- Abashiri Bangaichi- Az Abashiri Börtön
- A Man from Abashiri Prison
- The Walls Of Abashiri Prison
Rendezte: Teruo Ishii
A japán filmstúdióknál a 60-as és a 70-es években bevett szokás volt (és a V-cinema berkeiben még ma is az), hogy ha egy film kicsit is sikeres, akkor ahhoz a lehető leggyorsabban le kell forgatni a folytatást, és mindezt addig ismételgetni, amíg csak lehet. Ha a rendező esetleg közben besokallt, akkor gond nélkül leváltották, és a sorozat folytatódhatott egészen addig, amíg a nézők kíváncsiak voltak rá, és amíg el lehetett adni azt a címet. Ez történt az Abashiri Bangaichi című filmmel is, ami egyébként a jakuzafilmek krónikájában ugyanúgy külön fejezetet érdemel, mint ahogyan az össz-japán filmgyártáséban is. Ez a sorozat ugyanis óriási sikernek örvendett, és ennek a népszerű szériának köszönhették a japánok az egyik legnépszerűbb filmcsillagukat is.
Ken Takakura feltörekvő fiatal színész volt még, Teruo Ishii viszont egy már két stúdiónál, és különböző műfajokban is alaposan kipróbált rendező, amikor a Toei megbízásából elkezdték közösen leforgatni az Abashiri Bangaichi című börtönregény filmváltozatát. Az eredeti művet 1956-ban Hajime Ito írta saját tapasztalataiból, mivel az író maga is eltöltött valamennyit a címben szereplő intézményben. A regényből a Nikkatsu stúdió már 59-ben készített egy regényhez (állítólag) hű feldolgozást, ám Ishii végül egészen sajátos módon használta fel az irodalmi alapanyagot. A rendezőre nagy hatással volt ugyanis Stanley Kramer Megbilincseltek című amerikai filmje, aminek alaphelyzetét ügyesen, ám jól észrevehetően beillesztette a filmjébe. A forgatáshoz a Toei-től megszokott szerény költségvetési keret állt csak rendelkezésre, többek között ennek köszönhető, hogy fekete-fehérben készült el.
A Japán legészakabbi szigetének legészakabbi csücskében lévő rossz hírű Abashiri börtönbe új rabok érkeznek. Köztük van Tachibana Shinichi, aki egy rivális jakuzafőnök megöléséért kénytelen itt eltölteni a következő három évét. Társai közé nehezen sikerül csak beilleszkednie, mivel odabent olyan hierarchia működik, miszerint minél régebb óta ül valaki, annál nagyobb hatalma van a többiek felett. Tachibana pedig ezt nem akarja elfogadni, ami természetesen nem tetszik a többségnek. Két év múlva a helyzet nem nagyon változott, sőt, további ellenszenvet vált ki rabtársai körében, amikor megakadályozza egyik idősebb rabtársuk (Kanjuro Arashi) elhallgattatását.
Mikor Tachibana értesül róla, hogy anyja mellrákban szenved, és hogy valószínűleg nem éri meg hogy fia kiszabaduljon, a férfi mindenáron el szeretne jutni hozzá, hogy még utoljára láthassa. Tsubaki (Tetsuro Tamba) a börtön pártfogó tisztje segíteni akar neki, és megpróbálja idő előtt feltételes szabadlábra helyeztetni. De a rabtársak közben egy nagy szökést terveznek, és amikor egyszer éppen dolgozni viszik őket az erdőbe, a Gonda nevű rab (Koji Nanbara) sikeresen kereket is old. Csakhogy a Gonda kezén lévő bilincs másik végén Tachibana van, aki viszont nem akart szökni. Az összeláncolt páros így végül egymásra utaltan kénytelen leküzdeni az óriási havat, a hideget, valamint az egymás iránt érzett utálatot, hogy az őket üldözők elől minél gyorsabban eltűnhessenek.
Bármily furcsának tűnik, de ez a jelentős jakuzafilm klasszikus valójában nem is jakuzafilm. Mint az a fentiekből is látszik, a jakuza kapcsolat kimerül annyiban, hogy hősünk tagja a Jakuzának. A film sokkal inkább egy izgalmas börtöndráma, és egy remek akciófilm egyenlő arányú keveréke.
Ishii nem titkolt szándéka volt, hogy Takakura-ból nagy sztárt faragjon, így szándékosan olyan karaktert is írt az egyébként is jóképű és sármos színésznek, akivel a nézők az első perctől fogva szimpatizálni tudnak. A ninkyo filmek később bevált toposzának számító sztoikus és karót nyelt jakuza típusától kissé eltérően, Tachibana egy igazi esendő ember, aki ki van szolgáltatva rabtársainak, az őröknek, és saját érzelmeinek is, amiket beteg édesanyja iránt érzett aggodalma indikál. A férfi ugyan jakuza, de csak kisstílű alak, a büntetésül kiszabott három évével a börtön hierarchia alján helyezkedik el, így semmiféle tiszteletet nem kap. A lázadozó természete miatt állandó vendég a magánzárkában, ahol a háta mögé bilincselt kezei miatt bőven jut ideje az emlékein merengeni, minek következtében mi is megismerhetjük a férfi előéletét, vagyis hogy a mostoha apjával való összeférhetetlensége miatt hagyta hátra szeretett édesanyját és húgát, hogy beálljon a jakuzák közé.
A film akciójelenetei még mai szemmel nézve is rendkívül élvezetesek. Az őrült tempót diktáló fék nélküli hajtányos üldözési jelenet például a film egyik legizgalmasabb epizódja, amit remek érzékkel örökített meg az operatőr. A film kulcsjelenetének számító lezárás kicsit mintha megidézné a klasszikus ninkyo dilemmát, vagyis hogy hősünk a szabadságot válassza, vagy a lelkiismeretére hallgatva, inkább segítsen sérült társán. Az erkölcsi megtisztulás persze ezúttal is elkerülhetetlenül megtörténik.
Ishii nem titkolt szándéka volt, hogy Takakura-ból nagy sztárt faragjon, így szándékosan olyan karaktert is írt az egyébként is jóképű és sármos színésznek, akivel a nézők az első perctől fogva szimpatizálni tudnak. A ninkyo filmek később bevált toposzának számító sztoikus és karót nyelt jakuza típusától kissé eltérően, Tachibana egy igazi esendő ember, aki ki van szolgáltatva rabtársainak, az őröknek, és saját érzelmeinek is, amiket beteg édesanyja iránt érzett aggodalma indikál. A férfi ugyan jakuza, de csak kisstílű alak, a büntetésül kiszabott három évével a börtön hierarchia alján helyezkedik el, így semmiféle tiszteletet nem kap. A lázadozó természete miatt állandó vendég a magánzárkában, ahol a háta mögé bilincselt kezei miatt bőven jut ideje az emlékein merengeni, minek következtében mi is megismerhetjük a férfi előéletét, vagyis hogy a mostoha apjával való összeférhetetlensége miatt hagyta hátra szeretett édesanyját és húgát, hogy beálljon a jakuzák közé.
Az utolsó fél órában az addigi börtönfilm hirtelen vált át a Megbilincseltek akciódús újragondolásába. Az 1890-ben épített japán Alcatraz, vagyis az Abashiri börtön nem véletlenül épült oda, ahova. A hokkaidói végtelen hómezők és a hegyes, dombos jégvilág már önmagában is embert próbáló egy környezet, hát még két összeláncolt ember számára. A két szökésben lévő férfinak azonban nem is a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hanem sokkal inkább Tsubaki-val. Menekülés közben ugyanis betérnek egy házba, amiről Tachibana ekkor még nem tudja, hogy az Tsubaki otthona. Gonda leüti a ház asszonyát, vagyis Tsubaki feleségét. A férj értesülve az esetről óriási haragra gerjed Tachibana iránt, lévén ő segíteni akart neki, és a rab pedig így hálálja meg? Az elszánt férfi maga indul a két szökevény után.
A film akciójelenetei még mai szemmel nézve is rendkívül élvezetesek. Az őrült tempót diktáló fék nélküli hajtányos üldözési jelenet például a film egyik legizgalmasabb epizódja, amit remek érzékkel örökített meg az operatőr. A film kulcsjelenetének számító lezárás kicsit mintha megidézné a klasszikus ninkyo dilemmát, vagyis hogy hősünk a szabadságot válassza, vagy a lelkiismeretére hallgatva, inkább segítsen sérült társán. Az erkölcsi megtisztulás persze ezúttal is elkerülhetetlenül megtörténik.
A film elképesztő nagy siker volt, Takakura pedig egy szempillantás alatt hatalmas sztár lett általa, így természetesen nem is volt kérdéses a folytatás. Ishii ezután még további kilenc részt forgatott, mindezt két év alatt!! A rendező miután úgy látta, hogy elegendő bőrt nyúzott le a karakterről, szerette volna végre megölni főhősét és lezárni a szériát, ám a stúdió nem engedte az aranytojást tojó tyúkot levágni. Távozása után még újabb nyolc epizód készült több rendező gondnoksága alatt, ezek a folytatások már az „Új” szócskát viselték a címük előtt. A 18 részes sorozat minössze 10 év alatt készült el, ami alapján láthatjuk, hogy milyen iramot is diktáltak a japán mozi aranykorában. A filmek népszerűségét pedig jól mutatja, hogy később jelentős turizmus indult az immáron kétszeresen is legendás börtönhöz, aminek régebbi szárnyait 1983-ban múzeummá alakították.
De nem csak a film és a főszereplője lett ilyen sikeres, hanem (az európai ízlésvilággal rendelkezőek számára kicsit talán nehezen érthető módon) a film és egyben a sorozat főcímdala is. A Takakura által előadott csoszogó lassúságú jakuza-enka dal szinte azonnal toplistás lett.
Az Abashiri Bangaichi bár feltétlenül egy nagy klasszikus, és egy rendkívül szórakoztató film, azért nem is egy remekmű, elsősorban a film két felének különböző ritmusa miatt. Ishii a sorozat többi részében már többet adhatott magából, ennek folytán fokozatos javulás is tapasztalható majd, de színvonalukat tekintve azért jócskán elmaradnak Takakura, és pláne Teruo Ishii későbbi munkáihoz képest. Ettől függetlenül is kötelező, nem csak jakuzafilm rajongóknak.
