2014. november 25.

Theater of Life: Hishakaku (1963)

- Jinsei Gekijo: Hishakaku

Rendezte: Tadashi Sawashima

Kaku (Koji Tsuruta) a Kokin csoport tagja szerelmével Otoyóval, a híres gésával éppen boldog közös életüket tervezgetik. De Otoyo nagy bánatára Kaku előtte még önzetlenül felajánlja a Kokin főnökének, hogy részt vesz egy harcban egy rivális klán ellen, annak ellenére, hogy a Kokin főnök ezt egyáltalán nem várja el tőle. A harc után Kaku feladja magát a rendőrségen, és hét év börtönt kap. Odabent a szerelem tartja életben, de amikor két év után kiengedik, kénytelen szembesülni a helyzettel, hogy többszörösen is elárulták. Bent léte alatt ugyanis a Kokin főnökét megölték, a csoport feloszlott, Otoyo pedig egy egykori Kokin taggal, Miyagawával (Ken Takakura) él együtt.


A különböző filmzsánereknél gyakran vita tárgyát képezi, hogy melyik is volt a legelső film, a prototípus, ami elsőként hordozta magán az adott műfaj legfőbb jellemzőit, de ezekre legtöbbször nincs egyértelmű válasz, egyszerűen azért, mert ilyen ős-film általában nem létezik. A jakuzafilmeknél sem beszélhetünk konkrét eredetről, műfajteremtésről, sokkal inkább evolúcióról, átmenetről (lásd: A jakuzafilmek evolúciója című cikkemet), de a ninkyo filmek esetében azért többnyire egyetértés van abban, hogy leginkább a Theater of Life: Hishakaku tekinthető felelősnek a 60-as évek lovagias jakuzafilm-boomjáért. A Koyo Ozaki önéletrajzi ihletésű regényéből készült 63-as feldolgozás sikere ugyanis végleg meggyőzte a filmeseket, miszerint a kifulladt szamurájfilmeket hősies gengsztereposzokra érdemes lecserélni.


Ozaki sikeres regényéből számos filmadaptáció született, már a jelenleg tárgyaltat megelőzően és követően is. A korábbi verziók azonban még egészen máshova helyezték a hangsúlyt, és inkább a főhős fiatal korára és a kisemberek drámájára koncentrált, a jakuza aspektus ekkor még a háttérbe szorult. A Theater of Life: Hishakaku is elsősorban egy szerelmi melodráma jakuza környezetben, de már minden jellemző ninkyo alapmotívum visszaköszön belőle, a feloldhatatlan giri-ninjo ellentéttől a cselszövő ellenséges klánon át a végső öngyilkos küldetésig bezárólag. Azonban itt még mindig keserű emberi drámák vannak a középpontban, és kevésbé van szó a büszke jakuzaélet és a nemes emberi értékek dicsőítéséről, vagy éppen a vérgejzíres bandaháborúkról. A film szinte még deheroizálja is a jakuza életmódot, hiszen mindvégig azt látjuk, hogy a nemes kötelezettség, a hősies önfeláldozás mit sem ér, ha elveszítjük az életünket, a szabadságunkat, a szerelmünket. Persze az így megtépázott becsület visszaállítására is mégiscsak az önfeláldozás a legjobb módszer.


Hishakaku "elárulása" azonban nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Otoyo és egykori klántársa mondhatni a véletlen furcsa összjátéka során talál egymásra, egyikük sem tudja eleinte, hogy a másik kicsoda. A most riksaként dolgozó Miyagawa büszke jakuza maradt, aki várja a lehetőséget, hogy bosszút álljon és a Kokin család becsületét visszaállíthassa. Otoyo pedig bánatában és kiszolgáltatottságában csak biztonságra vágyik, ezért marad együtt a férfival (aki egyébként szerelme jeléül először megerőszakolta őt). Mikor felfedezik egymás kilétét, mindkettejükre hatalmas szégyen száll, de Hishakaku bármennyire is szenved, megbocsájt nekik. De a Kokint eláruló másik klánnak már ő sem tud.



Kimondottan szépen fényképezett, igényesen rendezett és eljátszott komoly drámáról van szó, ami bár látszólag lassabb és persze visszafogottabb, mint a későbbi ninkyók, de remek története miatt a legkevésbé sem unalmas, sőt. Koji Tsuruta alakítása egészen kiváló, és a későbbi jellemző sztoikus karaktertípusához képest itt kifejezetten "eleven" a játéka, ahogy az itt még csak születőben lévő későbbi ninkyo szupersztár, Ken Takakura (R.I.P.) szerepe is kicsit még más, mint amivel később majd ikonná válik. De a film legmeggyőzőbb alakítását az Otoyót játszó Yoshiko Sakuma tudhatja magáénak. A film a még viszonylag ismeretlen Takakurát és a már valamivel gyakorlottabb Tsurutát egycsapásra a jakuzafilmek elsőszámú legendáivá avatta, a film alapsémája pedig egy fél évtizeden át visszatérő alapvetése lett a jakuzafilmeknek.


Szerelem, árulás, intrika, harc, büszkeség és becsület. A Theater Of Life: Hishakaku egy igazi ninkyo remekmű, ami bár mindenben megfelel a klasszikus értelembe vett ninkyo követelményeknek, mégis több szempontból is rendhagyó, bár ebben az esetben ez igencsak furán hangzik. Kevésbé jakuza-orientált és öncélú, némileg kidolgozottabb, színvonalasabb alkotás, mint a későbbi epigonok többsége. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a finálé, amikor is Hishakaku végső nagy leszámolását már nem láthatjuk, a vége felirat pont a jellegzetes vérfürdőtől kímél meg minket. Így Hishakaku sorsa vagy végzete is homályban marad.