a The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell is, mely szintén az egykori oyabun bábáskodása mellett és feltehetően vigyázó szemei előtt lett forgatva, bár azt most is kétlem, hogy a filmnek kifejezetten magas lenne a valóságtartalma.

Genji Sokabe 15 évet kapott, amiért megölte a Rendo csoport fejét, ezzel hatalomra segítve saját közvetlen főnökét, Hino-t. Szabadulása után a férfi csak szórakozik, és balhéból-balhéba keveri magát. Egyszer azonban túl messzire megy, amivel sikerül felbosszantania a Fudoji családot. Főnökei megpróbálják a dolgot elsimítani, de Genji ezek után sem fér a bőrébe, és csak tovább súlyosbítja a helyzetet, amikor a bocsánatkérés helyett rálő a Fudoji embereire. Ezzel az akciójával a háború szélére sodorja a saját klánját, Hino főnök pedig megparancsolja Genji-nek, hogy húzza meg magát valahol, amíg a konfliktus nem rendeződik. A tárgyalások végül sikerrel járnak, így újra szent a béke a két család között, ám Genji jóvoltából ez ismét nem tart sokáig. A forrófejű jakuza ekkor már a saját klánja számára is kezd egyre kellemetlenebbé válni.

Elsőre talán hagyományos „megvadult jakuza az egész világ ellen” történetnek tűnik, de Genji Sokabe karaktere jóval bonyolultabb és sokrétűbb, mint a hasonló filmek főhősei. Ő egy tragikus figura, akinek a viselkedésére nem is olyan könnyű magyarázatot találni, és annyival sem lehet elintézni, hogy mindent a börtönben eltöltött évek számlájára írunk. Genji érdekes átalakuláson megy keresztül a film során. A Fudoji család haragját például azzal vívja ki, hogy kb. 3 másodperc alatt kirabol egy a Fudoji érdekeltségbe tartozó szerencsejáték-barlangot, majd teljesen kivetkőzve önmagából, egy szórakozóhelyen nyilvánosan szétszórja a pénzt, levizeli a vendégeket, és az este megkoronázásaképpen, mindenki szeme láttára magáévá teszi csinos nőismerősét. A későbbiekben ez a vadállatiasság aztán alábbhagy, és egy flegma, életunt figurává válik, akit mintha már semmi nem érdekelne a világon. Egész végig saját maga alatt vágja a fát, a film során pedig fokozatosan egyre mélyebbre süllyed saját poklában, hogy aztán a legvégére már egy teljesen irányíthatatlan, pusztitó démonná váljon.

Renitens viselkedésének oka talán abban keresendő, hogy Genji egy régimódi jakuza, aki abban az időben került börtönbe, amikor az ügyeket még főleg fegyverrel intézték, így nehezen veszi tudomásul az új és fiatalabb vezetés által előnyösebbnek tartott tárgyalásos módszereket. Manapság már minden a pénz körül zajlik, őt viszont nem érdekli a pénz. Ő abban hisz, hogy akinél az erő, annál a hatalom. Nem igazán találja a helyét ebben az újfajta rendszerben, a büszkesége pedig nem engedi, hogy bárki előtt is megalázkodjon. Egyetlen ember érdemli csak meg a tiszteletét, ő pedig nem más, mint Hino főnök, aki amolyan apafigura is a számára. Kettejük között különös, kivülről nehezen érthető kötelék van. Ez az önfejűség azonban áldozatokat is követel. Genji öreg barátját például a férfi nyomában lévő gengszterek korházba juttatják, amiért az nem volt hajlandó felfedni annak rejtekhelyét. Ez természetesen csak olaj volt a tűzre, hiszen ezekután a felbőszült Genji rettenetes mészárlást visz végbe a Fudoji főhadiszállásán, tovább súlyosbítva a kialakult helyzetet. A bujkálás alatt pedig unalmában módszeres önpusztításba kezd, amikor is rászokik a kábítószerre. Barátnője (akit egészen odáig csak egyszerű szextárgyként kezelt) még éppen az utolsó pillanatban menti meg az addigra már kis híján teljesen ronccsá vált férfit. Ám később ez az odaadó szerelem is a hajtóvadászat áldozatául esik, ami után Genji már tényleg veszélyes fegyverré válik.

A főszerepben látható, koreai származású rocksztár Hakuryu, elsősorban Kitano és Miike filmjeiből lehet ismerős, ahol általában a Genji-éhez hasonló, egykedvű karaktereket alakít. Játéka most is nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Hino főnököt pedig egy igazi legenda, Hiroki Matsukata személyesíti meg, aki talán az egyetlen olyan még élő színész, aki a ninkyo és a jitsuroku filmek után, a kortárs jakuzafilmekben is rendszeresen bebizonyíthatja, hogy nem véletlenül ő a műfaj egyik legnagyobb alakja. Kisebb cameo szintű szereplés erejéig még Hisao Maki is megjelenik, akiről a későbbiekben még gyakran lesz szó. (Róla egyelőre csak annyit, hogy egy igazi polihisztor, aki mangákat ír, filmekben játszik és rendez, mellesleg Miike egyik mentora és egykori karatetanára.)

A The Legend Of The Ando Family: The Road To Hell egy szomorkás hangulatú, akciódús jakuzafilm, melynek története kellően fordulatos ugyan, ám egy kissé talán kiszámítható. De a nagyszerűen eltalált keserédes hangulat, az ebben nem kis szerepet játszó fantasztikus zene, az érdekes karakterek, valamint a kiváló színészi alakítások okán azonban még így is kiemelkedik az átlag modern jakuzafilmek sorából.